Sajnos megrekedtem azon a szinten, hogy nem tudom, kinek az oldalára álljak Aida-ügyben. Egyre nagyobb a felháborodás Veronában, mert Anna Netrebko feketére sminkelve fogja játszani a címszerepet, most épp Angel Blue adta vissza a Traviatát, mondván, hogy ilyen szellemiségű színházban ő köszöni, de nem hajlandó, én meg nem értem. Nyilván semmi szükség rá, legalábbis el tudjuk képzelni, hogy Aida etióp akkor is, ha nem sötét a bőre, de ha egy rendezés használni akarja Aida idegenségét az ellenséges világban, akkor ezt nem érzem feltétlenül egy elmúlt és szégyenletes színházi hagyomány felélesztésének.

Attól még lehet az. Meg lehet érzéketlenség részemről is, az Aréna részéről is, de hogy itt bárkit meg akarnának bántani, az elég valószínűtlen.

Nem mintha nagyon érintene a probléma. Egy másik Aréna lábainál állok, Pulában. Nagy és szép, és az ember nem bír kijönni belőle, mert annyira harmonikus a levegője, de tényleg, mintha más szelek fújdogálnának benne. És nem keverik a művészeteket benne, horvát rock sztárok fognak énekelni, de csak augusztusban, meg a Gladiátort vetítik, ami aligha válik jobb filmmé a helyszín miatt.

Onnét látszik, hogy a Bacher nem igazi író, mondta Molnár Gál Péter, szerintem némi-némi féltékenységgel, ahogy a neveket használja. Amilyen neveket használ. Mindegyik túl bonyolult, túl csavaros, egyik sem igazi.

Akkor ez elég épkézláb gondolatnak tűnt, azóta már látom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Az ember tudja, hogy a könyvlapokon sétáló hős nem igazi, ha úgy hívják, Tótkomlósfalussi Adalbert, de az is lehet, hogy az író nem törekedett igazi emberek teremtésére. Vagy arra törekedett, de nem a névvel. Vagy hiába használ normális neveket, csak nem lesznek mögötte normális emberek. Nemrég újraolvastam A gólyakalifát, és épp így megütött a Tábory Elemér név. Pedig nagyon egyszerűnek és nagyon igazinak tűnik, mégsem érezni, hogy van vagy volt ilyen nevű ember. Bezzeg Rezeda Kázmér valóságosságában soha nem sikerült kételkednem, holott épp fordítva, biztos, hogy nincs ilyen nevű ember.

Biztos?

Nem tudom, mennyire közismert dolog, de állítólag Puccini levelek sorával zaklatta Molnár Ferencet, hogy adja el neki a Liliom jogait, olyan operát rittyent belőle, hogy hét nyelven beszél. De legalábbis olaszul. Persze, ma egy kicsit nehéz elképzelni a csíkos trikós hintáslegényt, amint azt énekli, hogy vinceró, vagy bármi hasonlót, szóval az ember hitte is, nem is. Amíg Horváth Ádám azt nem mesélte, hogy ő ezeknek a leveleknek az árából tanult egy éven át a BBC-nél, azóta inkább hiszem.

A lényeg úgyis az, hogy Molnár nem adta a darabot, mondván, hogy ha opera lesz belőle, akkor senki nem fogja az eredeti, prózai változatot játszani. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, az Othello vagy a Macbeth rendületlenül színen van, a Toscáról viszont nem is hallottam, hogy az elmúlt ötven évben bárkinek is eszébe jutott volna prózaként interpretálni. Ami Molnár részéről dicséretes önismeretre vall, inkább tartotta magát Sardounak, mint Shakespeare-nek. (Márkus ezt is mondja mindig a Játék a kastélyban tévéfelvételén: te ne tanítsd Sardou-t darabot írni.)

Nem is nézegettem volna az eredeti, prózai változatot, ha eszembe nem jut, hogy fogalmam sincs, mi Scarpia keresztneve. A névhasználat egyébként is furcsa a darabban, Tosca Mariónak hívja Cavaradossit, mégis szerelmespárt alakítanak, ehhez képest Cavaradossi hol Floriának, hol Toscának Toscát, ami helytálló, mégis furcsa, hogy időnként vezetéknevén szólítja a nagy szerelmét. Mindenesetre Scarpiát senki nem becézi, nem ő a népszerű ember a történetben, senki nem bratyizik vele, de Sardou biztos tudja, minek nevezze.

Egyébként az eredeti, öt felvonásos változat már terjedelménél fogva is válaszol bizonyos kérdésekre, én például soha nem értettem, hogy Tosca honnét tud a kerti kútban rejtőző Angelottiról, honnét tud egyáltalán a titkos kútról, amikor Cavaradossi  óvatos vele, mert tudja, hogy a gyóntató atyjának mindent tovább ad. Az első felvonás végén a nyomozók követik Toscát Cavaradossi villájába, ahová betörnek. Nem találnak senkit, Tosca mégis úgy tér vissza a második felvonásra, hogy már mindent tud. Hát persze, mert a kimaradt jelenetben Cavaradossi és Angelotti békésen trafikálnak, betörnek a rendőrök, de még épp sikerül Angelottit a kútba rejteni, és Tosca ezt mind látja.

El ne felejtsem: Scarpia keresztneve pedig Vitellio.

A nyolcvanas években, úgy emlékszem, szabadpolcos volt a Kossuth Hírlapja. Ott voltak az újság bekötött számai a Széchényi Könyvtárban, a Várban, és amíg az ember várta a könyvét, olvasgathatta a nem épp legfrissebb események beszámolóit. Akkoriban érdekelt, hogy vajon mennyire gyorsan terjedhettek a hírek, mondjuk melyik számban írhattak a pákozdi csatáról. Nyilván nem aznap, szeptember 29-én, nem is másnap, 30-án, de Pákozd nincs olyan messze Pesttől, az esemény jelentős volt, még ha Nemeskürtytől már tudhatta az ember, hogy nem annyira, mint az emlékezete alapján gondolnánk. Elkezdtem tehát az októberi számokat nézegetni, de négyet vagy ötöt át kellett böngészni, mire megjött a hír, hogy volt egy kis tüzérségi előkészítés, amely minden bizonnyal a másnapi csata előjátéka volt. Mint tudjuk, a másnapi csata elmaradt, inkább futott Bécs felé Jellasics, a gyáva.

Ennek alapján próbáltam meg rájönni, mikor is játszódik a Tosca. Nincs semmi különösebb jelentősége, minden jó és valószínűleg minden rossz színház is ott játszódik és akkor, ahol és amikor az előadást tartják, de mégis. A Tosca a marengói csata körül történik, annak pontosan lehet tudni a helyét és az idejét. 1800 június 14, Marengo pedig ma Alessandria része. Mennyi idő alatt érhet a csatavesztés híre Rómába? Alessandria ma 608 kilométerre van Rómától, az sokkal több, mint amennyit a hírvivő Pákozdról szaladt, de nem kellett kiszedni és kinyomtatni a szöveget, csak sarkantyúzni a pacit. Még ha váltják is a lovat és a futárt, akkor sem lehet több a napi teljesítmény 50 kilométernél, az 12 nap, ennek értelmében a Tosca 1800 június 26-án játszódik. Vagy 27-én, hiszen a csatavesztés hírével csak késő délután indulhatott a futár, a délelőtti még a csatanyerést tudta.

Van, persze, egy másik módszer is, megnézni, hogy Sardou mit írt a dráma elejére. Június 17. Akkor alighanem volt valami rövidebb útvonal is.

Toscát néztem vasárnap a Margitszigeten, nem is volt szörnyű, az ember valahogy átismételte az anyagot. Második felvonás, épp a Farnese palotában kínozzák Cavaradossit, vagyis épp abbahagynák a kínzást, amikor jön a hír, Marengónál Bonaparte győzött. Nem mi? Nem. És Melas? Melas menekül. A jó hírből, persze, baj lesz, Cavaradossi elkiáltja magát, hogy vittoria! Vittooooriiiiiaaaaa!, amiből kiderül, hogy nem az osztrákoknak drukkolt. Nem is ez a lényeg, hanem hogy ki az a Melas.

A marengói csata története többnyire ismert, nekem legalábbis tanították a gimnáziumban, a franciák szertefutottak, de Napóleon összeszedte a vert sereget, és újra megütközött az osztrákokkal. Bécsbe megérkezett Melas jelentése, zúgtak a harangok, aztán jött a második üzenet, ja, bocs, mégsem. Valószínűleg Napóleon csalt egy kicsit, nem emlegette, hogy a csatavesztésben ő maga is benne volt, előtte megosztotta a seregét, hogy egy rész keresse Melas tábornokot, aztán ő maga találkozott vele. Gyors üzenetet küldött a másik rész vezetőjének, Desaix tábornoknak, akit elért a futár, ő meg seregeivel visszafordult, és oldalba támadta a rendezetten visszavonuló franciák üldözésekor felbomló osztrák sereget. Desaix egyébként elesett Marengónál, ahogy volt egy híres magyar áldozat is, Hadik Károly tábornok, Hadik András fia.

Melas? Melas, szegény, mikor látta, hogy futnak a franciák (még ha rendezetten is), átadta a parancsnokságot Anton von Zach tábornoknak. 71 éves volt és egy könnyebb sebet is kapott, nyugodtan foglalkozhatott már saját magával. Mint kiderült, ebben alaposan tévedett.

Az ember azt hinné, hogy ekkora hiba után a tábornokot rögtön hátraviszik, és még a csatamezőn főbe lövik, de szó sincs róla, az erdélyi szász Michael von Melast Csehország főparancsnokává nevezték ki. 1803-ban, hetvennégy évesen ment nyugdíjba, de a napóleoni háborúk végét így sem érhette meg, hetvenhét évesen elhunyt ágyban, párnák közt. Nem is rossz teljesítmény.

A kedvencem, persze, a szép Desaix tábornok, aki, mikor Napóleon kérdezte, hogy mit szól a helyzethez, annyit mondott: ezt a csatát elveszítettük, de még van időnk, hogy megnyerjünk egy másikat.

Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél?

Néha eszembe jut Timár György, és utána az is, hogy mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy tényleg el lehet felejtődni. Vagy talán mást se lehet, csak elfelejtődni, ki később, ki hamarabb, nincs mit csinálni. Szophoklész elég jól tartja magát, Illyés Gyula kevésbé. Timár György még kevésbé, amit csak azért nem értek, mert nemcsak költő és műfordító volt, de vicces ember is, Rádiókabaré, Nevető lexikon, meg Ludas Matyi munkatársa. Amennyire tudom, őrületbe kergette a szerkesztőket a rosszul összetett szavak sorozatával, nem volt óriási ötlet, ágyútalpgomba, meg szennyesládafia, az volt a lényeg hogy hármas összetett szavakat fabrikált, ahol az első és az utolsó tag sehogy sem illett össze. Az olvasók vérszemet kaptak, ilyet ők is tudnak, küldték is az újsághoz, amíg nem tették közzé, hogy most már több ilyet ne alkossanak, nem tudják közölni.

De voltak egyéb viccei is, irodalmi paródiák, amikor még ennek volt tere, tudták, hogy kit parodizálnak, ma nehezebb volna. Meg a nevető lexikon, még most is emlékszem, pedig elég régen volt a rádióban: Beázik – Bea nevezetű hölggyel lyukas mennyezetű szobában enyeleg.

Szerintem vicces.

Vannak amolyan megszállott internetes őrültek (nem biztos, hogy internetesek, de én ott találkozom velük), akik a filmekben az anakronizmusokra vadásznak. Velem is előfordul, nézem a villanykapcsolót A játszma című műalkotásban, hogy ez a fehér közepű, narancssárga testű darab vajon létezett-e 1963-ban? Aligha. Szóval megesik, játéknak jó, nyilván egy film színvonalát alig-alig befolyásolja, de legalább tájékozódhat belőle az ember az alkotók alaposságát vagy a forgatáshoz rendelkezésre álló összeget illetően. Nem perdöntő.

Filmben nem. De az életben azért elég érdekes következményei lehetnek az anakronizmusnak. Orlandóban például bezártak egy Basquiat-kiállítást, sőt, a múzeum igazgatóját is elbocsátották hasonlóért. Pedig a történet nagyon szép volt, mondhatni filmszerű, valaki 1982-ben vásárolt huszonöt Basquiat-képet, mert azt mondták neki, hogy jó befektetés. Megvette, de nem tette ki a falra, bezárta egy bérelt raktárba, és elfeledkezett róla. Egy idő után a bérfizetésről is elfeledkezett, így 2012-ben feltörték a raktárt, és csodák csodája, ott voltak a képek, vannak ilyen szerencsés esetek.

A jelek szerint nincsenek. Az egyik kartondobozra festett kép hátulján volt egy kis felirat a FedEx csomagszolgáltatótól. Csakhogy azt a betűtípust a FedEx 1994 előtt nem használta, Basquiat viszont már 1988-ban meghalt. És ha az egyik kép biztosan hamis, akkor már a többi is minimum gyanús, az egész történet, bármily szép is, valószínűtlenné válik. Az FBI kivonult, a látogatókat kiküldték, a képeket lefoglalták, az igazgatót elbocsátották, és valaki most bosszankodik: nem jött be.

Elég érdekes feliratok vannak a Szépművészeti Matisse-kiállításán, egy korai önarckép mellé például azt írták, hogy Matisse épp tátott szájjal azon töpreng, milyen művészeti kihívások várnak rá (nem betűhíven mondom), Vénusz mellé meg azt írják, hogy nem tudni pontosan, mit keres meztelenül a tengerparton. Szerintem születik, ez egy ilyen csaj, de ha csak fürcsizni ment le, akkor se lényeges a különbség.

Még csak azt sem mondhatom, hogy magára vessen, aki a feliratokért megy múzeumba. Mert mintha ez volna a kiállítás legfőbb értelme. Nem hozták el a legjelentősebb Matisse-képeket, felteszem, még a Pompidou Központban is maradt néhány, amiért érdemes bemenni az arra járó turistának, de a festő élete ott van a falakon. Most sötéten fest, most hirtelen megvadulnak a színei, mert közben elutazott a tenger mellé. Most ez a modellje, most az, most meg amaz. Most fest, most szobrász, most, hogy már ügyetlen lett a keze, csak ollóval vágja a papírt. Van egy kis film arról, ahogy fireg-forog kezében a szabászolló. Nem tudom, mit vágott volna, ha nem ügyetlen a keze, talán csipketerítőt kerti sövénynyíróval.

Az volna a logikus, ha a kiállítás végére Matisse meghalna. De nem teszi.

Télen még nem voltam Riminiben, de márciusban már igen, és tényleg, olyankor is gyönyörű, tengerpart, Fellini, Piero della Francesca, ókori híd, Francesca és Paolo, diadalív.

Ez mind nem szerepel Ulrich Seidl filmjében, pontosabban a tengerpart igen, köd, pálmafák hó alatt, és ott mászkál a görbe lábú hős, Richie Bravo, fókabőr kabátban. Vagy föllép, énekel buszos turistáknak, akiknek nem szóltak, hogy tél van, vagy pénzért boldogít idős hölgyeket, akik még reménykednek, hogy az élet nekik is tartogat valami boldogságot. Látszólag arról szól a Rimini, hogy ezek a szegény, öreg emberek hogyan csapják be magukat, elhiszik, hogy szépek, érdekesek, vonzók. Tényleg becsapják magukat, de furcsa módon ettől tényleg szépek és érdekesek lesznek. Richie Bravót nem lehet túlfizetni.

Ennyi ronda dologból is lehet szép filmet csinálni, anélkül, hogy hazudni kellene, vagy legalább valami kis reménysugár csillogna a pálmafák csúcsán. Nem tudom, mi a titok. Talán a főszereplő Michael Thomas, dagadt, tetovált osztrák barom, az atlétatrikóra vett bundában, de betölti és kitölti a vásznat, énekli az idétlen slágereket, mein Winnetou, ebben van kis belső humor is, mert Michael Thomas tényleg játszotta Old Shatterhandet a Karl May Ünnepi Játékokon. Ami még megdöbbentőbb: egyszer még a Scalában is föllépett, Riccardo Muti vezényletével, A varázsfuvolában. A következő Ulrich Seidl filmet talán majd róla forgatják.

Mert ez is a lényeg: nem lehet tudni, hogy fikciót nézünk, vagy valóságot. Persze, fikciót, megírt történetet, megírt szereplőkkel, de vajon Hans-Michael Rehberg valóban ennyire rossz állapotban volt, vagy csak játszotta? A stáblistán kiírják, hogy a filmet az ő emlékének ajánlják.

Nem jutott eszembe Vasarely, miközben Velencében Anish Kapoor műveit néztem, pedig lett volna értelme. Kapoor ugyan sokféle optikai trükkel meg rengeteg vérrel dolgozik, de munkásságának egyik válfaja vagy alfaja a vantablack nevű, katonai célokra kifejlesztett anyaggal való munka. A vantablack a fény 99 %-át nyeli el, ott van húsz centire tőle az ember, és nem látja, úgy értem, csak egy fekete négyzetet lát, egy kicsit oldalról kell néznie ahhoz, hogy tényleg észrevegye a formát, a négyzetből kidudorodik egy félgömb. Ott van, de olyan, mintha nem volna ott.

Most esett le, hogy ez voltaképpen fordított Vasarely-élmény, nincs ott, de olyan, mintha ott volna. Húsz éve azt mondtam volna, hogy ez azért szép lassan ki fog menni a divatból, nem véletlenül dolgozott Vasarely olyan elszántan az utóéletén, legyen csak múzeuma a világ különböző pontjain, ne tűnjön el a munkássága, ne váljék optikai trükkök kiagyalójává. Örülök, hogy a dudor visszatért.

Közben meg azt is tudom, hogy nem kell aggódni, a szem és agy átverése a képzőművészet egyik legfontosabb eleme. Ezzel dolgozott Andrea del Pozzo, amikor megnyitotta Rómában a Szent Ignác templom mennyezetét, hogy lássuk a kopasz szent miképp kapta meg a glóriát, ezért rajzolta a pásztorlányka a homokba a pásztorlegényke arcvonásait a szép mesterségek kezdetekor, ezért van a bölény a barlang falán. Ha nincs, legyen. Ha van, ne legyen.