Valószínűleg 1987 nyara volt, már túl voltam azon a kulturális sokkon, amit Plácido Domingo második budapesti fellépése jelentett, vagyis az Aidán, Tokody Ilonán, és akkor megint Aida, megint Tokody a Margitszigeten. Giuseppe Giacomini lesz Radames. Ki az? Tenor. Olasz. Jó, ezt magától is kitalálta az ember. Belógtam a próbára, és tényleg tenor. Hogy olasz, az annyira nem látszott rajta, ami haja volt, az inkább világosnak látszott, de amúgy is egy vidám kockás sityakot viselt. Görbe lábú, szemüveges fazon, ha azt mondják, hogy csak a gázcsöveket jött megszerelni, azt is elhiszem. Aztán elkezdett énekelni. Hát, ez nem Domingo…
Mert hogy sokkal jobb nála, legalábbis ami a Celeste Aidát illeti. Az más kérdés, hogy ami a Nílus-parti jelenetet illeti, az sem olyan. Meg hogy Giacomini személyiségéből hiányzott szinte minden reprezentativitás. Láttam őt Bécsben is, előadás után írogatta alá a fényképeit, de hát olyan volt, mint valami állatorvos, aki épp recepteket ír, hogy mit kell adni a tehénnek, ha felfúvódott. Énekes volt, mondhatni csak énekes, és az emberek többnyire nem erre kíváncsiak. De ha igen, akkor aztán meg tudnak vadulni, mint ezen a moszkvai koncerten, ahol látszik, hogy addig itt nem megy haza senki, amíg el nem énekli Giacomini még egyszer a Nessun dormát.
Egy időben divat volt a negyedik tenort keresni, valakit a háromtenor mellé. Giacomini éppenséggel ott volt, de nem látták meg benne a lehetőséget. Ma meg már: hol az a három? Hol az a kettő? És, sajnos: hol van Giuseppe Giacomini?