Töri a fejét az ember, hogy mi is a jó város, az, amelyik mindig ugyanaz, vagy az, amelyik folyton változik. Hol ez, hol az. Akár Budapest, aki még mindig keresgéli magát, mikor volt még utoljára önmaga. Velence, ahová beépíthetnek akármit, azért mégis ugyanaz marad, mint a 17. században. Párizst viszont nem lehet öt percre magára hagyni, mert mindjárt történik valami. Valami szörnyű, leég a Notre-Dame. Vagy valami jó. Jön egy Michel Laclotte nevű művészettörténész, és levezényli, hogy a használaton kívüli Orsay pályaudvarból múzeum legyen. De ez csak a bemelegítő meccs volt, gondolom, senkinek nem volt igazi kifogása sem a múzeum, sem a pályaudvar megőrzése ellen, a Musée d’Orsay népszerű lett, az óra előtt minden hülye turista lefényképezi magát.

Természetesen Michel Laclotte volt az Orsay első igazgatója, de nem maradt sokáig a székben – vagányabb tervei voltak. A Louvre. Ahol minden évben növekedett a látogatószám, pedig már az akkori állapotok szerint sem volt képes befogadni a rengeteg vendéget. Vagy szét kell dobni a gyűjteményt, vagy meg kell teremteni a mai múzeumot, föld alá vinni bizonyos részeit, új bejáratot nyitni, és főleg: a piramis. A párizsiak ájuldoztak, hogy őrültség és stílustalanság, Laclotte kitartott I. M. Pei terve mellett. Néha nem baj, ha a múzeum igazgatójának merész és jó ízlése van: a Louvre ma sokkal jobb hely, mint amikor először jártam ott. És még féleszű regényírók is azt mondják, hogy ott van elrejtve a Szent Grál. Vagy Rosslynban? Ezt már tényleg elfelejtettem.

Csak azért mesélem mindezt, mert augusztusban meghalt Michel Laclotte, 92 éves korában. Érdekes lehet azért úgy nézni Párizsra, hogy „az én városom”.

Abebe Bikilát néztem a római olimpián, legendás maratonfutás volt. Persze, az ember nem tudja, hogy mennyit ködösítettek (és ha sokat, akkor miért), de a történet szerint Bikila (vagy Abebe) Hailé Szelasszié testőrségéhez tartozott, és 1956-ban, huszonnégy évesen, a melbourne-i olimpiát nézve kapott kedvet a sporthoz. Elkezdett hát futni, mégis az a legkevésbé eszközigényes sportág, és kiderült, hogy van tehetsége a hosszútávhoz. Így aztán elindult Rómában, élete negyedik versenyén. Mezítláb. Azt mondta, egyik cipő sem volt elég kényelmes.

Nem tudom, cipő nélkül kényelmes volt-e, én elszörnyedve néztem, hogy az út a Via Appián vezet, kockaköveken kellett csattogni, de Abebe nem izgatta magát különösebben, szép lassan leszakította a többieket, míg ketten maradtak, aztán még egy kicsit belehúzott, huszonöt másodpercet vert a második helyezettre. Még csak el sem fáradt, bírt volna újabb 15 kilométert.

A folytatás is szép (egy darabig) otthon nemzeti hős lett, kapott egy bogárhátú Volkswagent, sofőrrel, mert vezetni még nem tudott, négy év múlva újra indult az olimpián Tokióban, ezúttal cipőben (el lehet képzelni, mennyit harcoltak a sportszergyártók, hogy ők adhassák Abebére a terméket), és cipőben sem volt rossz, ezúttal négy percet vert a második helyezettre. Bő ötöt az ötödikre, ami azért érdekes, mert ő magyar volt, Sütő József.

Mindegy, nem Abebe Bikila életét akarom elmesélni, csak a római versenyt, ami nagyon hangulatos volt, mert a hőség miatt későn indították, a befutó éjszaka volt, katonák tartották a fáklyákat a futóknak. De ha a filmet nézi az ember, ámul. Akár tegnap is filmezhették volna. Róma belvárosa, ha egyáltalán lehet így nevezni ezt a részt, semmit sem változott, ugyanott van a Capitolium, ugyanott ül a lován Marcus Aurelius (rendben, ez már csak a másolat) ugyanott a Colosseum, a Circus maximus, a Konstantin diadalív, ahol a befutó volt.

Csak egy változott, bizonyos szempontból pont a lényeg. Az axumi oszlopokat visszavitték Etiópiába. De addigra már Abebe Bikila nem élt.

Arra gondoltam, úgy ünneplem meg Christopher Hogwood nyolcvanadik születésnapját, ahogy egy zenészt ünnepelni illik: hallgatom. De mit? Melyik lemezét a sokból?

Athalia. Handel-oratórium, nem elcsépelt, és egy időben szidták is Hogwoodot, amiért a címszerepre Joan Sutherlandet kérte föl, ez egy más technika, más hang. Tényleg? És ez neki nem tűnt föl? Nyilván célja volt vele, hogy a bejáratott régizenei gárdába egy idegen hangszínt, hangerőt választott. Ráadásul nem is egyedi az ötlet, néhány évvel korábban John Eliot Gardiner a Solomonba Barbara Hendrickset hívta meg Sába királynőjének, aki próbált autentikusan énekelni Handelt, amíg nem szóltak neki, hogy ne fáradjon. Épp ez volna a lényeg, hogy ő másként énekeljen.

Sutherland is másképp énekel, és elég szórakoztató hallgatni, ahogy erőnek erejével visszafogja magát, nem és nem ereszti ki a hangját, nem áll oda a többiekkel versenyezni, úgyis ő nyerne.

Csak hát a felvétel egésze. Finoman szólva is bágyatag, tiszta, de meggyőződés nélküli. Mintha ez lett volna Hogwood sorsa, túlnyerte magát, alternatív zenészből fősodorrá vált, „a régi zene Karajanja”. Úgy menekült ebből a szerepből, ahogy tudott, például nem csak régi zenét vezényelt, ha jól emlékszem, Pesten Bartókot játszott, igen mérsékelt sikerrel. A mérsékelt sikerre biztosan jól emlékszem. Ez is egy életpálya. Ahogy Korda Sándor mondta: minden vágyam teljesült, most nem maradtak álmaim.

Gondolom, másnak is eszébe jut, hogy milyen jó volna a magyart idegen nyelvként hallani. Megtapasztalni, milyen az, amikor mások hallgatnak minket, és törik a fejüket, hogy vajon ez milyen nyelv lehet. A legközelebb ehhez akkor jutottam, amikor egy nemzetközi kollégium lakója mesélte, hogy azt mindig tudták, ha a magyarok veszekednek. Honnét? Mert mindig azt hallották, hogy TA-tarattatta-TA-tarattatta.

Szépen vagyunk.

Az egész onnét jutott az eszembe, hogy egy internetes fickó sorrendbe tette, melyik az az öt nyelv, amelyiket egy angol anyanyelvűnek a legnehezebb megtanulni. Az előkelő harmadik helyen végeztünk, és nem csak a sok rendhagyó eset, az elöljárószó nélküli ragozások, vagy a magánhangzó-harmónia miatt. Azt mondja, a legnehezebb megérteni a magyarban azt a rengeteg idiómát. Mindjárt mond is rá egy példát: most ugrik a majom a vízbe. And now the monkey jumps into the water.

Tényleg csodálatos.  

Röhög az ember, riheg-röhög, ha végignézi ezt az 1978-as tévéfelvételt. Demis Roussos népszerűsége csúcsán, mint a világ leghíresebb görögje, szirtakit táncol Raffaella Carrával. Érdemes végignézni, mert Roussos már az elején is nagyon viccesen mozog az ezüst surranójában, de aztán a felvétel végére visszatér, és már föl van szabadulva, hejehujázik, ha ugyan ezt csinálják a görögök, már érzi, hogy elengedheti magát, és el is engedi, mint valami csodásan kövér pillangó száll virágról virágra.

De közben a zene. Természetesen a Zorba, a görögből. Lehet mondani, hogy Theodorakisz egyműves szerző, vagy hogy a baloldalisága hozzájárult ahhoz, hogy a világnak ezen a felén nagy komponistának mondják, de a Zorbát a világnak a másik felén is szeretik, musicalt is írtak belőle. És aki két percbe valahogy bele tudja sűríteni ezt a depresszió elleni csodaszert, vagy aki öt másodperc alatt eléri, hogy az ember elkezdje rángatni a vállát, és otthoni Demis Roussosszá váljék (ha garantáltan senki nem látja), az mégiscsak igazi zeneszerző.

Bocsánat, csak a d betűknek nem tudtam ellenállni, de eszemben sincs úgy tenni, mintha Ránki Dezső nekem Dedi volna. Nekem csak Ránki Dezső. Ma hetvenéves.

Nem akarok nagyot vagy okosat mondani, csak azt, hogy mennyire rendes dolog jól zongorázni. Mert azt nem tudja magától az ember, azt a darabot meg kell tanulni, gyakorolni kell, aztán kiállni vele az emberek elé. Akkor is, ha esetleg épp semmi kedve neki odaülni a hangszer mellé. És akkor lehet beszélni arról, hogy van egy hely és idő, amíg rend van a világban, de már ez is túlbeszélés. Azt mondom, amit Kocsis mondott egy Ránkival közös próbán a zenekarnak: így játszotok, amikor ilyen szólistánk van?

Így írunk, olvasunk, sportolunk, könyvelünk, kereskedünk, élünk. De közben tudjuk, hogy ilyen szólistánk van.

A Hyppolit, a lakájban van az a jelenet, hogy valami pumpából illatot permeteznek szét a Schneider-villában. Schneiderné megáll: mi ez? Mire Hyppolit: L'heure bleue. Micsoda? L’heure bleue. Igen, mondja erre Schneiderné találékonyan.

A L’heure bleue 20. századi kreáció, 1912-ben alkotta meg Jacques Guerlain, és nevével, a kék óra kifejezéssel arra a titokzatos pillanatra utal, amikor a nap már lement, de az éjszaka még nem köszöntött be. Kevésbé romantikus lelkek azt mondanák rá, hogy szürkület. Vagy van egy szürkésebb francia kifejezés is rá, a kutya és a farkas közti idő, az egyik már visszavonult, a másik még nem indult el portyázni. Legalábbis én mindig így értettem.

Az egész csak azért érdekes, mert azt hittem, azért ez a kék óra valami modern kifejezés, amit fölkaptak utóbb a fotósok, akik szintén szerették a majdnem éjszakai tájat, de most olvastam Balzacot, a Pons bácsit, amelyben az egyik szereplő, Madame Cibot (nem visz rá a lélek a Cibot-né kifejezésre, ahogy a Bovarynéra is csak nehezen), szóval ez a kevéssé vonzó asszony azelőtt a L’heure bleue nevű kocsmában volt szép osztrigáslány. A történet idején már se nem szép, se nem lány, se nem osztrigás, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a szürkület Párizsban már a 19. században is kék volt. 

Holtan találták Alberto Vilart, a klasszikus zene és különösen az opera nagy jótevőjét. Csúnya a történet, bár nem hiszem, hogy sokan szégyellik magukat miatta. Alberto Vilar technikai cégeket alapított és vezetett, és rövid idő alatt óriási vagyonra tett szert. Gyerekei nem voltak, rajongott a művészetért, és hamarosan megtalálta, mit is kezdhetne a pénzével: támogatta a zenét. Hihetetlen nagyvonalúsággal, dollár tízmilliókkal. Aki emlékszik: régebben a bécsi operában a feliratozó készülék Vilar nevét hirdette. De ez nem olyan készülék volt, mint nálunk, amit utálnak az énekesek, mert azt látják, hogy kijátszhatják a belüket a színpadon, a közönség mégis a fejük fölött a feliratot olvasgatja. Minden szék hátuljába, illetve az állóhelyek korlátjába kis fényes téglalapot építettek, ki lehetett választani a nyelvet, vagy el lehetett zárni, ha valaki kívülről tudja a Trisztán és Izoldát. Vagy beszéli a nyelvet.

A gép most is megvan, csak Vilar nevét nem hirdeti.

Alberto Vilar ugyanis tönkrement, így nem tudta folyósítani a megígért támogatói összegeket. Hálából nem azt mondták, hogy köszönjük szépen mindazt, amit eddig tett értünk, hanem valóságos sajtóhadjárat indult ellene, ezt meg hogy képzeli, súlyos milliókat ígért a Salzburgi Ünnepi Játékoknak, azt a pénzt már fejben el is költötték, tessék valahonnét megszerezni, fizetni. De ha nincs. Akkor menjen a csudába.

A baj az, hogy Alberto Vilar a jelek szerint megpróbálta a vagyonát, illetve a befektetői vagyonát átcsoportosítani, és a végén nem tudott elszámolni 21 millió dollárral, amiért tíz év börtönre ítélték, kilencet le is ült belőle. Így aztán a neve szépen lekerült a különböző operaházak jótevőinek névsorából, a fényképei nem jelentek meg a salzburgi kirakatokban, a bécsi opera is eltüntette a feliratozóról.

Nem is ez a legszörnyűbb. Amíg a bírósági tárgyalás zajlott, Vilar megpróbált pénzt kölcsönkérni azoktól, akiket korábban olyan bőkezűen támogatott. Egyetlen ember adott neki, a karmester Valerij Gergiev. Igaz, ő bőkezűen, félmillió dollárt. Aligha látott belőle valamit.

Nagyon szégyellem, de tegnapelőttig azt se tudtam, kicsoda Vizinczey István. Tegnap óta is csak azért tudom, mert meghalt, és a világ újságjaiban gyászjelentéseket írtak az egyik legismertebb kanadai íróról, Stephen Vizinczeyről, aki Kálozon született (legalább azt tudom, hogy hol van), 1956-ban részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében, benne volt az eseményekben. Ahogy írta: a feje mellett lőttek szét egy nagy kerek sajtot, és ez nem növeli az ember vérszomját. Mindenesetre menekülnie kellett, Olaszországba, aztán Kanadába, ahová megérkezett ötvenszavas nyelvtudással, és tíz év múlva megírta az első regényét. Angolul.

Ahogy az akkori kritika írta, itt egy ember a szörnyű akcentusával, akinek még a nevét sem lehet kimondani, és harminchárom évesen az angol nyelvű próza mestere.(Tényleg nem tudják kimondani: vizinkcinek ejtik.)

Ez a könyv volt Az érett asszonyok dicsérete. Van magyar kiadása, de sosem volt a kezemben. Vagy ki tudja. Mert a cím tényleg olyan, mint valami Balzac könyvé, igazán klasszikusan hat. Kétszer filmesítették meg a regényt, egyszer sem sikeresen. Talán, ha témaínségben szenvednek a honi rendezők, megpróbálkozhatnának vele. Vagy letelt az ideje? Mindenesetre a szocialista elhallgatási technika az ő esetében fényesen bevált. Járt Magyarországon a vidám barakk időkben is, a repülőtéren szétszedték a csomagját, elkobozták a jegyzeteit, és amikor Kanada hivatalosan tiltakozott az eljárás ellen, azt mondták: bocsánat, nem tudtuk, hogy újságíró.

Az irodalmi folytatás azonban többé-kevésbé elmaradt, még két regényt írt Vizinczey, aztán inkább tanulmányokat írt, a blogján még idén is jelentek meg friss írások, márciusban a Peter Brook rendezte Lear királyról írt, amit minden évben megnézett. Februárban A kapitány lányáról.

Megrendelem Az érett asszonyokat.

Athénről volt szó valamelyik nap a Duna tévén, az athéni demokrácia alapjairól, ami, természetesen a pénz volt, az Athénhoz közeli ezüstbányák. Tévés-barlangászok ereszkedtek le az ókori járatokba, lámpákkal, fejlámpákkal, apró kamerákkal haladtak előre. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ember ilyen körülmények között fél óránál tovább kibírja épen és ép ésszel, ehhez képest a régi rabszolgáknak természetesen csak olajmécsesei lehettek, még annak a füstjét lélegezték be mindehhez. És bányászták az ércet. Nem nagyon szapora munka, egy kiló ezüsthöz egy tonna követ kellett kivájni. Szörnyű, de hát feltehetően nincs is szép történet a történelemben.

Hanem aztán föltették az athéniak maguknak a kérdést: mi legyen az ezüsttel. A népszerű válasz az volt, hogy osszák szét egyenlő arányban a polgárok között. Aztán jött Themisztoklész, és meggyőzte a szavazókat, hogy ne aprózzák el a gazdagságukat, inkább építsenek kétszáz hajós hadat, hogy ha jönnek a perzsák, meg tudják magukat védeni.

A hajókból csak száz készült el, de ennyi is elég volt a szalamiszi győzelemhez.

Azóta is azon gondolkodom, élhet-e ma olyan szónok a világban, aki meg tudná győzni az embereket, hogy egyszer-egyszer a hosszabb távú érdekeiknek megfelelően döntsenek.