Ki az a Gerontius? Ha már itt tartunk: ki az az Elgar? Mert a Gerontius viszonylag könnyen megválaszolható kérdés, ha az embernek eszébe jutnak olyan szavak, mint a gerontofil. Szóval Gerontius tetszőleges öregember, aki éppen haldoklik Elgar zeneművének elején. De hogy kerül Elgar az asztalra, leszámítva azt, hogy tegnap hősiesen eljátszotta a Rádiózenekar a Gerontius álmát, ezt az (Elgar szerint) oratóriumnak nem nevezhető oratóriumot. És jól. Legalábbis három kitűnő énekessel, akik végigfújták Gerontiust a nehéz úton, halálos ágytól a Purgatóriumig.
Szóval Elgar. Egyműves zeneszerző, mondanám, csak azt kellene kitalálni, hogy melyik is az az egy mű. Az Enigma-változatok? A Csellóverseny? A három perces Salut d’amour? Vagy mégis a Gerontius? Lehet, hogy valami megmentenivaló komponistáról van szó, föl nem ismert zseniről? De vajon ő maga, a tipikus angol gentleman mit szólna, ha erre a szerepre kényszerítenénk? Legyen ő a bánatos lángelme? Nem kösz, inkább kimenne egy kicsit a lóversenyre. Mint amikor az ifjú-ifjú Yehudi Menuhinnal próbálták a Hegedűversenyt. Menuhin csak azt látta, hogy Elgar feszült, szinte ideges. Eljátszották a darab elejét, aztán Elgar nem bírta tovább: nagyszerű. De olyan szép idő van, nem mehetnénk inkább egy kicsit sétálni?
Jó, nem zseni. Vagy nem úgy zseni, mint Bartók Béla, de azért nagy tévedés beszorítani a viktoriánus és nyársat nyelt angol kategóriába, mert ahhoz túlságosan eredeti, egyéni, azonnal felismerhető a hangja. Nem pusztán az angolok ügye, akik ott álltak a 20. század kapujában, hogy Purcell óta nem volt egy jó zeneszerzőjük. És akkor jött végre Elgar.
Nem, nem. Elgar előbb volt sikeres Németországban, mint otthon. Ami a Gerontiust illeti, annyira gyenge volt a bemutató, hogy majdnem belehalt a darab. Pedig Richter János vezényelt, aki Brahms vagy Wagner ősbemutatókat is tartott. Csak 1902-ben, vagyis két évvel később, épp a düsseldorfi előadás után tűnt föl mindenkinek, hogy mennyire érdekes a mű. Nem lehet Elgar angol belügy, már csak azért sem, mert autodidakta komponistaként nem valami nem létező angol iskola csúcsdarabja, hanem az akkori mestereken nevelkedett, őket hallgatta vagy olvasta, az ő nyomukban indult. Az akkori mesterek pedig leginkább németek voltak.
Megmenteni Elgart? Magunkat kellene megmenteni az Elgar-tudatlanságtól. De ahhoz, hogy megmenthessük, játszani kellene. Ahhoz, hogy játsszák, szeretni kellene. Patt.
Bár ezt most pont nem jókor mondom, a Gerontius előadásának másnapján.