Nem valami érdekes fizikai kísérletről akarok beszámolni, hogyan lehet a hangrezgéseket optikailag megjeleníteni, csak az elmúlt napok egyik főfáradalmáról: fenntartani az élményt. Ez, ugye, már fel van találva, mindent lehet rögzíteni, képet és hangot, és talán szükség sincs rá, Anna Netrebko igazán nem a lemezkiadók által elhanyagolt művész, még a salzburgi dalestjét is kiadták. Annyira azelőtt soha nem értékeltem a lemezt, Barenboim, jó, Netrebko, jó, de hát ő elsősorban operai művész, nem dalénekes, a dal intimebb és visszafogottabb világába nem mindenkinek van bejárása. Meg a hallgatónak is akarni kell, ez nem Schubert és Schumann, hanem Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov.

Megtörtént a pesti este, és most valahogy elsőrendű fontosságúvá vált Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov. Meg Rachmaninov. Próbáljuk meg, mi az, ami mellett elmentünk éveken át, nem kellő odafigyeléssel, aztán meg legyintve, hogy nem is olyan jó.

Mert tényleg jó, a felvétel is jó, és most már tudja az ember, hogy ha a hang elmegy a mikrofonok közvetlen közeléből, az nem hiba, hanem Netrebko ilyen, körbetáncolja a termet, nyilván ott is mászkált a színpadon. És meg van őrizve a hangulat, jelen van a hallgatóság, még azt is hallani, ahogy Netrebko és Barenboim összenevet egy dal végén, mert egy pillanatot késett Barenboim az utolsó hanggal, és a közönség beletapsolt a dalba. Jobban tetszik a lemez, mint valaha, mégis azt érzem, hogy ez csak emlékmű, rajz a tenger fövenyén, mindjárt jön a dagály, és elmossa. Vagy el se mossa, minek, mindenképpen emlékezetből kell dolgozni, a lemez segít felidézni, milyen volt az este, de aki nem látta-hallotta Netrebkót, annak nincs mit felidézni, lemaradt, mert nem engedhette meg magának a jegyeket, mert véges a nézőtéri székek száma, mert épp valahová mennie kellett. Most akkor mi az emberségesebb: elmesélni, miről maradt le, vagy hallgatni mélyen, á, nem volt rossz koncert, de semmi extra?   

Vagy egy barátom, aki mindig elvégzi a műveletet, ha valakinek az életadatait látja. A Pesti Vigadóban most olyan nagyon alacsony szám jönne ki neki, Simsay Ildikó (1942 – 1997). Ötvenöt év. Tudom, Raffaellónak kevesebb jutott, sőt, Ország Lilinek is, de akkor is: nagyon kevés. Annyira kevés, hogy a képek alapján pontosan meg sem tudom mondani, milyen festő volt Simsay Ildikó, vannak szörnyű képei, úgy értem, hatásában szörnyűek, galambba harapó véres kisgyerek, vannak semmilyen, de szépen megfestett képei, csendéletek, vannak csúnya képei, amitől az ember menekül, mert a kor szelleme bámul rá a sötét színek alól. Mintha az emlékkiállításnak nem az lett volna a célja, hogy a legszebb festményeket mutassa meg, hanem tényleg mindent, ez is ő, az is ő, ennyire nehéz volt valakinek megtalálni a saját útját. És vannak a portrék, ismert emberek, Bereményi Géza halvány szemekkel, Takács Ferenc piros orral, kezében pohárral, mint valami Petőfi-vers hőse. Családi képek, Apám, Sarolta, Lacika I, Lacika II.

De hát Lacikát ismerem. Nemcsak én, mások is. Nem akarok úgy tenni, mintha a képről azonosítottam volna, benne volt a passzív tudásban, hogy ja, persze, ez a Lacika ma már László, Szily László, a 444! zászlóshajója. Most már tényleg nem a festőt látni, hanem az anyát, akinek gyerekei vannak, és festenie is kell, hát az a csoda, hogy egyáltalán bármit is. Meg az is csoda, hogy Lacika II milyen szépen kinőtte a gyermekkori szemtengelyferdülését. Ez a festők gyermekének sorsa: megbámulják őket.

Bele lehet szokni ebbe a ránkizmusba. Ránki bejön, marha jól zongorázik, kimegy. Megint bejön, megint marha jól, megint ki. De már kifelé úton lezár, aprókat lépve már menet közben eltűnik, nem én vagyok az érdekes. Nem az én nevem van a kottára írva, én csak a zongorista vagyok. Ne lőjetek. Vagy lőjetek, engem úgysem találtok el.

Most valahogy mégis más volt. Nem tudom, talán régen hallottam, vagy tényleg egy kicsit hagyta elmozdulni a dolgokat. Most is bejött, most is marha jól, Schubert és Debussy, nem épp kézenfekvő párosítás, ha csak nem az az alapja, hogy mindkettőt el is kell játszani. De például a c-moll impromptu – ilyen szokott az lenni? Ahogy az első akkord után még bármi lehet belőle, de aztán nem bármi lesz, hanem valami magányos induló, mintha valaki elszakadt volna a csapatoktól a ködben, és csak megy, megy előre, az ellenség felé. Variációs tétel, de nem érzem most a variációkat, csak annyira, mintha ugyanarra az arcra, ha mosolyog és ha nem mosolyog, nem azt mondanánk, hogy ugyanaz, hanem hogy variációk. És közben megy ez az izgatott kíséret, és csak amikor a darab végén abbamarad, akkor jön rá az ember, hogy ezt várta, hogy mikor marad már abba, mikor jön újra ez a szabad magány, belemosódás a ködbe.

Vagy ez mindig erről szól, csak most hallottam meg először?

Heti filmbemutató az Ecc, pecc, ki lehetsz, már a cím is jelzi, hogy megkínozta a fordítót, nem lehet rájönni a magyar változatból, mi lehet az eredeti. Amúgy jó film, Agatha Christie híveinek kötelező, nemcsak azért, mert az Egérfogó körül játszódik a cselekmény, hanem mert maga Agatha is szerepel benne. Aki meg csak a jó színészetet szereti, annak Saoirse Ronan meg Adrien Brody. Sam Rockwellen már lehet vitatkozni, nekem sok, az biztos.

Na de nem is ez a lényeg, hanem a szöveg, ami valószínűleg tele van mindenféle utalásokkal, amit aztán vagy észrevesz a néző, vagy át lehet menteni a feliratba, vagy sem. Az inas például arra a kérdésre, hogy van-e otthon tűzifa, azt feleli, hogy three bags full, ami a Baa-baa black sheep kezdetű angol gyerekdalból egy sor. Vagy a rendőrfelügyelő azt mondja, nézzük meg mindannyian a darabot (az Egérfogót), hátha abban van a rejtély kulcsa. Ezt ő úgy mondja, hogy „the play’s  the thing”, ami a Hamletből való, a második felvonásból, Hamlet mondja az Ó, mily gazember s pór rab vagyok én kezdetű monológ végén, hogy tőr lesz e darab, hol a király, ha bűnös, fennakad. „The play’s the thing, wherein i’ll catch the conscience of the king”.

Számunkra azért is fontos ez a sor, mert Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának is ez az angol címe P. G. Wodehouse fordításában. Nyilván a feliratban azt nem mondhatja a felügyelő, hogy tőr lesz e darab, azt meg végképp nem, hogy játék a kastélyban. De a pihent agy elszórakozik az ilyesmivel.  

Nem tudom, mi vár még ránk az évben vagy az évadban, de Anna Netrebkót nehéz lesz bárkinek is túlszárnyalni. Nem is kell, nem is verseny, csak valamit mondani akartam, hogy milyen is volt a tegnapi koncert az Operaházban. Olyan. Annál is olyanabb, jóra voltam elkészülve, de nem ennyire jóra. Az emberre rájön az okoskodás, hogy persze, a történelem bezavart az énekesnő és a közönség viszonyába, ha nem is kell újraépítenie a karrierjét, az a jóleső automatizmus nincs meg, hogy ő jön, és mindenki imádja. Legalább húsz másodpercre van szüksége, hogy meggyőzzön mindenkit: tényleg olyan jó, tényleg szépséges a hangja, tényleg azonnal megteremti a szituációt, ha áriát kezd el énekelni. Tényleg ő Anna Netrebko.

Hat nyelven énekel. Oroszul, olaszul, németül, angolul, franciául és csehül. Néha meglepő dolgokat, mint a Sámson és Delilából a Tavasz-áriát, de mindegyiket gyönyörűen. Az életre szóló élmény most az orosz dalok és áriák, az intenzitás, a mélység, titokzatosság. Minden dal más, szó sincs valami leszúrt lábú dalestezésről, ide-oda jár a színpad előterében, hagyja, hogy érvényesüljön a hangja, tudja, mit akar, jobb oldalt áll, de balra énekel, hogy a hang messzebbről érkezzen el a hallgatóig, elkeveredjen a kísérettel, ne arról szóljon az előadás, hogy beh szép hangom van. Vagy hátramegy, a színpad legmélyére, és ott is a közönségnek háttal kezdi el a dalt, hadd érkezzen meg valahonnét a távolból a hang. Vagy közvetlenül előrejön, és egészen halk, egészen elhaló, hosszan-hosszan tartja ki a darab utolsó hangját, érzi az ember, ahogy a hang fölér a harmadik emeletre, és még visszafordul, leér a földszintre is.

Az egészet nem is értem. Régebben elintézte annyival az ember, hogy szép nő, hát persze, hogy nem veszi le senki a szemét róla. De most már eltelt néhány év, és mégsem, azóta sem. Pedig jó volna, az ember nem ismer minden Rachmaninov vagy Rimszkij-Korszakov-dalt, megy a szöveg feliratban, de nem tudom, mi. A címet még látom, aztán már Netrebkót nézem, és azt hiszem, hogy értek mindent. Ő meg mászkál, énekel, néha fireg-forog, mint valami gyerek, aki élvezi a szép ruháját és a sikereit. Szerencsére még most is jó hülye, a ráadásnak adott Non ti scordar di me alatt tvisztelő mozdulatokat tett a zongora előtt, nem veszi túl komolyan magát. De mindent épp annyira komolyan vesz, amennyire kell.  

Vajon miért érzi úgy az ember a Tosca bemutatóján, hogy valami Istentől elhagyott helyen van? Hideg szél fújdogál az Operában, talán valami ablakot hagytak nyitva vagy előleget kapunk a téli hőmérsékletekből. Az is szokatlan, hogy a büfében annyira kevesen vannak, a második szünetben a büfések egymással társalognak. De hiába a mérsékelt leterheltség, arra senkinek sincs figyelme, hogy a ruhatári pultról összegyűjtsék a piszkos poharakat, ami ott éktelenkedik az első szünetben, az ott marad a harmadik felvonás után is. Nyilván a ruhatárosoknak nem feladata a poharak begyűjtése, a büfések meg nem is tudják, hogy a hiányzó dolgaikat merre keressék, a két szolgáltatás képviselői pedig nem tartják a kapcsolatot egymással.  

A földszinten, a székek hátán ott a kis képernyő, amelyen a feliratok futhatnak. Elsőre nem világos, hogy mi szükség van rájuk, amikor a felirat a színpad fölött is látható, de a székeken lévőn a nyelvet is meg lehet választani. Viszont az első felvonás után nem működnek. A színpad fölötti kiírásokat nemigen követtem, amikor ránéztem, épp azt mondta Scarpia, hogy „add át neki ezt az ajándékot”, ami a biglietto szó igen laza fordítására utal. Akkor még azt hittem, a feliratozó elromlása az este legérdekesebb műszaki problémája, de aztán jött a harmadik felvonás. Nahát, milyen eredeti, Cavaradossi nincs sehol, milyen mesterien növelik a feszültséget, már itt kellene lennie, már meg kellene szólalnia, de nincs a színpadon, a börtönőr egyedül marad, magának végszavaz, a szegény festő nem tudja megvesztegetni a gyűrűjét kínálva tollért és levélpapírért, amiből majd a Levélária nagy pillanata alakul ki. Aztán recsegni kezd a süllyesztő, megjön a festő, mégsem csatlakozott a földalatti mozgalomhoz. Viszont énekelje így el szépen az áriát.

Együttérzek.

Irene Papas tiszteletére megnéztem a Navarone ágyúi című filmet, ami így egy kicsit olyan, mintha azt mondanám, hogy Dobos István tiszteletére megettem egy dobostortát, elvileg az élvezkedéshez nem kell tisztelni senkit, de aztán mégis. Mert a Navarone ágyúi nem sokkal értelmesebb, mint bármelyik szovjet honvédő-film, vadállatian kegyetlen és iszonyatosan buta németeket kell kijátszani egy csapat szabotőrnek, el se mondom, mi a poén, sikerül-e megsemmisíteni az ágyúkat, vagy ma is lövi egy maroknyi náci az Égei-tengeren elhajózó cirkálókat.

Irene Papas persze ettől függetlenül is jó, bajszos néni, aki mégis az örök szépséget jelenti, fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta. Végül is számomra a legnagyobb találkozás vele a régi Odüsszeia-sorozat volt, a látszólag megoldhatatlan feladat, megértetni a kedves nézővel, miért megy Odüsszeusz mégis haza, amikor Pénelopénál sokkal jobb csajok vágyakoznak utána, hogy mást ne mondjak, a Nauszikaát játszó Barbara Bach, aki mégis csak James Bond-lány volt (és Ringo Starr felesége). Egyszer láttam a sorozatot DVD-n egy római boltban, de botor fejjel nem vettem meg. Biztosan hozzáférhető, gondoltam, de utóbb csak az első részt sikerült megnéznem, amelyben az operatőri erőfeszítések leginkább arra korlátozódnak, hogy minél többet lehessen látni Odüsszeusz farizmait – talán jobb, ha az egész az emlékek között marad.

Irene Papas szép, hosszú pályát futott, tizennyolc évesen már Lady Macbethet játszott, és húsz éve még benne volt a Corelli kapitány mandolinjában – még csak nem is ez volt az utolsó filmje. Valószínűleg a leghíresebb görög nő volt Elektra, Antigoné, szép Heléna után – de őket mind eljátszotta.

Minden kicsit olyan, mintha máshol volnánk, mint terveztük, de utóbb kiderül, hogy addig jó. Mert a szünet után egy szabályos Eroicát játszik a Fesztiválzenekar, amivel én egyáltalán nem tudok mit kezdeni, nem értem, miért jó, hogy egy ilyen sebesvonatot megpróbálnak befékezni, a határozott és végig előrefelé száguldó ritmikát egy kicsit határozatlanabbá és sehová sem menővé változtatják, hogy legyen az, de mégsem az. Mintha ez volna az üzenet: az Eroica a legtúlértékeltebb szimfónia a zenetörténetben, pedig hát ez is csak olyan, mint a többi.

Ehhez képest úgy kezdődik a hangverseny, hogy néhány ütőhangszeres művész álldogált a pódiumon, a fejükön sárga sisak, és nekiláttak üvegeket meg vizes ballonokat ütni. Fischer Iván biztatja a közönséget, hogy nyugodtan kapcsolják vissza a mobiltelefonjaikat, vagy keressék tovább a helyüket, nem árt a műnek. De az is lehet, hogy használ. A darab a Workers Union címet viseli, 1975-ből való, Louis Andriessen műve, nem korlátozza agyon az előadókat, körülbelül mindegy hányan játszanak, és milyen hangmagasságban, csak a ritmus legyen pontos. Itt fokozatosan lesznek egyre többen, mire megtelik a pódium, körülbelül vége a darabnak. Nem tudom, hányan hallgatták zeneként, és hányan inkább a performanszot látták-érzékelték, de végeredményben mindegy is, megint egy olyan produkció, ami meghozza az ember kedvét az egész évadhoz, ahol ilyesmik történnek, nem lehet rossz hely. A két mű között egy holland testvérpár, Lucas és Arthur Jussen játszotta a Mozart kétzongorás versenyt, ők meg mintha valami Amadeus-előadásból jöttek volna, selyemöltöny, szőke haj, nagy elán. És hát jók is. Nem a legmélyebb, legmegrázóbb lassú tételt adták elő a mű előadásának történetében, de olykor azt hiszem, Mozart maga sem tudta, mennyire mély és megrázó tételeket írt, így aztán nem sajnálom őket. Magunkat meg végképp nem.

Idén ez a játék a magyar filmekkel. Megnéz egyet az ember, és tudja, hogy ez volt az év legrosszabb filmje, ebben megnyugodva megnéz egy másikat, és rájön, hogy tévedett, ez az év legrosszabb filmje.

A legfrissebb seb most a Nyugati nyaralás című rendkívül szellemes, humoros és eredeti vígjáték, amit már megírni is elfelejtettek, ott elakadt az ötlet, hogy a Mézga-családot kellene valahogy élőszereplősen elindítani különféle kalandokon át. Köszönjük, ennyi volt, aki még ébren van száz perc múlva, gyújtsa föl a villanyt.

Csak hát senki nincs ébren. Nem is lehet, mert időnként csak annyi világos az egészből hogy ez most humor akart lenni, hagytak helyet a nevetésnek. A történet egyfelől elcsépelt, másfelől értelmetlen és logikátlan, egészen a nagy poénig (spoiler), hogy le akarják vetíteni az ügynökök névsorát (???), de véletlenül nyaralási képeket mutatnak. Az meg nem tűnt föl addig senkinek, hogy ez színes dia, és nem mikrofilm, pedig be is keretezték az egyes képeket, hogy csattoghasson a vetítő, a feszültséget szinte az elviselhetetlenségig fokozva. Így tovább és így visszafelé, hadd csodálkozzunk azon, hogy használható, vagy kifejezetten jó színészekből is ki lehet hozni ilyen teljesítményt. És a szokott dilemma, hogy buták vagy gazok, akik ezt teszik velünk. Ha a rendező (rendezők) ezt látták, és humorosnak találták, akkor azért alkalmatlanok, ha látták, és nem találták humorosnak, akkor meg azért. Esetleg nem látták. Az sok mindent megmagyarázna.  

Nem mondhatom, hogy a főzős műsorok megszállottja volnék, igazából soha nem is értem, mintha az egész televízión kívüli műfaj volna, arról beszélnek, hogy milyen íze van egyes ételeknek, amit otthonról elég nehéz követni vagy átélni. Az azonban így is feltűnt, amíg A konyhafőnök ment a tévében, hogy ezek a konyhafőnök műsorvezetők mennyire képtelenek késsel-villával enni, pedig ez a műsor fontos része, kész az étel, jön a mester, megkóstolja, hümmög vagy földerül, de a látvány csak annyi, hogy ó, de rosszul áll a kezében az evőeszköz. Rendben van, ők csak a szakácsok, nem nekik kell hivatalosan enniük. Tegnap viszont belefutottam a másik csatorna A séfek séfe címet viselő műsorába. Angol reggelit készítettek, és ki is volna méltóbb civil kóstoló, mint a honi lovaspóló szövetség képviselői. Ha pólóznak, nyilván tisztában vannak az angol hagyományokkal, meg biztos nagyon kifinomultak az ízlelőbimbók is, vagy nem tudom, pontosan miért. Mindegy, jöttek, tetovált karú díszpintyek, most hogy a villa domborúját vagy homorúját használták, legyen egyéni ízlés dolga, mindenesetre nem úgy tették, ahogy King Charles tette volna, de nem is ez az egyetlen különbség köztük. Hanem hogy a villa használatakor úgy tesznek, mintha a nyél az csak valami formatervezési bohóckodás volna, és az egyik főpólós a tövénél fogja meg az eszközt, úgy lapátolja a fejébe a paradicsomos babot vagy bármit, az mégis egy kissé túlzás.

Nem akarok nagyon nagyigényűnek látszani, nem kívánom, hogy feltétlenül olyan embereket hívjanak meg kóstolni, akik tudnak késsel-villával enni, de az egész nem annyira bonyolult, egy körülbelül kétperces gyorstalpalóval elsajátítható a dolog csínja-bínja. Mert egyébként mindig édesapám vicce jut az eszembe, a küldöttgyűlési beszámoló a boldogtalan időkből: „megállt a kés a számban, amikor láttam, hogy a csehszlovák elvtárs a villával vakarja a fejét”.