Röhög az ember, riheg-röhög, ha végignézi ezt az 1978-as tévéfelvételt. Demis Roussos népszerűsége csúcsán, mint a világ leghíresebb görögje, szirtakit táncol Raffaella Carrával. Érdemes végignézni, mert Roussos már az elején is nagyon viccesen mozog az ezüst surranójában, de aztán a felvétel végére visszatér, és már föl van szabadulva, hejehujázik, ha ugyan ezt csinálják a görögök, már érzi, hogy elengedheti magát, és el is engedi, mint valami csodásan kövér pillangó száll virágról virágra.

De közben a zene. Természetesen a Zorba, a görögből. Lehet mondani, hogy Theodorakisz egyműves szerző, vagy hogy a baloldalisága hozzájárult ahhoz, hogy a világnak ezen a felén nagy komponistának mondják, de a Zorbát a világnak a másik felén is szeretik, musicalt is írtak belőle. És aki két percbe valahogy bele tudja sűríteni ezt a depresszió elleni csodaszert, vagy aki öt másodperc alatt eléri, hogy az ember elkezdje rángatni a vállát, és otthoni Demis Roussosszá váljék (ha garantáltan senki nem látja), az mégiscsak igazi zeneszerző.

Bocsánat, csak a d betűknek nem tudtam ellenállni, de eszemben sincs úgy tenni, mintha Ránki Dezső nekem Dedi volna. Nekem csak Ránki Dezső. Ma hetvenéves.

Nem akarok nagyot vagy okosat mondani, csak azt, hogy mennyire rendes dolog jól zongorázni. Mert azt nem tudja magától az ember, azt a darabot meg kell tanulni, gyakorolni kell, aztán kiállni vele az emberek elé. Akkor is, ha esetleg épp semmi kedve neki odaülni a hangszer mellé. És akkor lehet beszélni arról, hogy van egy hely és idő, amíg rend van a világban, de már ez is túlbeszélés. Azt mondom, amit Kocsis mondott egy Ránkival közös próbán a zenekarnak: így játszotok, amikor ilyen szólistánk van?

Így írunk, olvasunk, sportolunk, könyvelünk, kereskedünk, élünk. De közben tudjuk, hogy ilyen szólistánk van.

A Hyppolit, a lakájban van az a jelenet, hogy valami pumpából illatot permeteznek szét a Schneider-villában. Schneiderné megáll: mi ez? Mire Hyppolit: L'heure bleue. Micsoda? L’heure bleue. Igen, mondja erre Schneiderné találékonyan.

A L’heure bleue 20. századi kreáció, 1912-ben alkotta meg Jacques Guerlain, és nevével, a kék óra kifejezéssel arra a titokzatos pillanatra utal, amikor a nap már lement, de az éjszaka még nem köszöntött be. Kevésbé romantikus lelkek azt mondanák rá, hogy szürkület. Vagy van egy szürkésebb francia kifejezés is rá, a kutya és a farkas közti idő, az egyik már visszavonult, a másik még nem indult el portyázni. Legalábbis én mindig így értettem.

Az egész csak azért érdekes, mert azt hittem, azért ez a kék óra valami modern kifejezés, amit fölkaptak utóbb a fotósok, akik szintén szerették a majdnem éjszakai tájat, de most olvastam Balzacot, a Pons bácsit, amelyben az egyik szereplő, Madame Cibot (nem visz rá a lélek a Cibot-né kifejezésre, ahogy a Bovarynéra is csak nehezen), szóval ez a kevéssé vonzó asszony azelőtt a L’heure bleue nevű kocsmában volt szép osztrigáslány. A történet idején már se nem szép, se nem lány, se nem osztrigás, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a szürkület Párizsban már a 19. században is kék volt. 

Holtan találták Alberto Vilart, a klasszikus zene és különösen az opera nagy jótevőjét. Csúnya a történet, bár nem hiszem, hogy sokan szégyellik magukat miatta. Alberto Vilar technikai cégeket alapított és vezetett, és rövid idő alatt óriási vagyonra tett szert. Gyerekei nem voltak, rajongott a művészetért, és hamarosan megtalálta, mit is kezdhetne a pénzével: támogatta a zenét. Hihetetlen nagyvonalúsággal, dollár tízmilliókkal. Aki emlékszik: régebben a bécsi operában a feliratozó készülék Vilar nevét hirdette. De ez nem olyan készülék volt, mint nálunk, amit utálnak az énekesek, mert azt látják, hogy kijátszhatják a belüket a színpadon, a közönség mégis a fejük fölött a feliratot olvasgatja. Minden szék hátuljába, illetve az állóhelyek korlátjába kis fényes téglalapot építettek, ki lehetett választani a nyelvet, vagy el lehetett zárni, ha valaki kívülről tudja a Trisztán és Izoldát. Vagy beszéli a nyelvet.

A gép most is megvan, csak Vilar nevét nem hirdeti.

Alberto Vilar ugyanis tönkrement, így nem tudta folyósítani a megígért támogatói összegeket. Hálából nem azt mondták, hogy köszönjük szépen mindazt, amit eddig tett értünk, hanem valóságos sajtóhadjárat indult ellene, ezt meg hogy képzeli, súlyos milliókat ígért a Salzburgi Ünnepi Játékoknak, azt a pénzt már fejben el is költötték, tessék valahonnét megszerezni, fizetni. De ha nincs. Akkor menjen a csudába.

A baj az, hogy Alberto Vilar a jelek szerint megpróbálta a vagyonát, illetve a befektetői vagyonát átcsoportosítani, és a végén nem tudott elszámolni 21 millió dollárral, amiért tíz év börtönre ítélték, kilencet le is ült belőle. Így aztán a neve szépen lekerült a különböző operaházak jótevőinek névsorából, a fényképei nem jelentek meg a salzburgi kirakatokban, a bécsi opera is eltüntette a feliratozóról.

Nem is ez a legszörnyűbb. Amíg a bírósági tárgyalás zajlott, Vilar megpróbált pénzt kölcsönkérni azoktól, akiket korábban olyan bőkezűen támogatott. Egyetlen ember adott neki, a karmester Valerij Gergiev. Igaz, ő bőkezűen, félmillió dollárt. Aligha látott belőle valamit.

Nagyon szégyellem, de tegnapelőttig azt se tudtam, kicsoda Vizinczey István. Tegnap óta is csak azért tudom, mert meghalt, és a világ újságjaiban gyászjelentéseket írtak az egyik legismertebb kanadai íróról, Stephen Vizinczeyről, aki Kálozon született (legalább azt tudom, hogy hol van), 1956-ban részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében, benne volt az eseményekben. Ahogy írta: a feje mellett lőttek szét egy nagy kerek sajtot, és ez nem növeli az ember vérszomját. Mindenesetre menekülnie kellett, Olaszországba, aztán Kanadába, ahová megérkezett ötvenszavas nyelvtudással, és tíz év múlva megírta az első regényét. Angolul.

Ahogy az akkori kritika írta, itt egy ember a szörnyű akcentusával, akinek még a nevét sem lehet kimondani, és harminchárom évesen az angol nyelvű próza mestere.(Tényleg nem tudják kimondani: vizinkcinek ejtik.)

Ez a könyv volt Az érett asszonyok dicsérete. Van magyar kiadása, de sosem volt a kezemben. Vagy ki tudja. Mert a cím tényleg olyan, mint valami Balzac könyvé, igazán klasszikusan hat. Kétszer filmesítették meg a regényt, egyszer sem sikeresen. Talán, ha témaínségben szenvednek a honi rendezők, megpróbálkozhatnának vele. Vagy letelt az ideje? Mindenesetre a szocialista elhallgatási technika az ő esetében fényesen bevált. Járt Magyarországon a vidám barakk időkben is, a repülőtéren szétszedték a csomagját, elkobozták a jegyzeteit, és amikor Kanada hivatalosan tiltakozott az eljárás ellen, azt mondták: bocsánat, nem tudtuk, hogy újságíró.

Az irodalmi folytatás azonban többé-kevésbé elmaradt, még két regényt írt Vizinczey, aztán inkább tanulmányokat írt, a blogján még idén is jelentek meg friss írások, márciusban a Peter Brook rendezte Lear királyról írt, amit minden évben megnézett. Februárban A kapitány lányáról.

Megrendelem Az érett asszonyokat.

Athénről volt szó valamelyik nap a Duna tévén, az athéni demokrácia alapjairól, ami, természetesen a pénz volt, az Athénhoz közeli ezüstbányák. Tévés-barlangászok ereszkedtek le az ókori járatokba, lámpákkal, fejlámpákkal, apró kamerákkal haladtak előre. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ember ilyen körülmények között fél óránál tovább kibírja épen és ép ésszel, ehhez képest a régi rabszolgáknak természetesen csak olajmécsesei lehettek, még annak a füstjét lélegezték be mindehhez. És bányászták az ércet. Nem nagyon szapora munka, egy kiló ezüsthöz egy tonna követ kellett kivájni. Szörnyű, de hát feltehetően nincs is szép történet a történelemben.

Hanem aztán föltették az athéniak maguknak a kérdést: mi legyen az ezüsttel. A népszerű válasz az volt, hogy osszák szét egyenlő arányban a polgárok között. Aztán jött Themisztoklész, és meggyőzte a szavazókat, hogy ne aprózzák el a gazdagságukat, inkább építsenek kétszáz hajós hadat, hogy ha jönnek a perzsák, meg tudják magukat védeni.

A hajókból csak száz készült el, de ennyi is elég volt a szalamiszi győzelemhez.

Azóta is azon gondolkodom, élhet-e ma olyan szónok a világban, aki meg tudná győzni az embereket, hogy egyszer-egyszer a hosszabb távú érdekeiknek megfelelően döntsenek.

Nem akarom sem az Utókor Ítélőszékét, sem a Hiperérzékeny Közönséget alakítani, de tegnap ebédidőben ment a Felmegyek a miniszterhez című igen szellemes vígjáték 1961-ből, és egy idő után csak el kellett zárni a készüléket. Valahogy nem rendes dolog ilyen filmet készíteni. Ilyen hehe-hihi nevetgélőset a téeszesítésről, pofozásról és egyéb furfangos és megalázó kényszerítésekről.

Csak hát kit utáljon érte az ember? A színészeket. Semmi okunk nem abból indulni ki, hogy a színész ostoba, az orránál nem lát tovább, Páger öt éve jött haza, nyilván nem azért, hogy válogasson a főszerepek közül, vagy talán nem is volt abban a helyzetben, hogy kifogást emeljen. Gózont meg mintha direkt szívatták volna a háború utáni filmekkel, nem kispolgárkodunk itt, a Janikában is neki kellett azt mondani, hogy „Amerika hangja”, itt is agrár-öntudattal örül a száz százaléknak.

Marad a rendező, Bán Frigyes, aki nyilván azt mondaná, ha kérdezhetnénk, hogy vele meg mi baj van, ő csak azt mondta, gyere be balról, a kamera meg legyen itt, csapó, forog, tessék. A világ már csak ilyen. Nincsenek benne rossz emberek, csak rossz filmek.

Ugye, az atyai név, amit viselni kell. Ebben az esetben kissé súlyos név, Igor Ojsztrah apja a nagy David Ojsztrah volt. Hogy ez mennyire hátrány vagy előny, azt nehéz megmondani, mindenesetre ott volt egész életében a nyakán. Ő is Ojsztrah, de nem az. Nem David. Még csak nem is a legjobb Ojsztrah-tanítvány, mert az Gidon Kremer.

Akárhogy is, nem vidám, hogy csak bő két héttel a halála után terjedt el a hír. Sokan nyilván azt mondták rá: nem is gondoltam, hogy még él. 

Jó volna azt mondani, hogy mekkora hegedűs volt, én, amikor hallottam, már nem volt akkora hegedűs, de nem is volt fiatal. Hanem a lemezeket hallgatva, amelyeken az apjával együtt játszik Mozartot vagy Bachot, néha gondolkodni kell, hogy most melyikük is játszik. Azért az is nagy szó.

Tegnap temették a Beatles hárfását. Nyilván így ennek nincs semmi értelme, a Beatles négy tagból állt, három gitár, egy dob, a tagokból meg kettőt már régen eltemettek, kettő, amennyire tudom, jó egészségnek örvend. Akit eltemettek, az Sheila Bromberg volt, aki a She’s Leaving Home-on játszotta a bevezető futamokat. Illetve utóbb is játszik, de akkor már meglehetősen háttérbe szorítja őt a kamarazenekar.

Voltaképpen a Beatles történetének ez elég érdekes része, ahogy túlnövik magukat, ahogy már teljesen elképzelhetetlenné válik, hogy ezeket a dalokat élőben is előadják. Egyáltalán: ahogy szétmegy az együttes eszméje, ebben a dalban Harrison és Ringo egyáltalán nincs jelen. A szerző felismerhetően Paul McCartney, az ő világa ez a balladázás, profi hangszerelő tett az egész alá klasszikus alapot, Lennonnal ketten énekelték föl a szólót és a kíséretet. A dal, amennyire tudom, nagyon népszerű volt, nyilván az otthonról szökő lányok balladájaként, annyi év társas magány után várta őket valami fazon a pályaudvaron. Innét nézve túlságosan is kihasználja a kamaszkori boldogtalanságot és meg nem értettséget, de ez csak az ideológiai alap. Ha csak dalként hallgatom, akkor is fájdalmasak a hülyén elnyújtott szótagok, hogy huuuuusband, meg kiiiitchen, és minden versszak úgy kezdődik, mintha egy tizedmásodperc le volna vágva a hang elejéből. Az egész számomra olyan, mint az Eleanor Rigby, csak rosszabb, ámbár lehet, hogy egyszerűen nincs szívem. Meg hát eltelt azóta majdnem ötvenöt év, azóta talán a lány lányának a lánya is elment otthonról.

Tudom, kicsit olyan ez a helyzet, mint Jakabos Zsuzsával, örül, hogy ő a legszebb magyar úszó, de ha egy másodperccel gyorsabb volna, annak még jobban örülne. Diákkoromban azért ez nagyon foglalkoztatott, hogy mégis melyik a legszebb az írók közül. Ha már olyan klassz foglalkozásuk van, melyikük az, akinek a belső gazdagsága külső vonásokban is megnyilvánul. Ki volna a leghatásosabb irodalmi reklámarc: tessék, aki ezzel foglalkozik, az így néz ki.

Kiírhatjuk, persze, a pályázatot kortársakra is, nem akarok megfutni a feladat elől, de most mégis a diákkori állapotok érdekelnek. Nyilván nem Móricz és nem Babits, de akkor?

Talán Kosztolányi. Jó magas, kicsit bohócos az arca a mosolyával, meg talán nőies a becsippentett szája, de nem is ez a baj vele, hanem valahogy ő már nem néz ki írónak. Mert túlságosan is annak néz ki a homlokba eső fürttől? Nem tudom, olyan, mint aki alakítja az írót. A másik tippem Pilinszky, ő aztán irodalmi a madárcsontozatával. Előny, ha nem nyitja ki a száját, és nem látszik, hogy fogsorilag… Ámbár fogsorban Szentkuthy verhetetlen.

Most ez olyan, mintha pimaszkodni akarnék, de eszemben sincs.