Még emlékszem arra a meglepetésre, amikor először jártam Firenzében, és még a képeslapok aranykorában jártunk. Mindent megnéztem, megvettem, amit bírtam, és közben akárhogy számolgattam, a legnépszerűbb kép a Dávid után egy ilyen furcsaság volt.
Normális dolog ez? Itt vagyunk, a legszebb festmények között, és az emberek ezt veszik? Nem nagyon tudtam, kik azok a preraffaeliták, kimaradt az iskolai anyagból, de akárhogy is: mi ez? Nem Dante Gabriel Rossetti a festő, hogy legalább ennyi tévedési lehetőséget biztosítottak volna, talán mégis olasz. Nem olasz, Henry Holiday a művész, de hát akkor és ifjan ennél hülyébb dolgot el se tudtam képzelni. Ponte Vecchio a háttérben, Beatrice a román nemzeti színekbe bújt nőtársakkal és a jelmezbe öltözött Dante. Klassz.
Félreértés ne essék: ez a kép nincs itt a Nemzeti Galéria preraffaelita kiállításán. Aki eredetiben akarja látni, Liverpoolba kell utaznia, nálunk viszont a Tate Gallery képeiből válogattak. Csak arról beszélek, hogy az ember idővel érteni kezdi a preraffaelitákat, vagy legalábbis megérteni, így jártunk mi is az életben, olaszok szeretnénk lenni, ha nem is testben, de lélekben vagy életérzésben, még ha az italománia nem is ez, amit Holiday festett. Hozzá képest Rossetti nagy előnnyel indult, hiszen eleve olasz volt, legalábbis származását tekintve, és az nyilván egy normális állapot, ha valaki a viktoriánus Angliából inkább hazavágyik, az őshazába. Hazavágyik, hazafest, és, ami a legnagyobb csoda, hogy meg is tud győzni néhány hasonló embert, aztán a londoni közönséget, végül az egész világot, hogy van élet a frakkos, nagy barkójú világon kívül is. Lehet, hogy kívülről nézzük, lehet, hogy csak megfesteni tudjuk, vagy megfesteni sem tudjuk, hiszen a varázsos szépségűnek képzelt olasz asszonyokból, mire Londonba érnek, cakkos szájú, nagyfejű vámpírnők lesznek, de az mindegy. A lényeg az elvágyódás. Ha itt rossz, unalmas, piti, közönséges, akkor másutt csak jobb lehet.