Milyen az ideális zongorista-kéz? Nyilván mindenki elgondolkodott már ezen, de azok biztosan, akik tévében vagy az első sorokból nézik a koncerteket. Van valami közös a nagy billentyűkirályokban? Nagy vagy kicsi a jobb? Van valami közös az olyan távoli zenei rokonokban, mint Szvjatoszlav Richter és Schiff András? 

Ha van is, nem a kezük. Richteré hatalmas, vaskos, nehéz, Schiffé kicsi. Akkor forduljunk a történelemhez? Liszt Ferencé milyen volt? 

Ezt véletlenül lehet tudni, Liszt keze megmaradt festményeken és kőbe faragva. Inkább nagy, de amit a kortársak is jellemzőnek találtak, az az ujjak közötti bőrrész visszahúzódott jellege volt, amitől olyan volt Liszt keze, mint az úszóhártyás láb ellentéte. De egyébként, hogy kicsi vagy nagy, arra nincs recept. Kocsisé nagy volt, Ránkié átlagos, mindegy, csak mozogjon. 

Eszembe jutott még valami, ami feltűnt nekem is, és a statisztikák is megerősítik, de nem szabályként, csak amolyan "mintha számítana" alapon: talán szerencsésebbek azok, akiknek az ujjai hosszában nincs nagy különbség. Az egész kérdés is innét jutott eszembe, az új Trifonov-lemez borítójáról. Nem egy őrületesen szép művészkéz, de zongorázni lehet vele. Legalábbis Trifonov tud.   

Tudom, hogy lemaradtam az évfordulós merengésről, már november van, Shelley pedig október 25-én írta az Ódát a nyugati szélhez. Ráadásul 1819-ben, szóval volt mostanában kerek évforduló, de arról még jobban lemaradtam. Nem mintha az ember a versolvasást dátumokhoz tudná igazítani, a Himnuszt januárban, a Nemzeti dalt márciusban. De legalább akkor…

Nem is ez foglalkoztatott, hanem maga a forma, az óda, amely öt énekből áll, és tercinákkal rímel, hogy vajon miért. Lehet, hogy ez olyasmi, amit mindenki tud, aki olvasta Shelleyt, de én megakadtam, nyilván azért, mert úgy vagyok vele, mint bárki (pont a Dantét fordító Nádasdy Ádámot számítva), ha tercina, akkor az Isteni színjáték. Van valami oka annak, hogy Shelley épp ezt a formát választotta?

Talán van. Az Ódát a cascinai erdőben írta egy nap alatt, vagyis annyi idő alatt, amennyit az ember egy erdőben eltölteni képes októberben, nézte, hogy cibálja a lombokat a szél, és hogy ugyanez a szél, pontosabban annak azúr húga bele nem fúj a klarionba, holt magvakat ébreszteni.

A cascinai erdőben? Toszkánában? Tényleg, onnét ismerős a város neve, Firenzéből, oda tervezték valaha a város két hírességének festő-párbaját, Leonardóé lett volna az anghiari csata, Michelangelóé a cascinai. Mint tudjuk, egyik kép sem készült el, Leonardónak az új módszer nem vált be, hogy a festéket ne a vizes falra kenje, Michelangelót meg hívta Gyula pápa. Hogy mit festett volna, azt lehet tudni, mert a kartonról többen is készítettek másolatot, közülük Bastiano Sangallóét tartják a leghívebbnek, bár ezt nem tudom, hogyan lehetett kideríteni, ha az eredeti nem maradt meg. Mindenesetre ezek a gipszfigurák állnak körülbelül úgy, ahogy Michelangelo szerette volna.

De nem ez a lényeg, hanem Shelley. Igaz, Cascina közelebb van Pisához, mint Firenzéhez, de talán tényleg ez volt az eszme: Dante rímképletével beszélni a szélhez és a szélről. Persze, aki tud, annak megy.

Azt mondják, hogy csak élő koncerten derül ki, egy zenei előadó mire képes, a stúdióban mindenki zseni. Ez, persze, nem igaz, de eszembe jutott most Bächer Iván egy története. Az apja, Bächer Mihály játszotta lemezre valamelyik Beethoven-szonátát, és egy rész sehogy sem sikerült. Nekiszaladt újból és újból, de csak nem jött össze. Próbálkozott újból, amikor megszólalt valamelyik technikai ember: hagyja, művész úr, ennyiből már megoldjuk.

Az is igaz, hogy ma kevesen hallgatják Beethovent Bächer Mihály előadásában.

Az egész Vikingur Ólafssonról jutott eszembe, akinek nagyon készültem a koncertjére. Még tavasszal. Elmaradt. Akkor ősszel, amikor Várdai Istvánt kíséri. Elmaradt. Vagyis nem maradt el, csak a közönség volt kénytelen elmaradni, de a két fiatal zenész kisétált az ijesztően üres Müpa színpadára, és eljátszották a magukét. Mintha az emberiség utolsó üzenete volna a földönkívüliek számára. Ledobták az atombombákat, vagy cián került a levegőbe, csak ők ketten maradtak, és azért is eljátsszák a műsort. Aztán kimennek a szabadba, és követik a milliárdokat.

Ez most érvényes? Élőnek számít, ha ők élnek, és mi vagyunk a földönkívüliek a képernyő előtt?

Minden tudományos-fantasztikus emelkedettséget lenyesve az eseményről: jó koncert volt. Ólafsson sem annyira semmilyen, amilyenre számítottam a lemezek alapján, nem felfoghatatlan virtuóz, de tud zongorázni, és nincsenek rossz hatással egymásra Várdaival. Azt megsaccolni sem tudom, hogy ki volt jobb hatással a másikra, de végül is mindegy, helyesek, ahogy ott állnak a nagy csendben, intenek a kameráknak, szevasztok, kedves nézők, találkozunk a Marson.

Tényleg eddig is elment volna Haydn? A D-dúr szimfóniáról van szó, a számozás szerint a 93., de ha tényleg az volna, akkor ezt játszották volna először az első londoni útja során. Most azt valószínűsítik, hogy ezt csak harmadszorra adták elő, igazság szerint más volna a szimfóniák számozása, viszont ez már majdnem teljesen mellékes. De csak majdnem, mert akkor nem ez volt a bemutatkozó műve, hanem már megismerte a környezetet, tudta, mekkora teremben fogják előadni a darabot, mennyire odaadó a közönség, hogyan lehet megragadni a figyelmüket.

Végiggondolja, és mond egy viccet. A vicc pedig az volna, hogy szól a szépséges lassú tétel, lágy és édes dallam, aztán a tétel vége felé még meglassúdik egy kicsit, játszadoznak a hegedűk, apadoz a zokogás a csalogány csöpp szívén, és amikor kipottyanna az első könnycsepp a hallgatóból is, akkor a fagott búúú, vagy frúúúúú, vagy valami ilyesmit fúj. Csak vicc volt, bőgőmasinák. Ébresztő, még két tétel hátravan.

Azt szokták mondani, hogy Haydn ott belefingott a nullás lisztbe, vagy ha nem is oda, de a saját szimfóniája közepébe. És a sok lemezfelvétel közül ezért is a Széll György vezényelte változatot szokás kiemelni, hogy na, erről van szó, Széll nem finomkodik, nála a hanghatás az, aminek lennie kell, végre egy bátor karmester.

Meghallgattam Széllt is, mást is, de szerintem nem erről van szó. Lehetne, rossz szavam nem volna, nem az arcomon megjelenő pír mondatja velem, de itt egy kicsit elszálltak a zenemagyarázói fantáziák. Ez a fagotton megszólaltatott búúúúú vagy frúúúúú nem a szellentést imitálja, hanem azt, amikor az ember a két ajka között kidugja a nyelvét, és amolyan recsegő hangot fúj. Nem tudom, magyarul ezt hogy mondják, és bár eszemben sincs úgy tenni, mintha angolul jobban értenék, mint magyarul, véletlenül ismerem az angol kifejezést rá: to blow the strawberry. Megfújni az epret. Az eper nyilván az ajkak és a nyelv pirosságára és felületére utal. Hatását tekintve ez is szamárfül a picsogóknak, de legalább szaga nincs.

Na, hová rohanjunk? Ez volt a tegnapi kérdés, ma már zárva tartanak a múzeumok, tegnap volt az utolsó lehetőség átismételni valakit, Dürer vagy Scully? Vagy Besnyő Éva. Kassák Múzeum, Óbuda. Ez ő.

Bár készített önarcképeket is, ezt nem maga kattintotta, talán azokon a régi Rolleiflexeken nem is volt még önkioldó. Tehát a férje, John Fernhout az, akire ilyen nagy és dacos szemekkel néz, az ember azt érzi, hogy nagyon nem unatkozhattak. Besnyő Éva huszonnégy éves a képen (vagy huszonhárom), és ugye, döbbenetes a maisága, a modernsége, a haja, az öntudata – nem ijed meg a fényképezőgéptől, bármelyik oldalán is áll vagy fekszik. Megszokta már, nemcsak fényképezett, de modell is volt, ilyenkor nem is tudja az ember, hogy a férj készítette-e róla a képet, vagy mégis ő magáról, tudta, mit akar közölni a világgal. Talán ketten együtt, ebben van a kép ereje.

Minden oka megvolt már Besnyő Évának a magabiztosságra, élete legfontosabb képeit már elkészítette, a bányász háta feszülését, a nagybőgőt cepelő kisfiút, és társaikat. Ezt nem én mondom, hanem ő az ott megnézhető portréfilmen, egy szép adag kép fölött ül, ezt is huszonegy évesen csináltam, meg ezt is. Talán vissza kellett volna vonulnom, mélázik, akkor igazi rejtélyes alakja volnék a fotográfiának. Ehelyett dolgozott meg élt, a portré elkészülte után még hetven évet. És milyen jó így.

Biztosan sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a regény az két vaskosabb papír közé beszorított rengeteg szó. És van olyan regény is, amire ez igaz. Pontosabban: ez minden regényre igaz, de ha csak ez igaz, akkor valami nincs egészen rendben.  

Pedig sajnos ez az alapélmény Maros András dánjait (Két-három dán) olvasva. Hogy a lényeg az, ami hiányzik, a szavak és mondatok közötti rend, hogy nem csak úgy vannak és szaporodnak a papíron, de okkal vannak, és annyian vannak, ahányan lenniük kell. Bárhová nyúlok, minden oldalon van példa a szavak cséplésére. Mondjuk a történet harmadik harmadából, amikor Mikkel, az egyik dán észreveszi, hogy a budapesti recepciós lány csinosabb, mint ahogy emlékezett rá. És erről eszébe jut egy dán lány, Jozefine, aki viszont a második találkozásra csúnyább volt, mint az elsőre. Ez most mi? Hogy kerül ide Jozefine? Miért kell nekem, az olvasónak utat vágni a szavak szemétdombján, miért nekem kell kiválogatni, mi fontos és mi mellékes? Mennyi időt kapok addig, amíg kimondom: hiszen itt minden mellékes? Itt a fél oldalon megjelenő Jozefine semmivel sem érdekesebb, fontosabb, közelibb, mint a regényt kitöltő három dán. Akik, persze, annyira dánok, mint én, azt mondják, hogy „embertelen” meg hogy akkorát esett, mint az ólajtó. Dán ólajtó, nyilván.

Návai Anikó jutott eszembe, akinek egy interjújában azt mondta Kevin Spacey: nem kerget a tatár.

Van egy fazon az interneten, David Hurwitznak hívják, és nagyon érdekes videókat tesz közzé. Hogy pontosabb legyek, a videók maguk egyáltalán nem érdekesek, egy szemüveges, szakállas, kopasz férfi magyaráz lemezekről – de amit mond, az fontos. Az egészben ugyan van valami világvége hangulat, mert mindig a legjobb lemezeket keresi, mintha az emberiségnek lezárult volna egy kulturális utazása, képzeljük el ezt más művészeti ágakban, mi volna, ha valaki megjelenne, és a legjobb könyvet vagy a legjobb festményt keresné – ne képzeljük el. Mindenesetre Hurwitz érti a dolgát, ismeri a lemezeket, és mindent egy kicsit belülről is megtapasztalt, hiszen nem csak kritikus, de ütőhangszeres művész is, már az is jó szórakozás, ha az ember utána hallgat annak, amit mond, rossz belépéseket, ijedtükben elhallgató harsonásokat keres a felvételeken.

És az egésznek hihetetlen kedvcsináló ereje van. Eddig azt se nagyon figyeltem, hogy Solti Györgynek hány Mahler-ciklusa van, az a chicagói, gondoltam, aminek olyan szörnyen nagyképű a borítója, szemtől szembe Gustav és Georg, az ember fejet csóvál, és ez az, amire nem kíváncsi. De van egy londoni változat is, ami Hurwitz szerint sokkal jobb, és valamivel tényleg jobb, ami a 9. szimfóniát illeti, de ez a valami nekem épp csak egy hajszál – ha szabad ilyesmit emlegetni Solti kapcsán. Mert Mahler utolsó szimfóniája kapcsán a szívet muszáj emlegetni, mégis erről van szó a végén, a kihagyó szívről, az eliramló életről, de szívben Solti nem volt nagyon erős, vagy nem mutatta, az embernek mindig az az élménye, hogy a csipogós metronómját hallgatja, és ordít, hogy eltértek a zenészek a tempótól. Mégsem szerencsés, ha a Dickens-féle Karácsonyi énekből a fösvény és kőszívű Scrooge vezeti a muzsikusokat.

Mintha ebben volna a hangfelvétel gyöngéje. Scrooge megváltozhat, de Solti nem fog újabb Mahler 9.-et vezényelni.

Már majdnem vége a könyvnek, Maros András regényének, Két-három dán a címe. Most épp ott tartok, hogy a három dánból az egyik, Magnus egy negyedikkel beszélget, Dideriksennel, aki, ha jól sejtem, az írói képzelet szülte író. Elég ostoba a beszélgetés a happy endről, hogy ott van az Álom luxuskivitelben, a filmváltozatban bezzeg vidám a befejezése, hosszan el is mesélik, hogy miért. Ez egy visszatérő idegesítés a könyvben, hogy filmekre hivatkozik a szerző, de nem bízik az olvasó műveltségében, tehát hosszan el is meséli, mi történik a filmben. Ennek vajon mi lehet az értelme?

Mindegy, elmesélik a film végét, macska, gyűrű, taxi, leteszem a könyvet, mi hír a világban. Meghalt Marguerite Littman. Számítottak rá az újságok, hogy nem mindenki tudja, ki Marguerite Littman, odaírták hát, hogy ő ihlette az Álom luxuskivitelben-ben-ben-ben Holly Golightly alakját. Hogy ezen kívül még mit csinál, azt elég nehéz összeszedni. Déli akcentusra tanította Paul Newmant a Macska a forró bádogtetőn miatt, ismert és inspirált írókat, Capote mellett egy másikat, akit a film tett közismertté, Christopher Isherwoodot, dolgozott a fotós Richard Avedon mellett. Férjhez ment néhányszor, és az utolsó férjével Angliába költözött, ahol AIDS aktivistaként kezdett dolgozni. Az alapítvány azóta beolvadt az Elton John alapítványba, de ebben a formában még létezik.

Van egy anekdota, amit most Marguerite Littman halála alkalmából újra elmesélnek, de jó is. Littman és Truman Capote együtt üldögélnek Velencében a Cipriani teraszán. Arra megy egy rettenetesen sovány lány. Anorexia nervosa, mormolja Littman az orra alatt, mire Capote: jaj, Marguerite, te tényleg mindenkit ismersz.  

Maszkot visel a Pintér Béla Társulat a Vérvörös, törtfehér, méregzöld című előadásban, de nem a szokásos arcmaszkot, hanem a szájat, orrot, szemet eltakaró, ördögszarvas busófejeket. Még világítanak is. Bejönnek vele, és, mondhatni: az előadás el van kezdve. Be is lesz fejezve, és próbálom nem ellőni a poént: Oidipusz-történet. Bevallottan, nagyon hamar az, csak az a kérdés, hogy mikor esik le a húszfilléres. Az ötödik percben, amikor a szfinxet emlegetik, vagy a hatodikban, amikor elkezdik felsőbb utasításra a bűnöst keresni. Vagy az előadás előtt, hiszen a színlapra is rá van írva.

A történet kétszáz év múlva játszódik, az Újpesti Piac kétszáz éves lépcsőinél. Magyarországon megint vírus tombol, de tombolt már egy korábban is, aminek következtében a világos bőrű lakosság nagy hányada elpusztult, a cigányok lettek többségben. Más nem nagyon változott.

Valahogy ez volna a lényeg, legalábbis remélem, hogy nem bennem van a hiba, amikor nem kezdek el rasszizmust kiabálni. Mert látom, hogy kiabálnak, hogy sokan vannak, akik szerint ez most mellé ment, hogyhogy a cigányok veszik át a hatalmat, mi ez, ha nem kocsmai hőzöngés, többen vannak és egyre többen, előbb vagy utóbb…

Bocsánat. Úgy tetszettek megismerni Pintér Bélát, mint aki kocsmai módon hőzöng? Vagy csak hirtelen megőrült, egy darab erejéig? Vagy bizonyos szavak, mondjuk az, hogy cigány vagy testvérem nem ejthetőek ki ezentúl a színpadon? Ami valóban történik, az nem számít? Hogy a ruhák csillognak ugyan, de nem gúnyosan, hiszen nagyon is szépek, leginkább Indiára utalnak. Hogy a szereplők neve valóban cigányos és sok orron át kiejtett á hang van a beszédükben – de erről ki tehet? Nem lehet (egyelőre) úgy cigányokat ábrázolni a színpadon, hogy a főhőst báró Rhédeynek hívják, és raccsol. Ebből értünk.

A szövegre tessék figyelni. Ha rasszista volna az előadás, jönnének a sztereotípiák, a cigányok munkakerülők, lopnak, verekednek, putriban laknak, és nem is akarnak máshol. Nem erről szól az előadás. Viszont sok minden egyébről, ha épp a társadalmi-politikai tanulságokat keressük, akkor arról, hogy a többség elnyomja a kisebbséget, nem csak elnyomja, de gyanakszik és utálkozik is közben, hogy magára igazítja a múltat és a jelent, megváltoztatják a repülőtér nevét (Dankó Pistára). Ha cinikusan nézem: teszi, amit kell. Amíg meg nem jön a járvány. Vagy utána is.

Gimnáziumi házi feladat volt, arról kellett fogalmazást (gondolom, ma esszének mondanák) írni, hogy megengedhető-e a mandarin halála. A kérdést a Goriot apó inspirálta, abban teszik föl a kérdést Rastignacnak, hogy ha van Kínában egy nagyon gazdag mandarin, aki minden vagyonát és hatalmát az emberre hagyja, és akit egyáltalán nem ismer az ember, akkor vajon ki lehet-e, ki meri-e valaki mondani, hogy haljon csak meg a mandarin, jöjjön a sok pénz, vidám és nagy és talán hasznos élet. Látszólag nagyon kreatív a feladat, bár sejthető, hogy minden diák az erkölcs mellett tesz hitet, ő biztosan nem öli meg a maga mandarinját, mit neki hír, kincs, gyönyör és zordon Kárpátok.

Nézzetek magatokra. Jó, igaz, nézzünk magunkra.

Viszont most egy másik mandarint akarok fölidézni, akit a legtöbbünk nem is láthatott. A sanghaji A csodálatos mandarin előadást, 2016 november 6-án. A Nemzeti Filharmonikusok játszották a zenét Kovács János vezényletével, és a legenda szerint abban a pillanatban, amikor a színpadon meghalt a mandarin, itt, Budapesten meghalt az, akinek eredetileg vezényelni kellett volna: Kocsis Zoltán.

Nem megengedhető a mandarin halála.