Ez az internetes idők egyik új fejleménye: időnként elterjed valakiről, hogy meghalt. Bud Spencer például kéthavonta elhunyt, és egy ideig ez tényleg csak vaklárma volt. Aztán, persze, nem sokat kockáztat, aki egy idősebb, nagydarab férfiról azt meséli, hogy már meg is halt, mert egy idő után tényleg.

Tegnap például az volt a hír, hogy Matti Salminen halt meg, de állítólag és remélhetőleg ez is csak hírlap nélküli kacsa. Mindenesetre az ember egy kicsit elkomorodott, elgondolkodott, hogy mit is jelentett számára ez a hang. Sokat. Az egész jelenség sokat.

Valamikor a három tenor után a finnek (meg a magyarok is) szerveztek három basszus-koncertet. Nálunk Polgár – Gregor – Kováts Kolos felállással, a finnek meg a Salminen – Ryhänen – Tilli trióval. Ami azt illeti, az övék se volt felülmúlhatatlan, azért jobban sikerült, mint a miénk, de elcsodálkozott az ember ezeken a meselényeken, fanyűvőkön, ahogy frakkba öltözötten is szétfeszítik a koncertterem kereteit. Nem oldalirányban, hanem fölfelé. Jaakko Ryhänen mellé egyszer odaálltam a bécsi opera művészbejárójánál: nevetséges kis hüvelykmatyinak éreztem magam. És ő volt hármuk közül a legkisebb. Szóval vannak ilyen meselények a világban, akik megdöbbentően mély hangon harangoznak az operákban.

Matti Salminenről tudni lehet, hogy pályája kezdetén tangót énekelt különböző zenés szórakozóhelyeken, abból fedezte az énektanulmányait. Tegnap a nagy megindultságban meghallgattam néhány finn tangót. A megindultság szinte teljesen elpárolgott. De ha minden igaz, nincs is rá szükség.

Ha valamiben biztos voltam, az az, hogy a Mick Rock művésznév. A fele rock, a fele Mick Jagger, az ember pedig popsztárokat fényképezett. A valóságban mintha épp fordítva lett volna, volt egy ember, akinek ez a neve, mármint rock és Michael, egyébként teljesen normális életet élt, már amennyire ezt lehetett, modern nyelveket tanult Cambridge-ben, és egyszer valaki ott felejtett a kollégiumi szobájában egy fényképezőgépet. Még film sem volt benne, de neki megtetszett, ami, gondolom, mindannyiunknak, hogy a gép kijelöl a valóságból egy téglalapba foglalható részt, ami ettől valahogy jelentősnek tűnik. Ebből lett a fotósbogár, és kit fényképezne az ember a hetvenes években, ki mást, mint a könnyűzenei lényeket. Jó lényeket, Pink Floydékat, David Bowie-t. Van egy képe, amit valószínűleg sokan ismernek, a Queen lemezborítója, négy fej a sötétben, abból még videoklip is lett. Persze, senki nem tudja, hogy Mick Rock a fényképész, de mindenki tudja, kik vannak a képen. Talán ez az, amit tehet a fotós a modelljéért. Eltűnik, és csak a képen láthatóak maradnak.  

Rising Stars a címe a Müpában is futó félig-meddig titkos koncertsorozatnak, amelyen, mint kitalálható, emelkedőben lévő csillagok lépnek föl. Ha jól értem; a nagy európai koncerttermek egymásnak ajánlanak tehetségeket, segítsük őket elindulni, nem bánjuk meg. A furulyaművész Lucie Horscht például a Concertgebouw és a Kölner Philharmonie ajánlotta, fogadják köszönetemet a távolból, még akkor is, ha, mint arra a műsorvezető, Tóth Endre is rámutatott, Lucie Horsch csillaga már túl van a fölkelésen, két CD is megjelent vele a Deccánál, hát mit akarhatunk még tőle.

Nem is tudom. Még több koncertet.

Hogy a végénél kezdjem: a ráadásdarab viszonylag normálisan indult, csembaló, hozzá fittyfiritty a furulyából, aztán egyszerre csak a művész dalra fakadt, egy olasz nyelvű, vidám kis valamit énekelt el szép hangon, majd fittyfirittyel zárt. Képzeljük el ezt egy hagyományos koncerten, jön a búval bélelt Grigory, eljátssza Beethoven három utolsó szonátáját, majd ráadásként elénekeli azt, hogy Volare, oho. Ami engem illet, nagyon bírnám, de kicsi a valószínűsége.

Mindenesetre jó tudni, hogy ezek a vidám, régi hangszeres idők nem múltak végleg el, ilyen élmények érhetik a gyanútlan hallgatót.

Egyébként is, furulya ide, blockflöte oda, nem egyszerű régihangszeres est volt, nyilván elsősorban az, Telemann, Couperin, Bach, és Anna Amália porosz hercegnő műveivel a középpontban, de volt egész kevés Kurtág, és a sorozat szabályainak megfelelően egy erre az alkalomra írott darab is, a finn Lotta Wennäkoski Arteria című műve, amely csodálatosan élt a furulya lehetőségeivel. Egyszerre két hangszeren játszani, az egyiket még a kettő közül is cserélgetni, orral fújni a hangszert, belefújni a fej tetején lévő résbe, és még közben érthető zenét játszani meg se kottyant Lucie Horschnak, mi meg csak ájuldoztunk meg élvezkedtünk, és még azt is megéltük, milyen az, amikor az annyira kortárs, hogy a teremben jelen lévő komponistának nagyobb sikere van, mint a barokk mestereknek.  

A héten adta utolsó koncertjét Roger Norrington, és, bármilyen furcsa, van, aki örül ennek, mondván, hogy őrültség volt, amit csinált. Nem is Beethoven-ügyben, bár abban is kételkedtek Norrington tempóiban, miért Beethoven metronómjelzéseihez igazítja a zenei sebességet, amikor mindenki tudja, hogy rossz volt az öreg metronómja, meg amúgy is süket volt már, amikor odaírta a számokat, mit tudta ő. Norrington másik főbűne a vibrato nélküli vonósjáték volt, az is csak elképzelés, pontos tudományos alapja nincsen, miért gondolja, hogy azelőtt a hegedűk nem vibráltak. Miért gondolja bárki, hogy vibráltak, kérdez vissza Norrington. Nekünk kellene eldönteni, ha nem is tudományos, de élvezeti alapon, mi az, amit szeretünk.

Hát persze, hogy szeretjük mindkettőt, ha jó a zenélés, és Norringtonnal néha nagyon jó volt a zenélés, sok derűs emlékem van róla, lemezről is, koncert alapon is, szerencsére. A legderűsebb az első budapesti fellépéséről. Meleg volt, Zeneakadémia volt, ahol akkor még nem volt hőségcsillapítás, így aztán Norrington a próbán lerúgta a cipőjét, öreg, pucér lábfejét is láthatóvá téve a rajongóknak.

Érdekes, Karajan ilyet soha nem csinált.

Állatorvosi rendelő várójában töltöttem a tegnap délelőttöt, és mit csinál az ember ilyenkor? Na, azt pont nem akartam, telefont nyomorgatni, de könyvet nagy ügyesen nem tettem a zsebembe. Azért volt nálam egy a csomagtartóban a régi, papír Olcsó Könyvtár sorozatból. Mindig arcra borulva láttam a könyvet, így azt hittem, hogy A janicsárok végnapjai az, de Tolsztoj-novellák voltak. A fülszöveg Németh Lászlót idézi, hogy Tolsztoj minden írása arról szól: hogyan kell élni.  

Nem is kérdés. De nem késő már? Nemcsak a saját koromra gondolok, hanem Tolsztojéra is, honnét tudná, hogyan kell élni, amikor arról beszél, hogyan élnek főrendű oroszok és mezítlábas muzsikok. Önmagában is csoda, hogy valaki ennyire otthon van a két szélsőségben, az elképesztő gazdagság és az elképesztő szegénység egyaránt hazai pálya neki, de mihez kezdjünk vele, amikor pont köztes állapotban vagyunk, gazdagok vagy szegények, de semmiképpen nem elképesztőek.

Annyit kellett várnom, hogy végig tudtam olvasni A földesúr délelőttjét. A húsz év körüli, eszmékkel tele földesúr elindul a faluban, hogy jót cselekedjen, de reménytelen, a parasztok nem akarják, hogy jót cselekedjenek velük. Az egyik alszik a kemence mögött, és még arra sem ébred föl, hogy a tyúk végigsétál a hátán, a másik nem akar átköltözni a kőházba, de meg sem akarja rendesen csinálni a maga faházát, csak úgy éppen kijavítani, hátha nem zuhan rá télen, és így tovább. Húsz évvel korábbi az elbeszélés, mint az Anna Karenina, és már benne van a felismerés, hogy nem lesz itt soha semmi, hiába akarod a jót cselekedni, ha a környezet nem akarja a jót elszenvedni. Ehhez képest az Anna Karenina mégis azzal zárul, hogy ezerszer felidegesít a feleségem, ezerszer rontanak el mindent a parasztjaim, de nem baj, akkor is benne lesz az életemben a jó. Lesz elég erőm beleoltani. (Remélem, jól emlékszem.) Hogy meg lehet őrizni a jóban való hitet még akkor is, ha már évtizedek óta tudja az ember, hogy hinni lehet benne, de megvalósítani elég nehezen lehet.  

Szóval Németh Lászlónak igaza van. Nemcsak az egyes művek, de a művek összessége is arról szól, hogyan kell élni.

Szinyei hazalátogat. Úgy értem, itthon van ő, igazán itthon, ha megszólítanánk az utca emberét, hogy mondjon három magyar festményt, a Majális vagy a Lila ruhás nő biztosan köztük volna, mondjon három magyar festőt, Munkácsy, Csontváry, Szinyei. Mégis a bőrkabátos önarckép keretére az van írva a Nemzeti Galéria nagy Szinyei-kiállításán, hogy Paolo Szinyei Merse, és a nemzetisége is: ungherese. Mert a képet Firenzében őrzik, az Uffizi híres önarcképgyűjteményében van a helye. Az ember elképzeli, mennyire megörült a bőrkabát tulajdonosa, amikor megkapta a felkérést, juttassa el önmagát az Uffizibe, ha csak az önarckép részlegre is. Mégis olyanokkal kerül így egy társaságba, mint Rembrandt vagy Holbein, amikor festeni kezdett, nyilván valami hasonlóról álmodott.

Más kérdés, hogy az Uffiziban elvész az ember, a festő ember is és a látogató is, mire Szinyeihez érne, már finoman szólva telítődött a sok Leonardóval és Piero della Francescával. Meg hát nem is ér Szinyeihez, az önarcképek csak egy ideig voltak kiállítva, a Vasari korridorban, a Palazzo Vecchiót a Pittivel összekötő folyosón, aztán belátták, hogy ez nem épp lopás- és sérülésbiztos megoldás. Rembrandt meg Holbein bekerült az állandó kiállításra, Szinyei meg a raktárba. Erről biztosan nem álmodott. Nagy dolog világhíresnek lenni, de a legjobb otthon. Itthon.  

Valamikor polgazból (politikai gazdaságtan) tanultuk a pénz funkcióit. Persze, már elfelejtettem, mik is vannak, csak arra emlékszem, hogy a pénz értékmérő. Ami ellen már akkor is tiltakozni akartam, hogy volna értékmérő, amikor pont a lényeges dolgok értékét nem lehet mérni vele. Nem lehet megmondani, hogy mennyit ér a Mona Lisa. Végtelent.

Persze, vannak kisebb jelentőségű festmények, amelyeket talán ki lehet fejezni… Dehogy lehet. A héten kelt el a Sotheby’s árverésén egy híres Frida Kahlo-kép, a Diego és én. Kahlo homloka közepén Diego Rivera, a férje, Diego homloka közepén egy harmadik szem, nekik kettejüknek összesen öt szemük van, ahogy a viccben mondják. Tényleg olyan, annyira ismert, van külön Wikiart-szócikk is róla, nem gondolta volna az ember, hogy valaha is el fogják még adni. Így volt vele a vevő is, aki végül majdnem 35 millió dollárt szurkolt le érte. Amikor utoljára árverésen járt a kép, 1990-ben még csak egymilliót ért. Azóta nem változott semmit. Milyen érték az, amit a pénz mérni tud?

Legfeljebb balekságunk mértékét. Lehet, hogy öt év múlva átkozza magát az eladó, nem kellett volna elkótyavetyélni. Vagy a vevő, ennyit kiadni egy naiv festőért. Mi meg magunkat balekolhatjuk, hogy nem voltunk a bizniszben 1980-ban, amikor még 80 ezerért is lehetett Frida Kahlót kapni.

Most néztem Velencében Nánási Henriket, közvetítést a La Fenicéből, Csajkovszkij 5. szimfóniája ment, és közben befutott a San Francisco Opera programajánlata. Nézzem meg a Cosí fan tuttét, és ezer okot sorolnak föl rá. Nem pontosan ezret, de nekem nem is kell ezer a Cosíhoz.

Tudni kell, hogy San Francisco ilyen szempontból elég nagy bajban van, a vírus alaposan eltalálta a kulturális intézményeket, egyszerűen azért, mert sok ember este már nem hajlandó újra beutazni a városba, csak hogy színházba menjen. Nappal viszont most nincsenek bent, még mindig sokan dolgoznak otthonról, az a szerencsés időbeosztás, hogy hatig dolgozom, hétre elmegyek az operába, most egyszerűen nem megvalósítható – így aztán nem mennek az operába, esténként ezer üres hely is marad a színházban.

Persze, az Opera nem ezt az ezret ajánlja nekem a távolból, hanem a közvetítést. November 21, 23, és 25 a dátum, bármelyiket választhatom, ha leszurkolok 25 dollárt. Még kitalálom.

Nem is ez a lényeg, hanem az ezer ok, három csoportba foglalva. Egyrészt a történet, mondják, olyan, mint a Szentivánéji álom, csak van benne egy kis társadalomkritika is. Eeee. Nem tudom, a Szentivánéji ennél bonyolultabb azért, Mozart viszont megrázóbb. A másik ok a szereposztás. Nem mindenkit ismerek a színlapról, de Nicole Cabell énekli Fiordiligit, és Ferruccio Furlanetto Don Alfonsót. Eléggé meg vagyok már puhítva, de nekik van még egy adu a kezükben. A zene. És hogy az opera zenekarát maestro Henrik Nánási vezényli.

Nem fogok ellenállni. Az egyetlen baj, hogy valós idejű a közvetítés, fél 8-kor kezdődik. Az nálunk hajnali fél öt.

A hírek szerint megváltozik a Facebook neve, ami számomra csak azért érdekes, mert mintha ez lett volna a lényege a dolognak: legyen arca mindenkinek. A nevekhez arc is járuljon, ne derülhessen ki, mondjuk a második szomszédról, hogy hiába látom ezerszer, voltaképpen a nevét is tudom, rengetegszer hallom, mert a rádióban dolgozik, ő Cserés Miklós doktor. (Nem derült ki, csak példának mondom.) Egyre nehezebb ismeretlenül lelkesedni valakiért.

Azért jutott most ez az eszembe, mert híre jött, hogy november elején meghalt Mihályfalvi Mihály, karakteres neve miatt sokan emlékszünk rá, anélkül, hogy valaha is láttuk volna. Talán ők az utolsó arctalan hőseink, még abból az időből, amikor a tévében lefutott a filmek végén a stáblista. Vágó Pozsonyi Aloma, micsoda csodás és egzotikus hangzású név, bár, ha jól tudom, művésznév, őt eredetileg Ilonának hívták, Aloma a déltengerek királynője volt.

Mihályfalvi Mihályt ráadásul ismertem is kicsit, egyszer vagy kétszer találkoztam vele, gondosan öltözködő úr volt, állítólag a zokniját is kivasalta, mielőtt felvette volna, bár ez elég őrült ötletnek hangzik így utólag. Misi elvitt a szabójához, aki nagyszerű szakember volt az Üllői úton, egy nagy házban. Sajnos így sem lett belőlem is gondosan öltözködő úr, de megtanultam csodálni a szépen szabott ruhákat. Könyv lógott ki a felöltője zsebéből, Kunderát olvasott, én már olvastam, ugye, kérdezte. Jaj, dehogy, és legalább elszégyelltem magam. Körülbelül ez minden, amire a személyes találkozásból emlékszem, de az ember mindig örült, ha hallotta a nevét, mondjuk az Attenborough-sorozatok epizódjainak végén.

Tud egy név hiányozni?

Voltaképpen a művészettörténet elég rugalmas tudomány. Legalábbis ha a portréfestészetről beszél. Egy ideig az a csoda, az a nagyszerű portré, amely több, mint portré, nemcsak emberábrázol, de egy bizonyos embert ábrázol, el tudjuk dönteni, hogy szimpi vagy nem szimpi a császár, vennénk-e tőle használt autót, ha a hirdetést ő adná föl. Aztán jön Cezanne, és attól fogva nem számít a jellem és társai, csak a fények, színek, vonalak, és senki nem mondja, hogy na de kérem. Eddig azt tanultuk, hogy mennyire fontos a személyiség, most meg azt, hogy nem vagyunk más, mint felület, amelyen megtörik a fény.

Így lesz a szükségből erény. Valahogy Cezanne-nak nem ment a színes emberábrázolás, hát rávette a világot, hogy ne is keresse azt, amit úgysem talál, a portré többé már nem akar a bőr alá hatolni, az is épp elég érdekes, ami a felszínen van. Értem, elfogadom. Csakhogy.

Itt van ez a pici rajz. Cezanne. Annyira Cezanne, hogy nemcsak ő rajzolta, de ő is van rajta. És lehet, hogy épp az foglalkoztatta közben, miként válik fénnyé a papír maga, de azt nem lehet mondani, hogy a nézőnek nincs valami sejtése arról a személyről, akit a rajzon lát. Nem azt akarom mondani, hogy Cezanne-t nem foglalkoztatták az emberek, de saját maga bezzeg igen, hanem hogy ennek a képességnek, a vonalakkal való emberábrázolásnak nagyon is a birtokában volt. Nem is csak annak, hanem talán annak is, hogyan jellemeznek bennünket a testrészeink, szóval ha úgy illeszti a fejéhez a fülét, ahogy a bilihez a fogantyúját, akkor az valamit elárul róla.

Tudom, közben feltalálták a fényképezést, a portrénak nem kell többé dokumentumnak lennie, és ez biztosan szabadságot adott a festőnek, nem kell ragaszkodnia a látványhoz. Azóta már a modellek is szabadságot merítettek ebből, és senki nem néz ki úgy, mint az életben. Egy következő lépés, hogy már nem is a modell a modell. Én leginkább Paul Newman lennék. Vagy Marlon. Vagy Al. A végén talán el kellene jutnunk oda, hogy minden ember mi vagyunk.