Hogy lehet, hogy Börcsök Enikő nem (volt) Kossuth-díjas? Szerintem sokan teszik föl most a kérdést, és persze, tudják a választ is: mert valaki évről évre rosszul döntött.

Bocsánat, hogy ilyen mellékesnek látszó dologról beszélek Börcsök Enikő halálakor, de a fontosakról most sokan szólnak, és nem akarom bizonygatni magamnak sem, hogy én már mikor fölfedeztem magamnak, hogy itt van egy egészen különleges színészi minőség, olyan színpadra születettség, ami elvétve fordul csak elő. És ami megtévesztő is lehet, annyira nem csinál látszólag semmit a színész, csak ott van, csak ő az, hogy nem venni észre, mennyi munka van ebben az ottlevésben.

Szóval: hogy lehet, hogy Börcsök nem Kossuth-díjas? Előfordult másokkal is, hogy várni-várni kellett, mert valaki mindig lehúzta a listáról, vagy föl sem terjesztették. Meg hát nem mindegy? Sikerült a Kossuth-díjat addig politizálni, amíg nem lehet komolyan venni, mint értékmérőt: ha ti Lovasit, akkor mi Ákost, egyik nagyobb zseni, mint a másik. Voltaképpen ennek örülni kellene, szerintem legalábbis semmiképpen nem állami feladat eldönteni, hogy ki milyen nagy művész. Ha minden Kossuth-díjjal az jár, hogy azon agyalnak, a díjazott kinek az embere, akkor egy idő után senki nem töri majd magát a kitüntetésekért, megelégszik a tapssal, úgy látszik, szeretnek. Csak a reflexeink még mindig élnek, szeretjük, ha azokat díjazzák hivatalosan, akiket mi is díjazunk, ezért olvassuk bólogatva vagy fejcsóválva minden évben a névsorokat. Nem is tudok jobbat mondani most, csak azt, hogy aki nem Kossuth-díjas, az Latinovits Zoltánnal van egy csapatban. Aki Kossuth-díjas, az meg Pióker Ignáccal.

Van egy titkos igazság, hogy ami a zongoraszonátákat illeti, Haydn sokkal jobb, mint Mozart, eredetibb, merészebb, mélyebb. Lehet, hogy titkossága ellenére ez igaz is, nem mintha le szeretnék mondani bizonyos Mozart tételekről, vagy elképzelhető volna a zongorajáték története a Török induló nélkül. Szerencsére nem kell dönteni Mozart és Haydn között, jobb felől nekünk zongorázik és bal felől is nekünk zongorázik, és vannak pillanatok, amikor a kettő annyira közel kerül egymáshoz, hogy középről zongoráznak, Haydn hangját hallani egy Mozart-szonátában is.

Most pont ez történt velem, Seong-Jin Cho Mozart lemezét hallgattam, a B-dúr szonátát, K. 281, és az volt a számomra is meglepő első tanulság, hogy hiszen nem is rossz ez. Látszik, hogy keresik a dél-koreai zongorista helyét a világban, úgy indult, mint valami helyettes Lang Lang, egyébként a szó szorosabb értelmében is, amikor az előbbi kidőlt a Berlini Filharmonikusok ázsiai turnéján, Cho helyettesítette. De kézenfekvő volt a Chopin-specializálódás is, hiszen Chopin-versenyt nyert 2015-ben, meg a vezetéknevük is ugyanúgy kezdődik legalábbis európai betűkkel.

Hülyéskedést félretéve, mintha Seong-Jin Cho most Mozart lovagja volna, tegnap ő mutatta be a nemrég hitelesített Mozart-kéziratot, és itt ez a lemeze is, a d-moll zongoraversennyel és két szonátával. Az egyik a B-dúr, korai darab, már amennyiben Mozartnál a 18. életév korainak mondható, hiszen emberélete útjának épp a felén járt. És az első tanulság az, hogy nem is rossz, könnyen szaladgálnak Cho ujjai a billentyűkön, és mégsem válik motorikussá az egész, mert színei is vannak, dinamikája, jó, a szünetek talán kicsit süketek, de nehogy már az legyen a baj, amikor nem játszik.

Itt kellett volna megállni. Mert tényleg nem az a baj, amikor nem játszik, nem is az, amikor játszik, hanem nem jön át, nem jön ki az egészből. Mintha Seong-Jin Cho komolyan vette volna, hogy ez egy úgynevezett gáláns darab, trilla-trilla pamparam. Nem akarok a másik végletbe esni, és túlságosan komolyan venni a második tétel tempójelzését: Andante amoroso. De hát valamiért csak oda van írva az a szó, hogy szerelmes. Nem nagy szerelem, nem feltétlenül, nem sötét verem, mégis valami érzelmi felindultság, valami, amit így elzenélni Haydn sem tudott. Cho meg csak úgy kopog lefelé a lépcsőn, falábon.

A baj az, hogy ebbe még beleérni sem lehet, nem várható, hogy majd vén fejjel utoléri az ember a kamasz Mozartot. Vagy ez már pesszimizmus?    

Azon gondolkodom, vajon melyik Varázsfuvola-felvételt hallgatta Szabó Lőrinc, miközben verset írt Mozart hallgatása közben. És a rádióból szólt vagy lemezről? Talán inkább a rádióból, akkoriban egy jó (vagy akár rossz) Varázsfuvolát nehéz lett volna itthon beszerezni.

Igazából, persze, azon gondolkodom, hogy vajon igaza van-e a versnek, ez volna Mozart lényege, a derű óráinak számolása. Mert rögtön tiltakozna az ember, ez már megint a szokásos, vagy akkor szokásos félreértés, mintha ez volna a megoldás Mozart művészetére, gyermeki lélekkel és kedvvel keresztülsétálni tűzön, vízen, Zauberflötével a kézben. Miközben azt is tudja az ember, hogy Mozart nem megúszós zeneszerző, elmerül fájdalomba, bánatba, életszintű szomorúságba. Csak föl is jön belőle. Mintha akkor még nem lett volna művészeti elv, hogy csak kínból lehet zeneművet alkotni. Kínból kell és örömből, és ha nehéz az egyikből átszökkenni a másikba, akkor még mindig ott van a vállrándítás lehetősége, van öt másodpercnyi idő két tétel között, hogy azt mondja a piros kabátos versenyző: beszéljünk valami másról.

Azt mondanám: nem csak a derű óráit számolja. Ami, persze, semmit sem változtat a vers értékén.  

Rufón regényében, A szél árnyékában vissza-visszatérő szex szimbólum Carole Lombard, már hogy az egyik szereplő újra és újra róla ábrándozik. De annyira, hogy egy idő után az ember elunja, hogy nem tudja, kiről is van szó, már hogy ez valami közös ábránd is lehet, úgyhogy beírtam a nevét a keresőbe. Olyan csinos, régimódian csinos, de nem érti az ember ezt a nagy lelkendezést bizonyos domborulatok iránt, hacsak meg nem látja a régi Cine Mundial egyik fényképét: Lombard dekoltázsa mintha meglazult volna, és jobb mellét csak egy függöny takarja. Jó, azért ez valaha szenzáció lehetett.

Szegény Carole Lombard volt elégszer szenzáció életében és halálában is. Három év vadházasság után megszűntek vadnak lenni Clark Gable-lel összeházasodtak, de ahogy egy ilyen bajszos amorózótól elvárható, Grant úgy érezte, hogy a hivatalos kötelék egyben megcsalási engedély, titkos és kevéssé titkos kapcsolatokba keveredett. Lombard meg balhézott, Gable bűnbánt, és nyilván ezt tették volna egészen a válásig, ha nem jön közbe Pearl Harbor. Lombard, elsőként a hollywoodi színésznők közül, háborús részvényekért kezdett kampányolni, zengette izgalmasan rekedt hangját, churchilli V betűket mutogatott, meglehetős sikerrel, a remélt egymillió dollár helyett a duplája gyűlt össze. Ő meg indult hazafelé. Vonattal kellett volna mennie, de sietett, nehogy a magára hagyott haszontalan férj hasznosan töltse az idejét. A repülő többször is leszállt üzemanyagért, egyszer Lombardot le is akarták szállítani róla, hogy helyette fiatal pilótákat vigyenek a kiképzési központba, de ő óriási balhét rendezett a gépen, nála többet egyelőre senki nem tett a háború sikeréért. Jó, akkor maradjon.

Mindenki meghalt. Lombard, az anyja, a menedzsere, a tizenöt fiatal pilótanövendék. Clark Gable még kétszer nősült, mindkétszer Carole Lombardra hasonlító nőt vett feleségül. Aztán azt kérte, hogy Lombard mellé temessék el.

Szerdán van Mozart születésnapja, nem éppen kerek, 265., de azért érdekes, hogy Salzburgban az ünnepi alkalomra ősbemutatóval készülnek. A koreai zongorista, Seong-Jin Cho fogja eljátszani az újonnan fölfedezett… Hát jó, nem éppen újólag fölfedezett, hiszen a Köchel jegyzékben is szerepel a D-dúr Allegro, K.626b/16. A magas szám ellenére nem késői a darab, tizenhét évesen írta, vagy Itáliában, vagy Salzburgban. Vagy útközben. Vagy nem is ő volt. Ez az utóbbi eset azért kizárható. Még ha bizonyosan nagy is a vágy a tudósokban, hogy egy új Mozartot fedezzenek föl, azért ez kézirat, meg lehet ismerni a tollvonását, a papír régi, a kotta sorsa követhető egészen a 19. század kezdetétől. Ehhez képest tényleg sokáig tartott, amíg kimondták rá a „kétségkívül”-t, de a Mozarteum megvette 2018-ban a lapot, ami rajta van, azt holnapután eljátssza Seong-Jin Cho, az esemény követhető a Deutsche Grammophon weboldalán, este héttől. Tulajdonképpen jólesik elképzelni, hogy Mozart a felhők fölül lepottyant egy-egy kottalapot az emberiség muzikálisabb vagy legalábbis zene iránt érdeklődő részének, örüljetek.  

Örülünk.

Belebotlottam a tévében A magányos lovas című filmbe, ami a maga idejében, nyolc éve világraszóló bukásnak indult, aprópénzt hozott a jelentős befektetések ellenére, pontosan senki nem tudta, miért, de sokaknak volt ötlete ez ügyben. Hogy a western nem nagyon bírja a humort, de hát bírja, ott a Butch Cassidy és a Sundance Kid. Hogy Johnny Depp kiöregedett már a szépfiú szerepkörből, de hát nem is azt játssza. Amit játszik, az nem nagyon épületes, ugyanazt, mint A Karib-tenger kalózaiban, csak most még több festék van az arcán. Meg az orra is mű, de nem nagyon sikerült, még csak az állandóságot sem érezni, van, amikor hagyományos sas, van, amikor olyan, mintha el volna törve. Hogy nem is Depp a főszereplő, hanem egy Armie Hammer nevű fazon, aki egyrészt ismeretlen, másrészt nem aktív az interneten.

Ez is megváltozott, Armie Hammerből nemcsak ismert filmszínész, de botrányhős is lett, mert állítólag kannibál hajlamai vannak, ami leginkább arra utal, hogy nincs olyan marhaság, amiből ne lehetne ügyet csinálni, és nincs senki, aki ilyenkor hatással tudna szólni, hogy: normálisak vagytok?

Akárhogy is: a film nem lett jobb. De szépnek szép, és hősi kísérlet a western megújítására. Tarantino a 2013-as év fontos filmjei közé sorolta, nyilván nem függetlenül attól, hogy ő maga is mennyit kínlódik a western megújításával. Akkor már túl volt a Django elszabadulon, de előtte az Aljas nyolcasnak és a Volt egyszer egy Hollywoodnak. Ami Armie Hammert illeti, kiszállt egy filmből, amíg a világ lecsillapodik. Gondolom, a kimaradó bevétel olyan nagyon nem zilálja össze az anyagi helyzetét, elvégre ő az olajmágnás Armand Hammer unokája, majd csak kisegíti valaki a családból.

Még mindig Zafónt olvasom, és A szél árnyékát, egyáltalán nem nehéz feladat, és folyton Barcelonában kóvályog vele az ember. Közben végig van valami furcsa, kettős érzésem, hogy hiszen tud ez, hogy pontosabb legyek tudott, de mégsem. Egyfelől magabiztosan kezeli a formát, jönnek-mennek a szereplők, mindenki okkal jelenik meg és okkal tűnik el a lapokon, de a szöveget illetően rémisztően lépünk bele a legelhasználtabb közhelyekbe: a pocsolyák ezüstként csillognak, a szél pedig világoskékbe öltözteti az eget. Ne már. Vagy lehet, hogy ez a fordítók hibája? Ők használják a közhelyeket, és nem értik a finom, rejtett csavarulatokat? De hát mi más lehetne az eredetiben, mint az öltöztető szél?

Mi lehet az eredetiben? A 293. oldalon például ezt az elmésséget olvasom Mariseláról, a mulatt nőről: „a Sátán sugallatára paráználkodott vele, s mint egy sárló kanca, úgy lovagolt rajta”. Micsoda? A sárló kanca lovagol? Még ha a Sátán parancsára is.

Ezt most Zafón írta, vagy magyar barátai?  

Belekezdtem Birgit Nilsson önéletrajzába, La Nilsson a címe, vicces is, meg varázslatos is az öntudat és az önirónia (meg egyéb irónia) keveredése, ez a jófajta földközelség, én vagyok Izolda, sőt, a legjobb Izolda, aki csak elképzelhető, de egy Wagner-operához a legfontosabb dolog egy pár kényelmes cipő. Valószínűleg ez az operaéneklés vagy a nagyszabású éneklés lényege: az egyensúly. Az egyik majd megőrül, hogy ő kelti életre a fáraó lányát, és a fellegekben vagy a piramisok tetején jár, akkora művész, a másikat meg a honoráriumon kívül nem sok dolog izgatja, soha nem látta még a Tosca harmadik felvonását, mert őt a másodikban leszúrják.

Megint a napokban ünnepelt Renato Bruson jut az eszembe, az Operaházban tartott mesterkurzusa. Egy növendék tenor állt a zongora mellett, és a mesterkélt, kiokoskodott, vinnyogó hangon elkezdte énekelni a Macbethből Macduff áriáját, O, figli. A nyekergéstől Bruson megdühödött, tessék normálisan énekelni. És kieresztette azt a döbbenetes hangját: O, FIGLI. Ez ilyen egyszerű. 

Aznap készítettem vele egy rövid interjút, nem túl elmés kérdésekkel. Hogy készül egy fellépésre? Nem nagy ügy, igyekszik az előadás napján rendesen megebédelni, és az ebédhez megiszik egy üveg vörösbort. Egy üveggel? Nem egy pohárral? Nem, nem, egy üveggel.

Azért nem hinném, hogy csak a vörösboron múlik.   

Rembrandt egyik legismertebb képe A zsidó menyasszony. Ami csak azért érdekes, mert lehet, hogy Rembrandt, ha ezt olvasná, azt kérdezné: milyen zsidó menyasszony? Hát ez, amikor a szépen felöltözött férfi a nő mellére teszi a kezét. Ja, az nem menyasszony, hanem asszony. Neve is van, Rebeka.

Valószínűleg rosszul tudtuk a kép címét, rosszul értelmeztük a jelenetet, nem arról van szó, hogy az esküvő előtt a férfi gyengéden, de határozott és még ma is zavarba ejtő erotikus töltéssel érinti meg asszonyát, hanem mindez már jóval a nász után történik. A kép ezek szerint Izsákot és Rebekát ábrázolja, akik a nagy éhínség idején a filiszteusok földjére költöztek, és Izsák, nehogy a szép felesége miatt megöljék, azt mondja, hogy Rebeka nem a felesége, hanem a húga. Nem mintha emiatt nem ölhették volna meg, de átmenetileg jó ötletnek látszott.

Aztán mégsem lett jó ötlet, mert Abimélek, a filiszteusok királya meglátta őket, amint együtt nevetgéltek (Rembrandt szerint nemcsak nevetgéltek), és rájött, hogy Rebeka Izsák felesége. Abimélek nem meglepő módon megmérgesedett, de meglepő módon csak azért, mert szerinte így Izsák veszélyesebb útra lépett, bárki a népéből Rebekával hálhatott volna, és akkor bűnbe keveredtek volna, így megparancsolta, hogy aki Izsákhoz vagy Rebekához nyúl, halállal lakoljon.

Onnét jutott az egész az eszembe, hogy az amszterdami Rijksmuseum szinte a teljes anyagát föltette az internetre, ne nélkülözzön a világ, ha Rembrandtot akar látni. Ami ezt a képet illeti, csak ha ott áll előtte az ember, akkor látja, hogy ez szinte dombormű, olyan dúsan áll a festék Izsák ruhaujján, hogy szinte tapintható. Szinte, mert a teremőröknek is volna egy-két szava, ha bármit is tapintani akarnánk. Nem is kell monitorokról meg színhelyességről elmélkedni, az eredeti tényleg az eredeti.  

Már csak hármat kell aludni, és meg lehet nézni az Opera új Szöktetését. A nagy Mozart-operák közül ez a legkisebb, és valószínűleg ez a legnehezebb is, legalábbis színdarabként, vagy rendezői szempontból. Ha a korábbi hazai felújításokra gondolok, két jelentős rendező is elvérzett Szelim basa palotájának fokán, Gazdag Gyula se nagyon tudott mit kezdeni a darabbal, Kerényi Miklós Gábor is valami szörnyű humorkodást hozott össze belőle. Ehhez képest most mégsem rettegek előre, Vecsei H. Miklós ha elesik, se kerül rossz társaságba, ha talpon marad, akkor végre van egy új remény az operaházi csillagok háborújában.

Amíg ez ki nem derül, igazából a szöveg érdekel, mert Varró Dániel újrafordította a darabot. Legfőbb ideje volt, a Szöktetés nemes versenyben volt a legostobább magyar nyelvű librettó díjáért, pedig erős a konkurencia. Csakhogy a nemes versenyből az idők során sokan kidőltek, mivel az eredeti nyelven való éneklés lett a korszerű vezérelv. Ez azonban egyelőre nem vonatkozik a vígoperákra és a daljátékokra, mégis furcsa, hogy a szerelmesek magyarul társalogjanak, aztán németül énekeljenek egymásnak. Török ruhában. Mindenesetre alighanem elveszítjük Hevesi Sándor annyira ostoba, hogy már jó fináléötletét: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Nem fogok sírni utána.