Régebben volt egy sorozat a tévében: A világ nagy zenekarai. Köztük volt az amszterdami Concertgebouw zenekar is, éppen Bernard Haitink volt a főzeneigazgatójuk, és amikor róla volt szó, az egyik zenekari muzsikus azt mondta: olyan ember, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire tehetséges.

Azért ez egy szép állapot. És talán igaz is, Haitink a nagy karmesterek korának szerény nagy karmestere volt. Annyira szerény, hogy a zene iránt nem érdeklődők talán nem is hallottak róla. Annyira szerény, hogy majdnem elszerénykedte a karrierjét. Amikor a Concertgebouw 1956-ban fölkérte, hogy ugorjon be Carlo Maria Giulini helyett, és dirigálja el a Cherubini Requiemet, elsőre azt válaszolta, hogy még nem érzi magát késznek a feladatra. Annak ellenére, hogy már vezényelte a művet. Aztán mégis vállalta, és viszonylag jó benyomást kelthetett, mert a következő szezonban már hét koncertre hívták meg.

Vezényelt mindenhol, készítette a lemezeket, ha lehet hinni a hivatalos adatoknak, több, mint 450 felvételen rögzítették a művészetét. Kilencvenkét évig élt, kilencvenéves koráig föllépett, eléggé felfoghatatlan, hogy miért jut ritkán az ember eszébe, ha a 20. század nagy karmestereiről van szó. Talán azért, mert nem magával volt elfoglalva. Talán azért, mert hiába hiszi az ember, hogy az valami új dolog: aki azt akarja, hogy zseninek tartsák, annak folyton hangoztatnia kell a saját zsenialitását. Erre valahogy ő nem volt alkalmas. Akinek bálványra van szüksége, annak nem Haitink az embere.

Jó volna magabiztos választ adni arra, hogy akkor viszont kiknek az embere. Amszterdam mellett Londonban szerették nagyon, ott volt otthon, ott is halt meg. Vezette a London Philharmonic Orchestrát, a Covent Garden Operát, ott búcsúzott a közönségtől… - majdnem. Az utolsó előtti koncertje volt ott a Bécsi Filharmonikusokkal. Az angol sajtó meghatottan emlékezik néhány koncertjére, különösen egy Mahler 9. szimfóniára, egy Az istenek alkonya előadásra.

Mondok valami szörnyűt. A Guardian nekrológját olyan ember írta, aki már két éve meghalt. Lehet, hogy ez egy halott műfaj.  

Azt mondta egy interjúban Szálinger Balázs költő, hogy ők az élet császárai. Senki nem tudja róluk, de akkor is.

Az ember hümmög, talán igen, talán nem, de inkább nem, még ha bővebben is nézem, nemcsak költőket, de általában a művészeket: nehéz kenyér. Mintha ez egy régi gondolat vagy életérzés volna, Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban, változott a világ, a lírai költő nem az ország orvosa vagy lelke, csak lírai költő, versének hőse.

A régi érzés azonban ma is él. Azt hiszem. Tombor Zoltán képeit nézem a Hold utcai, szép Einspach galériában, és olyan megható tőle, hogy akarja. Vagy olyan mohó, hogy ezt is akarja? Tombor Zoltán sikeres alkalmazott fotós, elegáns és hosszú listát lehetne írni arról, hogy kiket fényképezett, egy másik elegánsat és hosszút arról, hogy kinek, de mintha ez őt nem tenné boldoggá. Művészetet is létre akar hozni. Az is lehet, hogy sikerül neki, bár én nem látom. Csak az igyekezetet, hogy ez is az övé legyen. Hogy is van az a párbeszéd a Néró, a véres költőben? Minden az enyém. Az is, ami nincsen. Nem. Ami nincsen, az az enyém. A tiéd csak a minden.

Szőllősy Klára ír a görög útikönyvében (Kiklász-kalandozások) egy Kitto nevű angol történészről (Humphrey Davy Findley Kitto), aki azt írja, hogy bizonyos dolgok, bizonyos szavak a görög történelemből lefordíthatatlanok, mert hiányzik a másik nyelvből a hozzájuk tartozó fogalom. Szőllősy Klára mindjárt tovább is viszi a gondolatot mindenféle fordításra, és azok reménytelenségére, a szavak nem ugyanazt jelentik. Ivan Groznij nem Rettegett Iván, nem is Rettenetes, mert a groznij nem pejoratív, inkább komor méltóságot és az abból fakadó félelmetességet fejezi ki.

Régi mániám ez nekem is, amióta csak nyelveket tanulok: még a legegyszerűbb szavak sem felelnek meg egymásnak. Mintha nem pont ugyanazt jelentené a harasó és a jó, mintha a harasóban volna valami több, nemcsak jó, de egy kicsit szép is. Vagy a beautiful mintha nemcsak szépet jelentene, de egy kicsit többet, kicsit közelebb van a gyönyörűhöz, mint a hétköznapi széphez. Az emberek ettől még megértik egymást, de az egyik nem pont azt mondja, amit a másik ért.  

Ez még mindig jobb, mint a színek kérdése. Mi van, ha minden ember egészen másnak látja a világot? Más színűnek. A különböző hullámhosszú fényeket az agy másképp értelmezi, de ez pont olyan, ami soha nem derülhet ki, hiszen az agy következetes. Kéknek látom az eget és a tengert is. Te is kéknek látod, vagyis valaminek, amire mindig azt mondták neked, hogy az kék. De a te kéked az nekem inkább zöld volna, az én kékem meg számodra barna. Ha látnád. Olyan félreértésbe vagyunk bezárva, amiről még csak bizonyságot sem szerezhetünk, legfeljebb akkor, amikor kiderül, hogy az egyik ember szereti ezt a színt, a másik meg nem.

Bár a tengert mindenki szereti.

Léa Seydoux hetek vannak a moziban, szinte minden héten jön vele valami film. Nem is valami film, hanem nagy film, fontos film, vagy minimum sikerfilm, ha belemegyünk abba, hogy a jó film és a sikeres film egymás ellentétei.

Léa Seydoux-t nézve egy kicsit bonyolultabb a helyzet, de csak egy kicsit. A saját sorrendemet nézve: először láttam Enyedi Ildikót és A feleségem történetét, azzal a színésznő tanulsággal, hogy hát jó ez a Lizzy, de nyilván az a legfontosabb feladata, hogy neve van, hogy eladja vagy érdekessé tegye a filmet a szélesebb közönség előtt. Aztán jött Wes Anderson, A francia kiadás, és az ember tátott szájjal bámul, hogy micsoda színésznő, mennyi arca van, az egyik pillanatban aktmodell, a másikban – el se mondom, mert már az is poéngyilkosság volna. És az a sok arca is mind mennyire izgalmas és szép, a szemzuga, ahogy lefelé görbül, a szája, bármi. Minden.

Tegnap meg az új (nem annyira új) James Bond. És megint az elsőhöz közeli állapot. Azt már látom, hogy tulajdonképpen jó színésznő, de annyira nem Bond lány, annyira érdektelen a külseje, az esőleső orra, a fehér farmerje, meg az egész világa. Bond papa és neje.

Mintha minden a rendezőn múlna. Nemcsak a színész tehetsége, de a szépsége is. Vagy a másik irányból nézve, mennyi elpazarolt színészi tehetség és munka kell James Bondhoz is. Tudom, kifizetik, de mégis.

Régebben agyaltam azon, hogy ha tényleg annyira szeretem Edita Gruberovát, ha tényleg minden fellépése különleges ünnep, akkor miért nem hallgatom őt állandóan? Miért nem őt hallgatom állandóan?

Nem volt jobb válaszom annál, mint hogy az ember nem hordja állandóan az ünneplő ruháját. Hogy csodálatos biztonságot jelentett Gruberova létezése, éneklése. Van olyan, amit az ember ideálisnak gondol, van olyan, akiről a komponista álmodott, amikor megírta a darabot. És ez nem csak zenei ügyekben adott biztonságot, hanem az életre szólóan is. Létezik ez az emberi léptékkel mérhető tökéletesség, amit hallgatni olyan, mintha az ember beállna a zuhany alá. Tisztán vagy tisztábban jövünk ki alóla, kezdjünk elölről mindent, nincs elrontva véglegesen semmi.

Mindig csak őt sajnáltam. Vajon Gruberova kit hallgat, amikor ilyen élményekre vágyik? És mekkora teher lehet ezt a képességet vinni, itt (Pesten, Pozsonyban, Bécsben, mindenhol) vannak az emberek, akik ezt nemcsak megkapják tőlem, de el is várják.

Vitte a terhet, talán nem is volt számára teher. Olyan hibátlan technikával énekelt, hogy a hangja lényegében nem változott, nem öregedett, nem kopott. Szinte már komikus volt az össze nem illés, a hang rendületlensége és a test elkerülhetetlen öregedése között. Nem számított. Csak az éneklés számított, a hangtól volt ő hetven fölött is változatlanul ifjú hölgy, hogy csak a legutóbbi pesti élményeket mondjam, Lucrezia Borgia vagy Lammermoori Lucia.

Amikor mégis úgy döntött, hogy visszavonul, az ember tudta, nem azért, mert kénytelen, hanem mert nyilván egy kicsit élni is akar. Hatvan éven át szolgálta a hangját. A hangja is szolgálta őt, de most már meg kellene nézni, milyen az élet, ha az éneklés nem központi tényező. Ez 2019-ben volt.

Ki érti ezt? Lejárt a Jóistennel kötött szerződés?

Nem tudom, mindenki számára világos-e, hogy miről van szó, én csak most találkoztam a szóval: Overview effektus. Magyarra nehéz lefordítani, hiszen az overview áttekintést is jelent, de a szó szoros értelmében felülnézetet. Miközben talán nem is felülről nézegetik az űrhajósok a Földet, hanem pont onnét, ahol már fölülről vagy alulról egyremegy. Messziről. De az élmény hasonló Gagarintól napjainkig. (Ilyenkor jövök rá, hogy sejtelmem sincs arról, ki van most épp fent az űrben.) Meglátják a klasszikus képet, a kék bolygót, azzal a pici atmoszféra-héjjal, és egyszerre azt érzik, hogy védeni kell, mert törékeny és hajszálon függ. Vagyis hajszálon sem függ. Egyszeriben messzire kerül a sok ostobaság, határok, politika, csak ez a fontos, hogy mind egy társaság vagyunk, ennek a szép gömbnek a lakosai.

Persze, arra egyelőre még nincs esély, hogy ezt az effektust mindenki átélje, egyenként felküldjenek mindenkit a magasba, hogy visszatérve új életet kezdjen az élmény fényében, de erre való a művészet.

A baj az, hogy későn szólok, tegnap azt láttam, hogy Surányi Miklós kiállítását épp leszerelik, jön a következő a Capa Központban, de ez volt a lényege, hogy az Overview effektus nem csak az űrben élhető át, de egy szívószál végét nézegetve, vagy a lámpába repülő lepkét látva. (Ha jól értettem.)

Ahogy kifelé megyek a Kovács János 70 hangversenyről, valaki épp azt magyarázza, hogy kellett volna még valami hozzá, mert ez így olyan filmzene. A filmzene Bruckner 9. szimfóniája, de a mondás elég jól mutatja a hozzá való viszonyunkat. Még mindig nem tudunk mit kezdeni vele.

Ezt a „még mindig”-et nem is tudom, honnét számoljam, Bruckner halálától, ami miatt nem tudta befejezni a 9. szimfóniát, vagy amikor először hallottam koncerten Bruckner-szimfóniát. Ünnepi alkalom volt, a Berlini Filharmonikusok játszották az 5.-et Daniel Barenboim vezényletével, abszolút élmény-jelleggel, és aztán az ember azt olvasta nem a másnapi, de az egy hónappal utóbb megjelent szaklapi kritikában, hogy a kritikus is először hallotta a művet. Meg azt az egyébként jól sikerült szellemességet, hogy „Brucknert hallgatva jöttem rá, mennyire szeretem Mahlert”.

Nem sokat léptünk előre. Pedig Bruckner természetes szövetségesei, Mahler és Wagner itthon is közönségkedvenc, ő maga azonban azóta sem csúszik le a hazai torkokon, vagy be a hazai füleken, nem tudunk mit kezdeni vele, nincs meg benne az a jó kis neurózis, ami Mahlert olyan közel hozza. Nem találjuk az ösvényt az erdőben, ez a kicsi, tar fejű ember nem hagyja magát, úgy táncolunk, ahogy ő fütyül. Úgy nem táncolunk.   

Nem ereszt a Netflix filmes sorozata, The Movies That Made Us. Azokról a filmekről szól, amelyek nélkül elképzelni sem tudjuk az életünket – mondanám, bár legalább kettőt nem láttam közülük, így aztán kénytelen vagyok nélkülük elképzelni az életemet. De tényleg van, amit rengetegszer megnéztem már, amit mindannyian rengetegszer megnéztünk, például a Reszkessetek, betörők. Hogy azzal mennyit kínlódtak! Például hogyan legyen az anya annak ellenére is szimpatikus, hogy az egyik gyerekét otthon felejti. Persze, ez a legkevesebb.

Megállapodtak, hogy leforgatják tízmillió dollárból, aztán kezdődött a munka. Megtalálták a megfelelő házat. Csakhogy abban odabent nem lehetett forgatni, így aztán föl kellett külön építeni a ház belsejét egy elhagyott iskola tornatermében. Mentek szépen a költségek, a végén azt mondták, még kell ötmillió dollár. A stúdió nem adott: nem ebben állapodtak meg. Mindenki csomagoljon, mehet haza. Közben azonban elmesélték a történetet egy másik stúdió képviselőjének, így aztán az egyik társaság végigment az irodán, hogy mindenki menjen haza, nincs film, és rögtön utána ment a másik: mindenki maradjon a helyén, van film.  

Megesik az ilyesmi, az egyiknek van jó szimata, a másiknak nincs. Itt éppen megérte jó szimatúnak lenni, a befektetett pénz a hússzorosát hozta. De hogy ekkora lesz a siker, ahhoz talán nem kellett nagyon ravasz filmes pénztárnoknak lenni, mert amikor arról volt szó, hogy ki legyen a zeneszerző, valaki benyögte John Williams nevét. Haha, hehe, ez egy kis költségvetésű idényfilm, John Williams meg olyasmiken dolgozik, mint a Star Wars meg az Indiana Jones. Meg a Schindler listája – de azon akkor még nem. Mindegy, ha benyögték a nevét, elküldték neki a forgatókönyvet, ő meg visszaírt, hogy tetszik neki, vállalja.

Most aztán gondolkodhat az ember, hogy John Williams nélkül vajon mekkora lett volna a siker.

Széchenyi Zsigmond fényképeiből nyílt kiállítás a Capa Központban. A szó mindkét értelmében az ő képei láthatóak. Vagy ő készítette, vagy ő van rajtuk. Én mindkettőt szeretem nézni, még akkor is, ha titokban arra is kíváncsi voltam, tényleg olyan rosszak-e ezek a képek, mint az elavult nyomdatechnikával készült könyvekben voltak láthatóak. Aztán menet közben rájöttem, hogy ez nem is igazi kérdés, hiszen megvan a fotóalbum is tőle, és ott már figyeltek a képek minőségére is. Maradjunk annyiban: fotóművészként valószínűleg nem kereste volna meg a mindennapi betevőt. Menekülő struccok. Menekülő zebrák. Menekülő oryxok. De hát ő volt ott, amikor még utolsókat lélegzett a sebzett oroszlán, vagy pár perccel később, az maradt meg, amit ő kattintott el.

Voltaképpen ez marad a fő kérdés: hogyan lehet lelkesedni valakiért, akinek a hivatása, mániája, hobbija, élete alapvetően akörül zajlik, amit egyáltalán nem tudok megérteni. Lelövi az állatokat, aztán hazaviszi a szarvukat, agyarukat, bőrüket. Ennek vajon mi értelme lehet? Főleg úgy, ha utólag szét is bombázzák az egészet. 

Pedig valami jó biztosan van benne, látszik a gyerekkori képeken, ahogy az első lelőtt madarat tartja, vagy az első őz fölött álldogál, hogy mennyire őszinte és magafeledt a mosolya. És aztán? Hogyan tovább? Most a kiállításon látni a házát, amelyben az állatbőrök meg a szarvak voltak a falon. Nem szeretnék ott lakni. Lehet, hogy vadászírókat olvasni olyasmi, mint a krimi? Nem akarok bűnöket elkövetni, még felderíteni sem, de attól még szívesen olvasok róluk. Nem akarok alaszkai vadkecskét lőni, de ha Széchenyi ír róla, az nekem tetszik.

A történelmi operák megírásának hajnalán a kritika felháborodottan utasította vissza, hogy hazánk és a történelem nagyjai dalolva jelenjenek meg a színpadon. Azóta már kevésbé vagyunk felháborodósak és szemöldökemelgetők. Nemcsak arról van szó, hogy Boldog Gizella királynénk kisbabát akar csinálni a nemzeti klasszikus rockoperában Szent Istvánnal, de a nem nemzeti és nem klasszikus, ám új musicalben, A vadak urában egy varacskos disznó (phacochoerus) és egy ifjú vadkan (sus scrofa) énekel a szerelemről.

És jól áll nekik. Vagy úgy értem, nincs velük semmi baj. Az ember látja rögtön az ihlető forrásokat, Az oroszlánkirályt és A dzsungel könyvét, látja, hogy az alkotók közül Egressy Zoltán erőltette meg magát a legkevésbé, a történet éppen csak eléri a történet szintet, a disznópár mászkál az erdőben, és akárkivel találkozik, az elénekli, hogy ő kicsoda és mit csinál. Ez viszont azzal az előnnyel jár, hogy minden szereplőnek lehet saját zenei világa, és ha a komponista ezt képes több műfajban is írni, akkor már nagyon unatkozni nem fogunk. Ez a szint kényelmesen megvan Sebestyén Áronnak köszönhetően, a jelmezek szépek, a díszlet ledfal, és bár az ember a harmadik percben tudja, hogy mi lesz a történet vége, a gyerekek talán nem ennyire edzettek, és még örülnek, ha győz a jó.

Az igazán érdekes részek persze a vastaps után jönnek: mi lesz az utódlással? Mert varacskosnak és vadnak aligha lehet természetes szaporulata.