Ezek igazán szeretik egymást – mondja valaki Szentendrén, ez előtt a kép előtt, és tényleg. Vas Istvánban soha nem kételkedtem, előbb olvastam, hogy mennyire szereti Szántó Piroskát, mint hogy tudtam volna, ki Szántó Piroska, de itt van ez a kép. És azóta elolvastam az Akt című kötetben (utoljára a Kapszula Könyvtár sorozatban jelent meg), az Akt című írásban, amely úgy kezdődik, hogy Vas István meztelenül áll a fürdőszobában, és borotválkozik. Harmincéves, hajleszorító van a fején, kapargatja a vörösesszőke szőrt az arcáról, Szántó Piroska meg nézi, és meséli, mit lát. Tárgyilagosan. Vagy látszólag tárgyilagosan, mert szereti, hogyan is lehetne tárgyilagos. De elmondja, hogy az ujja formája milyen, nem hegyesedik a vége felé, pedig hosszú, és a mellkasa szinte homorú. És így tovább, végig, éveken át, betegségek és esések, amelyek formálták Vas István testét, vágások a hasán és öltések a koponyán. Végig, a halálos ágyig.

Aki sírós, jobb, ha fölkészül. Aki nem, az is. Mindenkinek el kellene olvasnia, aki nem hisz az örök szerelemben.

Az az egyik tanulság, hogy milyen csodálatos asszony. A másik meg az, hogy mekkora szerencse az életben, ha valaki férfinak születik. Valahol biztosan van valaki, aki ennyire szereti.

Ott voltam valaha Kozma Péter diplomahangversenyén. Nem volt óriási élmény, de a diplomakoncert ritkán az, és annyi érdekesség volt benne, hogy Händel-áriák voltak a műsoron. Igaz, akkoriban jelent meg Bryn Terfel Händel-lemeze, de példaképet is kell tudni választani. Aztán, már a belátható múltban ott voltam Kozma Péter hazai rendezői bemutatkozásán. Voltaképpen az sem volt kis teljesítmény, megbukni szabadtéren A víg özveggyel, úgy, hogy a vert seregben ott volt Haumann Péter, Bajor Imre, Molnár Piroska, Hernádi Judit, Csákányi Eszter, hogy csak a színészeket mondjam, az énekeseket kíméljem. Lehet, hogy mindezek után az lett volna a logikus, ha ott vagyok tegnap az Eiffel Műhelyházban, ahol Kozma Péter vezényelte Mozart Az álruhás kertészlány című zsengéjét, de ahhoz nem szeretem eléggé az operát. Vagy túlságosan is szeretem. Mindenesetre érdekel, hogy hová tovább? Mindennek merre lehet a kifutása? Rettegj, Ókovács!

Van egy Karinthy-írás, Műfordítás a címe, és arról szól, hogy egy Ady-versszakot addig fordítgatnak magyarról németre és vissza, amíg abból, hogy "Jöttem a Gangesz partjairól, hol álmodoztam déli verőn", az nem lesz, hogy „A Herz-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só, mint más hasonló terményekben, hidd el, ó nyájas olvasó.” A vicc az, persze, hogy alig vicc, tényleg elképzelhető bakikon vezet az út, gót betűs südischéből nyugodtan lehet jüdische, Gangeszből folyosó, folyosóból folyó só, és így tovább.

Sajnos nem ennyire vicces a viszonyulásom a vershez, de nagyon szeretem, és nemcsak azért, ami, hanem amivé lett, műfajteremtő szenvedéssé, hogy velem épp nagy kiszúrás történt, amikor ide pottyantott a gólya, nekem máshol van a helyem. Mintha nem mi tehetnénk arról, hogy ez a hely olyan, amilyen. De Ady maga is azt írta, hogy Baudelaire hangulatait őelőtte olyan pontosan nem érezték, de jött ő, megálmodta, megírta, és azóta mások is ugyanazt érzik. A Tisza-parton mit keresünk?

Ha viccesen nem is, de azért valahogy viszonyulni kell a vershez. Hogy mást ne mondjak, gimnazista korom óta foglalkoztat a második versszakban a felsorolás: „Gémes kút, malom alja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bambák, álom-bakók…” Hogy ez a bambák, álom-bakók vajon a vad csókokra vonatkozik-e, vagy csak megy tovább a kibírhatatlanság. Vad csókok, amelyek bambák és álombakók, vagy vad csókok, továbbá bambák és álom-bakók.

A Duna-parton ezt keresem.

Szentendrén kint volt a falon Vas István Bartók versének kézirata. Ohó, hát így néz ki, ez az eredeti? Nagyon szeretem a verset, különböző okok miatt, leginkább talán azért, mert igaz. Mert egy időben illett Bartókról verset írni, de Nagy László Bartók-verse mondhatni független Bartóktól. Illyés Bartók-verse meg… - hagyjuk. Ne hagyjuk, hiszen Vas István mintha ellen-Illyést írt volna, és mellé személyeset is, mintha nem vers volna, hanem emlékezés, milyen volt az 5. vonósnégyes bemutatója, hol ült Bartók, és hogyan tapsolt.

Nyilván ettől is igaz.

A versben viszont van egy másik hangversenyemlék, bécsi koncert, a gratulálók. Furcsa módon ez a kéziratban javított rész, amennyire ki lehet venni az áthúzás alatt, „xxxxxxx lobogó zsidó táncosnő gratulációja”. Aztán az egész áthúzva, és újraírva: „Gertrud Kraus, a táncosnő lobogó gratulációja a szünetben.”  

Most nem azon vacakolok, hogy miért volt fontos, vagy miért nem lett fontos, hogy Gertrud Kraus zsidó, hanem hogy miért lett ebből nyomtatásban Krauss, két s-sel. Ki javítgatta Vas Istvánt? És akkor lehet, hogy az Aquapendentei elégiában is ő jól írta a címet, Acquapendente, csak valaki akkor is, ott is, örökre okosabb akart lenni nála?

Azért is szerettem Kántor Péterrel találkozni, mert hiába volt költő, érdekelte a költészet maga. Lehetett kérdezni vagy beszélgetni versekről vagy költőkről, hogy miért ez vagy az a szó, vagy Vas István miért nem jobban szeretett költője a magyar irodalomnak. Hát ott van a Cambridge-i elégia, nekem az jó és visszatérő Vas István-élmény, hogy annyira keveset markol, és sokat fog.  Az rendben van, mondta Kántor Péter, de van az a rész:

De megmaradt

Sárospatak

És megmaradtak ablakdíszei,

A röneszánsz domborművek,

A bajszos és kerek,

Víg magyar koponyák

Onnan néznek le rád,

És él magyar, áll Buda,

És ez is épp elég csoda

Neki ezekről a bajszos és kerek, víg magyar koponyákról mindig Martonyi János jut az eszébe.

Elszúrta a Pista bácsi.

Valószínűleg Bálint Ágnes tehet róla, és A szeleburdi család, ahol a főhős barátját Radónak hívják, de mindig azt hittem, hogy a Hairben mi, magyarok is benne vagyunk. Hiszen az egyik szerzőt James Radónak hívják. Hívták, mert hát ez a szomorú aktualitás, múlt héten meghalt ő is.

A legenda úgy szól, hogy két állástalan színész kitalálta, hogy ha nem kapnak szerepet, akkor majd írnak maguknak, és ebből lett volna a Hair, de ez nem teljesen igaz. Nem voltak állástalanok, csak nagy szerep nemigen jutott nekik. A két színész Rado és Gerome Ragni volt, és tényleg megírták a darabot, zenét is komponáltak hozzá, de aztán rájöttek, hogy az úgy és akkor kevés, így csatlakozott hozzájuk egy igazi komponista is, Galt McDermot. Ő 2018-ban halt meg, ugyanúgy 90 éves volt, mint James Rado.

Mielőtt azt hinnénk, hogy Hairt írni maga a hosszú élet titka, Gerome Ragni csak ötvenhat évet élt.

Másfelől meg Hairt írni mintha tényleg a hosszú élet titka volna, attól kezdve nincs sok baja az embernek, stresszmentes életet élhet a jogdíjakból. Néha Rado (vagy Ragni) eszébe jutott, hogy talán meg kellene írnia folytatást, vagy valami új darabot, de nem sikerült, és talán jobb is így. Rado eredeti neve egyébként Radomski volt, nem magyar kapcsolat, de nyilván nem véletlenül hívják a Hair egyik (vagy inkább másik) főszereplőjét Bukowskinak.  

Valamelyik este a Te, rongyos élet ment a tévében, nyilván nem érdemes már se szidni, se dicsérni, a film elfoglalta a helyét a nemzeti film-közgondolkodásban, nem A tanú, de majdnem, és Bacsó is ennek szánta a naranccsal és Bástya elvtárssal. Közben arra gondoltam, hogy van a magyar filmnek egy bonviván- alapon történő korszakolása, voltak a Jávor-filmek, aztán a Latinovits-filmek, utóbb a Cserhalmi-filmek. Ezen belül volt egy alkorszak is, de az primadonna-alapon, szóval a nyolcvanas évek mozija mintha arról szólt volna, ki tudja Udvaros Dorottyát levetkőztetni. Ebben a Te, rongyos élet mindenképpen élenjáró, még ha némi idétlen vihogásra is ad okot, hogy nyáron forgatták, a színésznő meg bikiniben napozott, és ezt elmulasztották elfedni alapozóval.

Vagy ez is a filmhez akart tartozni? Úgy értem, bármelyik kockát is választja ki az ember, egyiken sem néz ki úgy Udvaros Dorottya, mintha az ötvenes években volna. Se a smink, se a ruha, se a frizura, se semmi. Ez vajon ügyetlenség, ahogy a kitelepítésre menet látszanak a Finta-hotelek a Duna-parton, vagy van valami titkos üzenet, amit meg sem ért az ember, legfeljebb így, utólag?

Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem a film-korszakokról. Hogy akkoriban ezt teljesen döbbenten néztem: ezek a filmrendezők színházba nem járnak? Megnézik egymás filmjét, ha nálad jó volt ez vagy az, az jó lesz az én mozimban is?  

Talán ezt sem értettem jól. Kicsi országocska, mintha egyetlen filmstúdió volna az egész, nem tud több sztárt futtatni egymás mellett. De ha azt erejének megfelelően befuttatta, akkor talán azoknak épp úgy volt közönségük, mint a nagymenőknek. Ha Brad Pitt miatt elmegy a világon a moziba tízmillió néző, függetlenül attól, hogy mi a film maga, akkor talán meg lehet ezt kicsiben csinálni: Cserhalmiért vagy Udvarosért elmegy százezer.

Ennek mintha vége volna. Én utoljára Csányi Sándort untam, de mielőtt igazán és mélységesen megunhattam volna, eltűnt a moziból. Pedig gyanús, hogy a közönség nem okulni jár moziba, hanem látni.

Van egy furcsa hármas interjú fent, az interneten, az Egy szerelem három éjszakája alkotóival beszélget Szegvári Kati. Nem valami haj, de mély beszélgetés, nyilván egyszerre három emberrel nem is lehet haj, de mélyen társalogni, csak hát mai szemmel elképzelhetetlen pillanat, hogy ott ül Ránki György, Hubay Miklós és Vas István a kamera előtt. Szegvári Kati persze nincs nagyon meghatódva a helyzettől, nem is az a dolga, akkor és ott természetes, hogy a három öregfiú készségesen mesél az alkotás folyamatáról. Itt van egy zongora, játsszon már nekünk valamit. Vas István még figyelmezteti is a riportert, hogy ez olyan, mintha egy matematikustól az egyszeregyet kérdezné.

Nincs igaza, mert emiatt a riporteri meg nem hatódottság miatt maradhatott meg ez a felvétel, hogy Ránki György az Egy szerelem…-ből játszik. Jövő heti műsorunkban Bach orgonál.

1983-ban, amikor sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, a zalaegerszegi laktanyába elhozták a mozikban akkor futó Ez Elvis című filmet. Nagyon sokra nem emlékszem már, leginkább csak arra, hogy Elvis is volt katona, ő Németországban, vagyis az NSZK-ban, és hogy egy kimaradás alkalmából ellátogatott Párizsba is.

A laktanyai közönség ezt elragadóan humorosnak találta, de hát az is volt.

Mindenesetre már ideje volt egy új Elvis-randevúnak, de a nagy várakozásoknak nem felelt meg teljesen Baz Luhrmann Elvis-filmje. Nyilván ennek maguk a várakozások is az okai voltak, azt reméltem, hogy Luhrmann közismerten szédítő vizualitása és eredeti zenei ízlése mellett még jönnek az új felismerések, nagy rácsodálkozások.

Tulajdonképpen jöttek, én nem ismertem ezt az egész történetet, hogy Elvis mögött volt egy menedzser, aki olyan szerződést kötött vele, hogy minden bevételnek a fele őt illeti. Cserébe dolgozott is, az nem vitás, illetve egy ideig dolgozott, aztán már ellendolgozott, mert nem akarta, hogy Elvis európai vagy világ körüli turnékra utazzon, mivel Tom Parker, a menedzser, se Tom nem volt, se Parker. Illegális bevándorló volt Hollandiából, útlevél nélkül, így nem tudta volna az aranyat tojó kakast kísérgetni a nagyvilágban.   

Nem mondom tovább, Luhrmann vizualitása tényleg szemkápráztató, eleinte azt érzi az ember, hogy legalább ötször meg kell nézni a filmet, hogy legalább a látvány ötödét felfogja. (Például: jól láttam, hogy a négy vagy öt felé osztott vásznon a jobb szélső osztásból átdobnak egy gitárt a bal szélsőbe?) Aztán már nem vágyik az ember az új megnézésre, kezd hosszú lenni a történet, még mindig csak risza meg öblögetés, és végül a tanulság, hogy nem a szíve, nem a gyógyszerek vitték el szegényt, hanem a közönség szeretete. Én azért nem érzem felelősnek magam.

Vas István-kiállítás nyílt tegnap Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban, mindjárt föltéve a szokásos kérdést: hogyan is lehetne kiállítani az irodalmat. Mert hogy kell, az biztos, hogy Vas Istvánról érdemes gondolkodni, az is biztos, de a róla való gondolkodás vajon elhozza-e az őt olvasást, azt sem tudom. Nem megyünk-e bele amolyan Aczél és kora elmélkedésbe, hogy minden szörnyűsége ellenére legalább olyan politikus volt, aki olvasott, vagy épp ellenkezőleg, milyen szörnyű, ha egy politikus olvas, mert mindjárt meg akar ismerkedni az írókkal. És így tovább, a végtelenségig, holott Vas Istvánnak kellene lenni a főszereplőnek.

De ő az, a három szoba róla szól, és kiállítják, amit lehet, kéziratokat és dedikált köteteket, íróasztalt, rajta írógép és egy kis pipatartó. Vacak kis pipák, az ember szíve megmelegszik tőlük. De a legjobban az tetszik, hogy kifelé menet haza lehet vinni egy-egy verset. Szabványméretű papíron, föltekerve, gumival összefogva. Magányos versek, de megérti az ember, hogy talán tényleg ez a versek igazi formája, nem kötetben, hogy lapozgasson az olvasó, sokan legyenek, mert a vers annyi, mint a szemét, hanem egyedül egy lapon, mint egy kép, mint egy képzőművészeti alkotás. Amúgy is azt szoktuk mondani, hogy a verset faragják. Talán nem faragják, hanem festik.