Állok Kassán, a dómban, a főoltár előtt, elég közel lehet menni hozzá, mondjuk, hogy tisztes távolra, de hiába meresztem a szemem, nem látom, mi van rajta. A szobrokat még igen, Szűz Mária, és két Erzsébet, az övé és a miénk, mármint magyarországi Szent Erzsébet, de hogy körülöttük mi történik a táblaképeken, arról már halvány sejtelmem sincs.

Lehet, hogy a régi híveknek sokkal élesebb szeme volt, mint a maiaknak, vagy lehet, hogy azelőtt közelebb lehetett menni, bár alig hinném, hogy nagyon mászkálhattak volna azelőtt az oltár körül. Akkor mégis kinek készül az oltár?

A népszerű válasz az, hogy Istennek, hogy a készítők neki akartak tetszeni, aki mindent lát, és nem rövidlátóan pislog a nem is nagy távolságból. A kevésbé népszerű az volna, hogy a megrendelőnek, papok kérték, ők fizették, ők is látják pontosan és tisztán, mi van a képeken. Ebben megnyugodva eszembe jutott a jelenet Vajda Jánostól, az Egy honvéd naplójából, hallgatja a Kossuth-beszédet a Szervita téren, egy mukkot sem ért belőle, akkor még sem mikrofon, sem hangfal nem segített a beszélőnek és a hallgatónak. Mellette valaki a könnyeit törölgeti. Hát miért sír, bátyám, ilyen messziről nem is érti, mit beszél Kossuth. Érezni kell azt…

Talán nekünk is érezni kellene azt, mi van a képeken. Mi vagyunk az oltár szárnyai, de csak ha akarjuk.

Nem hiszem, hogy valaha lehettem annyira ifjú és ártatlan, hogy nem tudtam volna, mi az a sztriptíz, de olyan ifjú biztosan voltam, hogy nem tudtam, mi az a Soho. Ennek megfelelően, amikor Szörényi Levente 1970-ben azt énekelte a Good-bye London című dalban, hogy „sztriptízbár a Sohóban, már nem álmodunk”, azt én úgy énekeltem, hogy „sztriptíz vár a kohóban”. Hogy miért kellett volna a kohóban pucér nőkről álmodni, arra így utólag nem tudnék válaszolni. Talán ez volt a munkáshatalom nyoma szellemi fejlődésemen. Hamar elmúlt ez az állapot, a testvérem kiröhögött és felvilágosított, így mire a tévében adták a Sztriptízbár a Sohóban című filmet, már meg sem próbáltam kérlelni a szülőket, bevonultam a paplan alá a hordozható Mini Vidivel, hátha nem bukok le. És nem is. Csak a filmben nem volt semmi olyan, legalábbis így emlékszem.

Csak azt akarom mondani, hogy meg vannak érintve a lelki húrok, ha a hatvanas évekről és a Sohóról van szó egy filmben, még akkor is, ha az Utolsó éjszaka a Sohóban című film elvben a mában játszódik. De a főhős leányka oda vágyik vissza, sőt, vissza is talál oda, és elég jól játszadozik a rendező Edgar Wright velünk, hogy ne tudjuk eldönteni, mi is az, amit látunk. Bűnügy vagy horror? Ha ugyan van olyan gyilkosság, amely nem horror. De ez benne a jó. Meg még egy csomó minden, Diana Riggs, aki valaha James Bondné volt, most az utolsó filmjében, Rita Tushingham, aki tényleg a hatvanas évekből jött, de nem maradt úgy. (Gondolkodnom kellett, melyik magyar filmben is játszott. A csalás gyönyöre című Gyarmathy Lívia rendezésben.) A mai sorozatsztárok, ahogy kézen fogva szalad a Vezércselből a sakkzseni A koronából Fülöp herceggel. A főhajtás más mozik előtt, benne van a Psycho és Polanskitól az Iszonyat , mindkettő a hatvanas évekből való. Ahogy az óriásplakáton a fürdőgatyás James Bond, Sean Connery. Plusz a zene, szigorúan Beatles és Rolling Stones nélkül, Cilla Black és Petula Clark.  

Rossz nem lehet, ugye? Nem is az.  

Nem hagy nyugodni Borsi-Balogh Máté, vagyis az általa énekelt Winterreise az Örkény stúdiójában. Mitől jó? Mert hogy jó, afelől nincsen kétségem. De nem kellene annak lennie, mert a Téli utazás mégis zenemű, Schubert, nem egy pillanat, hanem másfél óra, aminek a nagy részében énekelni kell, a kisebbik részében meg lenni, tenni-venni, lámpát kapcsolgatni, sört keresni a hűtőszekrényben. Lehet, hogy ihletett pillanatában valaki úgy tudja elfütyülni a Mozart g-moll szimfónia dallamát, hogy az másoknak is tetszik, de ez most nem egy pillanat, és arra normális ember nem vállalkozik, hogy közönség előtt fütyülje el a teljes művet, négy tételt. Amit Borsi-Balogh Máté tesz, az majdnem ennyire meredek.

Vagy nem. Mert közben arra gondolok, hogy az ősbemutató Schubertnál zajlott le. Ez is már halasztott előadás volt, az első alkalommal csak a barátok mentek el, Schubert elfelejtette, hogy vendégeket hívott, és elkószált valahová a városban. De amikor a vendégek is ott voltak és ő is, akkor szépen nekiült, és a zongora mellett elénekelte a darabot. Vagyis, azt hiszem, csak a felét, mert akkor még csak annyi volt készen.

Az már más kérdés, hogy a barátoknak egyáltalán nem tetszett a dalciklus, és csak a Hársfáról, az ötödik dalról mondták azt, hogy rendben van, a többi szerintük nem sikerült. De a lényeg, hogy mintha Schubert azt gondolta volna, nemcsak végletesen kimunkált hangú dalos hímpacsirták ajkán szólalhat meg a Téli utazás. Szenvedni mindenkinek szabad.

Ki az a Gerontius? Ha már itt tartunk: ki az az Elgar? Mert a Gerontius viszonylag könnyen megválaszolható kérdés, ha az embernek eszébe jutnak olyan szavak, mint a gerontofil. Szóval Gerontius tetszőleges öregember, aki éppen haldoklik Elgar zeneművének elején. De hogy kerül Elgar az asztalra, leszámítva azt, hogy tegnap hősiesen eljátszotta a Rádiózenekar a Gerontius álmát, ezt az (Elgar szerint) oratóriumnak nem nevezhető oratóriumot. És jól. Legalábbis három kitűnő énekessel, akik végigfújták Gerontiust a nehéz úton, halálos ágytól a Purgatóriumig.

Szóval Elgar. Egyműves zeneszerző, mondanám, csak azt kellene kitalálni, hogy melyik is az az egy mű. Az Enigma-változatok? A Csellóverseny? A három perces Salut d’amour? Vagy mégis a Gerontius? Lehet, hogy valami megmentenivaló komponistáról van szó, föl nem ismert zseniről? De vajon ő maga, a tipikus angol gentleman mit szólna, ha erre a szerepre kényszerítenénk? Legyen ő a bánatos lángelme? Nem kösz, inkább kimenne egy kicsit a lóversenyre. Mint amikor az ifjú-ifjú Yehudi Menuhinnal próbálták a Hegedűversenyt. Menuhin csak azt látta, hogy Elgar feszült, szinte ideges. Eljátszották a darab elejét, aztán Elgar nem bírta tovább: nagyszerű. De olyan szép idő van, nem mehetnénk inkább egy kicsit sétálni?

Jó, nem zseni. Vagy nem úgy zseni, mint Bartók Béla, de azért nagy tévedés beszorítani a viktoriánus és nyársat nyelt angol kategóriába, mert ahhoz túlságosan eredeti, egyéni, azonnal felismerhető a hangja. Nem pusztán az angolok ügye, akik ott álltak a 20. század kapujában, hogy Purcell óta nem volt egy jó zeneszerzőjük. És akkor jött végre Elgar.

Nem, nem. Elgar előbb volt sikeres Németországban, mint otthon. Ami a Gerontiust illeti, annyira gyenge volt a bemutató, hogy majdnem belehalt a darab. Pedig Richter János vezényelt, aki Brahms vagy Wagner ősbemutatókat is tartott. Csak 1902-ben, vagyis két évvel később, épp a düsseldorfi előadás után tűnt föl mindenkinek, hogy mennyire érdekes a mű. Nem lehet Elgar angol belügy, már csak azért sem, mert autodidakta komponistaként nem valami nem létező angol iskola csúcsdarabja, hanem az akkori mestereken nevelkedett, őket hallgatta vagy olvasta, az ő nyomukban indult. Az akkori mesterek pedig leginkább németek voltak.

Megmenteni Elgart? Magunkat kellene megmenteni az Elgar-tudatlanságtól. De ahhoz, hogy megmenthessük, játszani kellene. Ahhoz, hogy játsszák, szeretni kellene. Patt.

Bár ezt most pont nem jókor mondom, a Gerontius előadásának másnapján.

Akik azzal foglalkoznak, hogy megpróbálnak rájönni, mi kell a közönségnek, most a vámpírfilmek újabb felvirágozását várják. A műfaj amúgy is elég érzékenyen mutatja a közhangulatot, hogyan is lett az eredeti Nosferatuból Lugosi Bélán keresztül Robert Pattinson. Hogyan jutottunk el odáig, hogy a vámpír is ember, nem arra kell törekedni, hogy egy hegyes karóval átdöfjük a szívét, hanem megtanulni az együttélést, elfogadni, hogy vannak ilyen sápadt, éjszakai lények közöttünk, akik vérszívással foglalkoznak. És vannak a vámpírtagadók.  

Köztudomású, hogy a vámpír a járványok mellékterméke, mivel, sajnálatos módon ugyanaz a bolha csípi az embert és a patkányt, Európában elterjedt a pestis, és ha nem is a bolhából csináltuk, és nem is elefántot, a patkány valahogy emberszabásúvá vált, hegyes fogakkal, karmokkal, nagy fülekkel. Fantáziánk kimeríthetetlen. Vagyis épp ellenkezőleg, nagyon is kimeríthető, folyton a valóságból indulunk ki. Most meg itt az új valóság, új szorongás, új elszigetelődés. Egyre többször kapcsol az ember a tévében különböző vírusos vagy az emberiség kihalásáról szóló filmekre. A Legenda vagyok című Will Smith-film alkotóinak már közleményben kellett mentegetőzni, hogy nem a jövőbe láttak, történetük a fantázia szüleménye. Igaz, egy új oltás következményeként zombivá válik benne az emberiség úgy, ahogy van, kivéve Will Smith-t, de az oltást a rák ellen találták ki, nem a koronavírusra.

Tudom, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, de mindig dolgozik bennem a felháborodás, hogy az emberiség filmekkel szabadul meg a múltjától. Nem akadályoz meg semmiben, mindig tudok szipogni a Schindler listája végén, de akkor is rossz belegondolni, hogy emberek éltek, haltak, szenvedtek, rettenetesen szenvedtek, és az egész filmmé válik, szórakoztatóipari termékké. Ami seb volt, abból make-up lesz, a pofon nem fáj, a puska csak dörren, de nincs benne golyó.

Hacsak nem Alec Baldwin a főszereplő.

Mondok rosszabbat: az ő történetéből is film lesz, talán nem is soká.

Olyan lemez, amiről mélyen hallgatni kellene: Vladimir Ashkenazy legutóbbi felvétele, Bach Angol szvitek. Vagyis csak az első három a sorozatból, nem is tudom, tervezik-e a folytatást. De éppen ez benne az érdekes. Ashkenazy rettenetesen játszik rajta, ami érthető, öreg is, beteg is, négy éve visszavonult már a koncertezéstől, és a jelek szerint igaza van. A lemez mégis megjelent, nyilván az ő beleegyezésével, valaminek kell lenni rajta, ami miatt azt gondolja, hogy ez érvényes vagy legalábbis érdekes interpretáció.  

Talán van, de nem a zene az. Hogy az egész jobban fájjon, még ajándék CD-t is mellékelnek hozzá, ezen is Ashkenazy játszik, ezen is Bachot, a d-moll zongoraversenyt, de 1965-ben. Akkor azért nagyon tudott. Tudott Bachot játszani. Bach szólt hozzá, és rajta keresztül hozzánk is, még ötvenhat évvel később is. Most meg azt érzi az ember, hogy Bach nem szól hozzá. És ez mintha nem csak ujjak, kezek kérdése volna, ezért is érdekes, hogy a lemez végül mégis megjelent. Nemcsak rosszul játszik, de érthetően, hogy mit akarna, ha engedelmeskedne még a test, hanem az sem világos, hogy vajon mire gondolt, amikor játszani kezdett. Ha ott volna vele az ember a szobájában, és ott játszana így, akkor is rossz volna. Miközben azért elájulnánk a megtiszteltetéstől, hogy a nagy Vladimir Ashkenazy játszik nekünk. Mintha ez volna az érdekes az egészben: hiába hisszük azt, hogy szellemi kincseink érinthetetlenek, eljön, vagy eljöhet a pillanat, amikor Bach már nem tárgyal velünk.  

Micsoda szerencséje van annak, akihez Bach soha nem is szólt.

Jaj, gyorsan, amíg még október van. Ebben a hónapban volt ötven éves a Jézus Krisztus Szupersztár. Ha szabad így mondani, mert ez már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy mit is kellene énekelni a híres dalban. Akkor még a szupersztár szó sem volt nagyon bejáratott, vagy szuper volt vagy sztár, az meg mégiscsak lehetetlen volt, hogy a négy szótagot valahogy hárommá össze lehessen vonni. Plusz még rímelni is: Jézuskri, szuperszti.

Miklós Tibor valahogy megoldotta. Nem tökéletesen, de mondjon bárki jobbat.

Ötven éves a rockopera, és erre is érvényes: mondjon bárki jobbat. Ahogy sikerült tényleg operásítani az anyagot, nem beszélnek egy hangot sem benne, leszámítva Jézus szavait a keresztfán. Lehet, hogy voltaképpen csak az opera szó miatt használ Andrew Lloyd Webber szimfonikus zenekart, de ennyire jól és természetesen kombinálni a vonósokat és a rock zenekart nem hiszem, hogy lehet. Ehhez képest a darab nem volt azonnali siker, annyira nem, hogy indulásként azt mondták, ez a legrosszabb ötlet a zenés színház történetében, a hard rockot éneklő Jézus. Pedig a hosszú haj jelezhette volna a rokonságot. A darab így igazából ötvenegy éves, 1970-ben már lemezre vették a Superstar anyagát, ha nem is a teljeset, de szinte minden lényeges számot, és csak rá egy évre került sor a bemutatóra. Október 12, New York. Yvonne Elliman, aki tizenévesen énekelt a lemezen, majd az ősbemutatón, aztán a filmen is, úgy emlékszik, hogy kitört az őrület. Őt magát elhívták egy kislány betegágyához, tegye csak rá a kezét a gyerekre, hátha jobban lesz. Állítólag jobban is lett.

Mert hát igen, 1973-ban lett film a Superstarból, ma már ilyet nem is lehetne készíteni, mert Júdást Carl Anderson játszotta, aki afro-amerikai. Nem úgy került a darabba, mint Pilátus a Credóba, ha szabad ilyen elmésen fogalmazni, már az 1971-es turnézó változatban is ő énekelt, de ma magyarázkodni kellene miatta. Ami azt illeti, akkor is kellett.

Ámbár magyarázkodni mindig kellett, például azért, mert nincs feltámadás a történetben. Ezt soha nem értettem, talán műveletlenek voltak a kritikusok, nem vették észre, hogy a Máté-passióban sincs feltámadás, vannak történetek, amelyek előbb érnek véget. Ahogy mondani szokás: mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor még nem a vége.  

A legenyhébben szólva is fenomenális Benicio Del Toro A Francia Kiadásban, mint őrült festő, akiről időnként leveszik a kényszerzubbonyt, hogy fessen. És fest, vagy szexel a modelljével, majd azt mondja neki az aktus után: szeretlek. A modell meg azt, hogy: én nem.

Persze, eléggé bántja az embert, hogy nem ért mindent Wes Anderson filmjében, mármint a kulturális utalásokat, hogy ki kicsoda, melyik két New Yorker szerkesztő volt a modellje a filmben látható Howitzer Jr.-nak, de az is jó, amit meg lehet érteni. Hogy a város, ahol mindez játszódik, Ennui-sur-Blasé, a Blazírtság menti (fölötti) Unalom, és hogy a fent említett pár is épp idéz valamit. A Je t’aime...moi non plus című Serge Gainsbourg-dalt. A dal szövege egyébként maga is kulturális utalás, Dali mondta, hogy „Picasso spanyol, én is. Picasso festő, én is. Picasso kommunista, én sem.”

A Je t’aime, persze, nem erről híres.

1967-ben írta a dalt Gainsbourg Brigitte Bardot-nak, föl is vették, nagy sóhajtások és nyögések közepette, aztán a lemez nem jelent meg, mert Bardot milliomos férje kissé nehezményezte, hogy hitvese ilyesmivel tölti az idejét a távollétében. Gainsbourg viszont újra becsajozott, ezúttal Jane Birkinnel, és vele is fölvette a dalt, még több sóhajtás és nyögés közepette, és az a lemez már megjelent, siker lett, slágerlista, betiltás, botrány, még több eladott lemez. Amikor először hallottam egy balatonparti szalagos magnóról, még elég kicsi voltam ahhoz, hogy egyáltalán ne értsem, mi benne a felháborító. Orgonálnak benne, és azt mondják, hogy zsötem. Ki hitte volna, hogy mindez röpke ötven év múlva visszaköszön egy szépséges filmben.

Bár A Francia Kiadás sem erről lesz híres.

Mindenki ismeri azt az érzést, akinek valaha is nehézséget okozott egy idegen nyelv elsajátítása, hogy egy ideig, talán hosszú ideig, talán örökre megváltozik a nyelv által képviselt személyisége. Egyszerűbben mondva: nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud. A mondatok egyszerűbbekké válnak, a kifejezés veszít az árnyaltságából, butábbak leszünk, ősemberek, akik a nyelvvel nem önmagukat akarják kifejezni, csak azt szeretnék, ha végre megmondaná valaki, hogy wo ist die teniszpálya. És sajnáljuk magunkat. Pedig hát…

Elromlott a telefonom, föl kellett hívni a szolgáltatót, és egy beszélő gépet, bizonyos Vandát kapcsoltak. Vanda kérdezett, egy ideig csak igennel és nemmel lehetett válaszolni, igyekeztem tagoltan kiáltani a beszélőbe, hogy IGEN, IGEN, de aztán jött a váratlan fordulat. A mesterséges Vanda azt kérte, hogy röviden vázoljam a problémát. Vettem a levegőt, kérem szépen, az történik, hogy hiába veszem föl a kagylót, mással beszéltet jelez, viszont, ha engem hívnak, azt sikerült kiderítenem, hogy a hívónak kimegy a jelzés, csöng, egyre csöng, de nem veszem föl, már aggódik, hogy mi lehet velem, tegyenek valamit, nem is miattam, hanem miattuk. De hát ennek nincs semmi értelme, nyilván Vanda ezt nem érti meg. Így aztán tagoltan és hangosan csak annyit mondtam: elromlott az otthoni készülék. Vanda vette a lapot, megismételte és leigeneztette, hogy elromlott az otthoni készülék.

Én meg rájöttem, mit él át az, aki idegen nyelven kommunikál velem. Hiába beszéli jobban a saját nyelvét, kénytelen alászállni az én szintemre, hogy megértsem, amit válaszol. Rechts, rechts, mondja, ha a teniszpályát kérdezem, és a biztonság kedvéért mutogat is, arra, te imbecillis, aki belőlem is ostobát kreálsz, mert nem tanulod meg a nyelvemet, jobbra menj, remélem, kitöröd a lábad.

Nyelveket kell tanulni. Tanulni és gyakorolni. Vagy otthon maradni. De most még a telefon is elromlott.

Nagybátyám egyik régi története, hogy amikor Párizsba látogatott, a vendéglátója nem tudott kimenni elé, de mondta neki, hogy nem baj, majd az Ottokár behozza. Jó, jó, mikor harmadszorra jutottak ide, megkérdezte, hogy ne haragudj, de mégis ki az az Ottokár, és honnét fogom megismerni? Akkor derült ki, hogy nem valakiről van szó, hanem majd az autocar szállítja nagybátyámat a belvárosba.

Nem egy őrületes történet, el is felejtettem volna, ha Szőllősy Klárát olvasva nem botlok újra és újra ebbe a szóba. Autocar. Meg is magyarázza, hogy a görögök miért nem használják a másutt bevált autóbusz szót, nem veszi be a nyelvérzékük. Félig görög, félig latin, ebből a szempontból igazi antik kifejezés. Valamikor omnibus volt a szó, ami azt jelenti, mindenkinek, hiszen tömegközlekedési eszköz. Ebből kopott le az omni, és adta át a helyét a görög autónak, ami annyit tesz, önmaga, már hogy a jármű magától mozog (automobil), külső erőforrás nélkül. Hogy ezt miért kapcsolták össze a -bus végződéssel, az meglehetős rejtély, egy előtag és egy rag találkozik az autóbuszban, épp csak a lényeg maradt ki a szóból. A görögöknek ráadásul a saját nyelvükön van az előtag, és ez akkor, a hatvanas években még zavarta őket. Mekkora mázlisták a latinok, hogy kihalt a nyelvük.