Az többé-kevésbé köztudott, hogy Adrien Brody félig magyar, amire sokáig hittem, hogy persze, hiszen Bródy, de épp a másik fele a magyar. Az anyja Plachy Sylvia fotóművész, akinek képei most láthatóak a Szépművészeti Múzeum Kertész, Moholy-Nagy, Capa… című kiállításán. Ő a pont-pont-pont, meg még úgy harmincan, Amerikába kivándorolt magyar fotóművészek. Az ember persze azon gondolkodik, hogy van-e valami magyarság a fényképezésben, vagy az ő fényképezésükben, de nem nagyon találja a megoldást. Talán mert annyira meghatározóak voltak ebben a történetben a magyar fotográfusok, hogy az lett a nemzetközi fényképezés. Úgy értem, ahogy André Kertész csinálta, úgy csinálták a többiek. Vagy legalábbis sokan.

És akkor jön ez a Plachy-fénykép, ami egyszerre André Kertész-irány, és közben borzadás és gúny, sok dinnyefej valami kongresszuson. Ismerős világ, de csak nekünk ismerős, Plachy Sylvia akkor már rég Amerikában élt, tizenhárom éves volt, amikor elmenekült ez elől a család, mégis olyan, mintha itt készült volna a magyar szemnek. Magyar táj magyar ecsettel, bár se nem táj, se nem ecset. De magyar.  

Olyan jó szívvel, odaadással és szorgalommal csinálja Palya Bea, amit csinál, hogy az ember elkezdi szégyellni magát, amiért olyan kevés öröme telik a produkcióban. Vagyis úgy érzi magát, mintha valami spiritiszta szeánszon volna, a jelenlevők nagy többsége hangokat hall, beszélget az elhunyt rokonaival és elájul, ő meg csak ül, és azt nézi, vajon ki táncoltatja az asztalt. Ki táncoltatja a szőnyeget a szobában?

Miért nem tetszik ez? Mert rossz ember vagyok? Vagy azért annyi egészen biztos, hogy Palya Bea dalai elbírnának egy másik szövegírót, mert ez az „igen, ezt mondtam, igen, így szóltam”, és hasonló sorok ilyen mennyiségben elég kiábrándítóak?

Talán tényleg a dalokkal van a baj, mert jobb lesz a koncert a vendégművésztől. Dafne Kritharas a saját dalait hozza, abban is keveredik minden, görög és török, jazz és nép, ő is mezítláb van, mint Bea asszony, de azért nem ezzel a sámánkodással jön, jobban a helyén van a műsor a Müpában. Amikor közösen adnak elő egy szefárd dalt, az már tényleg nagyon szép, és amikor újabb ráadásként eljutnak Edith Piafhoz, az már tényleg jó pillanat. Ezt is viszi a többség haza, a koncert után a szomszéd vécéfülkében is valaki a Himnusz a szerelemhezt dúdolja. Amíg ácsorgok, egy elhaladótól is ezt hallom, zümmögi magában.

Lehet, hogy Piaf-estet kellett volna tartani?

Mindig meglep, egyszerre kellemesen és kellemetlenül, hogy mennyire egyszerű ma a dolgok kapujáig jutni, és mennyire nehéz marad belépni azon a kapun. Most épp arra gondolok, hogy Bach négy kantátát írt pünkösdvasárnapra, vagy legalábbis ennyi maradt fönn, nem őrületes szám, nem felfoghatatlan mennyiségű zene, mondjuk egy óra, persze a tempótól is függ, meg hogy hogyan oldja meg a karmester az 59-es számú kantáta befejezését. A kézirat szerint egy basszusária volna a mű vége, de az így nincs befejezve, és egyébként is odaírta Bach, hogy a korállal folytatódik, de azt nem, hogy melyik korállal, most akkor a már elhangzottnak éneklik el egy új versszakát, vagy megcserélik a korál és az ária sorrendjét – inkább az előbbi. De ezt leszámítva, sőt, ezt le nem számítva sem különösebben bonyolult az ügy, és ekkor érünk el a kiindulási pontra, hogy mennyivel egyszerűbb megvenni ezt a négy kantátát egy lemezen, vagy akár föltenni, hadd szóljon, hadd érezzük magunkat valami évszázados hagyomány részének, és mennyire mást jelent tényleg megismerni ezt a négy művet, áriákat, duetteket, korálokat.

Ennyi magábatekintés után az ember elhatározza, hogy most másképp lesz, Alfred Dürr könyvével felfegyverkezve nekiáll most ennek a négy műnek, ami csak látszólag közeli rokon, a legkorábbit 1714-ben írta Bach, a legkésőbbit 1746-ban, az mégis harminckét év különbség. És ahogy hallgatom, hallgatom, meg is szeretem a darabokat, különösen ennek a legkorábbinak, az Erschallet ihr Lieder kezdetűnek a tenoráriáját, mert van benne egy érdekes megoldás. Pünkösdi megoldás, a tanítványok bezárkóznak a házba, el vannak kenődve, Jézus mennybe ment, és most mi lesz, mondta, hogy elküldi a Szentlelket, de mégis mikor és hogyan. És akkor a bezárt házban elkezd zúgni a szél. Az ember azt gondolná, hogy ez a nagy lehetőség a komponista számára, olyan zúgást rendezhet, amilyet csak akar, piheg a fuvola, bőg az orgona, jobban berezelünk, mint a tanítványok. És akkor Bach még csak nem is a fúvósokat veszi elő, hanem a hegedűk és a brácsák kezdenek el valami sündörgő, nyugtalanító, de nem félelmetes dallamot, ami fölött énekli a tenor az áriát.

Hallgatom, újrahallgatom, másnap is meghallgatom, de hát másnap már másnap van, pünkösdhétfő, arra is írt Bach három kantátát, vagyis három fennmaradt, az biztos, tehát máris egy év lemaradásban vagyok, de majd jövőre is meg akarom hallgatni a vasárnapi kantátákat, egyáltalán nem biztos, hogy utolérem magam. Vagy Bachot. Mert ez is érdekes. Bach feltehetően nagyon szerette ezt az Erschallet kezdetű kantátáját, mert élete során négyszer is előadatta. Én is nagyon szeretem, így egy nap alatt négyszer is meghallgattam. De azért csak a templomajtóban állok, és pislogok befelé.

Aludtam rá egyet, most se tudom, hogy érdemes-e erről beszélni, nem olyan lesz-e a történet, mint a szegény belvárosi gyermek panaszai. Egyébként is kissé furcsa, hogy annyit hallja az ember: nem megyek oda ki, az Eiffel Műhelyházba operát hallgatni. Mintha az operának volna valami belvárosi érvényessége, belső kerületben jobb, külsőbe nem megyünk. Közben meg aki a Kőbányai úton lakik, biztosan örül, hogy az opera házhoz jön. Vagy aki a Hungária körúti lovasboltban dolgozik, boldog, hogy munka után nem kell annyit buszoznia egy nyavalyás magas C-ért.

Én meg elkéstem a Fra Diavolóról. Nem helyes, nem követendő, de megesik, nem számoltam bele a vasárnapi vagy pünkösdvasárnapi járatritkaságot, 11 óra 01-perckor értem oda. Vagyis nem értem oda, nem engedtek be, jóllehet egyértelmű volt, hogy az előadás még nem kezdődött el, és nem egyetlen későként akartam bejutni, voltak még vagy tízen az ünnepi menetrend áldozatai. Copfos, ünneplőruhás kislány, meg az egyik fellépő síró rokona, botos asszony, minden, ami szívet tép. Azt is tudom, hogy a Metropolitan Operába sem engedik be a későket, külön szobába vezetik őket, ahol képernyőn tekinthetik meg az előadás első felvonását, aztán beszállhatnak a boldog lelkek közé.

Ipari tévé itt is van, csak a hang elhanyagolható, és a nap belesüt délelőtt a képernyőbe, szóval látni vagy hallani nem lehet semmit. Meg valahogy a jegyszedők sem úgy kezelik az eseményeket, hogy „nagyon sajnáljuk, de a többi vendég érdekében”, vagy valami, hanem azt mondják: én is ide tudtam érni, előbb kell elindulni. Az egyik jegyszedőnek még felhívtam a figyelmét, hogy egy kicsit más, ha fizetést kap ezért, vagy ha ő maga fizet az élményért, de a saját szöveg annyira bevált náluk, hogy egy másik is ezzel jött, csak ő még azt is hozzátette, hogy Isaszegről érkezett.

Akkor hát ennek így kell lennie. Egy ideig megpróbáltam az ipari tévé előtt ülni, de reménytelen volt, akkor megpróbáltam a büfé szolgáltatásait igénybe venni, de mind az árak (színházi perec 1300 Ft), mind a minőség, mind a kiszolgálás… Nincsenek ott, egyébként sem vagyunk nyitva, mi ilyenkor mosogatunk. Jó, de ha most épp nem mosogat, adna mégis egy kólát? Ad, de arcokat vág hozzá.

A slusszpoén persze megjósolható: az előadás olyan gyenge és idejétmúlt, hogy az ember hálát adhat, amiért csak egy felvonást kellett megnéznie.  

Van egy régi olasz sláger In un palco della Scala a címe, és arról szól, hogy 1893 januárjában milyen hangulatos is volt a Scalába járni. Közben eléneklik a színház műsorát: Manon di Massenet, la Carmen di Bizet, Fra Diavolo, Ernani, Puritani, Vespri siciliani. Csupa olyan opera, amely ma is repertoáron maradt, ha nem nálunk, de a nagyvilágban – leszámítva a Fra Diavolót. Azt viszont nálunk pont játsszák.

Vagy nem játsszák, ez itt a kérdés.

Mert mintha most épp ez volna az operai elv, csináljuk is meg nem is. Az ember azt gondolná, hogy ha a darabot játszásra érdemesnek minősítik, akkor nosza, mindent bele, a legnagyobb erőkkel, a legerősebb szereposztással, mentsük meg Aubert. Vagy igazságos az utókor ítélete, vesszen, akinek vesznie kell, játsszuk inkább az Ernanit – nekem az is hiányzik. Csak ez a megoldás nem jó semmire, három előadás az Eiffel Műhelyházban, abból kettő délelőtti, a zenekar nem nagyon tanulta meg a darabot, húzónevek nincsenek a szereposztásban (vagy csak engem nem húznak). A rendező Szinetár Miklós, aki maga sincs meggyőződve a darab elsőosztályúságáról, így betétszámokat illeszt Auberbe, a második részben például minden belátható ok és következmény nélkül eléneklik A cigánybáróból Zsupán belépőjét. A költségvetés tollas kalapokat és tologatható díszleteket tesz lehetővé, viselik és tologatják, az egész előadás van is, de nincs is, aki nagyon erőlteti, megnézheti, aztán gondolkodhat, hogy minek is erőltette ezt annyira. Kiásnak egy kincsnek látszó valamit, de nem tisztítják le, nem mutatják föl, hanem gyorsan lehúzzák a vécén. Biztosan van ennek is valami értelme, de nem látom, hogy mi.

Nem néztem meg pontosan, mire is megyek, Whiplash in Concert volt az előadás, azt gondoltam, hogy jön egy big band, és eljátssza a Whiplash című film dalait, jó is lesz végre valami rendes big bandet hallgatni.

Jó is volt. De az egész vállalkozás ennél sokkal bonyolultabb, úgy játszották el a számokat, ahogy a filmben vannak. Annyira pontosan, hogy közben levetítették az egész filmet, és ha megszólalt a zene, lekeverték a hangot, és élőben játszották a képek alá. A rendező után valószínűleg az est karmestere volt az, aki életében a legtöbbször látta a Whiplash című filmet.

Egyfelől persze értelmetlen vagy bizonyos fokig talán jazz-ellenes is, másfelől meg mégis nagyon szórakoztató, mintha félútra visszamentünk volna a némafilmek korába, csak nincsenek feliratok a jelenetek között. Illetve vannak feliratok is, de magyar nyelvűek, és a vászon alsó részén. Nagyon fegyelmezett, nagyon szórakoztató produkció, és talán választ ad arra is, mennyire igazi mindaz, ami a filmben történik. Ez akkor, tíz éve, a bemutató idején vitatott kérdés volt, vannak-e ilyen tanárok a jazz-iskolákban (biztosan nincsenek), hogy tényleg így zajlik-e az oktatás, repülnek-e székek, meg egyáltalán, mi van ott, ahol a jazzélet zajlik. Amire meggyőző, de nem teljesen kielégítő válasz volt, hogy hiszen a rendező, Damien Chazelle maga is tanult dobolni, hasonlít is a főszereplőjére, Miles Tellerre. Amúgy sem Teller kapta az Oscart, hanem J.K. Simmons, egyrészt mert szeretjük a gonoszokat, másrészt mert ez akkora mellékszerep volt, hogy főszerepnek is beillett.

A zenét mindenesetre el lehet játszani úgy, ahogy a filmben elhangzott, és nagyokat lehet dobolni, és egy olyan, egyébként teljesen karizmamentes dobos, mint André Charlier is óriássá lehet, mert van képi mása, neki csak ütni kell a hangszert. És ütni tud.

Még általánosba jártam, amikor ez ment időnként a tévében esti meseként. Az ember tudta, hogy kinőtt belőle, de azért érdekes volt, angol gyerek volt a rajzfilm-főhős, bizonyos Jamie, és az egészben volt valami mézgaaladáros. Az élet éjszaka kezdődött, amikor a rajzfilm-mama azt mondta, jó éjszakát, Jamie, ő meg elindult a csodalámpa segítségével mindenféle izgalmas helyre. És kutyája is volt, csak nem Blökinek hívták, hanem Sajónak.

Ez már akkor is érthetetlen volt számomra, hogy egy angol kisfiúnak miért Sajó a kutyája. Ha a neve maradt Jamie, akkor a kutya neve miért nem maradt valami angol folyó? De a megoldás nem a folyóban rejlett, hanem a magyar gyereknek (és felnőttnek) kimondhatatlanságban: Wordsworth. Ez volt a kutya neve.  

Nahát, pont úgy hívták, mint a költőt, aki A Velencei Köztársaságot elsiratta. Vagyis, most megint elolvastam eredetit és Radnótit, annyira nem is siratja. Talán magyarul gyászosabb, és, persze, csodálom Radnótit, milyen könnyedén kerülte el azt a hibát, amit Varga Miklósnak az Európa című dalban nem sikerült. Nekem legalábbis mindig röhejes volt, hogy a vén Európáról énekelnek, aki gyönyörű nő. De hát ha vén, akkor annyira gyönyörű nem lehet. (Ezt az álláspontot az idő múlásával az ember meghaladja.) Itt Wordsworth azt írja, hogy Velence a Szabadság legidősebb gyermeke, de Radnóti a korra való hivatkozást könnyedén kihagyja: nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.

Mégis izgalmasabb számomra a szonett legutolsó sora. Wordsworth tényszerű, a hajdani nagyság árnya is elmúlt. Radnóti majdnem ugyanezt mondja, csak kicsit kosztolányisabban: oly nagy volt hajdan, s árnya sincs ma már. Ugyanazok a szavak, csak más sorrendbe téve, és máris nem a hajdani nagyságról van szó, hanem az elmúlásról.

Szerencse, hogy hajdan sem voltunk nagyok, így bennünket az ilyesmi nem érint.  

Carl Spittelernél maradva: az ember csak legyint. Svájci költő. Hát miféle élményei lehetnek egy svájci költőnek Tell Vilmos után? Amikor (főleg német Svájcban) az emberek legfontosabb témája az, hogy merre lehet olcsóbban vásárolni, Németországban vagy Ausztriában, és hogy már megint fölemelték Zürichben a parkolási díjakat fél rappennel, de ha valaki hajlandó egy kicsit gyalogolni, csodálatos összegeket takaríthat meg. Erről kellene verset írni? És eszembe jutott édesapám egyik kedvenc története, amikor az egyik legnagyobb svájci bank elnökével ebédelt. Az elnök egyszer csak odaszólt a pincérnek: a múlt héten ebédeltem itt, és akkor megmaradt egy fél üveg bor, ha lenne kedves azt most kihozni. És a pincér ment és hozta, és a vendéget a nagybank elnöke félig üres (vagy félig tele) palackból kínálta. Akkor persze a sóherség és szarrágás csodálatos iskolapéldájának tűnt az eset. És eltelik néhány évtized, és látjuk ezeket a tébolyult költekezőket, meg a mások pénzét tébolyultan költőket, rájön az ember, hogy ez mennyire szép. Az elnök még csak nem is a saját pénzével takarékoskodott, hanem a banki költségekkel, és az egészben még van is valami élelmiszer-tisztelet is, ne öntsék ki a lefolyóba, vagy akárhová azt a jó bort, megvár.

Csak kellene egy új Spitteler, aki ebből eposzt faragna.

Velence fölött mélázva persze eszembe jutott, hogyan is kezdődött ez, mármint a mélázás. Még mélamentes korban, érettségi után, a Száz verssel kezemben, a Szerb Antal válogatással. Piros, kemény kötés, és benne Wordsworth, A Velencei Köztársaság halálára, Radnóti fordításában. „Uralkodott a kincsekkel teli kelet fölött, s Nyugat védője volt”. Ehhez persze volna egy-két szavunk, 1526-ban például úgy védte a nyugatot, hogy új Bucintorót építtetett, a régi már nem volt elég díszes. Mindegy, ez úgyis valami örökös és visszatérő magyar sértettség, hogy miért hagytak magunkra. Mit lehet tenni, ha nem voltunk soha elég érdekesek számukra, ez a rajongók sorsa.

Nincs velem most a könyv, de voltaképpen nem erről szól a Száz vers is? Elég jól követhető benne a magyar irodalom viszonya a világlírához, franciából, angolból és németből jók vagyunk, de az olaszok mintha a 14. században abbahagyták volna a versírást, csak három, meglehetősen lazán fordított Carducci-sor fért bele, az angoloktól nagy csoda, és Szerb Antal széles látókörét dicséri ez a Wordsworth, aki egyébként nem közkincs nálunk. És van egy vers, amit soha nem értettem. Nem magát a verset, hanem hogy hogyan kerül a legszebb száz közé. Carl Spitteler a költő, a vers pedig a Csak király. Nem túlságosan elmés, nem is különösebben szép, Szerb Antalnak mégis annyira fontos volt, hogy maga fordította le. Én azt se tudtam, ki az a Carl Spitteler (most se nagyon), pedig Nobel-díjas. Szerb Antal már A világirodalom történetében is védi, hogy a négykötetes elbeszélő költemény, a Tavasz az Olümposzon egyáltalán nem olyan unalmas, mint látatlanban gondolná az ember, ami arra utal, hogy ő elolvasta a művet, valószínűleg egyetlen magyarként. De hát ez a nem olyan unalmas azért kevés, a beválogatott Csak király még kevesebb, és hogy vajon Spittelert olvasnak-e Svájcban vagy akárhol eredetiben, afelől is vannak kétségeim.  

Békésen eszegetem a pizzát a Bucintoro étteremben, de hát közel van Velence, nem lehet csak úgy éttermet sem választani, rögtön kopog az ablakon a történelem. Mi is történt a Bucintoróval?

Maga a Bucintoro nem teljesen ismeretlen szó számomra, végül is éveken, talán évtizedeken át néztem a Canaletto-festményt a szobám falán, a Bucintoro visszatérése. Ezerdarabos puzzle volt, nagy nehezen kiraktam, pedig sok volt a szürkészöld tenger és a szürkéskék ég rajta, és utána nem volt szívem összerombolni az egészet, üveg alá tettem, falra akasztottam. A Bucintoro a velencei dózse hivatalos hajója volt, aranyozott gálya, ezzel szállt vízre minden áldozócsütörtökön, hogy aranygyűrűt dobjon a vízbe, megújítandó a város és a tenger eljegyzését. 1000 körül kezdték a hagyományt, Canaletto idején már 730 éve volt jegyespár a tenger és Velence, mégsem szánták rá magukat a házasságra, nem akarták elkapkodni.

Aztán meg már nem tudták törvényesíteni a frigyüket, mert jött Napóleon, megfosztotta önállóságától a köztársaságot, és utasította a katonákat, hogy a Bucintorót égessék el. Három napig égett a gályából rakott máglya az Isola di San Giorgión, három napig fogták össze edényekben a Bucintoro megolvadt aranyát. Az ember persze tudja, mennyi mindent köszönhet Napóleonnak, nélküle nem volna Háború és béke, A pármai kolostor, Eroica szimfónia, Schönberg Óda Napóleonhoz, Háry János, de ezért a Bucintoro-égetésért úgy seggbe rúgnám a császárt, hogy Szent Ilonáig szalad.  

Furcsa módon a franciák is így vannak vele, amikor 2008-ban elhatározták, hogy adományokból újjáépítik a Bucintorót, Nicolas Sarkozy is hozzájárult a költségekhez a francia állam nevében, ellensúlyozni a hivatalos barbarizmust. De ez a történet már olyan, mintha Magyarországon játszódna, 2008-ban meghirdették az újjáépítést, és mondták, hogy mivel hagyományos hajóépítő technikát fognak alkalmazni, bizony lehet, hogy két évbe is beletelik, mire vízre bocsátják az új arany gályát. Azóta tizenhat év telt el, és a Bucintoro még mindig csak étteremnév. Bár a pizza jó.