Ki tudja, miért marad meg az ember fejében egy karikatúra. Vagy azt, hogy hány karikatúra marad meg. Nekem például a közlekedési karikatúrák közül megmaradt egy régi Ludas-címlap, Brenner György rajzolta, autó közelít a zebra felé, és a sofőr azt mondja: majd fut a nyanya. A gyalogos meg azt: majd fékez a csibész. Vagy volt egy Fülöp György-rajz, az volt a címe, hogy Rendőrtévesztő pulóver. Akkoriban vált kötelezővé a biztonsági öv használata, és a sárga pulóveren átlósan nagy, fekete csík futott át, mintha be volna kötve a sofőr.

Fülöp György volt az, akinek a gyerekek nem szerették a rajzait, mert olyan volt, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”. Voltak a nagy virtuózok, Balázs-Piri Balázs a cicis nőkkel, Várnai az elborult kedélyével, Brenner a humorával, és volt Fülöp György, akinek olyan igazi, csúnya emberek szerepeltek a téglalapjaiban. Nem mintha magával kíméletes lett volna, mint azt a fenti önportréja mutatja. Fülöp Györgyben az volt a különös, hogy egyszerre játszott mindkét pályán, karikatúrista is volt és író is, bár ezt akkor nem éreztem, a gyerekek nem olvasnak humoros írásokat, csak képeket nézegetnek. A másik különös dolog, hogy semmi ok nincs múlt időben beszélni róla, ha jól tudom, az Isten élteti, ma 98 éves.   

Emlékszem még a Sinkovits-nekrológra. Zappe László írta a Népszabadságban, és a sok, nagy Sinkovits-szerep mellé odasorolta, hogy ő volt Törpapa is. Hát ez meg hogy kerül ide? Hogy jut eszébe? Sinkovits, aki esténként az arany klasszikusokkal tündökölt, vagy a másik értelemben vett Arany klasszikust, A walesi bárdokat úgy tudta elmondani, hogy szem nem maradt szárazon, így marad meg az utókornak, hogy egy rajzolt, kék figura miket mond a többi rajzolt, kék figurának?

Nem úgy marad meg, persze, hogy nem, de úgy is megmarad. Zappénak igaza volt.

Az emberben a reflex, persze, dolgozik, megint hüledeztem egy sort, hogy Vass Gábor halálakor a Ringat a víz a legjobb példa a művészetére. Nagyon jó a dal, neki egy kicsit magasan fekszik, és eleve megoldhatatlan feladat magyarul, hiszen jamaikai akcentussal kellene énekelni, az meg sehogy sem magyarítható feladat. Egyébként is: nem furcsa, hogy Vass Gáborról szólván a címek arról beszélnek, hogy ő volt Russell Crowe hangja a Gladiátorban? Azért ő hivatását tekintve mégis színész, nem szinkronszínész, láttam színpadon, azt nem mondom, hogy tetszett is, de mégis Higgins professzor volt a My Fair Ladyben, nyilván nem függetlenül az orgánumától és az egész beszédkultúrájától.

Eltelik néhány nap, és az ember rájön, hogy megint a sznob beszél belőle. Jól szinkronizálni, vagy akár csak jól felmondani egy szöveget csodálatos dolog, és nemcsak dolog, de művészet is. Nyilván aztán nem lehet azt mondani, hogy hú, ezeket a Maestro Burgereket hogy mondta alá, és képtelenség Russell Crowe fényképével illusztrálni Vass Gábor tehetségét. Marad a Ringat a víz, meg a tény, hogy vannak ilyen emberek, akik halálukkal vagy haláluk után is fel akarnak vidítani minket.

Tulajdonképpen mi a baj? Nem tudom, érzem, hogy az angol sajtó elégedetlen a zenei zászlóshajóval, a jelenleg legismertebb brit klasszikus zenésszel, Simon Rattle-lel, de nehéz pontosan megmondani, hogy mire a nagy feldúltság. Sir Simon, amikor bejelentette, hogy elhagyja a karmesterek trónját, a Berlini Filharmonikusok zeneigazgatóságát, azt mondta, hogy hazavágyik, meg ott van rá nagyobb szükség, meg 64 éves lesz. (Egyszer erről is írni kellene, a nagy muzsikusokat átható popzenéről, azt hinné az ember, hogy Rattle világa elképzelhetetlen távolságra van a Beatlestől, erre egy interjúban azt mondja: will you still need me, when I’m sixty-four.) Szóval haza akart végre menni, elvállalta a London Symphony Orchestra vezetését, de talán az egy másik Anglia volt, ahová vágyott, mert most meg visszavágyik Németországba. Annyira, hogy elvállalta a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának vezetését. Másnap bejelentette, hogy fölvette a német állampolgárságot. A német sajtó címlapon hozta a hírt, ennek szokás örülni, végre művészeti kérdésekről elmélkednek a lapok. Az angol sajtó gyászba borult, elveszítettük a legfontosabb, legbefolyásosabb muzsikusunkat. Esetleg szidni kezdik a brexitet, ez is amiatt van.

Aligha van amiatt. Amikor Rattle Londonba szerződött, a brexitet már megszavazták, és elég nehéz elképzelni, hogy attól tart, ezentúl majd külön sorokban kell állnia a repülőtereken, mint azelőtt a szegény magyaroknak Anglia határainál. Nyilván valami banális oka van az állampolgárságnak, nem hiszem, hogy Rattle fölfedezte volna magában a németet, amennyire meg lehet tippelni, a nyelvet sem sajátította el magas szinten, interjút legalábbis mindig angolul adott, Berlinben is. Az ember azt mondaná, modern világban élünk, ubi bene, ubi patria, ott a haza, ahol jól érzi magát valaki. Ha Rattle Londonban nem érezte jól magát, arról nem biztos, hogy ő tehet. És még az is lehet, hogy jól érezte magát, csak Münchenben majd még jobban fogja. Nyilván a fellépések gyakorisága változik majd, több lesz Münchenben és kevesebb Londonban, de nélkülözni senkinek sem kell semmit. Mire hát a gyász és diadal?

Vagy egészen másról van szó? Egyszerű angol pánikról, hogy ma lelépett Rattle, holnap mennek a skótok?

Tényleg minden jót kívánok Katia Ricciarellinek 75. születésnapja alkalmából, de időnként azt hiszem, pályája fénypontján a legkártékonyabb énekesnők közé tartozott. Legalábbis a lemezek szempontjából. Volt Turandot Karajan vezényletével, Domingo és Barbara Hendricks mellett, utóbbi a jellegzetes nazális hangjával olyan kis finom Liút énekelt, hogy akkoriban az volt a poén: át kellene keresztelni az operát Liúra. Mert Ricciarelli, szegény, annyit fuldoklott Turandotként, hogy azt úgysem lehet meghallgatni. Nem itt kezdődött Karajan és Ricciarelli kapcsolata, hanem a Toscával. Karajannak elő kellett énekelni, ragaszkodott a személyes meghallgatáshoz, aki látta a Karajan Salzbugban című filmet, biztosan emlékszik, hogy két fiatal tehetséget visznek el hozzá, a karmester odaül a zongorához, és hallgatja az énekeseket. Egyikükkel sem dolgozott sokat, Sumi Jóval egy közös Álarcosbálra futotta az időből, de az ifjú szólisták önállóan is viszonylag nagy karriert futottak be. A másik énekesnő Cecilia Bartoli volt.

Hasonló történt tíz évvel korábban: Ricciarelli énekelt elő Karajannak, aki megállt, és azt mondta, megvan a Toscám. Úgyis készült, hogy újra lemezre vegye a művet, a korábbi vezénylése majdnem tíz éves volt, és a tenor Giuseppe di Stefano már elég bánatosan keresgéli rajta a régi hangját. Szóval újra akarja venni, és végre megvan hozzá az indok, Ricciarelli.

Mire lemez lett belőle, Ricciarelli elviselhetetlenül sipogóssá vált. Vagy talán már korábban is az volt, de akkor mit hallott meg benne a karmester? Carreras és Raimondi a másik két főszereplő, a lényeg pedig a Berlini Filharmonikusok, úgy bömbölnek már a mű első másodpercében, hogy ijedten halkítja le az ember az erősítőt: ez ilyen? A zenekar olyan. Tosca másmilyen.

Talán erre reagált a fotós is, amikor a lemezborítón a fényt Ricciarelli kebleire irányozta. Sex sells, mondják a reklámban: a szex eladja az árut. Voice doesn’t sell. Főleg, ha nincs.

Tegnap volt Renato Bruson 85. születésnapja, úgyhogy hiába nyit hétfőn a bank… Na jó, elmagyarázom. Régi olasz, vagy talán dél-európai szokás, hogy az énekesek mindig az első felvonás utáni szünetben kapják meg a honoráriumot. Nyilván megvan ennek az oka, néhány társulati igazgató lelépett a bevétellel, azért találták ezt ki, mára már kihalóban lévő jelenség, de, ha jól tudom, szünetben kapta meg a pénzt Montserrat Caballé is. És Renato Bruson is. Amíg egy szép vasárnapon a titkár szomorkás arccal kopogott be az öltözőjébe, jaj, művész úr, elnézését kérjük, de vasárnap van, a bank nincs nyitva, így a pénzt nem tudjuk átadni a szünetben. Bruson csak szelíden megkérdezte: mikor lesz nyitva a bank? Hétfőn. Rendben, akkor majd hétfőn énekelek. Azzal fogta a kalapját, és távozott.

Még az utcán utolérték, és csodák csodája: mégis találtak valahogy egy honoráriumnyi pénzt.  

Carlos Ruiz Zafón regényét olvasom, A szél árnyékát, tudom, tizenöt éve kellett volna, de most kaptam meg. Nagy szakértelemmel megírt, szép, kövér kötet. Hogy a fordítás vagy a magyar kiadás is nagy szakértelemmel készült volna, arról már nem vagyok ennyire meggyőződve. Eleve két fordítót tüntet föl a belső borító, az egyik Vajdics Anikó, aki 2005-ben, az első magyar nyelvű kiadás szövegét készítette, a másik Berta Ádám, az ő neve mellett 2015 az évszám. Nem tudom, melyiküket illeti, ha egyáltalán bármelyiküket, hogy a Montblanc szép, fekete-arany töltőtollainak Meisterstück a neve, nem Meinsterstück, ahogy legalább kétszer írják a regényben. Egy n-nel rövidebb. És ha az ember bizalmatlan a fordító iránt, akkor elkezd azon is agyalni, hogy vajon mondhatja-e valaki a harmincas években, Barcelonában, hogy egy dolog tiszavirág életű. Tudom, van rengeteg hasonló probléma, és végül is magyar szöveget kell létrehozni, nem spanyolosan magyart, de azért a helyükben inkább a kérészéletű szót választottam volna.

Két éve Bayreuth-ban az volt a szenzáció, hogy elmaradt a szenzáció, Roberto Alagna majdnem az utolsó pillanatban megfutott Lohengrin elől, kimerültségre és időhiányra hivatkozva közölte, hogy sajnos nem tudta mélységében elsajátítani a szerepet, keressenek valaki mást.

Hm, hm, mondta az ember, az elkényeztetett tenor megint a bolondját járatta a közönséggel. Ámbár Bayreuth nem az a hely, ahová a szereposztás miatt vesznek jegyet az emberek, akárki énekelhet akármit, telt ház van és lesz. Nem mintha akárki énekelhetne ott, nem ezt akartam sugalmazni. És miközben az ember legyintget Alagnára, hogy kész, ennyi volt, nem akar új szerepeket tanulni, nem akar németül énekelni, nem is azért szeretjük (ha szeretjük) Alagna mégis megtanulta Lohengrint, az Arte csatornán, illetve annak internetes oldalán meg lehet nézni a berlini bemutatót az Unter den Lindenen (-ben?). Szigorúan járványbarát körülmények között, üres nézőtér előtt. Nem kell azon vitatkozni, hogy az operaénekes ilyenkor kinek játszik, a kameráknak vagy az erkély utolsó sorának, mert az utóbbinak nem érdemes.  

A rendezés közeli rokona az Erkel Színházban játszott Lohengrinnek, rendszerváltás kori hangulatba jön el az idegen, a sok szürke öltönyös vagy bőrdzsekis fazon közé könnyű, világos ruhában. Elsa a vibráló hangú, de azért nagyon pöpec módon helytálló Vida Mikneviciute, Alagna pedig ideális idegen, felkészülten, jó német kiejtéssel, de minden szempontból beletévedve a helyzetbe. A kérdés az, hogy vajon sikerül-e otthonosra megváltoztatni a világot. Illetve ez nem is kérdés, mert tudjuk, hogy nem, inkább az a kérdés, hogy marad-e a világban vágyakozás a másik világ, a lazaság és hanyag elegancia után. Ahhoz persze jobb volna, ha az előadás végére Lohengrin nem készülne el az erejével, főleg azért, mert mégis erről volna szó, megyünk a Grál-elbeszélésig, meg is kellene érkeznünk oda.   

Ha nem, hát nem. Nem ez a hivatalos üzenete a műnek, de ez is érvényes: minden úgy jó, ahogy van. Úgy élünk, ahogy megérdemeljük. Fölösleges a szabadítóra várni.

Pár hete volt hír, hogy Gianluigi Buffont, a Juventus kapusát néhány száz euróra büntették, és egy meccsre eltiltották káromkodásért. Egész pontosan azt kiabálta, hogy Dio cane, ami többé-kevésbé magyarul is használatos, már hogy a kutyaúris.., - nem tudom, hogy lehet elkerülni ilyen esetekben az írásbeli káromkodást, de nem én mondom, ő mondja. Ami már azért is furcsa, mert nálunk mintha a kutya csak finomítás volna, kurva helyett kutyázunk, már aki használja még ezt a változatot.

Önmagában az is érdekes téma lehetne, hogy melyek azok a tízparancsolati bűnök, amelyeket az állam szankcionál, illetve, hogy melyik állam mit szankcionál, az olasz láthatóan szigorúbb a magyarnál, az ölés és a lopás államilag is üldözendő (khm), bezzeg a felebarátja házastársát bárki büntetlenül megkívánhatja. Ami az Isten nevének hiába való vételét illeti, Buffon különös visszaesőnek számít, korábban már megbüntették azért, mert Dio porcót kiabált egy meccsen, a porco disznót jelent, de hogy súlyosabb szitok-e, mint a cane, azt nem tudom. Annyi viszont bizonyos, hogy amiért Buffont megbüntették, azt a tenor José Carreras megúszta. A West Side Story werkfilmjének híres felvételén, amikor a Mariával kínlódik, egyre nő a feszültség Bernstein és közte, végül leállítják a lemezfelvételt, hogy majd másnap folytatják, Carreras dühödten csapja bele a kottát valami mappába, és közben jól hallhatóan mondja, hogy porco Dio. Soha nem értettem, miért járult hozzá, hogy a jelenet benne maradjon a filmben, de most, ennyi év után azt gondolom, vagány dolog volt tőle. Pedig eddig azt sem tudtam, hogy meg is büntethetik érte. (A bejátszásban 4 perc 7 másodpercnél.)

Ez a sorsunk, és ez nem panasz: Párizsról magyar költők jutnak az eszünkbe. Batsányi, Ady, Radnóti. Talán József Attila is, kinek ki, de nekem most megint Radnóti. Nyilván azért, mert nem vagyok Párizsban, ahogy ő sem volt, amikor a Párizs című verset írta, hiszen testszagot és ózont érez maga körül. Talán a csóróság a másik hasonlóság, hogy az ember szegény embernek megy ki, aki fontolgatja, hogy jegyet vegyen vagy bérletet, és eszi a csokoládét ezüstpapírból. Radnótit a naplója szerint meg is bámulta egy nő, ő meg odakínálta a csokit, kér talán? Nem kért. És ma is, vagy majd ha lehet, megyek, megnézem a Rue Cujas sarkát, megpróbálom fejből elmondani a verset, de nem sikerül, viszont soha nem is tudtam, mi az a Denfert-Rochereau, ami úgy hangzik, mint egy átok. Nyilván az enfer miatt, ami poklot jelent. Denfert-Rochereau azonban ezredes volt a porosz-francia háborúban, Belfort-t védte 103 napon át, és csak azért tette le a fegyvert, mert közben aláírták a békeszerződést. Kíváncsi vagyok, Radnóti tudta-e.  

Elmúltak az ünnepek, mindenki megvette az éves könyvadagjának felét vagy harmadát, remélem, nem rontom most már senkinek az üzletét, főleg, mert kulturális üzletről van szó. De úgy utólag elmondom, hogy föl nem foghatom, miért tart még mindig ez a szakácskönyv-őrület. Adja magát a megoldás, hogy azért, mert az emberek szeretnek főzni, de valahogy ez nem stimmel. Ha receptről van szó, a könyv maga egyáltalán nem a legjobb formátum, tele van kibogozhatatlan meghatározásokkal, egy csipet só, vajon mekkora az a csipet. Ízlés szerint fűszerezem. Kinek az ízlése szerint? És szakácsként én kinek az ízlését vegyem figyelembe? A magamét vagy azét, aki majd enni fog?

Ennél sokkal megbízhatóbb a mozgókép, mindenféle videók, amiből látható, mekkorát kell csípni abból a sóból. Nyilván YouTube-előfizetést nem lehet ajándékozni (vagy igen?), de csak nem a jobb adni, mint kapni tartja felszínen az egész szakácskönyv-őrületet?

De akkor mi? Adja magát a B megoldás, hogy az emberek nagy hányadát egyáltalán nem érdeklik a szép versek, mondatok, bekezdések, de attól még a könyv formátumával elégedettek. Vagy a másik oldalról nézve: azoknak is joguk van a könyvbéli megmutatkozásra, akiknek soraiban nem nyílik meg a végtelen, de még a véges sem, viszont tudnak főzni. Hogy a főzést akár új művészeti ágnak is tekinthetjük, épp olyan múlandó, mint a mandalák, és még nem is a művésznek magának kell megsemmisíteni az alkotását, megteszik azt helyette a vendégek, akik foguk között péppé csócsálják a műalkotásokat, hogy aztán a mű további alakváltozásairól most ne is beszéljünk. Az egésznek ugyan ellene mondanak az ismert emberek szakácskönyvei, ha már úgyis megmutatkozhatnak színpadon vagy pódiumon, akkor mit jönnek most a gulyáslevesükkel, kit érdekel? És, persze jó volna valami nagyobb változatosság, mert szörnyen lelombozó az a sok, önelégülten és körülbelül egyformán bazsalygó szakács, akik a különböző borítókról bámulnak az emberre, idenézzetek, mennyire jó fej vagyok. Jöhetnének a balfácánok és balfácánnők, akik már megint odaégették a rántást, vagy akiknek úgy sikerült a töltött káposzta töltelékük, hogy egészen olyan, mintha emberhúst rágna a boldogtalan vendég. Síró arcokat kérünk a szakácskönyvekre! Talán majd decemberre ez is eljön.