Nem vagyok megszállott autogram-gyűjtő, de azért szeretem aláíratni a lemezeket. Nem a megnövelt érték miatt, hanem mert az aláíratás mintha pont a megfelelő távolságot jelölné ki a művész és a közönség között: kicsit több, mint a pódiumon nézni őt, de semmi személyes. Talán ennyi még ránk tartozik belőle.
Annyira azért autogramista vagyok, hogy valamelyest bosszantott, amikor tavaly májusban nem találtam sehol a Misia-lemezemet. Hiszen itt volt, még hallgattam is a koncertre készülve, ezzel lépett még az ezredforduló előtt a szélesebb nyilvánosság elé, már nemcsak egy furcsa frizurás nő volt, aki portugálul kesergett, hanem az emberek elkezdték tudni, mi is az a fado, mi benne a jó. Én itt körülbelül meg is álltam, túl sok a jó zene a világban, de eljön majd a fado ideje is, megnézni, mik is a szövegek, nem csak így bánkódni a szomszéd szobában.
Ha nincs most meg a lemez, az se baj, jön még Misia, aláíratom legközelebb.
Nem jön többet, meghalt.
Hatvankilenc éves volt, azt írják, évek óta küszködött a rákkal, ez egyáltalán nem látszott rajta, derűs volt, vidám, amennyire egy fado-énekesnek szabad vidámnak lenni, bár mindig hangsúlyozta, hogy ő azért nem azonos a fadóval, még ha ezt is gondolják róla, inkább volna a fado punkja, mint a fado királynője.
A lemezt persze megtaláltam egy héttel később.