Vannak szerzők, akik körülvesznek minket, sokszor éveken át, de fogalmunk sincs a kilétükről. Például akik szlogeneket írnak. Megírják, elmondják, ha jól sikerült a szlogen, éveken át mondjuk különféle élethelyzetekben, de nem tudjuk, ki az írójuk. Én például ismerem azt az embert, aki azt írta, pontosabban fordította, hogy Calgonnal a mosógép is tovább él. (Az eredeti úgy szólt, hogy Waschmaschinen leben langer mit Calgon). Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy még mi él tovább Calgonnal, ha a mosógép is, de körülbelül az én titkom, hogy ki a szerző.

Persze, vannak olyan híres szlogenek is, amelyekre a szerzője büszkeséggel tekint, néha jogos büszkeséggel, és ilyenkor kiderül a szerzőségük. Nemrég halt meg egy ilyen reklámszöveg író, Ilon Specht, aki azt találta ki, hogy „mert megérdemlem”. A szlogen egyébként tavaly volt ötvenéves, tényleg szép kor. 1973-ban kifejezetten forradalmi volt a gondolat, hogy L’Oréal hajfestéket használok. Nem azért, mert olcsó (nem volt olcsó), hanem mert megérdemlem. Because I’m worth it.

Furcsa, mert magamtól azt hittem volna, because I deserve it, hogy ki kell érdemelni a L’Oréal-használatot, de ki is érdemeltem. Szó sincs róla. Így viszont nem teljesen értem, hogy mitől annyira forradalmi a gondolat, nekem ma úgy hangzik, mintha azt mondanák, hogy egy Mercedesbe prémium üzemanyag kell, egy státuszszimbólum nőnek meg L’Oréal a hajfestéke, hiába, költeni kell rá, de megéri. Ha nem is él tőle tovább, legalább tovább őrzi a státuszszimbólum-voltát, később kell lecserélni.

Talán ez volt a siker titka, máshogy értették a férfiak és a nők. Meg most már mindegy is, bejött, az a lényeg.  

Fogok még mesélni róla, Rebecca Makkai Lenne pár kérdésem című regényéről, egyelőre csak annyit, hogy ha valaki magyar gyökerekre gyanakszik, annak igaza van: Rebecca édesapja Makkai Ádám, költő, nyelvész, 1956-ban ment Amerikába, a Harvardon tanult, Chicagóban volt nyelvészprofesszor.

De ő a papa. A lányának ez a második regénye magyarul, és nagyon tetszik, hogy még a hetvenedik oldal után sem tudom pontosan, mi az, amit olvasok, krimi vagy szépirodalom, szép krimi vagy bűnügyes irodalom. Valami Donna Tartt-közeli élmény.

Most nem erről akarok beszélni, hanem még a könyv huszadik oldaláról, ahol azt mondja Rebecca Makkai (illetve a magyar hangja, Heinisch Mónika), hogy „Alkalmasint, ha a kukákat nem zárták le, feketemedvék csórtak ki komplett zsákokat”.

Nyelvi ügyekben mindig készenlétben áll az instant karma, aki nagyon szeret másokat kijavítgatni, a következő pillanatban valami éktelen hibát követ el. Azt is remélem, nem vagyok bunkósbotos nyelvőr, meg elviselem a nyelv természetes változásait, de azért állj. Az alkalmasint nem azt jelenti, hogy alkalmakként vagy alkalomadtán, hanem azt, hogy valószínűleg. Nem az a baj, hogy ezt a fordító elrontotta, hanem hogy új regénynél ez csökkenti az olvasói bizalmat. Ha valamit nem értek, már nem vagyok biztos benne, hogy nem értem, vagy rosszul fordították. De ha értem is, nem tudom, hogy akár csak ebben a félmondatban helyén van-e az, hogy „csórtak”, vagy csak lazulás, lazítgatás.

A többit majd, ha elhagytam az 536. oldalt.

Hogy milyen hülye is az ember. Valamikor harminc éve, amikor elkezdtem Európát járni kocsival, volt egy rossz élményem a szlovén autópályán, valaki kijött elém hirtelen kellett fékezni, megesik az ilyen. De a fejembe fészkelte magát a gondolat, hogy a szlovénok rosszul vezetnek. És azóta akármikor autókázok Szlovéniában, ez eszembe jut, vigyázni kell, a szlovének rosszul vezetnek. Az előítéletek pedig mindig találnak valami megerősítést, nézd, megint kijött elém, nézd, ez mit totojázik, ez nem adta meg az elsőbbséget, az rámvillogott, hogy menjek már, pedig szabályosan használtam a belső sávot. Hiába, a szlovénok rosszul vezetnek.

Az ember tudja, hogy ez ostobaság, a jó, rossz és átlagos vezetők aránya mindenütt egyforma, ami engem illet, én sem vagyok egy nagy sofőr, ahhoz túl későn tanultam meg vezetni (rögtön van felmentés és magyarázat), de próbálok úrrá lenni a saját előítéleteimen, ráadásul szégyellem is az egészet, de hiába, egyetlen indokolatlan fékezés, és már jön is a reflex gondolat: a szlovénok rosszul vezetnek.

Na jó, ez tényleg tarthatatlan. A hülyeséget ki kell beszélnie magából az embernek, és meggyógyul. Elmeséltem egy barátomnak az egészet, képzeld el, hogy vannak ilyen megrögzöttségek bennem, valahányszor Szlovéniában járok, mindig az jut az eszembe, hogy ezek rosszul vezetnek. Hiába tudom, hogy ez mennyire képtelenség, hiába küzdök ellene, mégis mindig ez jut az eszembe Lendva és Fernetti között. A barátom meg rám néz, és azt mondja: de hát a szlovénok tényleg rosszul vezetnek.

Most vagyok bajban.

És holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba. Majdnem ez történt velem. Tegnap jött egy trolibusz, és átvitt a tegnapelőttbe. Békésen üldögéltem, és egyszerre csak megjelent egy régi troli a Pozsonyi út sarkán, és az emberek rohantak élesre fent mobiltelefonokkal. Hogy mennyire szép. De tényleg szép, nekem is tetszik, és nem emlékszem rá, hogy amikor nem volt régi, akkor utaztam-e ilyennel, de hogy nem tetszett, vagy nem tetszett volna az biztos. Az ötös busz esetében még emlékszem, mekkora öröm volt, ha kockabusz érkezett, és nem az a vacak, régi. És a kockabuszon, legalábbis egy ideig úgy kellett jelezni, hogy maga a megnyomott gomb váltott pirosra: ájuldoztunk a gyönyörűségtől, hogy valami ennyire modern lehet.

Most meg nézem a troli után szaladó sok embert (utasokat nem szállít, szóval a szépségért rohantak), és azóta is azon gondolkodok, hogy vajon az idő miért tesz mindent széppé. nincs olyan háromszáz éves ház, ami ne látszana szépségesnek. Persze az is lehet, hogy véletlenül épp mindig a csúnya épületeket bontották le, de inkább más a megoldás. Arra gondolok, hogy 1904-ben valószínűleg tajtékzottam volna, amikor fölépítették a Parlamentet, ez meg micsoda, egyszerre barokk és gótikus, micsoda beteg, stílustalan gondolat. Ma meg vagyok békélve vele. Nem is, inkább tetszik, legalábbis messziről. És kívülről.

Szóval talán csak várni kell, és egy nap ezek az új építésű akármik is tetszeni fognak. Ha megérik.

• Hogy hívják Reanud Capuçon testvérét?
• Citroën?

Ezt a beszélgetést sikerült tegnap elcsípnem a Zeneakadémián – de csak vicceltek. Igazából a megkérdezett tudta a megoldást: Gautier. Tegnap mindenesetre Renaud volt a Rádiózenekar vendége, nagyszabású, nagyigényű, nagy vágyakra utaló műsorral. Renaud Capuçon nem elégszik meg a jelek szerint a hegedűvel, vezényelni akar. Ahhoz azonban egyelőre hegedülnie is kell, ez amolyan kis- vagy középfajsúlyú zenekari trükk meghívjuk vezényelni, ha hegedül is hozzá.

Az ötlet jó, a megvalósítás, pontosabban a hegedülésre és vezénylésre választott darab, a Schumann Hegedűverseny azonban nehezen tűri ezt a megosztottságot. Reanud Capuçon odafordul a zenekarhoz, elkezdi dirigálni a bevezetőt, aztán kibújik a karmesterbőrből, bebújik a hegedűsbőrbe, megfordul, játszik. Nem lehet, legalábbis ezzel a művel nem lehet ezt így előadni, a zenekar lényegében magára marad a problémáival, és nem úgy nézem, hogy annyira alaposak lettek volna a próbák, hogy ez beleférjen. Fokozatosan ereszt le a léggömb, a harmadik tételre már ott ragadunk a földön, és nagyon nehezen vánszorgunk el az áhított célig. Ami jelen esetben a darab vége, köszönjük, mindent megértettünk.  Tudjuk, miért nem sikeres mű a Schumann Hegedűverseny.

Hogy nem sikeres, abban mi, magyarok is benne vagyunk, ahogy az újrafelfedezésében is. Schumann Joachim Józsefnek írta a művet, aki kénytelen-kelletlen elő is adta a darabot, aztán szépen elrekkentette: nem méltó a nagy zeneszerzőhöz ez az élete vége felé írt darab. Ötven évvel később Joachim unokahúga, vagy nagy-unokahúga, szóval Joachim testvérének az unokája, Arányi Jelly egy spiritiszta szeánszon hangokat hallott. A hang azt mondta, hogy ő Schumann (szelleme), és kéri a hegedűművésznőt, hogy kutassa föl és adja elő a kiadatlan Hegedűversenyét. Fontos, hogy Arányi Jelly állítása szerint fogalma sem volt arról, hogy ilyen darab egyáltalán létezik.  

Ahhoz képest, hogy mekkora nyomás nehezedett Arányi Jellyre, végül nem ő mutatta be a művet, de később ő is játszotta. Mindenesetre látszik, hogy mentenivaló zene, és arra nemigen alkalmas, hogy ezzel tegye magát vonzóvá egy karmesterségre vágyó hegedűművész.

De talán nem is ez a lényeg, és talán nem képtelenség Renaud Capuçon karmesteri pályája, a második részben, Dvořák Nyolcadik szimfóniája alatt egészen olyan mozdulatokat tett, mint egy igazi dirigens, a zenekar meg nem szólt rosszabbul, mint szokott, és sokkal jobban szólt, mint az első rész alatt. Még minden lehetséges.

Vicces, hányfelé tudott hálás lenni az orgonista Iveta Apkalna a Boldoczki Gáborral közös koncert után. Az Eötvös Péter-darab után kottával a kezében a mennyezet felé intett, nyilván a mennyezeten túlra gondolva, a Bach Passacaglia után az orgonára mutatott, Naji Hakim pedálszólós etűdje után pedig megsimogatta a cipőjét, köszi, csuka, hogy baj nélkül átsegítettél ezen a Ginger Rogers-i sztepp táncon. És nyilván hálás volt Boldoczki Gábornak is, meg Vivaldinak is, meg mindenkinek.

Én neki vagyok hálás, mert az orgona-trombita párosítás ugyan elég kézenfekvő, jöjjön a fémben rezgő levegő, de végeredményben gyakran elég unalmas, Ave Maria meg reneszánsz táncok, egy jó, három jó, de tizenöt? Boldoczki és Apkalna pedig nagyon változatos és nagyon szórakoztató estet állított össze, az Eötvös-darab vadonatúj, szeptemberben mutatták be Kölnben, és éppen ők, Stanley Friedman trombitára írt Solus című műve kifejezetten olyan darab, amit a hangszerén jól játszó ember ír a hangszerén jól játszó kollégáknak, ezt is lehet, azt is lehet és még mindig csak egy trombita szól. A Passacaglia nagy volt, és valahogy lobogóan romantikus, Gubajdulina elemi élmény, alkarral passzírozták a billentyűzetet, a koncert egésze meg egy jól eltöltött este, amikor az ember nem akar máshol lenni, mint ahol épp van.

Jó ötletnek látszott, bár nem az lett belőle, de megnéztem a nálunk negyven éve folyamatosan játszott Játszd újra, Sam!-et a Pesti Színházban. Tényleg olyan, mint amit már negyven éve játszanak.

A darab még idősebb, ötvenöt éves, és ahogy néztem, arra gondoltam, hogy bizonyos komikus fordulatoknak időközben befellegzett, ma már nem fordulhat elő, hogy két ember megbeszél egy találkozót, de félreértik egymást, az egyik a bolt előtt várakozik, a másik a boltban. Előbb vagy utóbb az egyik fölhívja a másikat, és tisztázzák a félreértést. A darabban Dick, az elfoglalt üzletember úgy indul el az irodából, hogy folyamatosan megadja a telefonszámokat, ahol utolérhető, 10-től fél 11-ig ezen a számon érnek utol, utána egy másikon, majd egy harmadikon. Ma már az sincs, hogy a közeli barátok folyton beállítanak egymáshoz bejelentés nélkül, aztán szörnyülködnek a rendetlenségen. Föltalálták a mobiltelefont, udvarias ember már a telefonhíváshoz is engedélyt kér előbb SMS-ben.

Persze, az sincs ma már, hogy mérgezett tőrrel párbajoznak, és a végén mindketten meghalnak, úgyhogy ez nem mentség semmire.

Itt már gyanút fogtam. Ez már megint a szokásos Lukács uszodai menet, egyre több pénzért egyre kevesebbet szolgáltatunk. Most meg a lift romlott el, nem lehet fölmenni vele a napozóteraszra. Aztán az uszodai lépcső alján még baljósabb felirat várt, hogy a fenti WC és zuhanyzó nem használható, aki pisilni vagy frissíteni akar, jöjjön le, menjen föl. Vagy szorongassa. (Ezt nem írták.) Rendben, nem lepődök meg. Legközelebb majd tízezerért le lehet ülni felöltözve az udvaron. Tizenötezerért valaki kijön, és egy nagyot belerúg a kedves vendégbe.

A helyzet azonban még súlyosabb. A napozóterasz kétharmad részét napelemek foglalják el. Valószínűleg nem őrültek meg, nem az van, hogy ezentúl az elemek napoznak, az emberek meg nézik, hogy szívják magukba a megújuló energiát, mert a kórházi épület teteje meg hiányzik, nyilván oda szánják az elemeket vagy onnét vették le a beázás miatt.

Ez már az old black magic, a régi szorongásos érzés, hogy valami arctalan ellenséggel küzdünk, aki folyamatosan el akarja venni tőlünk azt, amink van. Fiatalságot, boldogságot, jókedvet. Vagy pusztán az időt. Először ezt a bevonuláskor éreztem, ott egy csapat hamvas vagy kevésbé hamvas ifjú ember, összeterelik őket, de nem tudnak nekik elfoglaltságot biztosítani, így aztán egész nap menetelnek, fegyvert szerelnek szét és össze, ruhákat hajtogatnak és takarítanak. Jó, jó, értjük már, az az üzenet hogy az élet nem csupa vidám percből áll, de most már hadd menjünk haza. Nem lehet. És aztán megérti az ember, hogy ez nem egy hét építőtábor, hanem egy egész év, benne van ősz és tél, karácsony, születésnapok, madárfüttyös reggelek és csillagporos éjszakák, és mire vége lesz, tizennyolcból tizenkilenc évesek leszünk. Felelős nincs, bár az ember szívesen gondolta akkor, hogy a rendszerben van a hiba, bezzeg ha kimennének az oroszok.

Kimentek és sorkatonaság nincs, de a lényeg nem változott. Mert, ugye, most sincs felelős, vagy mindegy, hogy van-e, hogy valaki fizet-e, mert miatta ázott be a tető, azért a Lukács egész napos szórakozásra használhatatlan lesz (legalábbis erre utalnak a jelek). Eltelik majd a nyár, és hiába szeretne az ember Bródy Sándor vagy Kodály Zoltán, vagy legalább v. Molnár Károly, az utolsó magyar király utolsó katonája felszáradt lába nyomába lépni, nem fog sikerülni.

Akkor hát fel, új kalandok és új uszodák felé.

Nem tudom, másnak is feltűnt, de éppen benne vagyunk a nagy kihalási időszak egyik súlyos pillanatában: kezdenek eltűnni a boltokból a bevásárlókosarak. Nem nyomtalanul, és persze itt is létezik a horror vacui, a természet irtózása az ürességtől, jönnek ezek a borzalmas, idomtalan műanyag talicskák, vagy micsodák, amelyeknek olyan iszonyatos zörgést ad ki a kereke, de alig-alig maradt már szupermarket, amelyben sima, egykaros, egykezes kosár volna vételezhető. Ahogy a galambokat lassan, de biztosan szorítják kifelé a varjak, úgy vesznek ki a talicskák miatt a kosarak.

Sokak szerint mindenről az ember tehet. Vagy ha nem az ember, de a találmánya, a frizsider. Hogy ez az egész a harmincas években (az elmúlt harmincasokban és nem az eljövendőben) kezdődött, amikor az emberek megtanultak otthon biztonságosan élelmiszert tárolni, és ezt nemcsak megtanulták, de el is kezdték gyakorlattá tenni. Emiatt aztán ritkábban akartak vásárolni menni, de így nem is volt elég az, amennyi áru a kosárba fért, de két kosárral mégsem vásárolgathattak, így létrejött bevásárlókocsi. Abba aztán fért.

Mivel a bevásárlókocsi megjelenése a vásárlási kedvet növelte, senki nem akarta végigtolni a kocsit az üzleten egyetlen tízdekás vajdarabbal, így azt a következtetést vonták le a boltosok, hogy ha kocsit adnak kosár helyett, a vevő többet vásárol.

Valószínűleg igazuk volt. Elton Johnról mondják, hogy karácsony előtt bevásárlókocsival megy el vásárolni a Cartier-be.

És most itt vagyunk. Nincs kosár, nyekeregnek a műanyag taligák, kerülgetik egymást az emberek a boltban, múltkor láttam egy idős hölgyet, bottal járt, és kétségbeesésében a botot a nagy taliga-kosárba szúrta bele, úgy próbált meg haladni a sorban. Ha látok még egy-egy olyan üzletet, ahol kosárba is lehet árut pakolni, már kapok a fényképezőgépem után, hogy megörökítsek néhány utolsó példányt. De hát hol, hol van még ilyen?

Nem feltétlenül ezek a legeslegjobb dalok, de jó dalok, amelyeknek a szerzősége elvész. Mint a népdal, nem azért, mert szájról szájra terjed, hanem mert senki nem a szerzőre gondol, amikor énekli, hanem azt hiszi, hogy ez valahogy benne volt a levegőben. Mondjuk ott a Groovy Kind of Love című szám, amiről a legtöbben azt hiszik, hogy az egy Phil Collins-dal (ez a másik fontos, hogy az ilyen dalokat az előadóról, vagyis sokszor a legutóbbi előadóról azonosítják), pedig előtte énekelte már Cher is, őelőtte a The Mindbenders, és ha szépen visszamegyünk a forrásokig, akkor meglepő módon eljutunk Muzio Clementiig. Hogy aztán a dal szerzője, Toni Wine honnét ismerte „a zongora atyját”, arról sejtelmem sincs, még azt is el tudom képzelni, hogy nem ismerte, de valahogy ugyanazt találta föl, mint Clementi. (Mozart egyébként ismerte Clementit, és kölcsön is vette egy témáját A varázsfuvola nyitányához.)

Egy dal elgazdátlanosodásának talán legjobb magyar példája a Nagy utazás, amiről nagyon sokan még ma is azt hiszik, hogy Presser-szerzemény, pedig ő csak az előadó, a komponista Dés László. Az egész kérdés Duane Eddyről jutott eszembe, akiről a legtöbb nekrológban megemlítik, hogy néhány csöndes év után újra a slágerfigyelem középpontjába került a Peter Gunn című dalával. Csakhogy a Peter Gunn témát nem ő írta, és nem is akárki a szerző, hanem Henry Mancini, aki a Moon Rivert is, meg a Rózsaszín párducot kitalálta. Maga a Peter Gunn egy feltehetően nyom nélkül kimúló tévésorozat volt vagy lett volna az ötvenes évek végén, ehhez írta Mancini a zenét.

Most még azon is szívesen elagyalnék, hogy vajon hogyan kell helyesen kiejteni Mancini nevét magyar szövegkörnyezetben, de inkább nem teszem.