Ha dátumra talán nem is, de mindenki tudja, melyik volt „a nap, amikor meghalt a zene”. Amikor Buddy Holly és együttese lezuhant egy kis repülőgéppel, meghaltak mind, a pilótával együtt négyen. 1959 február 3.  Dal is lett belőle, American Pie, abban nevezik talán először így: the day, the music died.

De hát a zene néhányszor már biztosan meghalt, talán Mozart halálakor, vagy Beethovennel, nekünk leginkább Kocsis Zoltánnal. Amerikában William Kapell halálakor. Ez is repülőszerencsétlenség volt, 1953 október 29-én. Az utasszállító Ausztráliából érkezett volna San Franciscóba, Kapell már három hónapja turnézott, már túl volt rajta, már szinte meg is érkezett, amikor a gép hegynek ütközött...

Szép kiállítás van Kieselbachéknál, Megtalált képek a címe. Persze, az ember mindig gyanakszik, ha művészeti alkotásokat megtalálnak, de nem feltétlenül jogosan. Úgy értem, tudták, hogy kell valahol lennie még egy Haydn Csellóversenynek, még azt is tudták, hogy kezdődik, aztán tényleg találtak is ilyet. Attól még az tényleg Haydn.

Így van a kiállítás is, vagy valahogy így, sokszor tudták, talán csak az nem esik jól, hogy a sztori nincs fönt a falakon, mindössze a lényeg, hogy akkor 2018-ban előkerült Amerikában ez a kép. Talán a katalógus bővebb magyarázatot ad. A legtöbben úgysem vásárlóként megyünk, így aztán az sem baj, ha...

Valamiért Egy kiállítás képei-napokat tartok, mindig az akad a kezembe, Ormándyval, Giulinival, meg, persze, a híres, Richter-játszotta előadás, 1959-ben Szófiában. És eszembe jut, hogy amikor ezt a művet először hallottam lemezről, Németh Gyula vezényletével, nem értettem, hogy miért nem lehet látni magukat a képeket. Miért nem az eredeti Hartmann-műveket teszik a borítóra?

Jó, most már tudom, nincs is meg az összes, nem lehet tudni, hogy a Gnóm melyik gnóm volt, azt mondják, nem is volt gnóm, csak egy diótörő, ami máshová fejlődött Muszorgszkijnál, mint Csajkovszkijnál. De ami megvan, arról is ki gondolná, hogy ekkora felfordulást idézhet elő egy kreatív agyban? Hogy a...

Voltaképpen nem is a két képről szeretnék mesélni, csak a címükről. Mindkettő elég híres, az első a Tamara a zöld Bugattiban, amit a Die Dame című magazin címlapjára készített, és amint az sejthető, Tamara van rajta zöld Bugattiban. Az talán már nem sejthető, hogy akkoriban, 1928-ban nem is volt neki zöld Bugattija, csak egy sárga Renaultja, azzal mégsem égethette magát a címlapon.

Illetve pont ez az érdekes, a kép címe ugyanis Autoporträt, gondolom erre is szólt a megbízatás, hogy készítsen egy önarcképet. Így aztán az elkészült kép igazából egy szóvicc, Autoporträt helyett autós portrét készített, ilyen kocsim volna, ha magamat akarnám vele kifejezni. És pénzem is volna hozzá...

Nem mondom, hogy különösebben nagy reményeket fűztem volna hozzá, de jövő héten bezár a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ha esélyt akarok adni magamnak, akkor itt az idő. Legfeljebb elhozom a régi tanulságot, hogy a 19. század mégiscsak a legendák százada volt, a legendákra pedig szüksége van a nemzetnek, nemcsak nálunk, de másutt is. Nyilván nem véletlenül áll Róma közepén az írógépnek becézett emlékmű, habár ma már ilyen írógép aligha van a világban, az emlékmű meg csak ott áll: egységes nemzet vagyunk.  Mi is egységes nemzet vagyunk, amelynek nagy festője is van, úgy hívják, Munkácsy Mihály...

De szépen zenélnek. Ez az első és alapélmény a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarnál, pedig nem ennek kellene lennie, hiszen a darab nem nagyon kegyes a közönséghez: Bengt Sorensen Evening Land című munkája. Nagyon halkan indul, hegedűszólóval, néha azt érzem, hogy ezt csak a szerencsések hallják, akik elöl ülnek, de talán csak alábecsülöm a Müpa akusztikáját. De az egész vonóskar nagyszerűen dolgozik, tiszta, rendes és pontos, mint a kisdobos, a karmester Fabio Luisi.

Őt biztosan alábecsültem, amikor még a Levine-korszak végén a Metropolitan első karmester vagy mi volt, mindig az ember sóhajtott, az acélszürke ember...

Az értelmét nem nagyon látom, se nem hallom annak, ahogyan Héja Domonkos és a Rádiózenekar Prokofjev Hamupipőkéjét előadta. Mert ha volnának táncosok, akkor az ember beléjük kapaszkodna, elmondanak egy történetet, amelyhez van zenei aláfestés. Néha a táncosok képessége biztosan határt szab az interpretációnak, nem lehet semmi sem vadul gyors, mert nem tudják rá emelni a lábukat, izom és ideg, ín és iszalag (több i betűs szó nem jutott eszembe) alá kerül valami zenei szőnyeg, elfogadjuk, ha nem a legtisztább és legszínesebb. De ez a szvit, a koncertváltozat, minden, amit tudnunk kell, az a hangzó anyagban van. És most nincs, együtt tanácstalankodunk, hogy ez miért történik velünk. Ők miért játsszák, mi miért hallgatjuk...