Néha át kell venni az anyagot, újranézni, újraolvasni, újrahallgatni, amit lehet, és nagyon elcsodálkozhat az ember. Nem mintha ez történt volna tegnap, amikor a Szerelem ment a tévében, nem akartam semmit újrázni, csak nem tudtam elkapcsolni, annyira tetszett, amit láttam. Mindennel együtt, Törőcsik Mari béna parókájával, vagy azzal, hogy ez azért mégis két film, egy hosszabb és egy rövidebb, az egyik Darvas Lilivel, a másik Darvas Ivánnal. Nem zavar.

Volt egy olyan képzetem vagy tévképzetem, hogy Makk Károly filmjeiből mindig meg lehet mondani, mi van a világ filmművészetében, hogy ő figyel, és utánozza, vagy legalábbis magyarítja hol Fellinit, hol Truffaut-t. Hol Huszárikot. Az utóbbit persze nem kell külön magyarítani, elég utánozni, hiszen a...

Tíz az Oscar-jelölés, valamennyit biztosan meg is kap belőle a Bob Dylan-film, és tényleg nem is baj, megérdemlik, sokat dolgoztak vele. Korfestés, emberábrázolás, Timothée Chalamet hasonlít a főhősre, főleg napszemüvegben, és jól is énekli a Dylan-dalokat. Ámbár hiába tutul az orrán keresztül, így is sokkal szebb a hangja, mint Dylané, de ez már csak nem lehet baj. És választékosan mesélik a dolgot, mekkora botrány volt, amikor Dylan Newportban, a folkfesztiválon egy szál gitár helyett együttessel jelent meg. Nem mondom, hogy mellékes kérdés, nehéz lehetett a döntés, de volt ereje továbblépni, elhagyni a régi sikereit. Vagy csak rájött, hogy ez a dolog így kifújóban van, szép volt, jó volt, elég volt, vagy énekel egy maroknyi, és egyre kisebb maroknyi keményvonalas folk-hallgatónak, vagy jelentékeny dalszerzővé válik, évente új albumokkal, és majd a végén, egyszer, messze a film keretein túl eladhatja...

Thomas-t mindig meg kell menteni.

Érthetetlen. Valaki írt húsz operát, amit nem játszanak – ez rendben van. Nem lehet mindenki tehetséges. De Thomas esetében van két megmentett darab, a Mignon és a(z) Hamlet, az elsőt megmentik a tenorok, legalábbis az ária erejéig, a másodikat a baritonok, hogy végre ők lehessenek egy opera főszereplői.

A baj az, hogy mindkettő túl jó. A Mignonból az ária is csöndesen elegáns és rögtön megmarad az emlékezetben, a(z) Hamletből is a Bordalt vígan lehet rikkantgatni. És közben elmondja az ember, hogy ez is egy ilyen furcsa oldala a francia zenekultúrának, túl nagy művekhez fordulnak az operakomponisták...

Jobban kellene idegesítenie. Leginkább ezt érzem, hiszen mindent megtesz, hogy idegesítsen. A fordulatok mind ismerősek, a szálak elvarratlanok, például az egyik szereplő egy játékvezető sípot fúj a történet elején minden különösebb ok nélkül, és várja az ember, mikor lesz ez a síphasználati-dolog lekerekítve, aztán várhatja. Alig-alig sikerül a történetet folyamatossá tenni, a jeleneteket úgy kell egymásba átlökdösni. Ezzel az erővel a Futni mentemet is nézhetném.

Csak abban kevesebb a plasztikai műtét. Mert hát eltelt az első Bridget Jones óta huszonakárhány év, és Renée Zellweger alig tudja nyitva tartani a szemét, pedig az fontos volna, ha komika az ember...

Ültem a fotelomban, és hirtelen nagy és leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy meghallgassam Schönberg Gurrelieder című művét.

Azért ez nem normális dolog. Azelőtt ilyen soha nem történt velem. Van három felvételem is a darabról a polcon, de egyiket se nyüstöltem agyon. Annyira nem éreztem hasonlót, hogy még a Gurrelieder Kocsis Zoltán vezényelte előadását is kihagytam annak idején, amit most már nagyon bánok. Pedig tudtam, hogy ez nem hardcore Schönberg, nem a Fúvósötös, ami elől Petrovics Emil Soroksárig szaladt volna, csak nagy, hosszú, bonyodalmas, németül van. Talán csak a címe riasztott, ennél rondább szót, hogy Gurre nehéz kitalálni...

Mindenki emlékszik az Annie Hallból arra a részre, amikor Alvy Singer Los Angelesbe megy, meglátogatja Robot, a barátját, aki épp egy televíziós sorozatban dolgozik. És használja a nevetést, már hogy a jelenetek alá odakeverik a nevetést, hátha ragad a nézőre is, azt érzi majd, hogy most tényleg remekül szórakozik, hiszen körülötte mindenki nevet. Alvy kikészül, rosszul lesz, szédül, vizsgálják, aztán hozzák a sült csirkét. Doktor, ideadná a sót?

A filmhez, persze, nem kell az alákevert röhögés, röhögünk magunktól is. De az ilyesmit azért szokás használni a színházban is, nem annyira a bérnevetőkre gondolok, ha ilyenek még egyáltalán léteznek, hanem magára az előadóra. Én megőrültem tőle, hogy Kabos László minden poén előtt heherészett az orra...

Délután a Mezítláb a parkban ment a tévében, este meg befutott Tony Roberts halálhíre. A két dolognak látszólag nincs sok köze egymáshoz, de mégis. A Mezítláb a parkban egy ideig csak színdarab volt, Robert Redford két évig játszotta benne Pault, aztán elunta, más dolga akadt, és Tony Roberts állt be helyette, újabb két évre. Amikor leforgatták a filmet belőle, persze, hogy Redfordot hívták, aki örökre megmaradt bennünk, mint halálosan jóképű, halálosan rendes fiú, akinél jobbat kívánni sem lehet az életben. Tony Roberts sem panaszkodhat, de azért leginkább úgy gondolunk rá, mint laza, nagyképű és cinikus New York-i színészre, aki mindig a napos oldalon jár, még ha ezért kell is némi kompromisszumot kötni. Tud élni, de cserébe el kell viselnie, hogy amikor fölveszi a menő, napszemüveggel egybeépített széldzsekijét, megkérdik tőle: mi az, útközben plutóniumfelhőn fogunk áthaladni...