Kiszin újra komponál. Legalábbis ez derül ki egy vele készített interjúból, és az ember megint elcsodálkozik azon: hogyhogy eddig nem? Egyáltalán hogy van ez a kreativitás a fejben, agyban, lélekben, vagy nem is tudom, hol, hogy a 20. század második felének nagy zenei lángelméi inkább előadnak, inkább mások műveivel lángelmék, és nem hoznak létre jelentős új dolgokat? Glenn Gould saját zenei életműve elfér körülbelül egy lemezen, Horowitzé talán két mű, Richternél ennyiről sem tudok, amennyi Kocsis-darabot hallottam, azokban nem fedeztem föl a jelentőséget. Nyilván az is egy szempont, hogy mi felé tereli a család az ifjakat, akiknek a tehetsége esetleg a családi tőkét is jelenti: ne komponálj, fiam, inkább zongorázz, abból fogsz megélni. De Jevgenyij Kiszinnél, amennyire tudom, nem volt ilyen befolyás, tizenkét évesen már írt darabokat saját magának, bugyutákat és kevésbé bugyutákat, de rendes műveket, élvezhetőeket, és eljátszhatóakat. Aztán mintha betemették volna a forrást, és nem tudom, hogy ő maga temette-e be, mert nem tudott versenyezni a régi nagyokkal, vagy a gyakorlás annyi időt és energiát emésztett el, hogy új darabokra nem volt már idő. De hát egész nap a zongora mellett ült, lehetetlen, hogy néha ne induljon el a keze valami új irányba. Elindul és megáll, maradjunk Chopinnél?

Most mindenesetre újra komponál, de eszébe sincs úgy tekinteni magára, mint a zongoristabőrbe bújt komponistára, azt mondja, más művein keresztül jobban ki tudja fejezni magát.  

Lehet, hogy ennyi a megoldás?

Aki követi a klasszikus zenei lemezek sorsát, látja, hogy a kiadók egyre inkább a múltba fordulnak. Egyre kevesebb a jelentős új album, viszont az archívumok csodás kincseket rejtenek. Óriási dobozok jelennek meg, teljes életművek, Ormándy felvételei valami százhuszonöt korongon, Stravinsky összes, Stravinsky Bernstein-összes, mindjárt két változatban. Ali baba barlangja nyílt ki, csak azt nem tudom, hogy hányan akarnak részesülni ezekből a kincsekből. Ősszel a Philipsből lett Decca kiadja a náluk lévő összes Kocsis-felvételt. Nincs benne igazi, nagy újdonság, azért valamennyi van, a Grieg-szonátának ez lesz az első CD-megjelenése. Mit lehet tenni, ha elveszítettük az embert, legalább az életműve maradjon meg. Összes Bartók, zongoraversenyek a Fesztiválzenekarral és a San Francisco Symphony Orchestrával, Debussyk, végtelen kaland. Eszembe jut, amikor karácsonyra megkaptam a Mozart-szonátákat, hogy milyen élmény volt napi egy szonátával haladni az iskolai szünetben, mennyire érdekes és reménytelen egyszerre, hogy meg lehet ismerni ezeket a darabokat január elejéig. Azóta sem…

Voltaképpen ez foglalkoztat. Egy-két japán kiadványtól eltekintve Kocsis életművének másik fele a Hungarotonnál van. Nem kellene nekik is megemberelni magukat? Idén lesz a halálának ötödik évfordulója, jövőre lenne hetvenéves, nem mintha különösebb jelentősége volna, ezek túlságosan is tartós darabok.

Tudom, hogy sokakat irritált a hangversenyen a tételek közötti köhögőroham, nekem tulajdonképpen tetszett. Nem maga a hanghatás, hanem az igyekezet, hogy megpróbálták visszatartani az emberek a köhögést, igyekeztek nem zavarni egymást, amíg szól a zene, meg talán ez is olyan, mint a taps: jelzi, hogy képben vagyunk. Tudjuk, hogy nincs még vége a műnek, de túlestünk egy szakaszán, még kétszer köhöghetünk, aztán mehetünk haza. Azt nem mondom, hogy kifejezetten hiányzott volna, lehet nélküle élni.

Pont ezt akarom mondani. Tegnap koncert volt a Müpában, és csoda történt. Meggyógyult az egész ország a felső légúti irritációjából. Már ha a hangversenyre járó közönséget reprezentatív mintának lehet mondani. Amióta a köhögés gyanús tevékenységgé vált, ha valaki köhint a zárt térben, rögtön úgy néznek rá, mint valami felelőtlen vírusgazdára, senkire nem jön rá a tételek közti garattisztítás, légcsőszellőztetés, hörgés és hurutolás. Kellemes és várakozásteli csönd ülte meg a termet a tételek között.

Igaz, a közönség csöndessége olyan fokú volt, hogy aztán a Pastorale szimfónia végén már tapsolni is elfelejtettünk, de ez már egy másik kérdés.

Több, mint negyven éve játszom már el ugyanazt a játékot. Hazajövés és elszörnyedés. És teljesen mindegy, hogy az ember honnét jön. Régebben talán nem volt teljesen mindegy, viszont elég hosszú időn át Magyarország volt a legrosszabb vagy legszegényebb hely, ahol jártam. Azóta már kinyílt a világ, voltam a sors által jobban sújtott vidékeken is, de a hazatérés mindig ugyanaz. Akár repül az ember, akár autóval jön, rájön, hogy valamiért jobbra emlékezett. Szebbre. Elfelejtette, hogy milyenek a Kossuth Lajos utcában az üzletek, hogy micsoda szörnyű feliratok vannak a kirakatok között. Ki ad ezekre engedélyt? Vagy ezt nem is kell engedélyezni? És az úttest. Foltozott, repedezett, ha eső van, tele van tócsával, ha eláll az eső, kihajt a gaz. Nem azt akarom mondani, hogy nem lehet kibírni, de kell két nap, amíg az ember beletörik, hozzászokik, és föl se tűnik neki. És abban sem vagyok biztos, hogy erre az állapotra vágyom. 

Ilyenkor mindig Podmaniczky Frigyes jut eszembe, a kockás báró (bár furcsa módon egyetlen képet sem találtam róla, amelyen kockás ruhát viselne), aki 1850-ben elcsodálkozott Budapest elhanyagoltságán, és rögtön meg is találta az élethivatását: ezen változtatni kell. Igaz, a legenda szerint aztán már el sem hagyta a fővárost, mert szerinte nyaralni is itt lehet a legjobban. Lehet, hogy így könnyebb.  

 Ez volt az idei szabadtéri évad nagy dobása, Szergej (Szerhij) Polunyin a Margitszigeten, és minden nyöszörgés csak ez után kezdődik. Eleve lehetett aggódni, hogy akármekkora csillag is a világban Polunyin, nálunk nem ismerik eléggé, nem lesz óriási felfordulás, de az ember végignézett a katlanban, és látta, hogy egy – null ide. Sokan vannak, és tudják, kit jöttek megnézni. A tetovált balett-táncost, nem mintha nem volna más tetovált táncos a világban, vagy akár az országban, bár talán Putyint csak ő viseli a mellkasán.  Önsorsának megrontóját, aki 19 évesen a Royal Balett legfiatalabb szólistája volt, mégis otthagyta az egészet. Legalábbis egy ideig. Vagy ha filmben is lehet mérni egy táncos ismertségét, nincsenek sokan. Nurejev, Barisnyikov, Polunyin. Szerintem akkor, amikor a Gyilkosság az Orient expresszen moziban ment, még nem sokan kiabáltak föl a sötétben, hogy nézd, az a Polunyin.

Haladunk.

Ami a nyöszörgést illeti, lehet kicsit szájat húzogatni, hogy a Raszputyin táncdrámának olyan nagyon sok köze nincsen a művészethez. A díszlet alapján mehetett volna a Sakk című musical is, de annak jobb a zenéje. Mindegy. Az egész előadás szinte csak háttér ahhoz, hogy az ember nézhesse ezt a vézna fiút, repül, forog, nagyon sokat használja a kezét, és a végén mégis a tekintete marad meg, az óriási szeme, mereszti is, tudja, hogy hat. Jó helyen ültem, ráadásul távcsővel, de valószínűleg hatott az erkély utolsó sorában is. És azért tánc is volt, ha kicsit epés szeretnék lenni, legmegrázóbb pillanatában, az első felvonás utolsó jelenetében már majdnem annyira elementáris volt, mint Solymosi Zoltán a Spartacus késes táncában.

A másik oldalról nézve: hiába volt az este Polunyin-show… Mondjuk ehhez is kell tehetség, hogy senki ne kérdezgesse a szomszédjától, most melyik a híres ember. Az, az, ő, ő. Szóval hiába volt az este Polunyin-show, azért tényleg Raszputyinról is szólt, a nézőt csak érdekelni kezdte, hogy ki is lehetett ez a furcsa ember, akit Gorcsev Iván apja elmulasztott meggyilkolni, fia őszinte sajnálatára. Megtette helyette Juszupov gróf. Válogattam a fényképei között, hátha meg lehet látni a híres tekintetet, de nyomába sem ér Polunyinnak.

Ha abból indulunk ki, hogy az irodalomban vagy a filmművészetben a jóslatok hány százaléka teljesül be, akkor nagyon közel vagyunk a százhoz. Királylány lesz a felesége, még ha nem is úgy, ahogy tervezte, de mégis. Nem tudom, hogy ezen buzdultam-e föl annak idején, de egy időben engem is elkapott ez a jövendőlátás, mint annyi újságírót, talán hogy azt mondhassa valamikor: én megmondtam. Volt, aki tényleg megmondta. Marton Éva Égi hangként debütált a Don Carlosban, felvonás végén a színfalak mögött kellett énekelni egy szép dallamot, de már akkor írták (talán Fábián Imre, de nem vagyok benne egészen biztos), hogy nagy karrier vár erre a fiatal énekesnőre.

Akárhogyan is van, egy idő után rájön az ember, hogy jobb, ha nem jósolgat. Nekem legalábbis semmiféle időutazás nem vált be, ha megláttam a pályakezdőben a világkarriert, soha nem lett belőle még operaházi tagság sem. Bizonyos szempontból ez megnyugtató. Az ember látja Zubin Mehtát, törődötten, fáradtan, botra támaszkodva, és megpendíti, hogy talán most láttuk őt utoljára. Akkor biztos nem így van. És valóban nem, húsvétkor közvetítették az orvietói dómban tartott koncertjét, augusztusra jön a Müpába.

Nem jön a Müpába, betegség miatt a koncertet lemondani kényszerült. Kritikus maradjon a tegnapnál, az a biztos.

Emlékszem, amikor először voltam Amszterdamban, és hallgattam, hogy beszélnek a helyiek, ezt a sok szóközepi ss hangot, röhögtünk, hogy ha úgy kezdenénk el beszélni, ahogy a helyiek, itt vagyunk Amssterdamban, a Rejkssmúzeumban, otthon kiröhögnének. Nem azért, hogy mennyire megjátsszuk a műveltet, hanem hogy mennyire műveletlenek vagyunk, még azt sem tudjuk, hogy az a hang ott sz. Meg emlékszem Albert Györgyi berobbanására a hazai köztudatba, amikor mindenki arról beszélt, hogy egy őrült nő az Oscar-díj gála közvetítésekor hogyan mondta a neveket, igazi, amerikai kiejtéssel, ott megy Sztívön Szpilbörg, az meg ott Arnold Szvorzenegör. Hát ez kikérjük magunknak, pontosan tudjuk, hogy az Arnold Svarcenegger. Mintha ez a kiejtés közelebb volna a stájerhez…

Azon gondolkodom, amikor időnként feltámad bennem a kiejtésnáci, és fejet csóválok, amikor a tévében azt mondják, Lájem Neeson, sőt, fejcsóválás mellé meg el is mondom az ostoba készüléknek, hogy ostoba gép, a Liam a William becézése, nem kell tovább bonyolítani, de mégis: hol vannak a helyes arányok? Mert tegnap megnéztem a Netflixen a Jurassic Park készítéséről szóló nagyon lendületes dokumentumfilmet, ahol teljes meglepetéssel azt hallottam, hogy az író Michael Crichtont, akit nagy meggyőződéssel mondtam volna Májkl Kricstonnak, Igaziból Krájtonnak kell mondani. Ha nincs kép, nem a Jurassic Parkról van szó, nem jövök rá, hogy kiről beszélnek. És ha más is Kricstonnak mondja, akkor javítsam ki? Vagy a válaszmondatba helyezzem el ügyesen a Krájton szót, hátha visszakérdez, hogy akkor így kell mondani? Rokontalan nyelvünk magányossága, mondanám, bár lehet, hogy ezt a Krájton-dolgot más nyelvcsaládokban sem tudják.

Az elmúlt hét nem különösebben eredeti tanulsága az volt számomra, hogy szabályozottabbá vált az életünk. Nemcsak arra vannak szabályok, hogy ki fényképezhet le kit (amit, természetesen, millióan és milliószor megszegnek), de szinte mindenre. Ha meg valamire nincs szabály, akkor rögtön van társadalmi igény a szabályozásra. Hol menjenek az elektromos rollerek? A járdán? Az úttesten? A bicikliúton? Mondja már meg valaki.

Nem is az a kérdés, hogy ez jó vagy sem, hanem hogy mit is jelent. A valaha Londonban élő humoristának, Mikes Györgynek volt egy eszméje a legendás japán és angol udvariasság kapcsán. Ámbár, ahogy a régebben itt randalírozó, női ruhába öltözött, fertelmesen részeg angol vendégeket láttam a bulinegyedben, lehet, hogy ezt az egész jelenséget elfújta a nyugati, nyers szél.  Mindenesetre George Mikes szerint azért ez a két nép, az angol és a japán a legudvariasabb, mert mindkettő szigetországban él. Mert tudják, hogy a hely nagyon is szűk és behatárolt, és ha életben akarnak maradni, vagy legalább jól akarják érezni magukat, akkor kénytelenek udvariasak lenni egymáshoz, betartani az írott és íratlan szabályokat, alárendelni a személyt a közösségnek.

Mondjuk, hogy igaz. Akkor nem arról van szó, hogy most már a Föld, vagy legalábbis a szárazföld vált egyetlen szigetté, ahol sokan vagyunk? Elég különbözőek ahhoz, hogy az íratlan szabályokban már ne lehessen megbízni, de a szabályokat le is lehet írni, kötelezővé lehet tenni, és akkor mindannyian jól érezhetjük magunkat. Vagy legalább egyformán rosszul. John Donne azt mondta, senki sem sziget. Igaza van. De mindannyian ugyanazon a szigeten élünk.

Olyan országban, ahol az átlagnál sokkal több jóképű férfi található… Jó, kénytelen vagyok megállni, a szépség természetesen meglehetősen puha fogalom, és nagyon is elképzelhető, hogy az emberi szépségről alkotott nézeteinket leginkább a Földközi-tenger környéki képzőművészek befolyásolták. Ők pedig mégis azt festették és faragták, amit láttak, így aztán, ha az olasz férfiak között azt érezzük, hogy gyakoribb a szép, mint, teszem azt a poroszok között, akkor csak a régi mesterek áldozatai vagyunk. Ennek ellenére fogadjuk el munkahipotézisként, hogy Itáliában mégis gyakoribb a szép férfi, mint, mondjuk, Csehországban. Mert hogy azt akarom mondani, hogy egy olyan országban, ahol az átlagnál több a szép férfi, azt gondolná az ember, hogy az előadóművészeknél az a kiindulás, hogy jó rájuk nézni, nehezített a pálya, mert még szavalni és énekelni is kell hozzá.

Ehhez képest, ha megnézi az ember a régi olasz popsztárokat… Vagy konkrétan egyet, Nicola Di Barit… Én nagyon csodálom a jelenséget, mert arról szól, amiről a régi opera is: mindegy, hogy dagadt a tenor, fancsali a szoprán, ha van hangjuk. Mintha az operával lázadnának az átlagemberek, mi is tudunk szeretni, mi is bele tudunk halni az érzelembe, nem csak mindenféle hollywoodi sztárok.

Nicola Di Bari, miközben arról énekelt, hogy a szíve egy vándorcigány, még az átlagnál is furcsábban nézett ki, az olasz átlagnál meg még furcsábban, vézna, szemüveges, idétlen, még csak azt se lehet mondani, hogy ha énekelni kezdett, valami csodálatos metamorfózison esett át, és megszépült, vagy legalább magabiztosabb lett. Ugyanaz az elfogódott kis izé maradt. Még a neve, vagyis a művészneve sem rocksztár név, Nicola Di Bari az a szent, akit mi (gondolom, szlovák mintára) Mikulásnak hívunk, a nagy szakállú Szent Miklós. Aki egyébként soha nem járt Bariban, legalábbis életében nem, csak az ellopott ereklyéi fölé építettek ott egy bazilikát. Megnézném, hány popzenei csillag futna be bárhol a világon jelentős karriert Mikulás bácsi névvel. Vagy Nicola Di Bari külsővel. De hát ez Olaszország.

Nem az Avatarról lesz szó, hanem arról, hogy néhány éve szavaztak az olaszok, nyilván nem kötelezően és nem általános érvénnyel, hogy melyik a rájuk leginkább jellemző olasz sláger. A távolból azt mondtam volna, hogy biztosan a Lasciatemi cantare nyer, nem bonyolult dallam, és a világképe is elég problémátlan, hadd énekeljek gitárral a kezemben, hiszen igazi olasz vagyok.

Végül is: nem. És még csak nem is az Azzurro nyert (bár az előkelő második helyen végzett), hanem egy nála is régebbi Domenico Modugno-dal, a Volare. Igazából nem is ez a dal címe, hanem az, hogy Nel blu dipinto di blu, kicsit így rémálomszerű, hiszen így is kezdődik: azt álmodja a lírai én, hogy kékre festi a kezét és az arcát, aztán fölrepül az égbe. Mégis avatar?

De mi a közös a két dalban? Hát persze, a kék. Véletlen? Vagy az olasz kékmánia? Ez mindig rejtély számomra, most sem fogom megfejteni, hogy ha van egy ország, amelynek piros-fehér-zöld a zászlaja, akkor a sportban ők vajon miért kékek. Van ennek valami titkos jelentése? A trikolórt csak ránk erőltették, az egységes Olaszország nevében, de mi igazából kékek vagyunk? Kékben még egységesebbek, akkor tényleg nem számít, hogy a balszélső szicíliai, a jobbhátvéd meg dél-tiroli?

Tényleg nem tudom a megoldást, de elismerem, hogy vannak ennél fontosabb kérdések is a világban.