Kamaszkoromban mindenki paraszt volt. Mindenki, aki nem mi voltunk. Aki máshogy öltözködött, más zenéket szeretett, más szavakat használt, bármiben különbözött. De paraszt vagy, mondtuk egymásra. Aztán egyszer ezt megpróbáltam nemzetközileg is alkalmazni. Kinéztem a szótárból, és a Balatonnál nyaraló osztrák gyereknek azt mondtam, du Bauer. El volt hűlve. Most ezt miért mondom neki? A sértő szándékot egyáltalán nem érezte, csak a tévedést: ő nem földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik.

Megvilágosító pillanat volt.

Csak azért mondom, mert ez a parasztkodás vagy parasztolás mintha tényleg alábbhagyott volna az utóbbi időben. A politika még óvatos, inkább gazdát mond paraszt helyett, de mintha halványult volna a negatív agrárkép.

És ekkor, váratlanul mi történik? Nézem az egyik férfi divattanácsadó oldalt (hogy miért, arról most nem tudnék számot adni), és a beszélő azt mondja, hogy aki sportpapucshoz fehér sportzoknit húz, az egyszerűen paraszt. Nem magyar paraszt, amerikai. Peasant.

Most ők kezdik?

Este Netrebko, vannak balsejtelmeim, de most nem róla van szó, mégcsak nem is Toscáról. Vagyis azért a Toscáról, hogy mennyire jó opera, mennyi jó szerep, és még akinek két mondata van, az is valaki.

De kell, hogy valaki legyen? Ez egy ideje már bosszantott, hogy jönnek ezek az öreg vitézek, basszisták, eléneklik a sekrestyést, és nem nyugszanak bele, hogy csak arra kellenek, hogy előremozdítsák a cselekményt, rögtön figurát teremtenek. Tubákolnak, és zenére szippantják fel a dohányport. Biztosan valaki kitalálta 1915-ben, és azóta megy tovább, mint élő hagyomány. A Tradition nem Schlamperei, csak Blödsinn.

Hát, arcra pottyanás. A tubákot Puccini találta ki. De annyira, hogy még a partitúrába is beleírta. Neki volt fontos, hogy a szerep szerep is legyen, ne csak kötelező.

Tegnap eltemették Kántor Pétert. Pontosabban a temetés valószínűleg nem a legmegfelelőbb szó, nem halmoztak földet a hamvai fölé, hanem vízre tették, folyóra, Dunára, hogy elmerüljön, és hallgassa a víz bölcsődalát, mint a Schubert-dalban. Folyami költő, mondta magáról. És tényleg.

Mintha ez az „és tényleg” volna a jelenség lényege. Költő, és tényleg. Tényleg úgy él, mint egy költő. Úgy érzékeli a világot, mint egy költő, és segít megtanulni úgy látni mindent. Fölmegy a Margit-hídtól az Árpádig. Egészségügyi séta. Neki meg kaland, mert véletlenszerűen ott állnak a hajók, és a hajóknak neve van, és pár éve még az apjával járt ezen az úton, és vitték a rövid nyelű lapátot, ami rejtélyes módon eltűnt az apa halála után, és, és, és. A világ ámulnivaló. Van, aki meg tudja írni, van, aki nem. De ámulni neki is szabad.

Van az örök kérdés, hogy ha a fiatalon meghalt szerző nem hal meg fiatalon, vajon mi történik. Többnyire el sem lehet képzelni. Mondjuk Mozart csak annyit él, mint Beethoven, plusz húsz évet, és közben a komponálási sebessége a felére-harmadára csökken, akkor is: hány opera még? Lehet, hogy a Figaro házasságát ma nem is hallgatnánk, mert az csak egy korai zsengéje volna? Képtelenség.

Ez azonban más eset. Talán.

Raffaellóról van szó, a Sixtusi Madonnáról, ami, természetesen nem Rómában van, nem attól sixtusi, hanem mert a kép bal oldalán Szent Sixtus látható. A festmény Drezdában van, volt, tíz évet leszámítva, amit hadifogságban töltött az oroszoknál. Ennek megfelelően túl kellett élnie a drezdai bombázást, de túl is élte, egy vasúti alagútban vészelte át azt az éjszakát, aztán megtalálták, Moszkvába vitték, és ott valaki azt mondta rá, hogy a Madonna pillantása ugyanolyan, mint a zsidó anyáké, ahogy álltak a koncentrációs táborban a gyerekeikkel.

Amikor ezt elmondják a Raffaello – az ifjú zseni című filmben, az ember bólint, rendben, mi mást mondhatnának.

Aztán rájön, hogy tényleg. Tényleg ijedt arcot vág a kislány az óriási gyerekkel a karjában, és ha ez nem volna elég, a kép széle mellett ott az a sok halvány gyereklélek, ki nem alakult arcvonások. Talán az aprószentek, a betlehemi gyermekgyilkosságok áldozatai. Azért ez nagyon más, mint a Tengelicés Madonna.

És Raffaello utolsó Madonnája.

Jó film a Raffaello, az ifjú zseni, ha nem is nyerne valami címbajnokságban. Meg talán nem is annyira jó film, az én idegrendszeremnek például túl sokat csellóznak, de akkor is sok érdekes dolog van benne. Még csak nem is Raffaello-korabeli történetek, hanem pár száz évvel későbbiek. Ez a kép, amit az ember látott, Rómában van, a Galleria Borghesében, de nem ismertem a kalandjait.

Mert hogy egyáltalán nem így nézett ki, és azt sem tudták róla, hogy Raffaello. Meg azt sem, ami most talán jobban látszik, hogy bár teljesen más a színvilága, azért aki festette, az látta a Mona Lisát. Volt tehát a galéria raktárában egy szép kép, de Rómában ahhoz, hogy egy kép az állandó kiállításon szerepeljen, sajnos nem elég szépnek lenni.

Egy pillanat. 1930-ban a kép nem ennyire volt szép, mint most, csak ennyire.

Addigra azt már látták, hogy erősen átfestették az idők során. Röntgen már volt, de hogy használták-e műtárgyakra is, azt, sajnos nem tudom. Mindenesetre a Galleria igazgatója, bizonyos Roberto Longhi rendíthetetlen szívvel elrendelte a kép megtisztítását, és ez lett belőle. Ma már azt is lehet tudni, hogy amíg a modell ült, nem egyszarvú volt a kezében, hanem kiskutya. Az is szimbólum, a hűségé, de Raffaello, vagy a megrendelő inkább a szüzességét választotta.

Szólok előre, hogy ez szörnyű lesz. Szörnyű volt. Jennifer Hudson énekli a Nessun dormát a Central Parkban, egy többé-kevésbé újranyitási koncert alkalmából. Maga a koncert nem végződött jól, mert eső és villámlás miatt a hivatalos programot nem is tudták végigjátszani, de, gondolom, körülbelül ilyen volt. New York Philharmonic és Marin Alsop, éppenséggel minden adott.

Tulajdonképpen ez az, amitől mégis le vagyok nyűgözve. Hogy megpróbálja. Az a Jennifer Hudson, aki tényleg bármit elénekel, nincs számára megoldhatatlan feladat, legalábbis a saját műfajában, de ez így képtelenség.

Lehet, hogy csak nekem képtelenség, valaki mintha sírva nézné a közönség köréből. De hogy néha nem árt hangsúlyozni, hogy az operaénekesek nem hétköznapi emberi lények. Még a rosszak sem.

Régebben ez eléggé idegesített. Nem képzelem, hogy a popzene története szent és mindenkinek ismernie kellene, de azért nem árt tudni, hogy a Darabokra törted a szívem az nem a Halott Pénz tagjainak fejéből pattant ki. Vagy hogy a Knocking’ On Heavens Door első előadója nem a Guns N’ Roses volt, még ha sokra is vitték vele. Mintha az újabb és újabb nemzedékek azzal tüntetnének, hogy előttük nem is volt élet, vagy ha volt, őket nem érdekli, nekik a világ teremtése a saját eszmélésükkel esik egy napra. Persze, Pityu.

Mindez csak addig idegesített, amíg rá nem jöttem, hogy de hát én is ilyen vagyok. Rajongok az All That Jazzben azért a jelenetért, amikor vége a dalnak, hogy úgy mondjam, jön a halál, eléneklik a régi Simon and Garfunkel-számot, a ByeBye Love-ot, egy kicsit átigazított szöveggel, love helyett life, cry helyett die. Az egész egy nagy csoda, énekes, táncos, lelkierős csoda, Bob Fosse ahogy a szemébe néz a jövőnek. Szerencsére nem a közvetlen jövőnek, még nyolc évig élt.

Na jó, csakhogy a dal… Nem Simon and Garfunkel-szám, hanem az Everly Brothers énekelte először, az ötvenes években. A két testvér nyilvánvalóan hatott Paul Simonékra is, egy időben együtt is koncerteztek, még ha az Everly-testvérek hangja azért keményebb, határozottabb volt, mint a szívünkhöz közel állók bégetése. De a lényeg, hogy volt élet a hetvenes évek előtt is.

Volt. Most épp arról szólnak a hírek, hogy nincs. Meghalt az idősebb Everly, Don. A fiatalabb már évekkel ezelőtt.  

Erre ébredtem, fogalmam sincs, miért, hogy És akkor jött a Tenkes kapitánya. Valamiért úgy emlékeztem, hogy a Hungaroton kevés dicsőséget szerzett igazgatója, Ella Péter volt az előadó, de tévedtem, a testvére énekelt, Ella Miklós. De azért az ember elgondolkodik, hogy is van ezekkel a gyerekszínészekkel és –szereplőkkel, akikből aztán vagy lesz felnőtt színész, vagy nem.

Tegnap láttam a Netflixen a Forrest Gump forgatásáról készített dokumentumfilmet, egyébként döbbenetes, mert az hinné az ember, hogy egyetlen diadalút az egész, hát nem éppen. Kilenc évig tartott, amíg a könyvből film lett, és rengeteg fordulat volt a kilenc év alatt. Ki kellett rúgni a regény íróját a forgatókönyv éléről, mert túlságosan ragaszkodott magához, Forrest jár az űrben, meg amúgy is 160 kiló. Aztán jött a Rain Man, és azt gondolták, két autistát (igazából savant szindrómában szenvedőt) nem bír el a filmes piac. Ebben is tévedtek. Vágták a költségvetést, de akkor már Tom Hanks is beszállt, adott pénzt, és nagyobb részesedést kért. A végén nem járt rosszul, sőt. A lényeg az, hogy Hanks így is sokat küszködött, hogy milyen stílusban, milyen akcentussal beszéljen Forrest. Nem akarta túlerőltetni a déli kiejtést, de akkor mégis mi legyen. Aztán rájött a megoldásra: úgy fog beszélni, ahogy a gyerek Forrest. Aki nem volt színész, úgy beszélt, ahogy beszélni tudott, Tom Hanks meg egyszerűen levette a beszédstílust, ezt a tagolt, némileg indokolatlanul hangos beszédmódot. Ezt vette aztán át Bubik István, szóval a gyerek hanghordozása, mondhatni körbejárta a földet.

Hogy bezáruljon a kör: Ella Miklósból nem lett sztárzenész, az ifjú Forrestből nem lett színész, de például Esze Dórából, akinek valaha Koós János sírt a telefonba, mégis művészféle lett, író, műfordító, talán énekes is, bár bevallom, a Málnafolyó óta nemigen követem a munkásságát. Egyszer talán majd pótolok.

Egy kicsit kincstárilag mondom, de azért még hiszem, hogy a nagy Liszt-élmény még vár rám. Ránk. Persze, az is kérdés, hogy egyáltalán hány Liszt van. Mert ha csak a képeket nézzük: van a pretty boy, aki valahogy elkomolyodik, de attól egyre inkább pozőrré válik. Aztán van az öreg Liszt, aki leginkább úgy néz ki, mint Kassák Lajos. Nem is érti pontosan az ember, hogy ha valaki ennyire keveset változtat a megjelenésén meg a frizuráján, hogy lehet ennyiféle.

De hát a zenében is ennyiféle. Van a népszerű Liszt, akit könnyű követni, Les Preludes meg II. magyar rapszódia, van az öreg, akinél érezni a saját utat, a jövőbe vetett gerelyt, hogy igazán nem akar már tetszeni senkinek. És van a nehezen megfogható, még nehezebben szerethető, emelkedett és fárasztó, egyházi zenék, végtelen ünnep. Mintha nem egy zeneszerző különböző korszakai volnának, hanem mondjuk a 19. század történne meg egy életben.

Tulajdonképpen irigylem azokat, akik azt mondják, Liszt egyszerűen rossz. Hol közönséges, hol unalmas, de soha nem mérhető a legnagyobbakhoz. Aki ezen az alapon van megtakarítja magának a munkát, hogy egyszer megnyíljon a szeme, füle, lelke, de legalább rend van a világukban. A többieknek a nagy rendetlenségben aztán vagy megjelenik a teljes Liszt, vagy nem. Majd kiderül.

Azt mondja édesanyám, nem tudnék-e neki valami nyári olvasmányt ajánlani. A nyárin ő nem azt érti, amit mindenki, Agatha Christie, Rejtő, Wodehouse, hanem csak hogy épp nyáron olvasná. Büszkeség és balítéletet olvastad? Nem. Mekkora mázli. Az összes leányunokád kedvence, van, amelyik ötször, azóta talán már hatszor olvasta, hol angolul, hol magyarul, ilyenek ezek az új generációs csajok. Lesz miről beszélgetnetek.

Eltelik két hét, látom, hogy a könyvjelző nehezen vándorol előre, aztán egyszer csak jön, Jane Austen a kezében. Na, mi van, befejezed? Nem, dehogy, elég volt, visszaadom. De miért? Poros.

Nem úgy poros, hogy por fedi, hanem hogy régies. Mondom neki, hogy értem, értem én, mégis lassan kétszáztíz éves a regény, és ez még csak nem is a legfrissebb fordítás, még Szenczi Miklós 1950-ből, de magyarázd el nekem, hogy ha annyira poros, akkor az unokád hogyan tudja ezt újra és újra elolvasni, átélni, örülni neki. Legyint egyet, hát mert a férjhez menésről van benne szó.  

Most épp meg vagyok ettől ijedve. Lehet, hogy igaza van? Hogy a könyv korát, egy bizonyos szint fölött nem az jelzi, hogy mikor is írták, hogy kétfogatúval járnak benne, vagy repülővel, hanem hogy miféle problémákról beszél. Lehet, hogy ahogy öregszünk, és ahogy lehagyjuk az írókat korban, egyre kevésbé tudnak majd valami olyat írni, ami tényleg és mélységesen érint bennünket?