„Dido csak dada.” Honnét is van ez? Romeo és Júlia, mintha Mercutio mondaná, de nem a Mab királynő monológban. Meg különben is: mit mondhat. Köztudott, hogy a dadaizmus azért lett dadaizmus, mert olyan szót kerestek az alapító atyák, amelynek semmilyen nyelven nincs értelme. Vagyis nem tudtak magyarul. Vagy van talán ennek valami magasabb és mélyebb jelentése, mi, akik magyarul beszélünk és gondolkodunk, hajlamosak vagyunk az értelmetlenségre. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mit is mondott Mercutio. Dido is a dowdy. Meg kellett néznem a szótárban a dowdyt, slamposat jelent, nem dadát, de mivel az alliteráció itt a lényeg, érdekes, hogy melyik fordító mit kezdett vele. A dadát Kosztolányi írta, Szász Károly azt mondta, duda, csak elrontja, mert Dido és a duda közé teszi azt, hogy valóságos. Mészöly Dezső azt fordította, digó, amivel leginkább az a baj, hogy semmi értelme nincs ott, Dido karthágói volt, amúgy is a digó szót megrágta az idő, bár erről nem Mészöly tehet.
Az is érdekes, ahogy a nők felsorolása folytatódik, Cleopatra a gypsy, ezt minden fordító megtartotta, mert ha az eredetiben nem is, a magyar szemnek azért alliterál a két c. Helen and Hero hildings and harlots. Megint alliterál. Ahogy Szász Károly is: Héró és Heléna hetérák (eddig még jó!) és helótanők. El lehet képzelni nagyobb sértést is, mint hogy te helótanő. Kosztolányi hagyja az egészet, zsellérnő és szajha, Mészöly Dezső alliterál, de nem a h-val: ribancok, ringyók. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi lett Thisbe szürke szemével, ami Kosztolányinál és Mészölynél is kékre változott. Vajon miért? Megoldásokat a kiadóba kérjük.