Az turisztikai közhely, hogy görög templomért nem kell feltétlenül Görögországba utazni, van belőlük bőven Szicíliában is. Például Segestában, a hegy tetején. Kanyarog a busz, és egyszercsak jön ez a döbbenet, az ember mindjárt készíti is magában az elméletet: ilyenek a görögök. Az isteneik olyanok, mint az emberek, csak nagyobbak, tetteikben és indulataikban hatásosabbak. Az istenek lakhelye meg olyan, mint az embereké, csak épp ezek vannak a legszebb helyen, a hegy tetején. Aztán, még Segestában rájön, hogy ugyan, dehogy, a templomnál sokkal jobb és szebb helyen van a színház. Ezen is érdemes volna agyalni, de nem most.

Most itt a templom, és nem tudom, hogyan is használták. Biztosan van erről információ, vagy legalább megbízható elmélet, de most csak megállhatunk az oszlopok előtt. Nem lehet bemenni, bár valaki beküldi a drónját, zizeg a berendezés odabent, a tuajdonosa talán többet ért ezekből a dolgokból. Én csak annyit, hogy nincs is bejárat. Vagy csak bejárat van. Be lehet, vagyis be lehetett hatolni az oszlopok közé, de nincs kijelölve az út, hogy innét tessék, a rövidebbik oldalról, valamiféle kapun át. Lehet bárhonnét.

Amit mások sem tudnak, az a tető. Vagyis a hiánya. Jelenleg több elmélet is van arra, miért nincs befedve a segestai templom. Az egyik gyakorlatiasabb, azt mondja, hogy egyszerűen elfogyott a pénz, így is elég derekas munka volt fölcipelni a köveket, egymásra emelni az oszlopszeleteket, rájuk tenni a timpanont, arra már nem maradt, hogy be is fedjék a téglatestet. A másik elmélet szerint soha nem is akarták befedni a templomot, a szertartások a szabad téren zajlottak, a szent helyet nem zárták el naptól, égtől, esőtől.

Tudom, ez nem ízlés kérdése, de nekem a második változat jobban tetszik. Mintha azt mondaná, hogy minden hely szent az ég alatt, nekünk, embereknek más dolgunk sincs, mint kiválasztani belőle egy darabot, oszlopokat emelni oda. Ahol faragva vannak a kövek, az az Istené.

Szervezik Szicília-szerte a Keresztapa-túrákat, aki befizet, azt elviszik a film helyszíneire. Nemcsak itt zajlik, és nemcsak ezzel a filmmel, mintha Krakkóban is schindlerlistáztak volna, Arezzóban biztos, hogy volt Az élet szép-kirándulási lehetőség. Ezzel is lehet mérni egy mozi tartósságát. Vajon van még Dolce vita-buszozás Rómában? Az ember mindenesetre nagyképűen legyint, neki nincs szüksége amerikai filmekre ahhoz, hogy értelme legyen a szicíliai utazásának, különben is, micsoda őrült ötlet filmhelyszínekre látogatni. Aztán csodálkozni, hogy hiszen Corleone nem is Corleonéban van, hanem Savocában.

A nap végén utazói önelégedettséggel beül egy finom kis étterembe, megeszi a tésztáját, de olyat, amilyet még életében soha nem evett, házi vajjal, de a vajhoz valahogyan olívaolajat is adagoltak, nincsen rá szó, nincsen rá fogalom. Még mi kellene?

Talán egy cannolo. Csövecske. Ropogós tészta, ricottával töltve, nem szabad egy egészet, de egy pici talán nem árt meg. Ott piszmogok vele, mert enni nehéz éttermi módra, a tészta kemény, a töltelék lágy.Kezemben a villa, ha rányomom, szanaszét megy a ricotta, ha nem nyomom, csak kapirgálhatom a csőből a tölteléket. A pincér megszán, és kedves mosollyal mondja, uram, a cannolót kézzel szokás enni, ez a szicíliai hagyomány.

Visszamosolygok, és arra gondolok, hogy akkor don Altobello a harmadik részben nem azért falta a mérgezett cannolót olyan bőszen a Teatro Massimo páholyában, mert egy falánk sertés, aki nem bírt várni, hanem mert ez a hagyomány, ő még látta Szicíliát.

Jaj.

A nagyeszű utazó helyett egyszerre a hülye turista, mozista, keresztapista ül az asztalnál. Nincs mit tenni, ez a közös múltunk, ezek az emlékeink, a filmek, amelyeket még csak nem is szerettünk.

Palermóban üldögélek, nem lepődök meg semmin. Persze, egy ilyen mondatnak annyi az igazságtartalma, mint az Esterházy-klasszikusnak: Közép-európaiak vagyunk, az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény. Elteltek az évek, lassan leszokunk arról, hogy kelet és nyugat közé egy harmadik, középnek nevezett égtájat próbáljunk beszorítani. Ha kelet, hát kelet. Nem beszélve a vécépapírról, ami lassan a leggyatrább vasútállomáson is három rétegű.

Ami pedig a napfényes delet illeti, szeretnének ők olyan klozettpapírt, amilyen nekünk van. De most épp azt akarom mondani, hogy bár nem lepődök meg semmin, mégis öröm, amikor a szomszéd asztalnál elővette valaki a telefonját, és így szólt bele: Ciao, Turiddu, come stai. Nem pont így, inkább szicíliai zsuzsorgással, de ez volt az értelme.

Szóval itt igazán élnek Turiddúk? Nem csak az operában? Létező név? Mindjárt jön Santuzza is, és indulatos szavakat vágnak egymás fejéhez az opera lépcsőjén?

Ami Santuzzát illeti, éppenséggel jöhetne. Az is létező név. Ahogy a Turiddu a Salvatore szicíliai változata, Santuzza a Rosalia errefelé becézett formája. Szent Rozália Palermo egyik védőszentje, minden nyáron körmenetet és tüzijátékot rendeznek a tiszteletére, és annyira szeretik, hogy becézgetik. Így, hogy Santuzza. Szentecske.

Csak Alfio ne jöjjön, mert meglesz a baj.

Mindjárt hetvenéves lesz Sting, egészen pontosan október 2-án. Nem tudom, megünneplik-e széles e világon, vagy a hetven popzenésznél már végképp nyomasztó kor. Mick Jagger azt mondta, nem akarja hatvanévesen is a Satisfactiont énekelni, aztán mi lett belőle. Paul McCartney is mintha a 64. életévet jelölte volna meg előzetesen a popság felső határának, amikor kopaszon azon töri a fejét az ember, hogy szükség van-e még rá, aztán csak nem hagyja magát azóta sem.

Meg aztán a másik kérdés, hogy vajon mennyire popzenész még Sting. Elsősorban nyilván az, és az An Englishman in New York ismertségét aligha fogja túlszárnyalni a komoly kísérleteivel, de azért énekel ő Dowlandet is. Ez utóbbi pedig még Stingnél is vénebb, 1563-ban született.

Amikor kijött Sting reneszánsz lemeze, az ember egyszerre lelkendezett és ódzkodott, egyfelől csodálatos, hogy kezet nyújtanak egymásnak a századok és komponisták, te is dalokat írsz, én is azt csinálom, körülbelül ugyanazon a nyelven, és szeretik is az emberek. Másrészt azért ez a kiszőrösödött Sting-hang talán mégsem ideális eszköz, Barbara Bonney egyetlen sorba több érzelmet, színt, árnyalatot visz, mint Sting a teljes Dowland-életműbe.

Csakhogy. Ki tudja, milyen énekesek voltak a 16. században? Nem lehet, hogy épp azon az alapon voltak, mint a mai rockerek, jöjjön valami érdekesebb hangú gyerek vagy lány, aztán nyomja, ami kifér a légcsövön. Talán I. Erzsébet korának énekesei sem voltak sokkal képzettebb hangúak, mint II. Erzsébet popsztárjai.

Mondjuk mikrofon még nem volt, amennyi jött, annyi jött. De nem is a Wembleyt kellett beénekelni.

Zenét álmodtam, vagyis zenével álmodtam, inkább nyilván ébredtem. Ott szólt a fejemben az álom és ébrenlét határán. Egy klasszikus, valószínűleg jobb, mint amennyire a köztudatban van. Bergendy-dal, Latzin Norbert a szerző, Jöjj vissza vándor. Furcsa dal, mert valahogy akkor ér véget, amikor épp kiteljesedne, de pont ez a jó benne. Aztán szeretem azt a különös rímet benne, hogy: elmúlik a DÉR, s újra visszaTÉR-nek stb. Meg van ez a furcsa obszesszió, hogy a vándor a darvakkal mászkál délre a hideg elől. Miért pont a darvakkal? Mehetne a hazai hagyományoknak jobban megfelelő gólyákkal vagy fecskékkel is.

Az ember babrál vele, hallgatja a fejében Demjént, a szerényen háttérben maradó rézfúvósokat, és közben arra gondol, hogy miért épp az ősz. Miért ősszel jön meg a melankólia? Ha az idő múlása a zavaró, az éppúgy érvényes a többi évszakra is, ugyanígy kellene félni a nyártól meg a tavasztól is, minden évszak ugyanarról szól, egy körrel közelebb kerültél a sírhoz, barátocskám. Régebben mintha az ősznek nem lett volna semmi búbánatossága, szüret, borozás volt a vezértéma. Ebben az értelemben írt Vivaldi hegedűversenyt róla, vagy a Haydn Évszakokban is berúgnak, ihaj és csuhaj, meg vadásznak. Remélhetőleg nem ebben a sorrendben.

Talán Petőfi mindennek az oka? Elhull a virág, eliramlik az élet? De még ő is felülbírálta magát, mert bő egy évvel a Szeptember végén után írta meg, hogy Itt van az ősz, itt van újra. Még a hitves is ott van, csak nem az ölében ül, inkább mellette.

Ez volt számára az utolsó ősz. 

Eléggé el nem ítélhető módon a Grant kapitány gyermekeit olvasom, de közben azért igyekszem úgy tenni, mintha elmúltam volna már tizenöt éves. Így nem azon gondolkodom, hogy vajon helyesen teszik-e a Grant kapitányt felkutatni vágyók, ha Patagónia felé indulnak, hanem azon, hogy vajon akkoriban (1865-ben) létezett-e rejtett reklám. Vagy nem kell mindenbe belelátnunk a hirdetésekkel teli jelent. Mert a történet úgy kezdődik, hogy valahol északon kifognak a tengerből egy pörölycápát, minden különösebb ok nélkül, de ha már kifogták, fel is boncolják, állítólagos tengerész szokás szerint megnézik, mi van a gyomrában. És, milyen a véletlen, találnak benne egy palackba zárt háromnyelvű üzenetet Grant kapitánytól. A palack pedig azért marad meg épségben, mert pezsgősüveg, jó erős anyagból, ahogy a magyar fordító írja, egy széklábat is szét lehet vele hasítani, bár hogy hogyan, az nincs egészen előttem. Verne azonban nem elégszik meg azzal, hogy ennyit mond: pezsgősüveg, azt is megmondja, milyen pezsgő üvege: Clicquot.

Most épp ezen vagyok megakadva. Vajon beszálltak-e Clicquot-ék a Grant kapitányba, vagy csak a hálás író így köszöni meg a lélekvidámító buborékokat?

A Whiplash című filmben volt valami olyan felirás a dobosiskola osztálytermének falán, hogy gyakorolj szorgalmasan, vagy mehetsz sztárnak valami popegyüttesbe. Tetszik az embernek, már annak, aki épp nem sztár egy popegyüttesben, de azért érdekelt, hogy vajon a popegyüttesek dobosai erről mit gondolnak. Hogy tényleg csak hülyítjük a népet itt a bőrök mögött? Vagy lehet, hogy nem varázsolunk nagyot, de azért amit mi csinálunk, ahhoz meg kell állóképesség, azt nem csinálja utánunk senki a Nemzeti Filharmonikusok ütős szekciójától?

Talán Charlie Watts a válasz erre. A Rolling Stones dobosa mintha kettős életet élt volna, ütötte-verte, amíg Mick Jagger nem tudott kielégülni, de volt közben egy másik élete, a rendes muzsikus haverjaival dzsesszelt. Tudta, hogy bár multimilliomos, mégsem dzsesszdobos, hogy ő a gyenge láncszem a társaságban, de azt is tudta, hogy többen mennek el a fellépésekre, ha látják, hogy aki játszik, az a Rollingban is nyomja.

Mikor meghalt Charlie Watts, elmondták, hogy micsoda szilárd alapja volt az együttesnek, és, persze, pótolhatatlan. Az újabb hírek szerint hamarosan turnéra indul az együttes. Csak Mick Jagger pótolhatatlan.

Ránki Fülöp játszotta Bartók 2. zongoraversenyét, és igazán nagyon rendesen játszotta. Hallom én is a hangomban az atyáskodást, de nem szeretném hallani, mert nem is úgy gondolom. Nem állítom, hogy az ember végigjárta a teljes Bartók-kalandot, a vonósok nélküli első tételt, az éjszakai másodikat, és benne azt a furcsa, ideges közjátékot, de ha épp nincs teljesség, akkor inkább legyen ez, a megszólaló zene, ami után marad a hallgatóban esetleg valami hiányérzet, de a hiány nem abból fakad, hogy nincsenek eljátszva a hangjegyek.

Ez egy rendes gyerek, tessék, megint ez az atyáskodás. Abbahagytam.

Előtte viszont a Két képet játszotta a Nemzeti Filharmonikusok Kesselyák Gergellyel, amennyire az otthoni körülmények között meg lehetett állapítani, inkább hangosan, mint színesen. És, persze, ez már az emlékezések kora, mikor is hallottam a művet először? Azt hittem, fejből meg tudom mondani a napot, negyven éve, 1981 szeptember 25-én, de a lemezborító szerint szeptember 11-én. A Zeneakadémián játszotta pére Ránki és Kocsis Zoltán. Kocsis készítette az átiratot, és akkor azon agyalt az ember, hogy vajon miért. Tudni is vélte a választ: mert az akkori zenekari állapotok szerint nem lehetett elvárni egy normális szimfonikus előadást a darabból, inkább játsszák ketten, annyi színnel, amennyi kijön a fekete zongorából, de normális tempóban, élénk dinamikával. Mintha a darab csontvázát hallgatta volna az ember, már ha csontvázat lehet hallgatni, és elragadtatottan helytelenítette Kocsis lehetetlen elképzeléseit. Mármint az átiratok terén, hogy csupa olyasmit dolgoz át zongorára, amit nem lehet. Ez később is megmaradt, a helytelenítés, Trisztán-előjáték a hosszú hangokkal, amelyeket nem lehet elzongorázni, a Parsifal-jelenet a követhetetlen sokszólamúságával. Az a csoda, hogy a Mesterdalnokok verekedési jelenetének nem ugrott neki. Aztán az ember itt ül, és áldja azt a láthatatlan kezet. Múlass velem soká, szelíd emlékezet.  

Van egy ismerősöm, aki rettenetesen sokra tartja az emberi agyat. Talán okkal. Az egyik kedvenc példája az, amikor az ember hall egy hírt, és azt mondja, nahát, épp most gondoltam erre az emberre vagy helyszínre. Szerinte az a magyarázat, hogy mindenre épp most gondolunk, az agy rengeteg információt futtat, mindent újraél vagy újraélet, azért annyira gyakori ez az érzés.

Remélem, jól foglaltam össze.

Mindenesetre, amikor hírét vettem Willie Garson halálának, nekem is ez jutott az eszembe: épp most gondoltam rá. Mondjuk okkal gondoltam, és nem is nagyon pozitívan, ugyanis a Szupernóva című filmben néztem Stanley Tuccit, és arra gondoltam, hogy ezt a jólöltözött, vagy legalábbis kiöltözött, kopasz, szemüveges, homoszexuális karaktert a Szex és New Yorkban is játssza Willie Garson (a neve, persze, nem jutott eszembe, csak a filmbeli: Stanford), de mennyivel közhelyesebben, mennyire a sztereotípiák mentén. Bezzeg Tucci, aki mégis nagy színész, teljesen egyértelművé teszi, hogy az általa játszott karakter homoszexuális, de nem bájoskodik meg huncutkodik.

Másnap jött a hír, hogy a Szex és New York sztárja meghalt. Rögtön rá gondoltam, mert a lányokat talán nevükön vagy sorozatbéli nevükön neveznék, a többiek meg nem sztárok, Garson az egyetlen, aki szerepelt mindegyik évadban és a filmekben is.

Ebben sem volt igazam. Vagy így nem, hogy a hülye sorozatszínész közhelykedik, a filmszínész meg alakít. Ha közhelykedik, csak azért teszi, hogy a néző értsen belőle. Ahogy Bajor Imre csóközönözött és pöszögött a Szomszédokban. Akkor nem is volt világos, mennyire fontos dolog egy homoszexuális karaktert megszerettetni a nagyközönséggel. Ahogy Willie Garson is tette.  

Ebből a szempontból talán fontos: maga Willie Garson nem volt homoszexuális.

Elolvastam végül Vizinczey István (Stephen) könyvét, de hát nincs mese: ez nem irodalom. Nem tudom, hogy az akart-e valaha lenni, vagy körülnézett a világban, a hatvanas évek közepén vagyunk, nincs most menőbb dolog, mint a művészetnek álcázott szex.

Nem szidom érte, nincs is vele semmi baj, mondhatni: az ember visszasírja azt az időt, amikor az ifjak még könyvből tanultak a nemi életről, és nem pornográf filmekből, mert Vizinczey azért ragaszkodik ahhoz, hogy a kapcsolatoknak legyen valami lelki töltetük is, nem a bejön a gázszerelő, és rögtön nekiesik a háziasszonynak alapon írta a regényt. Meg olyan szépen küszködik a nemi szervek megnevezésével, a főhőséről például azt írja, hogy felkiáltójel.

Azért valószínű, hogy üzleti vállalkozásnak szánta a betűit, maga adta ki, és a végén eladott (vagy eladtak) belőle ötmillió példányt. Plusz két film is készült Az érett nők dicséretéből, mindkettőben volt sztárszereplő, az egyikben Tom Berenger, a másikban Faye Dunaway. Nem lettek sikerfilmek, talán túl későn készültek el. 

Akárhogy is: többre számítottam. Vagy inkább csak reméltem.