Elolvastam végül Vizinczey István (Stephen) könyvét, de hát nincs mese: ez nem irodalom. Nem tudom, hogy az akart-e valaha lenni, vagy körülnézett a világban, a hatvanas évek közepén vagyunk, nincs most menőbb dolog, mint a művészetnek álcázott szex.

Nem szidom érte, nincs is vele semmi baj, mondhatni: az ember visszasírja azt az időt, amikor az ifjak még könyvből tanultak a nemi életről, és nem pornográf filmekből, mert Vizinczey azért ragaszkodik ahhoz, hogy a kapcsolatoknak legyen valami lelki töltetük is, nem a bejön a gázszerelő, és rögtön nekiesik a háziasszonynak alapon írta a regényt. Meg olyan szépen küszködik a nemi szervek megnevezésével, a főhőséről például azt írja, hogy felkiáltójel.

Azért valószínű, hogy üzleti vállalkozásnak szánta a betűit, maga adta ki, és a végén eladott (vagy eladtak) belőle ötmillió példányt. Plusz két film is készült Az érett nők dicséretéből, mindkettőben volt sztárszereplő, az egyikben Tom Berenger, a másikban Faye Dunaway. Nem lettek sikerfilmek, talán túl későn készültek el. 

Akárhogy is: többre számítottam. Vagy inkább csak reméltem.

Na most: ki ez a gyerek? Bocsánat, annyira már nem is gyerek, bár sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, és voltaképpen egészen szép pálya áll mögötte. Meg előtte is. De most ki? Itt vannak a lemezei, mind érdekes műsorral, Debussy Rameau-val, Bach Philip Glass-szal, minden el is van zongorázva, mégis. Erre való a koncert többek között, az igazság pillanata, vagy legalábbis a pillanatnyi igazságé.

A pillanatnyi igazság az a koncert első részében, hogy nem tudom. Minden az, ami Vikingur Ólafsson lemezein van. A program nagyszerű, Mozart és kortársai, Galuppi és CPE. Bach, Cimarosa, Haydn. Ez nem is egy null a javára, hanem nagyon sok null, amikor valaki arra használja az előadói sikereket, hogy komolyan vegye a közönségét, titeket is nyilván érdekel, hogy ki is ez a Mozart, honnét jön a zenéje, milyen zenéket írtak azok, akik sajnálatosan nem mozartok.

Vagy nem sajnálatosan. Ez egy elég súlyos rejtély, amit nekem még nem sikerült megfejteni: minden jelentős Mozart-kortárs izgalmasabb zenét (is) írt szólózongorára, mint ő. Hogy Haydn fantasztikusabb szonátákat írt, az még rendben van, ez olyan igazságtalanság a világban, ami talán soha nem fog kiigazodni: Haydn évtizedek vagy évszázadok óta Mozart mögé sorolódik azokban a műfajokban is, amelyekben legalábbis egyenrangú vele. De CPE Bach? Ő is ilyen?

És még csak azt se lehet mondani, hogy igazi, mély és felháborító volna ez az igazságtalanság. Mert a Mozart-szonáták, nem tudom értelmesebben mondani, mégis Mozart-szonáták, könnyebb otthonosan érezni magunkat a hangzásukban.

Vikingur Ólafsson egyébként szünetek és taps nélkül játssza végig az első részt (később kiderül, hogy a másodikat is), ettől nem csak a művek közötti kapcsolat vagy kapcsolat nélküliség érezhető, de mintha egy új darab keletkezne, társszerzőkké válnak a 18. századiak, elsétálunk Galuppitól a Sonata faciléig, amit egyébként olyan tempóban játszik el, hogy még csak véletlenül se tűnjön facilénak, vagyis könnyűnek. Végül is lehet, hogy igaza van, ezt nem Mozart írta a kottára, hanem a kiadó.  

Rendben van: de ki ez a gyerek?

A második rész számomra lesújtóbb. Több a Mozart, saját átiratban a g-moll vonósötös lassú tétele, h-moll Adagio, c-moll szonáta, K. 457. Le vagyunk lassan eresztve. Ő is, mintha elfeledkezne a hallgatóságról, mintha neki is volnának kérdései. Ki ez a gyerek, azt kérdi. De nem magáról, hanem Mozartról.

Liszttel fejezi be, az Ave verum corpus átiratával. Illetve még játszik egy Bach-átiratot Kurtág Márta emlékére, szép gesztus, szép zene, de ez is kimerül egy perc után.

Most akkor mi a tanulság? Egy megcsinált zseni, aki nem zseni, de mégis érdekes, mert izlandi, mert mást játszik, mert a program különleges. Mert szőke, mai, mert nem a tapsra hajt, mert kilóg ebből a régimódi, frakkos zenélésből? De hát ki az, aki még régimódi, frakkos zenész? Mi ma a hagyományos koncertprogram? Ki nem lóg ki a világból, már pusztán azzal, hogy életvitelszerűen zongorázik?

Nem vagyok meggyőzve, de nem képzelem, hogy ez sokat számítana.  

Amikor utoljára foglalkoztatott az autóversenyzés, akkor még Niki Lauda vetélkedett James Hunttal, szóval nem éppen tegnap volt. Annyira kimaradtam az eseményekből, hogy nekem a Schumacher név még mindig a kapust jelenti, Tonit, azt az ikszlábú óriást, aki oly rettenthetetlenül és botrányosan védte a német kaput. Nem tehetek róla, amúgy sem vagyok nagy sportbolond, és képtelen vagyok izgatni magam olyan sportágakért, amelyekben nem látszik a versenyző arca, jégkorong, amerikai futball, motorsportok, de még az úszás is többé-kevésbé hidegen hagy. Látni kell a hősöket.

Csak azért mondom, mert ennek megfelelően viszonylag nagy hátránnyal indult a Netflix dokumentumfilmje. Annyira, hogy bele se akartam nézni, viű-viű, mennek az autók, benne ülnek a sisakos emberek, aztán elmondják, hogy beh szomorú. Szomorú, ámde igaz. De úgy megcsinálták a filmet, hogy nemigen lehet abbahagyni, hogy a nézőt izgatja a mi történt és mi történik, hogy a Ferrari mennyivel lassabb a McLarennél, de esőben, Jerezben jön Schumacher. Az a jó dokumentumfilm, ami akkor is érdekes, ha a témája egyáltalán nem érdekli az embert. Vagy az embert tulajdonképpen minden érdekli?  

Nyilván minden családban vannak belső hülyeségek, az egyik azt mondja, hogy alma, mire a másiknak azt kell felelnie, hogy ecet, és mindketten tudják, hogy miről van szó. Nálunk az egyik nagybátyámmal közös játékunk volt, hogy ha elhangzott valamilyen beszélgetésben a távirat, akkor felidéztük az ő régi olvasmányélményét: „a táviratban csak egy szó állt: jer!” És röhögtünk, mert, ugye, a jer szinte teljesen kikopott, így majdnem érthetetlenné vált az egyszavas távirat. Kicsit olyan, mint amikor Leacocknál valaki a könyv utolsó oldalán egyetlen szót talál beírva: TCSMSZK. És rögtön tudja, mi a teendő.

Nagybátyám halálával azt gondoltam, hogy ennek vége. Illetve nem is gondoltam rá, csak nem lehetett tovább játszani ezt a játékot. Pláne, hogy azóta a távirat is megszűnt műfajjá vált. Ahogy Virág elvtárs mondta: csapásokat adunk és csapásokat kapunk, de ilyenkor az ember azt érzi, hogy mégis inkább kapunk.

Vagy mégsem. Mert békésen olvasom a Sándor Mátyást, és egyszerre csak Namir, a marokkói nő bemegy a postahivatalba, hogy sürgönyözzön. És a táviratban csak egy szó áll: jer. Na jó, ez modernebb fordítás, itt az van a táviratban, hogy gyere, de ezek szerint nem Jókai volt az ősforrás, ahogy eddig hittem, hanem Verne.

Szia, nagybáty, remélem jól vagy.

Ahogy Schubert temetésén mondta Grillparzer: a zene itt sok értékes kincset bocsát a sírba, de még szebb reményeket. Ki tudja, ami akkor nem volt igaz, talán most sem az.

Talán mégis.

Amikor először láttam Ligeti Andrást, harmincéves volt, karmesternek igen fiatal, és igen felháborodott: Leonard Bernstein zeneakadémiai próbájáról jött ki, és azt mondta, meglehetős fennhangon: gyilkosság Schumann nevében.

Imponált, hogy is ne imponált volna, mást sem vár el az ember, csak határozottságot a karmestertől. Így kell játszani a művet, mert így és csak így van értelme.

Csak hát ezt az élményt nem mindig kapta meg tőle az ember. Pedig tehetségben nem volt hiány, hangszeres művészként is nyerte a versenyeket, egy ideig párhuzamosan futott a hegedűművészi és a karmesteri pálya, aztán maradt a vezénylés. Aztán mintha az sem maradt volna, eltűnt az ismertebb zenekarok éléről. De azt mindig tudta az ember, hogy ez így nincs egészen rendben, ahhoz túl érdekes zenész volt, hogy elvesszen. Vártuk a visszatérést. Néha úgy tűnt, nem is ok nélkül várjuk, nem reménytelen ez az egész, miért is ne lehetne évekre eltűnni, aztán visszatérni. Nem mint főnixmadár, hanem mint harcedzett figura, nem hős, de túl van sok mellékes dolgon, és csak a lényeg marad, arról zenél.  

Nem lehet. Neki legalábbis nem lehetett.    

Nem tudom, ilyenkor átvernek-e bennünket vagy sem. Mindenesetre valami leleplezési vágy azért mocorog a nézőben, kimondani, hogy nincs semmi baj ezzel a Szupernóva című filmmel, szép is, meg nézhető is, de senkinek eszébe nem jutott volna behozni, vagy akár leforgatni, ha nem két szerelmes férfi szerepelne benne. Az egyik regényíró, a másik zongoraművész, bódítják a nézőt a szép és értelmes élet lehetőségével. Vagyis épp az elmúlásával, mert az egyikük Alzheimer-kórban szenved, vagy legalábbis valami hasonlóban, elfelejt ezt-azt, és tudja, hogy hamarosan nemcsak ezt-azt fog elfelejteni, de mindent. Szedi a gyógyszert, de hasztalan. Mi a teendő? Önrendelkezni, amíg van én, vagy végigcsinálni, amikor már nem az én csinálja végig.

A problémát sokan taglalták már, más betegségekkel is, a megoldást úgysem tudja senki. Talán lehetne nagyobb a kedélyhullámzás a film során, a vicces lehetne viccesebb, a szomorú… - nem, az elég szomorú így is.

A film azonban nemcsak abból él meg, hogy ehhez jön még egy homoszexuális vonulat is, angol film, senki nincs a szereplők között fennakadva ezen, hanem mégis két szuperszínésze van. Colin Firth és Stanley Tucci. Még ők sem egyformák, úgy értem, nem azonos emeleten játszanak, Colin Firth azért mégis arcokat vág, Stanley Tucci meg soha, neki csak van arca, ami változik, kicsit vagy nagyon, hirtelen vagy szinte észrevehetetlenül. Végre Tucci is beleöregedett a korába, nem is a korába, hanem a hajállományába, nincs ez a furcsa érzés, hogy milyen szép ember, valaha farmerreklám is volt, csak eltűnt a szőr a fejéről. Eltűnt, hát eltűnt. Ahogy az férfiaknál megesik: kinőtt másutt, karján, hátán, a többit nem is mondom.

Azt hiszem, gyerekkorom óta foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet a Sándor Mátyás eredeti címe. Mert ha magyar is a főszereplő, azt azért az ember (gyereke) érezte, hogy olyan nincs. Egy francia regény címében nem lehet három rendes magyar á betű, valami trükknek kell lennie. Nem mintha nagyon megoldhatatlan lett volna a probléma, csak le kellett volna venni a polcról a kötetet, és megnézni a belső oldalon, mi az eredeti cím, de eddig valamiért nem jutottam el. Talán nem volt meg a könyv, az sok mindent megmagyaráz.

Aki tudja a poént, annak nem lesz újdonság: Mathias Sandorf. Hogy az f betű hogy került a név végére, az rejtély. De majdnem mindenkinek más egy kicsit a neve, Torontál Simon például Silas az eredetiben, talán itthon azt gondolták, hogy ilyen név nincs is, pedig azóta az Angyalok és démonok csak hozzászoktatta a kalandregények olvasóit a Silashoz. Boros, a hű szolga eredetileg Borik, Szathmár László az Ladislas Zathmar. És ekkor jön a meglepetés: Sárkány. Nem Dragone, nem Dragon, és nem is valami arabosan hangzó sárkánynév, hanem Sarcany. Pedig ő nem is magyar a történetben, Marokkóból vagy Tunéziából származik. Mintha Verne így akart volna bosszút állni a Verne Gyuláért, hogy dicső és antik nevét legyulázták, barbár méltósággá változtatták.

Vagy ki tudja.

Nem tudom pontosan megmondani az évet, amióta lelkesedek Olga Kernért, de az eseményt igen. A 2001-es Van Cliburn zongoraversenyről készült filmet láttam, ott volt egy orosz kislány, rosszul festett hajjal, törve beszélte az angolt, de beszélte, mert annyira túláradt benne a közlésvágy, annyira tehetséges volt, és játszott, mint a géppuska. De az egész verseny is varázslatos. Az a szokás, hogy a versenyzőket Fort Worth-i családoknál helyezik el, náluk laknak, velük élnek, így a döntőre már az egész egy családi, amerikai őrületté válik, együtt mennek el fellépő ruhát választani, Olga majd kiájul a próbafülkéből, amikor meglátja az árcédulát a kis fekete rongyon, amiben színpadra lépett volna. Nem is abban lép föl, hanem egy pirosban. Rahmanyinovot játszik. Ő nyer. Holtversenyben, két első díjat adnak ki, de ő hozza el az egyiket.

Eltelt húsz év, Olga Kern nemzetközi csillag lett, amerikai állampolgár, hibátlanul beszél angolul. És itt van, Pesten, a Liszt Ferenc Zongoraversenyen. Természetesen nem versenyez, zsűritag. És ha már itt van, koncertet is adott a Zeneakadémián, Rahmanyinov c-moll zongoraversenyét játszotta. És rendben van a ruhája, a hajfestése, minden. Tudja, hogyan kell a ráadásokkal behülyíteni a közönséget, gyorsat, lassút, vicceset, mélyet. Mindent tud.

Csak valahogy az egésznek az értelme marad homályban. Tudom, biztosan nem ideális partner hozzá Keller András és a Concerto Budapest, de valahogy mintha az volna a cél, hogy le legyen zavarva a versenymű. Le is zavarja. Hát jó.

Van abban a Van Cliburn-versenyről készített filmben egy jelenet, amikor Olga Kern azt meséli el, hogy álmában találkozott Rahmanyinovval, de jó, hogy itt vagy, Olga, játsszál valamit. Ő meg eljátszotta a Barcarolle-t, amire Rachmaninov azt mondta, nagyon jó, de a Barcarolle-ban ne használj pedált. Csak egy álom, gondolta, és továbbra is használt pedált, amíg meg nem hallotta a műről készült eredeti Rahmanyinov-felvételt. Tényleg pedál nélkül játszotta.

Az az érzésem, hogy mostanában nem látogatja Rahmanyinov Olga Kernt.  

Gyorséttermeztem a Boráros téren, szép idő, szabad asztal, egy bátor kis veréb oda is szállt rá, és érdeklődve nézte, vehet-e ő is a burgonyából. Venni nem vehet, de kaphat. Odatartottam neki egy csíkot, mire a veréb szinte kolibrivá vált, sűrű szárnycsapásokkal fölemelkedett, húzni kezdte a krumpli egyik végét, én tartottam a másikat, és közben nem is hétköznapi izgalommal figyeltem, hogy kapcsolja össze az étel a kétféle létformánkat, az én nehézkes, nagyfejű emlősségemet az ő könnyedségével. Veréb mondta embernek, hogy nagyfejű.

Persze, azt is tudom, hogy ez csak amolyan városi megindultság, aki a tyúkoknak szórja a tápot, az semmi ilyesmit nem érez, de hát városi vagyok, mit csináljak.

Hiszen épp ez most a lényeg, hogy milyen sokat változtak a városi madarak már az én életemben is. Biztosan vannak, akik ezt figyelik, kutatják, elemzik, de amikor gyerek voltam, a veréb volt az alapvető madárélmény, ahogy csiviteltek a fák a Vörösmarty téren. Aztán a galamb lett az alapmadár, ahogy bicegtették a fejüket a hetes megállójában, megrohanták a morzsaszóró néniket. Varjút akkor csak a külsőbb területeken lehetett látni, a téli lakótelepeken, most meg jönnek egyre beljebb, és megjelentek a szarkák is.

De hát a verebek. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hiányoztak, amikor jönnek, egyre csak jönnek, mert persze büntetlenül nem lehet egyet etetni, egyszerre ellepik a bokrokat, asztalokat, a szék karfáját, és várják az ételt, adjál, adjál. Adok, adok. Nyilván nem helyes, nem tesz jót a junk food, de egy a sorsunk. 

Nem szorosan, de élvezettel követem a neten a Liszt Zongoraverseny fordulóit, arra biztosan alkalmas a program, hogy az ember egy kicsit jobban megismerje Lisztet. Közben meg arra gondolok, amire ilyenkor illik, hogy van-e ennek értelme, lehet-e versenyeztetni a művészeti tehetséget, hány Picasso ér egy Braque-ot. Vagy fordítva?

Meg, persze, arra is gondolok, hogy vajon fölismerem-e a későbbi győztest, vagy fölismerném-e valakiben a zsenit. Vannak kételyeim. De a zsenifelismerés nehéz is, meg időnként független is a zongorázás eredményétől. Emlékszem még, amikor itthon is megjelent a három legnépszerűbb Beethoven-szonáta Glenn Gould előadásában, az eredeti, Gould által írt kísérőszöveggel. Gould körülbelül azt írta, hogy a névvel ellátott Beethoven-szonáták általában nem különösebben jelentősek a zeneszerző életművében, itt van például az Appassionata, igazán nincs benne semmi különös vagy érdekes, mégis mennyire népszerű. És valóban úgy is játssza a lemezen, hogy ne legyen benne semmi szépség. A szabály alól egy kivétel van, a Mondschein, vagyis a Holdfény-szonáta, az tényleg más, mint a többi, egyedi szerkezet, egyre gyorsuló tempók, újszerű kapcsolat a tételek között, bravó, Beethoven. Aztán eljátssza azt is, és épp oly kibírhatatlan, mint az Appassionata, hiszen a saját elméletét akarja az előadás szolgálni, nemhogy holdfény, de napfény sincs benne, csak dara-dara. Nehéz ám zseninek lenni, annál már csak a zsenit elviselni nehezebb.