Preraffináltak

Preraffináltak

Még emlékszem arra a meglepetésre, amikor először jártam Firenzében, és még a képeslapok aranykorában jártunk. Mindent megnéztem, megvettem, amit bírtam, és közben akárhogy számolgattam, a legnépszerűbb kép a Dávid után egy ilyen furcsaság volt.

henry_holiday-dante_and_beatrice.jpg

Normális dolog ez? Itt vagyunk, a legszebb festmények között, és az emberek ezt veszik? Nem nagyon tudtam, kik azok a preraffaeliták, kimaradt az iskolai anyagból, de akárhogy is: mi ez? Nem Dante Gabriel Rossetti a festő, hogy legalább ennyi tévedési lehetőséget biztosítottak volna, talán mégis olasz. Nem olasz, Henry Holiday a művész, de hát akkor és ifjan ennél hülyébb dolgot el se tudtam képzelni. Ponte Vecchio a háttérben, Beatrice a román nemzeti színekbe bújt nőtársakkal és a jelmezbe öltözött Dante. Klassz.

Félreértés ne essék: ez a kép nincs itt a Nemzeti Galéria preraffaelita kiállításán. Aki eredetiben akarja látni, Liverpoolba kell utaznia, nálunk viszont a Tate Gallery képeiből válogattak. Csak arról beszélek, hogy az ember idővel érteni kezdi a preraffaelitákat, vagy legalábbis megérteni, így jártunk mi is az életben, olaszok szeretnénk lenni, ha nem is testben, de lélekben vagy életérzésben, még ha az italománia nem is ez, amit Holiday festett. Hozzá képest Rossetti nagy előnnyel indult, hiszen eleve olasz volt, legalábbis származását tekintve, és az nyilván egy normális állapot, ha valaki a viktoriánus Angliából inkább hazavágyik, az őshazába. Hazavágyik, hazafest, és, ami a legnagyobb csoda, hogy meg is tud győzni néhány hasonló embert, aztán a londoni közönséget, végül az egész világot, hogy van élet a frakkos, nagy barkójú világon kívül is. Lehet, hogy kívülről nézzük, lehet, hogy csak megfesteni tudjuk, vagy megfesteni sem tudjuk, hiszen a varázsos szépségűnek képzelt olasz asszonyokból, mire Londonba érnek, cakkos szájú, nagyfejű vámpírnők lesznek, de az mindegy. A lényeg az elvágyódás. Ha itt rossz, unalmas, piti, közönséges, akkor másutt csak jobb lehet.  

dante-gabriel-rossetti-monna-vanna-1866.jpg

Végre vászon

Végre vászon

careymull.jpg

Mozi! És majdnem olyan, mint régen, azért maszkot kell viselni, igazolványt bemutatni, de ez nem panasz, így helyes. Bent meg a film, Ígéretes, fiatal nő a címe, meg lehet nézni, és ha valamiért az is számít, hogy egy film tükrözi-e a maga korát, akkor ez tükrözi, kiáll a nők leitatása és kihasználása ellen. Nálam biztosan tárt kapukat dönget, de attól még vannak benne fordulatok, remény, halál, ilyenek ezek a vetített mesék.

És mozi, nagyban nézi az ember az arcokat, látja, hogy nagyban ezek az életkorok nem stimmelnek, Carey Mulligan biztosan éveken át hallgatta, hogy mennyire szerencsés, hogy fiatalabb a koránál, de most már ez nem igaz, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha évfolyamtársa volna Bo Burnhamnek, de lehet, hogy ez így jobb a történet szempontjából, ő a lelkileg sokat szenvedett. A másik probléma, hogy mindenki Mulliganhez igazította a játékstílusát, illetve ez nyilván a rendező kívánsága volt, legyen minden egy kicsit sok, vagy legalábbis erős, de ez sajnos nem egyformán áll jól a szereplőknek. Amikor Alfred Molina meghasonlott ügyvédként térden állva zokog, akkor azért lehet sejteni, hogy ez nem egy életből ellesett jelenet.  

Nem is ez a lényeg, hanem egy hang. Amikor megszólal a filmbéli apa. Nagydarab, pocakos, ősz pasas, de a hangja a régi. Clancy Brown, aki annak idején levágta Sean Connery fejét a Highlanderben. Akkor azt lehetett hinni, hogy évtizedekig főgonosz lesz a különböző filmekben, de inkább a hangját használták, semmint az arcvonásait, rajzfilmezett, mellékszerepelt. Most meg itt üldögél az étkezőasztalnál, hogy „túl sokat ittam”. Ki lehet jönni az előre gyártott skatulyákból. Az más kérdés, hogy érdemes-e.

igeretes.jpg

Kultúrmohó

Kultúrmohó

ormandy.jpg

Mégis be kellene szerezni. Lehet, hogy nem is nagyon bonyolult, megrendelni biztos lehet az új Ormándy-dobozt. A doboz most a lemezkiadóknál a kulcsszó, alig készülnek új felvételek, de az archívum még megvan, össze lehet gyűjteni nagy előadók összes felvételét, vagy összes Stravinskyt (neki van most évfordulója idén, ötven éve halt meg). Egy Ormándy-összes persze elképzelhetetlen, akkora adagról lenne szó, de a Sony kiadta a mono felvételeket. Az is százhúsz CD. Van köztük klasszikus, de a legtöbb elfeledett, talán első megjelenés digitálisan. 1944 és 1958 között készült lemezek, papír hüvelyben, amin a régi borító látható, még megnézheti az ember, hogy azt, meglepő módon helyesen írták, hogy Háry, de Kodályról lemaradt az ékezet.

A kritikusok utálták Ormándyt, legalábbis ezt mondja a Wikipédián Kenneth Woods karmester, szerinte így kezdték a kritikusiskolában a tanítást, mindig fikázd egy kicsit Ormándyt, akármiről is van szó. És bár akkor ennek nem volt nagy hatása, annyira jól fogytak a lemezek, és annyira könnyen-gyorsan ment vele a munka, az utókor mégis mintha a nyomtatott betűkből tájékozódna: talán egy nagy karmesternek sem zuhant akkorát a népszerűsége és az elfogadottsága a halála után, mint Ormándynak.

Tegnap este belehallgattam a régi felvételeibe, hogy nehezítsem a dolgát, három Haydn-szimfóniát választottam, az Órát, az Oxfordot és a 88-as G-dúrt. Nem a mai ízlésnek megfelelően dirigálja a műveket, de hogy is tehetné. Viszont teljesen érvényes, érdekes, szép előadások, a fantasztikus, sűrű, Philadelphia vonóshangzással. Be kellene szerezni az egész gyűjteményt. Öt napig hallgathatnám megállás nélkül. Csak hát a járványnak is mintha most lenne vége.

Péter és Tünde

Péter és Tünde

karle_s.jpg

Kevés a Balassa Sándorhoz köthető zenei élményem, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, de ami van, az elég intenzív: a Karl és Anna. Néhányszor játszották az Operaházban, az ember csak legyint, ez valahogy minden nemzeti opera sorsa, hogy vannak kötelező gyakorlatai is. De a Karl és Anna ennél többnek tűnt, biztosan nem függetlenül a két főszereplőtől, Frankó Tündétől és Kelen Pétertől. Bő volt a beszéde, az emberek kitántorogtak a második felvonás után, meg sem álltak hazáig, de Balassának is hajlama volt a hosszú zenélésre, és a szövegíró Fodor Géza sem szófukarságáról volt híres. Amikor erről szó került, a rendező Kerényi Miklós Gábor némi bosszúsággal mondta, hogy ha hagyják, hogy meghúzza a darabot, lett volna belőle egy feszesebb, kétfelvonásos opera, és talán nem kellett volna hét előadás után levenni a művet, hogy jöjjön a feledés süketszobája.

Talán tényleg ezen múlott. Vagy ez a félremekművek sorsa, aki látta, annak néha eszébe jut, aki nem látta, rosszkor született, rossz helyen járt, kimaradt. Sajnáljuk.  

Addig jó, míg...

Addig jó, míg...

screenshot_2021-05-16_at_21_54_36.png

Nem azt akarom mondani, hogy addig jó, amíg Kádár él, bár kétségkívül: Kádár élt az 1984-es Tavaszi Fesztivál idején. Nem tudom, miért épp most dobta elém a koncertet a YouTube, de ha már megtette, megnéztem. Rados Ferenc és Kocsis Zoltán négykezesezik és kétzongorázik, előtte Kocsis mond bevezetőt a művészszobából, furcsán magas és némileg álmatag hangon, a lámpalázról elmélkedik, majd, „hogy mégis szó legyen a koncertről is”, mesél a gyakran és alig játszott darabokról, jobb, mint bárki, akkor és azóta, akinek ez a foglalkozása. Aztán elindulnak Radossal a pódiumra, útközben a lapozó is csatlakozik hozzájuk... Na, csak nem? Csak de, Hegedűs Endre az.

Szóval ezt akartam mondani. Addig volt jó, amíg Hegedűs Endre lapozott, és nem családi koncertekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

Ritka szép Velence

Ritka szép Velence

szentma_rk.jpg

Egy héten belül kezdődik a velencei biennálé, az építészeti, egyébként is életbe léptek az olasz utazási könnyítések, így valószínűleg és remélhetőleg az utolsó pillanatot láttam, amikor azt mondja az ember Velencében: hú, de kevesen vannak. Nem szól a zene a Szent Márk téren, nem tud a Florian kávéház még négy eurót fölszámolni a kávé mellé, mondván, hogy zenét is szolgáltattak. Így is elkérnek 24 tallért a három sima kávéért, ami valószínűleg világcsúcs. Nyitva van a San Marco, de nem állnak előtte valószínűtlen sorok, így aztán hiába érzi magát az ember dörzsölt velencejárónak, nem áll ellen. Egyszeri alkalom az életben. Ha már az árakról van szó, háromért engednek be a templomba, újabb ötért lehet megnézni a pala d’orót, a többméteres arany-ezüst oltárt. Amit az ember soha nem lát, hiszen megy a sor, tolják kifelé egymást az újabb és újabb látogatók, mintha a Lenin-mauzóleumban volnánk. Ott vagyunk, de nézni nem lehet, talán nincs is mit, csak marad a benyomás, olyan, mint egy óriási Szent Korona. De majd most.

Tényleg: most. Nem kell sokat várni, hogy kettesben maradjon az ember a művel. Nem kell sokat várni, hogy rájöjjön: most sem fog megnyílni neki. Minden magasan van, minden kicsi a földről nézve, üveg védi az arany táblát, belecsillan a mögötte lévő ablak. A reflektorokat úgy helyezték el, hogy a néző feje árnyékot vet magára a nézett tárgyra. Amiért eddig a többieket okoltam, arról kiderült, hogy a mű sajátossága: úgy van, hogy nincs. Úgy szép, hogy nem lehet megnézni. Úgy nyilvános, hogy titok marad.

paladoro.jpg

Mendelssohn a síron túl

Mendelssohn a síron túl

screenshot_2021-05-14_at_20_13_58.png

Talán tiltakozni kellene? Elvben lehetne, ha azt mondják, hogy Mendelssohnt meg kell menteni. Mi van megmentenivaló rajta? Igaz, idejét sem tudom, mikor hallottam legalább három Mendelssohn-dalt egymás után hangversenyen, de akkor nem inkább magunkat kellene megmenteni Mendelssohn helyett?

Ámbár az is lehet, hogy Aribert Reimann tényleg minket akart megmenteni, amikor átiratokat készített Mendelssohn-dalokból. Nyolcat fűzött össze, mindegyik Heine versre készült, és a kíséret nem zongora, hanem vonósnégyes. Tegnap a vonósnégyesből kamarazenekar lett, nem is akármelyik, a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Kísértek és összefűztek, ez is Reimann munkája, ciklust formálni a dalokból, hogy jogos legyen a cím: "...oder soll es Tod bedeuten?" Ez volna a halál? Ez volna az élet?

Az énekes Juliane Banse volt, nagy meggyőződéssel és nagy meggyőzőerővel. Nem tudom, mi a további teendő. Vissza Mendelssohnhoz? Vagy vissza Reimannhoz? Előre az új Liszt Ferenc Kamarazenekarral? 

Post-It

Post-It

romy-michelle.jpg

Tudom, hogy vannak, akik hideglelést kapnak a Romy és Michelle című filmtől, még saját családomon belül sem sikerült kultuszfilmmé tenni, de emlékszem rá, hogy amikor belebotlottam valami délutáni tévécsatornázás közben, mekkora öröm volt. Két félresikerült (vagyis hát pont nem) lány készül a tízéves érettségi találkozóra, de hát minek is mennének, mások biztosan sokkal sikeresebbek lettek náluk. Sebaj. Szereznek autót, varrnak ruhát, és igen, elő fogják adni a nagymenőt. Ha kérdezik, miből van a pénz, majd azt mondják: ők találták föl a Post-Itet. Mert, ugye, azt senki sem tudja, hogy ki találta föl a Post-Itet. A ragadós szélű sárga négyzet alakú címkét.  

Mondani sem kell, ezzel sincs szerencséjük, az egyik volt osztálytársuk tudja, hogy ki a feltaláló. Mondja is a filmben a nevét, nem tudom, hogy vajon ezt a nevet, Spencer Silver, de ötven százalékos eséllyel. Mert ő az egyik feltaláló, ő volt, most halt meg, nyolcvanévesen. Ő a lényegesebb szereplő, mert a ragasztó fűződik hozzá. A papírt akkor már föltalálták, így a másikuk, Arthur Fry érdemeivel nem vagyok annyira tisztában. A sárga szín a véletlen műve, pont abból volt sok a gyárban.  

Élet, filmélet

Élet, filmélet

dolce_1.jpeg

Nagyon jó film a Fellini, a lélek festője, még ha ezt a magyar címet egyáltalán nem is értem. Eredetileg annyi volt, hogy Fellini és a szellemek, ez egyrészt utal a Júlia és a szellemekre, másrészt tényleg erről is van szó a dokumentumfilmben. Mindenféle szellemekről, akiket vagy amiket Fellini megpróbált megidézni, mint kiderül, nem csak a moziban, de az életben is, meg szól a szellemről, korszellemről, az ő koráról meg a miénkről is. És mint minden valamirevaló filmesről szóló dokumentumfilmnek, ennek is az a legelső mondandója, hogy nézd meg a filmeket. De már láttam. Akkor nézd meg újra és újra.

Nyilván lehetetlen újraélni azt, amikor az ember először látta a Dolce vitát, de nem érdemes abbahagyni a küszködést magáért a filmért, amit a jelek szerint az első pillanatban félreértettek, ha egyszer az egyház képviselői is eltávolodtak egy mai szemmel ennyire nyilvánvalóan katolikus lelkiségű filmtől. Talán csak a cím sikerült túl jól, talán ebbe szeretett bele a világ, ami a köztudomás szerint Dantétól származik, bár nekem valaki azt mondta, hogy igazából Aranyszájú Szent János mondta először, hogy édes volna az élet, kilencszáz évvel Dante előtt. Hogy ebből hogyan lett római aranyifjazás, nehéz követni. Mindenesetre a Dolce vita nem erről szól.  

A dokumentumfilm egyik megszólalója éppen erről beszél. Hogy persze, fantasztikus volt a Dolce vita 1960-ban, de akkor a film szexuális töltése mindent vitt. Ma ez meg sem közelíti az ingerlékenységi küszöbünket, viszont a film a mostani, önmagától eltelt társadalomban sokkal érvényesebb, mint újkorában volt. Fellini talán nem is tudta, mekkora művész.

Szerintem tudta. De akkor is.  

Pislog a patakban

Pislog a patakban

schubert-die-schne-mllerin-op-25-d-795.jpg

Azt akartam mondani, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és mekkora csoda, hogy ez Schubertet, aki azért Goethét is zenésített, mennyire nem zavarta. De nem ez a végkövetkeztetés.

André Schuen, az új sztárolt bariton juttatta ezt az eszembe, az új Szép molnárlány-lemez, a címlapon maga Schuen, és az utolsó dal a ciklusból, vagyis annak képi megfogalmazása. A csúf molnárfiú nyitott szemmel sodródik a víz alatt. Mondjuk ezen a képen így nincs semmi patakos, inkább olyan, mintha az uszodában érte volna baleset André Schuent, de erről már lehet, hogy nem is a fotós tehet.

Kicsit reménykedtem, hogy talán egy évtizedes félreértés áldozata vagyok, a molnárfiú nem is a patakba fullad bele, az amúgy is olyan bonyolult dolog, még II. Lajos esetében is meg kellett hozzá áradnia a pataknak, és teljes páncélzat is kellett hozzá. Pláne hanyatt fekve, mert a fiú hanyatt fekszik, nézi az eget. De nem lehet, hogy csak lefeküdt a vízpartra meghalni? A patak csörög, ő meg szépen átcsusszan a másvilágra boldogtalankodni.

Sajnos nem. Az első versszakban azzal biztatja őt a patak, hogy elviszi a tengerig. Igaz, utána már azon elmélkedik, hogy jobb volna, ha a lányka nem menne ki a malom stégjére, mert az árnyéka fölveri a halottat. De akkor hogyan tudja bedobni a kendőjét a vízbe?   

És így tovább, kicsinyeskedhet az olvasó, mert ez volna a lényeg. Az olvasó kicsinyeskedhet, és nem érzékeli pontosan, hogy ki hol van a versben. De a hallgató csak hagyja, hogy elringassa a zongoraszó, hipnotizálja a zene. Szóval az a végkövetkeztetés, hogy milyen rossz költő volt Wilhelm Müller, és milyen óriást csinál belőle Schubert.

süti beállítások módosítása