Meghalt egy bokszoló, Marvin Hagler, aki látta valaha a Hagler–Hearns meccset, az nem nagyon tudja elfelejteni. Meghalt egy filmrendező, Leon Gast, aki filmet forgatott a valaha volt legnagyobb, legfontosabb, legérdekesebb, legmeghökkentőbb boksz eseményről, az Ali–Foreman mérkőzésről.
Vagyis ez volna a lényeg, ez minden volt, nem csak vagy éppen nem a szokásos két nagy, benga állat üti egymást összeesésig. Leon Gast maga is bokszolt fiatalkorában, persze, hogy érdekelte a Zairében tartott esemény, ahogy érdekelt még egymilliárd embert a Földön, pedig nem látszott nagyon bonyolultnak a képlet. Ali a sokat dumáló, zseniális lábmunkájú, félelmetes gyorsaságú csodalény már 32 éves volt 1974-ben. 32 az nem nagyon sok a nehézsúlyban, Foreman maga, ugye, még 45 évesen is világbajnok tudott lenni, de Ali 1974-ben már kissé megkopott, már volt rajta némi felesleg, nem volt olyan gyors, mint korábban. És jött ellene valaki, aki 40 meccsen mindenkit megvert, 37-et kiütéssel. Aki fiatalabb nála, nagyobb nála, erősebb nála.
Leon Gast elérte, hogy forgathat az eseményen, de leginkább az volt a terv, hogy a meccs mellé szervezett háromnapos popfesztiválon forgat, és ebbe vágja majd be a meccs nagy pillanatait.
Csakhogy a meccs elmaradt. Foreman edzés közben megsérült, össze kellett varrni a homlokát, így nem lehet kiállni. Halasztottak. A fesztivál lement nélkülük. A stábok csomagoltak, Gast ott maradt, figyelte a fejleményeket. Ali nyilatkozott és nyilatkozott, hogy így üti agyon Foremant, úgy szalad majd körbe-körbe a ringben, Foreman hiába fiatalabb, nem fogja utolérni. Foreman nem nyilatkozott, csak edzett és edzett. Lyukat vert a homokzsákba, de nem csak képletesen, hanem a szó valódi értelmében, ahogy ezeket a kaszáló bal-jobbokat bevitte, azt még nézni is ijesztő volt. Mi lesz, ha ott egy igazi ember igazi hasa lesz?
A többi, mondhatni, közismert és legendás. Ali csak mondta, hogy mennyit fog ugrabugrálni a ringben, valójában egyáltalán nem táncolt, nem is menekült, csak behúzódott a kötelek mellé, és védekezett. A sarokból ordítottak vele, hogy mozogjon, ne álljon le, mert agyonverik, de ő csak ment a maga feje után. Aki már próbált bokszolni, az tudja, hogy ütni majdnem ugyanolyan fárasztó, mint ütéseket kapni, és itt is így volt. Foreman a nyolcadik menetre teljesen kifáradt, szinte tántorgott a ringben, Ali pedig indított egy bal-jobb kombinációt. Foreman a hátára esett, és nem tudott már fölállni.
Soha nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. A boksz az, ahol, ha nem csalnak, vesztegetnek, megbeszélnek, akkor az igazság győz, az erősebb megveri a gyengébbet. Itt meg a ravaszság győzött, a türelem, a laza szorítókötelek, amik fölött Ali eléggé hátra tudott hajolni, hogy viszonylag kevés ütés érje a fejét.
Azért egy másodperc egyre fontosabbá válik, ha újra nézem a meccset. Amikor Ali a földre küldi Foremant, van egy pillanat, amikor az ellenfele már elindul lefelé, de még lábon áll, még üthető. Ali meg is indítaná a jobbot, aztán látja, hogy már nem kell, már ennyi is elég volt neki, már vége. És visszafogja a kezét, csak azért nem üt, mert megteheti.
Leon Gastra visszatérve, a meccs lement, és neki mindene megvolt, csak pénze nem. Ki kellett volna fizetni a stábot, megvágni a filmet, bemutatni, örülni. De miből? Próbált mindenféle módon pénzt szerezni, a mindenfélében még a kábítószer csempészet is benne volt, de nem volt szerencséje, a marihuánát szállító repülőgép landolásnál balesetet szenvedett, és fűvel szórta be a reptér melletti domboldalt. Huszonkét évbe telt, amíg a hiphopos Wyclef Jean épp abban a stúdióba ment, ahol Gast nézte a filmjét, és tetszett neki. Annyira tetszett, hogy pénzt is adott, zenét is. A film elkészült, Amikor királyok voltunk lett a címe, 1997-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is megkapta. Ali meghalt Parkinsonban. Gast most Alzheimerben. Veszélyes szakma.