Az jutott eszembe, amíg tegnap az Eiffelben a Poppea megkoronázása záró kettőse ment, hogy szabad ezt? Egyfelől szabad, az nem is kérdés, és mindig csodáltam Monteverdiben, hogy kibírta, hogy föl tudta úgy építeni az operát, hogy az folyamatosan a csúcs felé tör, azt eléri, és akkor vége, nincs finálé, nincs kórus, levezetés, semmi, repülj haza, kedves közönség. Másfelől meg ez minden opera problémája, hogyan lehet ábrázolni zenével a gonoszt. Nyilván el lehet rekkenteni furcsa harmóniákat, aztán vagy észreveszi a hallgató, vagy sem, de nem lehet direkt ronda zenéket írni, ez egy szörnyeteg, és ilyesmi jár a fejében, lelkében, torkában. Hiába rossz fej a mántuai herceg, azért csak ő énekli el, hogy az asszony ingatag. Hiába szörnyeteg Néró, és majdnem ugyanakkora szörnyeteg Poppea, hiába, hogy ez a rendezőt, Almási-Tóth Andrást nem is hagyja nyugodni, feliratban közli a közönséggel, hogy mi lesz a szereplők sorsa az életben, terhesen hasba rúgja egyik a másikát (ki lehet találni, hogy ki az egyik és ki a másik), és az utóbbi bele is hal ebbe, az előbbi pedig megbánja. Azért az opera mégis úgy ér véget, hogy Pur ti miro.  

De hát a zsarnokoknak is szól a zene. Sztálint úgy találták meg, állítólag, hogy a lemezjátszóján az az egyetlen példányban legyártott Maria Jugyina lemez volt, amit a rádióban hallott, megrendelte, és nem merték megmondani neki, hogy koncertközvetítés volt, inkább behívtak zenekart, Jugyinát, fölvették az egészet. VIII. Henrik meg szerző is volt, költő és komponista, igaz, az életműve körülbelül tíz perc alatt végigolvasható, a komponálásba meg alighanem besegítettek neki. Azért így is több, mint amennyit Ceausescu és Kim Ir Szen együtt összehozott.  

Kudarcnak látom a Katona új bemutatóját, az Othellót, akár súlyos kudarcnak, mert ásít az ember. Ami engem illet, a tizedik másodpercben azt éreztem, hogy már rossz, és tényleg: egyre csak rosszabb lett. Megértem, hogy miért, nemcsak a színház körül kialakult helyzet miatt, hanem mert az Othello az, amihez nem nyúl most az ember. Talán már régebben sem, mert a lelkek helyett a bőrszínekről vagy bármi másról kénytelen beszélni, az meg nem tart ki két órán keresztül.  Így aztán a rendező Székely Kriszta is a rutinja után nyúlt, amit egy kicsit korainak érzek, de ez van. Így szokott kinézni nála egy előadás, így szoktak énekelni benne – még szerencse, hogy nem a Verdi-operát énekelték el, mert abban sem lett volna köszönet.

Viszont kiderült, ha valaki nem tudta volna, hogy Verdi mennyire zseniális. Az semmi, de a librettót író Boito mennyire zseniális volt, hogy a négy felvonásba hiánytalanul bele tudta préselni az eredeti ötöt. És kiderült, hogy az opera volt az utolsó műfaj, amely ábrázolni tudta ezt a naiv lelki óriásságot, „ki szertelen szeret, s nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik, de ha igen, őrjöngve dúl”.

Most már az operában is nehéz volna ilyet találni.     

Idegenekre vágyó zenei érdeklődésünknek jó lett volna Maxim Vengerovot nézni-hallgatni, ami azt illeti, Vengerovnak is jó lett volna, mert ha jönni tud, akkor nem lett volna koronavírusos, de mint a fentiekből sejthető: menteni kellett a Vengerov címet viselő koncertet. A Nemzeti Filharmonikusokat Kovács János vezényelte. A program maradt, bár olyan, mintha nem maradt volna, eltűnt Bruckner 9. szimfóniája, de az már korábban eltűnt, hogy kisebb legyen a próbán és koncerten a zenészsűrűség, az Eroica volt a meghirdetett második rész. Az első meg a Befejezetlen szimfónia – ritkán kerül két ennyire népszerű mű egymás mellé.

El nem hangzott koncertet az elhangzottal összevetni egy kissé bonyodalmas feladat volna. Amíg öt perccel a kezdés előtt meg voltam győződve arról, hogy tulajdonképpen jól jártunk, öt perccel a kezdés után már arról voltam meggyőződve, hogy inkább rosszul, hogy a Nemzeti Filharmónia visszaváltoztathatná a nevét Állami Hangversenyzenekarrá, ismerem ezt a kifejezéstelen zenélést, és nagyon nem hiányzott.

Most akkor lehet tovább gondolkodni, hogy ez valami új zenekari szellem, vagy kovácsjánosizmus, hogy miért is van ez, hogy velünk él egy nagy karmester, akinek nincs ereje, kedve megmutatni a nagyságát, hogy megint rossz kompromisszumot kötöttek, előbb hagyták abba a próbákat, mint hogy bármi érdemi kialakulhatott volna, hogy van ez a biztonsági bazseva, nem dől össze a világ se jó, se rossz értelemben. Nem tudom. Van ez a Befejezetlen szimfónia, ami úgy szól, mintha a vastag, őszi sárban futna az ember, megszakad, de nem halad. Biztos megérdemeltük.

A neten is követni lehetett Dráfi Kálmán koncertjét a Zeneakadémián. Nem mondanám, hogy sokan éltünk a lehetőséggel, amikor még én is a nézők között voltam, 7 és 11 között mozgott az érdeklődők száma, és azt se tudom, ennek most örülni kell-e, vagy sem. Mert a koncert kicsit sem volt jó, mintha annak akart volna lenni az igazolása, hogy aki nem tudja csinálni, az tanítja, vagy akár megfordítva, aki tanítja, az nem tudja csinálni. A Liszt Szerelmi álmok és a Chopin-prelűdök környékén voltam néző, talán valamit ki lehetne találni a líraiságról, hogy az érzékelhető erény volt, de az alapélmény a hibák halma és a szétfolyás volt, az értetlenség, hogy miért is kell ilyen koncertet adni, kapni, közvetíteni. Hacsak az nincs előírva, hogy a zeneakadémiai oktatóknak kötelező néha kiülni a pódiumra, újra és újra átélni, mire is képezik ki a hallgatókat.

Ki is tenném itt a pontot, én ennyit találtam a programban, amikor mégis megállított egy viszonylag egyszerű kérdés. Mi ezzel a baj? Úgy értem, miért lesz a rossz zongorázást hallva ingerült a hallgató. Egyáltalán ingerült lesz más is, vagy csak én, de ettől függetlenül is: miért? Tudom, ahogy mindenki tudja, hogy nem tökéletesen zongorázni felfoghatatlanul magasabb szintű teljesítmény és zenéhez való viszony, mint egyáltalán nem zongorázni, hogy senki nincs rákényszerítve egy ilyen koncertre, még csak titkos kényszerrel sem, nem sugallják, hogy aki nem hallotta a tegnapot, az primitív, buta, műveletlen tuskó, járjon Halott Pénz koncertre, az az ő világa. Nem az átverés fáj, és nem is az időpocsékolás, ki lehet kapcsolni a gépet, és egyáltalán nem vagyok biztos, hogy utána hasznosabban töltöttem az időmet, mint alatta. Akkor mi a baj?

Kiengedtek a hétköznapi kalitkából, szállj madárka, és kiderült, hogy nem is lehet repülni, nem alkalmasak a viszonyok? De hát arról meg ki tehet? Mikor kezdtünk el közönségként úgy viselkedni, hogy nekünk csak a legjobb az elég jó, és legfeljebb azon vagyunk hajlandóak vitatkozni, hogy ki az a legjobb? És amíg ezen vitatkozunk, nem a saját szárnytollainkat tépkedjük? Nem kellene a leggyatrábban előadott Chopintől is a felhők fölé emelkedni, és nem az előadótól várni, hogy vegyen már a vállára? Ő meg, szegény, Chopinnel még csak elvolna, de ha mi is jönni akarunk, hát képtelen megmozdulni. A végén meg egymásra mutogatunk. Még jó, hogy nem Chopin a hülye.  

A napokban lett kilencvenéves Richard Bonynge, aki miatt sokan ráncolták a homlokukat: ó, a jóképű karrierista, elvette a Callast közvetlenül követő időszak legjelentősebb énekesnőjét, hogy a saját dirigensi pályáját sínre tegye.

Lehet?

Nem, nem lehet. A helyzet ennél sokkal bonyodalmasabb. Hogy az elején kezdjük, Joan Sutherland soha nem lett volna Dame Joan a férje nélkül. Hangja volt, technikája volt és még jobb lett, de tökéletesen elveszett lény volt a színpadon és a pódiumon, amíg Richard Bonynge nem verte bele, hogy szép vagy, na jó, nem szép, de tehetséges, világraszólóan tehetséges, énekelj, énekelj, mással ne törődj. Továbbá Bonynge eredetileg nem is akart karmester lenni, nagyszerű párost alkottak a feleségével úgy is, hogy ő csak zongorázott, kísérte és tanította az asszonyt. Olyan volt, mint valami fordított Ady – Léda viszony, a férfiban volt meg a becsvágy, a nőben volt meg a tehetség, ketten együtt lettek azok, akik. Bonynge azért kezdett el vezényelni, mert közvetlenül egy koncert előtt megbetegedett a karmester, a helyettes karmester pedig autóbalesetet szenvedett. Hogy ne kelljen lemondani az estét, Bonynge odaállt a pódiumra, és többet le se jött onnét, ettől kezdve Joan Sutherland szinte kizárólag vele lépett föl. Ami Rudolf Binget, a Metropolitan igazgatóját arra a megjegyzésre késztette, amikor saját érdemeit sorolta, hogy „elviseltem Joan Sutherland férjét a zenekari árokban”.

De Bonynge is belejött az idők során. Emlékszem, amikor itt jártak, mesterkurzust tartottak az Operaházban, jött egy tenor növendék, elénekelte a Cosi fan tuttéből az Un’ aura amorosa kezdetű áriát. Nem szörnyűen, csak sehogy. Bonynge pedig fölállt, odament zongorához, és azt mondta, most énekelje el még egyszer, és közben csak a kezemre figyeljen. Vezényelni kezdett. A fiú meg énekelni. De igazán énekelni. Azért ehhez valamit kell tudni. 

Tükröm-tükröm a címe Gáti György kiállításának a Bartók Béla úton, és tényleg tükrökről szól. Tényleg nem a tükrökről, hanem amiket fölaggatnak rá Kronstadtban. Nálunk mit is szoktak? Leginkább rózsafüzért, vagy légfrissítőt, de Kronstadt más világ, ott vörös csillagot, ikonokat (persze a megfelelő méretben), fából faragott bokszkesztyűt, György-szalagot. Más világ, és mindennek megvan a magyarázata, hogy miért ezt akasztják, és miért más világ. Társadalomelméleti kiállítás, hogy az oroszokkal ne kezdj, mert úgysem értjük meg egymást.

De nem ezt akarja Gáti György, az világos az elkészítés pepecs gondosságából, az anyaghasználatból, amit sajnos elfelejtettem, de bonyolult nevű dolog valami bonyolult nevű dolgon. Nem papír, az biztos. Valaminek meg kellene születnie a pillanatnyi autós szeszély, a pillanatnyi fotós szerencse és a tartós minőség találkozásából. Hát ez az, amit most pont nem értek, amit érteni kellene, hogy a tükrön lévő, majd a kamera tükrén lévő kép miért érdemel ilyen maradandóságot. Mindenesetre a kiállítás maga nem ennyire maradandó, még kétszer látható, szerda és péntek délután az Artphoto Galériában.

Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy ami az M5 csatornán megy, azt senki nem nézi, az viszont nem jogos, hogy senkit nem is érdekel. Így aztán valószínűleg helyesebb volna, ha legalább valaki hivatalos is megtekintené az elkészült alkotásokat, úgy kerülnének adásba. Az egész egy vasárnap koradélutáni sugárzásról jut az eszembe, varázslatos embert mutatnak be, vagy inkább mutatnának, ha volna hozzá képesség. Anélkül viszont, képtelenség. Pedig varázslatos főhősük van, Tímár Sándor koreográfus. Óriási az archív anyag is, régi, fekete-fehér felvételek, egészen újnak látszó interjúk, és ami közte van. Mondjuk a nyolcvanéves mester táncol, mellette egy ifjú, viseletben, együtt táncolnak, improvizációnak látszik, és az ember tátott szájjal nézi nemcsak a mester fizikai állapotát, de a szellemit is, a táncban kifejezett figyelmet, alázatot, okosságot, ahogy mozdulatokkal kíséri a mester a tanítványt, vagy talán unokatanítványt.

Ehhez képest, mondjuk a hibakeresést vagy inkább kényszerű észrevételt úgy öt percre szorítva: hosszan beszél valaki, akit csak nagyon sokára mutatnak meg, addig találgatni kell, ki lehet az. Utána Tímár Sándor lánya, Sára szeretné elmondani, hogy milyen hozzáállást tanult az apjától, de nem nagyon tudja a figyelmet magára irányítani, hiszen mögötte, mintha szándékosan fotobummolna, vagy filmbummolna, térdig érő vízben egy testes, fürdőruhás nő kergeti a gumimatracot. Aztán egy képernyőn megjelenő feliratban azt a szót, hogy együttes, hosszú gy-vel írják ki. Aki ezek után a képernyő előtt maradt, az elmondhatja, hogy igazán érdekli Tímár Sándor élete, így jutalmul még megkapja, hogy az egyik ifjú Tímár táncol a vízparton, és elszabadul egy fürtje, ami úgy lebeg utána, mint valami copf.

Tessék nekiállni, újraforgatni, újravágni. Több tisztelettel.  

Széphalmon (Széphalomon? Széphalomban?) van A Magyar Nyelv Múzeuma, új építésű házban, még csak tizenkét és fél éves, és próbálja a lehetetlent: a nyelv múzeuma lenni. Vagyis nem régi szavakat kiállítani, ez a csobolyó, ez meg isa, csak jelezni, hogy amit használsz, azt már régen is használták, nem pont azt, de valami hasonlót. Valószínűleg utoléri vagy már utol is érte az, ami minden modern és modernséggel játszó dolgot, avul, és az érintőképernyők már nem okoznak akkora örömöt a gyerekeknek – de lehet, hogy még igen. Számomra mindenesetre egy avítt dolog okozta a legnagyobb és legkellemesebb meglepetést, egy felirat az előtérben.

Ezt ismertem. Még azt is tudom, mikor hallottam, Kocsis Zoltán mellett ültem egy autóban, és ő kezdte el azt, hogy Kis erek mentén… Nyilvánvaló volt, hogy amit mond, az valami, de nem tudtam, mi, de megmagyarázta: a leghosszabb magyar mondat, ami visszafelé olvasva is ugyanaz. A helyzet természetétől fogva ellenőrizni ezt nem lehetett, de elhittem neki. És közben, mint annyian, más helyzetekben, arra gondoltam, hogy ez is benne van a fejében. Nemcsak a Mesterdalnokok verekedési jelenetének fagott szólama, szünetekkel (ez egyébként nem az ő, hanem Toscanini fejében volt), nemcsak a teljes Bartók életmű, de Petri és Pilinszky is, meg ez, a vadon élő Kis Pálné.

És azt kérdezem, amit annyian a halálakor, és néha azóta is: hová lett?

Idézz Kazinczytól! Hát persze, mindenkinek ugyanaz jut eszébe: „Jót s jól”. Mintha az egész életmű ebbe a szlogenszerű, de az s miatt mégis nehezen kimondható rövid mondatba tömörült volna.

Tényleg szlogenszerű, még a Kazinczy mauzóleumnál lévő Múzeumkert étterem is ráírta az étlapjára, és ha nem is tudják tartani magukat hozzá, legalább igyekeznek. Én még egyet tudok mondani, mert azon diákkoromban sokat heherésztünk. Amikor Catullust olvastuk, Éljünk Lesbia édes, és szeressük egymást. Ott volt a kötetben a Kazinczy-fordítás is, akkor nagyon viccesnek gondoltuk: „Üss! a kő dudogó napádat, édes Erzsim! Hadd haragudjék, hadd eméssze düdögéseivel hektikás tüdőjét!” Érdekes, ez ma sokkal jobban tetszik, mint akkor, pedig a vén napa hol dudog, hol düdög. Az ember tehetetlenül vonja meg a vállát, régen volt, mármint Kazinczy irodalmi pápasága, és pont az dolgozik ellene, amiért harcolt: a nyelv változása, frissülése, újulása. Persze, hamarabb vagy folyamatosan frissülő nyelvek beszélői ezt nem is értik, mintha azt mondanánk az angoloknak, hogy jó könyv ez a Büszkeség és balítélet, de képtelenség elolvasni.

Megújítják most a Kazinczy Mauzóleumot és környékét, a nagy sárban sárga munkagépek ácsorognak. Biztosan szép lesz, bár szívesebben képzeltem oda mindenféle válogatott fácskákat meg lugasokat, ám lehet, hogy a modern igényeket jobban szolgálja majd a gépi tisztás. Az zavar igazán, hogy nem tudom az eredeti állapotokat elképzelni. Olvastam a sikertelen perekről, szegényedésről, eladott könyvtárról, a legalább háromszorosan kifizetett fogságról, a szívtelen testvérekről. A hét gyerekről, akik közül az egyik csecsemőként halt meg, de a második, Eugenia a 20. századot is megérte. És nem tudom, mi volt Széphalmon. Nyomor vagy boldogság? Boldog nyomor? Megszállott apa, aki írja a leveleit, fordítja Lawrence Sterne-t, a gyerekek meg nyelik az éhkoppot? És aztán marad egy epigramma? Egy fél sor egy epigrammából?

Elszúrtunk valamit, hálás utókor?

Nemcsak a Trefortba jártam (akkor még Ságvári), de ismertem is Sipos Pált, aki most körülbelül a legcsúnyább két szó, amit ki lehet mondani ifjúsággal és tanítással-neveléssel kapcsolatban. Akkor még tanárjelölt volt, de rajongtak érte a tanítványok, ennek megfelelően én utáltam, de minden alap nélkül – engem nem tanított. Egyszer helyettesített angolórán, most is emlékszem egy szóra, amit tőle tanultam meg: farthing – fitying. Annyira meg volt döbbenve, hogy „nem tudjátok, mi a fitying?”, hogy nemcsak a szó maradt meg, de a tanítója is.  

Csak azért mondom, mert ebből talán sejthető, hogy nagy, nagy tanári tehetség veszett el benne. Amit nem is tagadnak el a róla szóló Visszatérés Epipóba című filmben. Tegnap játszotta az HBO, de még fogja, aki szeret szörnyülködni, annak ajánlom, tényleg lehet min. De fontos tudni: nem az igazság győz, amikor fölidézi a gyermekmolesztálásokat és megalázásokat, az inga megint csak leng, és nincs neki nyugvópontja, ez sem igaz, az sem igaz. A magam részéről még kellemetlenül is érzem magam, mintha Oláh Judit túlszerepelné a saját filmjét, mintha bosszút akarna állni, hogy nem vették észre a szendrői táborban, hogy a Közepes nevet kapta (egyébként nem a közepessége miatt, hanem mert három Judit közül ő volt a középső).

Ez a legkevesebb, rémesebb tettei is voltak Sipos Pálnak.

Úgy emlékszem, az iskola könyörgött neki, hogy maradjon ott a jelöltség után tanárnak, sejtelmük sem volt, hogy épp a rókának könyörögnek, hogy segítsen fölnevelni a kiscsirkéket. Nyilván ez az a kérdés, ami a leginkább érdekes: hogyan lehetne megelőzni a bűn ismétlődését. És ma már nem is értjük a szülőket, ránéz valaki a régi filmrészletekre, egy félmeztelen, kisnadrágos pasas magyaráz az öltözködő gyerekeknek – hogy nem vették észre? De hát ez így nem volt a közgyanakvásban, a bizalmatlansági rendszer nem állt készen arra, hogy az ilyesmit kiszúrja. És nemcsak nálunk van így, másutt is átcsúsztak a jónak látszó, de kétes szándékú tanárok a szűrőkön. Ma nem teheti egy tanár a gyerek vállára a kezét anélkül, hogy ne emelné föl valaki a szemöldökét. Most jobb?

Könnyen beszélek, engem nem ért tanári inzultus, ami ért, alsóskori pofonok (még egy másik iskolában), azt könnyen és már régen megbocsátottam. Szóval könnyű Bereményi Gézát idézni, a Cseh Tamás-dalt, Ács Mari a címe. „Az összes iskolákat, tanári tébolydákat, az összes tévhitet, mit belénk verni mert százezer vén bolond, kit tönkretett a gond, kiknek most megbocsátani kell”. Mi mást tehetnek a tönkretettek, mint megbocsátanak? És remélik, hogy egy párhuzamos életben egy párhuzamos osztályba kerülnek, ahol valaki unalmas alak tanít angolt és magyar nyelv és irodalmat. Legfeljebb nem tudják majd, hogy mit jelent a farthing szó.