Amerikában megemlékeztek Martin Bookspanről, aki a Lincoln Center hangja volt, vagyis a hangverseny- és operaközvetítésekkor ő vitte a szót, beszélt a zenéről és az előadókról. Nálunk, úgy értem, a hazai tévéken is vendég volt a VHS kazetták aranykorában, amikor egyre nehezebb volt a sok másolás után fölismerni, hogy egyáltalán ki van a képen. De ha összecsapódott a függöny, egy hang mondta, hogy Renata Scotto, Plácido Domingo, Anthony Laciura. Nemcsak hang volt, tényleg szerette és értette a zenét, néhány interjúja fent van az interneten, beszélget Arthur Rubinsteinnel, már az is csoda, innét és a mából, hogy egyáltalán ki meri nyitni a száját ilyen nagy ember jelenlétében, nemhogy még kérdezgetni is tudja őt érdemben Mozartról. Legendásak voltak a rögtönzései, ha váratlanul hamarabb lett vége egy koncertnek, vagy elszakadt a zongorahúr, Bookspan gond nélkül beszélt negyed órán át a művekről, szerzőkről, előadókról.
Azon gondolkodtam, hogy nálunk ki volt a klasszikus zene hangja. Talán Antal Imre, az ő nem annyira szép, de jellegzetes hangjával. Czigány György, leginkább nyilván azért, mert ő volt a Ki nyer mában (ez a cím se valami értelmes) „aki kérdez”. Ma meg valószínűleg Bősze Ádám. Nem ők a zene papjai és főpapjai. De mi sem panaszkodhatunk a sekrestyéseinkre.