A zenei versenyeken nem érdemes vitatkozni, mindenki tudja, hogy ez a szükséges rossz, nyilván nem lehet összemérni a művészi teljesítményeket (vagy legalábbis az eredmény nem megbízható), nyilván vannak olyan nagyjai a zenének, akik soha nem nyertek volna meg semmilyen versenyt, mert annyira egyéniek, annyira máshogy látják azt, ami a kottában van, hogy a fellépésüket csak különcségnek vagy provokációnak tartotta volna a zsűri. Ugyanakkor nagyon kevesen vannak, akik verseny nélkül is boldogultak az életben, akik megkapták volna a megérdemelt figyelmet, és nem is csak a figyelemről van szó, de a fejlődésről is, a jó előadásokból az előadó is tanul.

Az egész azért lett érdekes számomra, mert elkezdtem nézegetni az Operalia énekverseny győzteseit. A kiváltó ok egy 2012-es győztes, a mongol Amartuvshin Enkhbat volt. És nem is ezen a versenyen láttam meg, hanem a 2015-ös cardiffin. Hát ilyen hang még van? Nem erre szokták mondani, hogy persze, azelőtt még a hangokról szólt az opera, ma meg a rendezésről, de csak azért, mert nincsenek énekesek?

Vannak énekesek. Persze, jó volna színpadon is látni őt, bár sok illúzióm nincs, Enkhbat (vagy Amartuvshin?) nem néz ki nagy énekes színésznek. Olyan nagy szüksége nincs is rá, elég, ha egy hang elhagyja a száját, és mindenki hátrahőköl.

Cardiffban egyébként nem is ő nyert 2015-ben, hanem a belorusz Nadine Koutcher. De az Operalia versenyeket nézve az ember néha csak bámul, mennyien voltak, akik sokra vitték. Angel Blue, aki épp Pesten lett második. Pretty Yende, Lisette Oropesa, Lise Davidsen. Sonya Yoncheva. Az 1998-as versenyt Erwin Schrott nyerte, Joyce DiDonato és Ludovic Tezier osztoztak a második helyen. Csupa Metropolitan-sztár. Amartuvshin Enkhbat megosztva kapta az első díjat, és a másik első helyezett a kontratenor Anthony Roth Costanzo volt. Föl lehetne építeni rájuk egy vagy két első osztályú operaházat.

Akkor most jöjjön maga a hang.

A világ föl van háborodva Imane Helif miatt, valószínűleg joggal, mert „biológiailag” férfiként indul a nők mezőnyében ökölvívásban, ami, ha jól értem, a hormonszintjét jelenti, nem magukat a nemi szerveket. Nem először történik ilyesmi a modern olimpiák történetében, Rióban Caster Semenya volt nemileg gyanús, nekem korábban Jarmila Kratochvilova sem tetszett, de azt mondták, hogy a férfias mozgása és izomzata a nagy dózisban bevett B 12 vitamin következménye. Igaz, ő nem is lehetett olimpiai bajnok a bojkott miatt, de a világcsúcsához még Caster Semenya is csak egy másodperces közelségbe tudott jutni. Az 1936-os berlini olimpián magasugrásban negyedik lett Dora Ratjen, akiről két év múlva kiderült, hogy igazából Heinrich, mert a vasúton feltűnt a kalauznak, hogy egy női ruhába öltözött férfi utazik a vonaton. Az olimpiai bizottságoknak nem tűnt föl. És van még bőven hasonló eset, férfihormonnal kezelt NDK dobóatléták, akik ma férfiként élik, remélhetőleg boldogan az életüket.  

Az egész azért különös, mert a csalás, ha csalás, mindig egyirányú, férfiak versenyeznek a nők között, holott az ókori legenda fordított, nő indult futásban a férfiak között, de a nagy loholásban elhagyta a ruháját, és kiderült az igazság. Persze, ez csak egy a legendák közül, amelyek azt magyarázzák, miért is kellett Olümpiában meztelenül versenyezni. Az ember azt gondolja, hogy nem ez a legjobb megoldás, mindenféle zavaró libegések és lebegések történhetnek az izgalmas helyeken, alsógatyában vagy ágyékkötőben egyszerűbb lett volna. De hát (ez már egy másik legenda) egy Orszipposz nevű versenyző még a 15. olümpiai versenyen elhagyta az ágyékkötőjét, és akkor azt gondolták, hogy talán ez a legjobb, ha az apró ruhadarab sem hátráltatja az embert.

Nyilván néhány kéjelgésre hajlamos ember azt kérdi most, hogy vajon miért nem lépnek vissza az antik eszmékhez, miért nem pucéran versenyeznek az atléták. Szerencsére a sportszergyártók ebbe úgysem mennének bele.

Az ókor leghíresebb atlétája valószínűleg a krotóni Milón volt, én legalábbis hamarjában nem tudok másikat mondani, sokszoros olimpiai bajnok birkózó volt, amíg utol nem érte az atléták közös sorsa: jött egy fiatalabb, és legyőzte őt. Ami az egyéb közös sorsot illeti, nem érte be átlagmegoldással, ágyban, párnák közt, szétfeszített egy tölgyfatuskót, és beszorult a keze, így nem tudott védekezni az oroszlánok támadása ellen, és az állatok nagy emberhús lakomát csaptak belőle.

Nem is ez az érdekes, hanem Milón emelt terheléses edzésmódszere, jó erőben lévő ifjúként egy borjút vitt végig minden nap a stadionban. A borjú persze nőtt és növekedett, Milón meg mindennap végigvitte az állatot a hátán, amíg az el nem érte a maximális súlyát, akkor Milón leölte (a legenda szerint egyetlen ökölcsapással), megsütötte és megette.

Azon gondolkodom, hogy ha Milón más állatokra is átállt volna, mondjuk egy elefántborjúval kezd, amit nem könnyű egy stadionnyit elcipelni, de nem is lehetetlen, akkor az edzésidőszak végén 10 tonnát is meg tudott volna emelni? És meg sem kellett volna a végén enni az edzőtársat.

Azelőtt ez biztosan nem volt, és nem tudom, hogy ez most már velünk marad, hogy a művészek, és pláne, hogy operaénekesek úgy érzik, meg kell nyilvánulniuk politikai témában is. Nekik sem volt érdekük, minek elveszíteni a közönség felét egy politikai nyilatkozat miatt, a közönség is azt gondolta, hogy a szavazás magánügy, és hogy Pavarotti lélekben bal- vagy jobboldali, igazán mellékes.

Ez is megváltozott. Az amerikai szoprán, Alessandra Marc nemrég úgy kezdte a bejegyzését a Facebookon, hogy „Ha elég hülye és naiv vagy ahhoz, hogy Kamalára szavazz…” És így is folytatja, mindenféle meglepő (számomra meglepő) vádakkal, hogy persze, Kamala Harris úgy tesz, mintha afroamerikai volna, pedig indiai és jamaikai származású. Van elég baja szegénynek. Mindkét szegénynek.

Na de ki ez az Alessandra Marc?

1993 februárjában volt egy elég különös Aida-előadás a Kongresszusi Központban. Két csodás nagyágyúval, Sherrill Milnes-szel és Jelena Obrazcovával, egy negyven felé közeledő, jó, masszív hangú bolgár tenorral, Kaludi Kaludovval, Kurt Rydl volt Ramfis, és Aidát énekelte Alessandra Marc. A beépített emberek szóltak előre, hogy nem mindennapos jelenség („mint háromszor a Szendrényi Kati”), és tényleg nem volt az. Előttevaló éjjel volt egy próba a Vörösmarty téren álló, azóta elbontott kultúrszékházban, és az ember azt érezte, hogy azért ez tényleg valami különös varázslat, a világ nagy énekesei összegyűlnek többé-kevésbé titokban Aidát énekelni a kihalt Budapesten, ki tudja, miért.

Őrületes nagy karrier nem lett belőle, leszámítva azokat, akik már akkor is őrületesen nagyok voltak, Kaludov is eltűnt néhány éven belül, Alessandra Marc néhány jó lemezen azért énekelt, de a világ inkább az illúziókeltő énekesek iránt érdeklődik, a kövéreket egyre nehezebben fogadja el. Aki utánanéz Alessandra Marc életrajzának, talán csodálkozik, hogy ő vádolja kamuzással Kamalát, nem is ez a neve, nem is Amerikában született, és ő is csak félig afro, de végül is ez tényleg teljesen mindegy.

Az opera, persze, váltógazdaság, a tegnapi sztárok helyett jönnek a holnapiak, és kevesen vannak, akik megmaradnak az emlékezetben. Ezzel nyugtatom magam, mert így az utóbbi időben tényleg nemigen jutott eszembe Benjamin Luxon, egyszer azért igen, amikor a Haydn-oratóriumot hallgattam, a Tóbiás hazatérését, amelyben Luxon volt Tobit, Tóbiás vak apja, jó, nagy, erős, szép hanggal. És, persze Luxon volt Falke doktor a Covent Garden-i Denevérben, Domingo vezényelt, és Kiri azt a szép, hosszú mondatot mondja benne magyarul, hogy „Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?”

A felejtés nemcsak az én hibám, Luxonnal eléggé kitolt az élet, amikor igazán kezdett beindulni a karrierje, megvolt a négy nagy operaházi bemutatkozása, váratlanul és hirtelen elkezdett romlani a hallása, egy nagy, londoni Falstaff-sorozat után visszavonult, még a kilencvenes években, és tette, amit a visszavonult énekesek szoktak, tanított, emlékezett. Tette, amit mindenki, meghalt a múlt héten, 87 éves korában.

Ha a film címe egy dal, akkor az ember el van rá készülve, hogy előbb vagy utóbb azt a dalt el fogják énekelni a moziban. És tényleg. Csak egyetlen kivétel jut most az eszembe, a Ha a férfi igazán szeret című alkotás, ami annyira szörnyű volt, hogy még az sem ártott volna, ha eléneklik benne a When A Man Loves A Woman kezdetű dalt.

Ennek megfelelő várakozással ültem be a moziba a Vigyél a holdra című filmre, a dalnak jönnie kell, bár valószínűleg a nézőtársak nagy része nem tudta, melyik dalnak. A Fly Me to the Moonnak. Aztán jött, meglepő módon nem a Frank Sinatra-változat, és sajnos csak két óra múlva, annyi poén nincs a filmben, pedig amúgy nem volna rossz, Scarlett Johansson és Channing Tatum, szerelem és holdraszállás, ennek megfelelően jó sok régi szám hangzik el.

Közben azért van idő azon gondolkodni, hogy vajon miért is volt a holdraszállás annyira fontos. Úgy értem, Gagarin az világos, nemcsak dicsőség, de határozott jelzés Amerikának: nem vagytok sérthetetlenek, ezek a rakéták bombát is tudnak vinni, és nemcsak fölfelé tudnak repülni, de nyugatra is. De visszafelé? Moszkva elérhető volt Nyugat-Németországból is, a küldetés rengeteg pénzbe került, és valószínűleg semmi igazi haszna nem volt, egy idő után föl is hagytak a holdkompozással, mert minek.

A film ettől még nézhető is, kihagyható is, egy kicsit azt érzi az ember, hogy valami régi dolgot lát, nem a dalok, kocsik, rövid ujjú pulóverek miatt, hanem mert a Rejtő-könyvek történetei ilyenek, feltűnik valami lendületes, szőke nő, és szétzilálja a férfiszíveket, de az övé sem marad sértetlen. Úgy kell mindenkinek. 

Lehet, hogy az egészet nem jól értem, leginkább azért, mert egyáltalán nem értem, de érezhető az olimpiai megnyitó után némi nemzetközi és erős hazai felháborodás, mondván, hogy Párizsban kigúnyolták az utolsó vacsorát. Pontosabban, nagybetűvel, Az utolsó vacsorát, Leonardo milánói freskóját, amikor szakállas, bizonytalan nemi identitású emberek álltak be a megfelelő pózokba. Azért azt talán fontos tisztázni, hogy nem az eseményhez fűztek bármilyen élőképes kommentárt a megnyitón, hanem az esemény egyik ábrázolásához. Ami azt illeti, nem először a történelem során, hogy egy híreset mutassak, Luis Bunuel filmjében, a Viridiánában is valami hasonló történt, amikor a csavargók és koldusok álltak be a freskón látható pózokba. Bunuel egyébként még a képbe utólag belevágott ajtót is megmentette, abból lett az üres fotel az előtérben.

Azért is vagyok bizonytalan, mert az elvi, belső álláspont természetesen az, hogy a más hitét tessék békén hagyni, nagyon helytelenítettem a Charlie Hebdo iszlámellenes karikatúráit is. Nyilván ettől még nem  helyeseltem a szerkesztőség lemészárlását, de valahogy ezt a határt érezni kellene, Mohamed, Jézus, Mózes, Buddha a félhold, a kereszt, a jin-jang olyan személyek és olyan jelek, amelyeket helyesebb békén hagyni, ellenkező esetben valakinek fájni fog. De akkor sem kellene összetéveszteni az eseményt és az esemény ábrázolását. Ezt már A da Vinci-kód című könyvnél sem értettem. Hogyan lehet az utolsó vacsorán jelenlévők személyéről azon az alapon vitatkozni, hogy ezerötszáz évvel később valaki milyen képet festett róla? Leonardo zseniális volt, nem kérdés, de nem volt szemtanú.

Nem ragozom tovább, hiszen pont azt akartam csak mondani, hogy az egész csupán egy kép. Fontos kép, az egyik legismertebb az európai művészettörténetben, de nem az esemény, csak az ábrázolása.

Kicsit hervadtam tegnap az olimpiai megnyitó alatt, talán azért, amit a két magyar közvetítő is hangsúlyozott: ez már végképp nem a sportról és nem a sportolókról szól. Ők a mellékszereplők, ronggyá ázva a Szajnán a hajókban. A főszereplők is ronggyá áztak, ebből a szempontból panasz nem lehet, az eső nagyon demokratikus jelenség, mindenkit egyformán ver, de nem mindenkit mutatnak egyformán hosszan az esőben, az atléták tíz másodpercet kapnak egy hajó fedélzetén, a lábukat emelgető rapperek vagy Celine Dion végigénekelhetik a számukat.

Másfelől hervasztóak voltak maguk a műsorvezetők is, mert amiről egy jó megnyitó szólni tud, a sport kultúrtörténetéről és a kultúra sporttörténetéről, abban ők se nagyon voltak otthon, nem ismerték meg a fáklyavivőket, pedig azt alighanem kipuskázhatták volna a sajtóanyagból, nem ismerték meg a Carl Lewisnál régebbi sportcsillagokat a filmeken, pedig volt néhány (az ember azt hitte) felejthetetlen pillanat, Harold Abrahams vagy Abebe Bikila. Amit lehet, azt elrontották, még az utolsó pillanatban is azt mondták, hogy Celine Dion a La vie en rose-t énekli, pedig azt a dalt igazán könnyű felismerni, folyton visszatér a szövegben a cím.

De mégis, amikor a Szajnán végigszáguldott az a nagy fényes ló és lovasa, egyfelől persze a hideg futkározott a hátamon, mert olyan volt, mintha az Apokalipszis egyik lovasa érkezett volna meg. De legyen ő a háború, és akkor hátha a játékok végén fogja magát, és ellovagol. Másfelől meg az ember megtanulja, elfogadja azt a véleményt, hogy Leonardo sajnos szétforgácsolta a tehetségét, mert ahelyett, hogy festett volna egész nap, a vizek örvénylését tanulmányozta, a repüléssel foglalkozott, és különféle ünnepi előadásokat tervezett Lodovico Sforzának, mindenféle gépeket, amelyekkel mitológiai jeleneteket elevenítettek meg. Egy ilyen hatalmas, városi látványosság alatt azért meg lehet érteni, hogy ez csak az utókor okossága. Miért nem festett többet, hogy mi is láthassuk a műveit? De a kortársak leginkább ezeket a játékokat és előadásokat láthatták, amelyeket talán többre is értékeltek, mint a vásznakat és freskókat.  

Azt szokás mondani, hogy a világon a legismertebb magyar Puskás Ferenc, és bár az ilyesmit vagy ennek ellenkezőjét bizonyítani nyilván elég nehéz, azért vannak ezzel kapcsolatban kételyeim. Nem Puskás nagyszerűsége miatt, hanem a foci mindenhatósága miatt, túl sok és túl népes országok vannak a világban, ahol a labdarúgás közel sem olyan népszerű, mint Európában vagy Dél-Amerikában. Nem hiszem, hogy ha Pekingben vagy Delhiben arra hivatkoznék, hogy Puskás honfitársa vagyok, nagyon értelmesen néznének rám.

Akkor hát? Bartók Béla? Liszt Ferenc? Talán. Remélem.

De mi a helyzet Lugosi Bélával? Elég régi film az ő első nagy sikere, a Dracula, egyidős a Hyppolit, a lakájjal, de mintha Lugosi Bélának mégis volna annyi saját híre, hogy a maga nevén emlegetik, nem a szerepe szerint. Bár a Lugosi is fölvett név, eredetileg Blaskó Bélának hívták.

A vicc persze az, hogy a képen nem Lugosi Béla látható, hanem a karmester, Reiner Frigyes. Azt hiszem, élőben nem lehetett őket összetéveszteni, Reiner kifejezetten alacsony ember volt, de a zenészek között így is félelmetes volt a híre, kevés és kicsi mozdulatokkal vezényelt, de mindent meghallott, és jól tudta alakítani ezt a méltatlankodó karmester-típust, akit arra kényszerít az élet, hogy agyalágyult zenészekkel kell együtt dolgoznia. Carelli Gábor tudott erről szépeket mesélni, amikor a Saloméban a négy zsidó egyikét énekelte, nehéz négy szólam, láttam én az Operában is úgy, hogy senki nem tudta, hol járnak, a karmester csettintésekkel próbálta helyreállítani a zűrzavart Az ilyesmit elkerülendő Carelli szólt Reinernek, hogy ha lehet, ne azokkal az apró mozdulatokkal vezényeljen, mert nem látni jól a színpadról, hogy mi történik az árokban. Attól kezdve  valahányszor be kellett lépnie, Reiner fölállt az árokban elhelyezett székről, és hatalmas, félreérthetetlen, parancsoló mozdulattal Carellire mutatott.

Persze egyáltalán nem hiszem, hogy Reiner volna Bartók után a leghíresebb magyar. Pedig jó volna.

Van egy barátom, aki ha hosszan olvas ételekről, vagy moziban, tévében valami ételt készítenek el, szinte ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ő maga is elkészítse azt az ételt. Nem tudom pontosan, hogy miért, így közelebb érzi magát a nézett vagy olvasott eseményekhez, ha Mátyás király mártásos kezét hófehér kutyák bundájába törli, akkor az ember nem ehet közben hamburgert. Vagy egyszerűbb a helyzet, a szelleme irányítja az étvágyát, ami odabent játszódik, a belső színpadon, azt akarja eljátszani a valóságban is? Lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Erre a barátomra gondoltam az Ezeregyéjszaka olvasása közben, egy mesében ugyanis valaki kényszeresen kezet mos zirbadzse evés előtt, negyvenszer tiszta vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal. Mindezt azért teszi, mert egyszer beleszeretett a kalifa feleségének a szolgálójába, a szerelme viszonzásra is talált, ám mielőtt boldogan egyesülhettek volna, ő evett egy kis zirbadzsét, és nem mosott utána kezet. A szolgálólány megsértődött, riasztotta az őrséget, és először úgy döntött, hogy le kell vágatni az ifjú mindkét kezét, aztán valamelyest megenyhült, és beérte két hüvelykujjal és a láb két nagyujjával.

Veszélyes étel. A legveszélyesebb persze az, hogy hiába próbáltam rájönni, mi lehet az a zirbadzse, nem sikerült kiderítenem. A könyvben lábjegyzetben annyit írnak, hogy húsvagdalék köménnyel, de ilyen vagy hasonló helyesírással semmit sem találtam az interneten. A legközelebbi Google-javaslat az volt, hogy Vladimir Zhirinovsky.