Az köztudomású, vagy legalábbis nem valami új okosság, hogy a keresztény ünnepek Európában rátelepedtek a meglévő pogány rítusokra. Egyszerű fogás, bólogat a történelem maga, volt folytatása is, amikor alkotmányunk ünnepét augusztus 20-ra, Szent Istvánra tették (megjegyzem, ez csak a magyar Szent István, a világban inkább Szent Bernát napja). Karácsony a téli napfordulóra esik, ami azt jelenti, hogy Szent János pedig a nyári napfordulóra, hiszen az ő születésnapját már Jézuséhoz viszonyítva határozták meg, fél évvel volt idősebb.  Hogy az egész miért csúszott még három napot, arról sejtelmem sincs, de talán nem lehetett minden szent mellé egy csillagászt állítani. Mondjuk így is van még egy nap különbség Jézus és Szent János között, december 25 és június 24, de ne legyünk kicsinyesek.

Az egész azért kezdett el foglalkoztatni, mert ma van A nürnbergi mesterdalnokok bemutatójának évfordulója, 1868-ban ezen a napon… De miért ezen a napon? Johannistag, amiről annyit énekelnek, 24-én van. Igaz, sokat énekel Hans Sachs a virágzó orgonáról is, pedig annak elvileg májusban már el kellett volna hervadnia, de talán Wagner maga nem volt nagy botanikus. Vagy közbejött a globális fölmelegedés.

A kérdés tehát az, hogy Wagner egy kicsit vissza akart térni a pogány rítusokhoz, úgyis hamarosan belekezd majd a pogány bibliába, A niebelung gyűrűjébe, hát nem a szent névnapjához alkalmazkodott, hanem az égbolthoz. Vagy egyszerűen csak ez a nap esett szombatra, másnap még ki lehetett heverni a nagy, szent, német művészetet?

Kosztolányi, amikor megírta a hírhedtté vált Ady-cikkét, leginkább azon bosszantotta föl magát, hogy abban az időben nagy gyönyörűséggel találtak egy ismeretlen Ady-kéziratot. Vers volt, jó vers, zseniális vers, megváltoztatja a magyar irodalom történetét. Mondták a rajongók. Kosztolányi ránézett a kéziratra, és azt mondta, rendben van, de ez Juhász Gyula írása.

Minden maradt a régiben, a vers egyetlen sora nem változott, és mégis megszűnt jónak, nagynak, zseniálisnak, irodalomtörténet-változtatónak lenni. Na. Nem a vers számít, hanem a szerző?

Ilyesmit, persze, a zenében is átélünk, van egy nagyszerű Mozart-hegedűverseny, amiről kiderül, hogy nem Mozart írta. Azelőtt a világ nagy hegedűművészei is műsoron tartották, beszéltek az egyszerűség mélységeiről, utána meg nem marad más, csak az egyszerűség, mélység nélkül. A hamis, vagy egyszerűen csak téves szerzővel szereplő művek szépen eltűnnek a repertoárról.

Egy nagy kivétellel. Albinoni Adagióját azért játsszák, pedig már elég régen tudjuk, hogy nem Albinoni a szerző. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ezt valaha egyáltalán Albinoninak lehetett képzelni, annyira nem hasonlít a szerző többi kompozíciójához, de ez volt a dolog egyik lényege. Senki nem ismerte Albinoni műveit, nem volt mivel összevetni az Adagiót. Volt egy szép nevű olasz komponista, akiről kiderült, hogy ilyen jó számot is tudott írni. Egy kicsit hasonlít a Bach Airre, az meg tényleg barokk, hát ez miért is ne lehetne az, Albinonit egy estére megszállta a slágerihlet. Mert, ugye, annak is megállta a helyét, nálunk Szécsi Pál énekelte, hogy „Nézd, közeleg a hajnal”, a világban Udo Jürgens.

Lehet, hogy csökkent valamicskét az Adagio játszottsága az elmúlt időben, de a mű maga különös módon nem tette közismertté a szerzőjét. Remo Giazottónak hívták, zeneműkiadónál dolgozott, mellesleg regényes zeneszerző életrajzokat írt. Eleinte azt állította, hogy az Adagiót egy töredékből állította össze, utóbb meg azt, hogy ő írta az egészet. Mindenesetre a töredéket soha nem mutatta meg a nyilvánosságnak, ami meglehetősen gyanús. Vagy nem is tudom, jó szó-e a gyanús, akkor nagyobb fej Giazotto, ha ő találta ki az egészet, vagy akkor, ha valami inspirációt azért csórt egy elszakadt kottalapból. Igazából azt se tudom, szabad-e haragudni a kép- és zenehamisítókra, végül is odadobják az ambíciót, hogy megismerjék és csodálják őket, és inkább a művüknek próbálnak elismerést kikönyörögni, hogy más alkotásának állítják be őket. Nyomot hagynak a világban, csak nem a saját nyomukat.  

Körülbelül egy időben azzal, hogy a hírújságok megjelentették a hírt, a jövő évadtól Nagy Ervin, Mészáros Blanka és Dér Zsolt nem tartozik már szorosan a Katona József Színház társulatához, bekapcsoltam a tévét, ahol is A tanár című sorozat ment. A történet szerint Nagy Ervin épp edzősködik egy bokszmeccsen, amikor észreveszi, hogy a tanítványa doppingszereket vett be. Dönt, bedobja még a szünetben a törülközőt, aztán az öltözőben emelt hangon vonja felelősségre az ifjú doppingvétőt. „Hallottál már az NDK-s úszónőkről? Akik addig doppingoltak, míg negyvenéves korukra férfiakká lettek? Ezt akarod?”

A kérdés nyilván költői, nem akarhatja az ökölvívó tanítvány, hogy NDK-s úszónők férfiakká legyenek, nincs is nagyon beleszólása az ilyesmibe, meg NDK sincsen már. De ha nem kicsinyeskedünk, akkor sem olyan könnyű megválaszolni a kérdést, hiszen a bokszoló diák mégiscsak hímnemű, valószínűleg azt akarná, hogy negyvenéves korában is az maradjon, vagy ha még tágabban próbáljuk értelmezni, akkor meg képernyőbéli fiatal valószínűleg nem akar nemet változtatni egy idő után. Ha mégis, annak aligha lesz az oka a nagyobb ütőerő érdekében bevett orvosság.

Akárhogy forgatom, ez egy marhaság, csak azt nem értem, hogy miért nekem tűnik föl a tévé előtt. Ezt a szöveget valaki megírta, valaki más átvette, egy harmadik (épp Nagy Ervin) megtanulta, elmondta, megint valaki megrendezte, aztán a kész filmet is átvette egy újabb ember. Hogyan mehetett át ez a szöveg ennyi szűrőn?  

Nem is ez a kérdés, hanem hogy miért esik ez mégis rosszul. A színész edény, korsó, amelynek szájából egyforma öblösen terjed okosság és butaság. Ha nagy, nemzetközi példákat keresünk, hát Max von Sydow sem kizárólag Bergman magasztos szövegeit mondta el, hanem időnként gonosz szovjet tábornokokat is megjelenített. Miért vagyunk még mindig gyerekek, akik elvárják, hogy a színészek elkötelezzék magukat a tisztesség és lehetőleg a tisztességgel olyan gyakran együtt járó szegénység mellett?

Mindig az jut eszembe, hogy Petőfi Sándor a hibás, aki annyi szép rímes sort írt a színész feladatának szépségéről, a színészlét és magánélet egymásnak megfelelő voltáról. Mi meg hiszünk a költőnek. Vagy egyszerűen csak szeretnénk tisztességes embert látni, ha másutt nem lehet, legalább a színpadon. És remélni, hogy a sok szép szó legalább arra hat, aki mondja.

Az isten adja, hogy minél előbb

Akképen álljon szinmüvészetünk,

Amint valóban kéne állnia.

Ma van Marton Éva hetvenhetedik születésnapja, Isten éltesse, de szerencsére nem kell biztatni, élteti, és hát a 76 az már nagy énekesi kor, már emlékezni szokás, hogy láttam őt itt meg ott, amitől óhatatlanul a nagy idők tanújának érzi magát az emlékező.

A nagy időket persze, nem láttam, azokat az előadásokat, amelyekhez még kellett volna egy kis hallgatói tehetség, hogy megérezze a néző a karrier ívét és csúcsait. Nem hallottam Égi hangnak és nem voltam a margitszigeti Attilákon. Mikor én hallottam őt, már nem volt nagy szám fölismerni a tehetségét, a bécsi Turandotot adta a magyar tévé is. Aztán jöttek az elhíresült pesti Turandotok, a romhalmaz, aminek a közepén kellett Puccinit énekelni. A Turandot-jelmez, amely olyan volt, mint valami poratka-tenyészet, egy tíz éve lezárt szobában a lámpaernyők. Az alagútszerű nyílás, valami kapu, ahol Kalafnak be kellett volna lépnie, mert a gongütésekkel rálépett az útra, de a kapu nem nyílt ki, csak úgy rángatta valaki belülről az ajtót. Röhögünk vagy sírunk, ez volt a kérdés.

Na, hát erről beszélek, ez így tényleg emlékezés, nem jókívánság. Keresek valami közelebbi pontot.

Tudom, hogy Marton Éva nagyon kellemetlen ember is tud lenni, nem volt olyan régen, hogy nagyobb nyilvánosság előtt ordította le az ismeretlen technikus fejét, mert korábban indította el a vetítést valami zeneakadémiai szertartáson. Hülye helyzet, a közönség feszeng, de előfordul mással is, máskor is, hallottam én az angyali türelműnek mondott Kovács János karmestert is ordibálni nyilvános főpróbán, hogy ilyen egy hülye, béna társaságot, mutatom nekik az ujjammal, hogy ritmusváltás következik, de csak mennek tovább. Megesik. De azért most elmondom a kedvenc Marton Évával folytatott párbeszédemet. Ő kezdi:

• Nahát, maga hogy lefogyott.
• Észrevette?
• Persze, nagyon jól áll.
• Hát, hogy maga milyen kedves…  
• Én nem vagyok kedves!

És mintha még egyet vicsorított is volna hozzá.

Gerald Moore panaszkodik a könyvében (Túl hangos vagyok?), hogy sok öröme volt a Yehudi Menuhinnal való közös fellépésekben, de ennek vége, mert Yehudit körülveszik a családi zongoristák.

És valóban: Moore idejében csak ketten vették körül, a nővére, Hephzibah, és a sógora (ha ugyan sógoroknak mondják azokat, akik testvérpárt vettek feleségül), Kentner Lajos. Kentner volt valamikor a botrányember a legelső budapesti Liszt zongoraversenyen, azt állítva, hogy elcsalták tőle a díjat, amikor Fischer Annie-nak adták. Amennyire ez utólag rekonstruálható, inkább módszertani problémák voltak az értékelésnél, a döntőben valóban Kentner volt a legjobb, de egészében véve Fischer Annie volt a legkiemelkedőbb. Az más kérdés, hogy a sporteseményeknél nem szokás a döntőig vezető utat is beszámítani, az a lényeg, hogy akkor és ott ki hogyan teljesít, de bárki mondhatja, hogy épp ez a különbség a művészeti vetélkedés és a rövidnadrágos rúgd és fuss között. Az utókor sem igazolja Kentnert, jóllehet, készült vele egy olyan lemez, amely ugyanúgy megvolt minden magyar háztartásban, mint Lehotkával a d-moll toccata és fúga: ez volt a Für Elise.

Sógor után jött a vej Menuhin életében, a kínai Fu Ts’ong, utána meg a fiú, Jeremy, aki készített közös Beethoven –albumokat az atyjával, bár azok egyiküknek sem válnak nagy dicsőségére, és együtt voltak itt, ha jól emlékszem, 1981-ben. Jeremy akkor még fürtös hajú, érzékeny fiatalember volt, az érzékenysége vélhetően megmaradt, a fürtök kevésbé. De ami a lényeg: nem csak zongoristaként jön el a Concerto Budapest meghívására, feleségestül, de ő lesz a zeneszerző is, saját művét játssza, játsszák. Február 21, nem számolom ki, mennyit kell még aludni.

Még mindig a gitáros könyvet olvasom, (Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane), és tegnap ott tartottam benne, hogy a gitározással átmenetileg felhagyó, a leningrádi bölcsészkarra járó főhősnek fölajánlják a sikeres diplomamunkája után az aspiránsságot az egyetemen, de ő nem fogadja el. Meg is mondja, hogy miért, ráadásul ukránul az orosz környezetben. Nem kell lenéznem a lábjegyzetre, hogy tudjam, mit mond: „szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája". Goethe, Faust. Színekben gazdag a mondat második fele, szinte követhetetlenül gazdag, most zöld vagy arany? Ezen egyszer már eltöprengtem, amikor először hallottam az idézetet, talán meglepő helyen az Állam- és Jogtudományi Karon.

Az a furcsa, hogy az idézetre emlékszem, a tanárra emlékszem, de hogy is hívták a tárgyat? Közgazdaságtan volt, de nem így nevezték, hanem politikai gazdaságtannak. Valószínűleg akkor is, de ma már biztosan nagy hálával gondolok Fritz Évára, aki tanított, és kimeríthetetlennek látszó türelemmel viselte el a visszatérő, okosságnak képzelt akadékoskodásaimat. A vizsgán, amikor elkerülhetetlenül belekeveredtem az értelmetlenség közeli handabandázásba, hogy a nyugati országok így, a kommunista országok úgy, csak fáradtan lehunyta a szemét, és annyit mondott: szocialista. Aztán beírta a kegyelemjegyet.   

Tudtam, hogy már nem él, de azért beírtam a nevét, hogy mi maradt egy internet előtti tanárból az interneten. Furcsa módon egy festő jött ki. Az évszámok stimmelni látszottak, de... És tényleg ő, az életrajzban megemlítik, hogy önképzett festő, de közben egyetemen oktatott. Nekem négy félév alatt két Goethe-sort vésett a fejembe. Vannak, akiknek ennyi sem sikerült.

Tegnap, meglehetősen konspiratív időpontban, kora délután adták az M5-ön a Zádori Máriáról szóló portréfilmet, mintha még mindig ez valami titok volna, mármint hogy a világ egyik legjelentősebb régizenei énekesnője történetesen magyar.

Nem erről akarok most beszélni, hanem csak arról, ahogy Zádori Mária szóló énekesi pályája elkezdődött, egy Mozart-lemezzel, a Vesperae solennes felvételével. A karmester Fischer Iván, az énekesek között Polgár László, Paul Esswood, a szoprán pedig… Jó, az rendben van, kitalálható, hogy Zádori Mária, de ő akkor még szólamvezető volt a Rádió énekkarában, nem épp kézenfekvő választás. Főleg azért, mert ebben a műben neki kell igazán énekelni, leginkább rajta áll vagy bukik a vállalkozás, az adja meg a felvétel értelmét, hogy hogyan éneklik el rajta a Laudate Dominumot. Neki kell odaállni a legnagyobbak mellé versenyezni, Kiri, Barbara Bonney, mindenki, aki számít. Némi vagányság kellett hát a választáshoz, bár nyilván csak addig, amíg Zádori el nem kezdett énekelni, onnét már világos lehetett, hogy megvan.

Voltaképpen ez az érdekes, a mű maga, vagy Mozart maga, az a furcsa érzés, hogy Mozartot annyira nem szokta megihletni a latin szöveg. Persze, attól még ő Mozart, több mint rutin, vagy a rutin nála több, mint másnál a száz év akarás, de azért, ha a Requiemet nem számítjuk, akkor mintha Mozart nem volna igazi egyházi szerző, nem kap több emelkedettséget a mise szövegétől, mint bármi mástól. A Vesperást hallgatva az ember bólogat, nagyon jó, tényleg jó, azért közben át lehet lapozni a világsajtót vagy bármit. Aztán megáll az ember keze a levegőben, kezdődik a hullámzás, a Laudate Dominum.

Hogy miért lett ez ennyire kivételes, mi történt vagy mi nem történt, hogyan működött Mozart agya, ihlete, tudata, alattija vagy fölöttije, azt csak ő tudja. Illetve valószínűleg ő sem.   

Valakitől kaptam réges régen egy Shura Gehrman-lemezt. Soha nem hallgattam végig, bár megvan azóta is, de ez a CD talán nem is azért készült, hogy emberek hallgassák. Inkább emlékmű, bár, hogy pontosan minek az emlékműve, azt már egy kicsit nehezebb megmondani.

A vágyé, hogy az ember hallassa a hangját. Hogy a hang megmaradjon, mint a legszemélyesebb megjelenés a világban. A névnél mindenesetre személyesebb, hiszen Shura Gehrmannak nem ez volt a neve, hanem az, hogy Numa Labinsky. Az emberek szívesen eléje vagy mögé tették, hogy gróf, hátha így nem tűnik egyszerű futóbolondnak.  Hogy ebből hogyan lett Shura Gehrman, azt nem tudom, a Shura feltehetően tisztelgés a zongorista Shura Cherkassky előtt, akinek a felvételeit Labinsky adta ki. Mert valahogy ez a lényeg, a hangmegőrzés módszere: Labinsky a hetvenes évek elején megalapította saját lemezkiadóját, a Nimbus Recordot. És ha már megalapította, használta is: a befutott, de nem elég ismert nevek mellett a saját lemezeit is kiadta.

Az a különös, hogy nem teljesen képtelenség az egész: a művek nagyszerűek, leginkább Schubert-dalok, de van angol népdalválogatás is tőle, a zongorakísérői jól játszanak és ismerik a stílust, még magának Gehrmannak is több hangja volt, mint egy mezei zenebarátnak. Nem sokkal, de valamennyivel. És ami az egészben a legnevetségesebb: ezek valódi interpretációk, nem csak motorikusan és idegesen végigénekelt dalok, de hangsúlyok, dinamika, szövegmondás és szövegértés. Néha hamis, és egészében véve tökéletes, dilettáns őrület. A női változatot többnyire ismerjük, Florence Foster Jenkinsről még film is készült. De Shura Gehrman azért több, mint egy rajongó milliomos, igazi, jó ízlésű műértő volt. Csak saját magánál függesztődött föl a műértése és az ízlése. Vagy talán ez sem igaz, tudta, hogy nem mérhető, mondjuk Hans Hotterhoz, de akkor is a világra hagyta önmagát.

Nem is tudom, hogy miért. Talán, hogy szégyelljék magukat a milliomosok, amiért hajókat vesznek meg futball csapatokat, ahelyett, hogy lemezkiadókat alapítanának? Hogy higgyünk a pénz hatalma helyett a tehetség hatalmában: hiába van meg minden, hang híján csak nevetség lehet az ember az éneklők között? Vagy csak a szokott általános tanulság: ne mondj le az álmaidról?

Jó, ha van az embernek egy Shura Gehrman-lemeze. Szigorúan a polcon, nem a játszóban.  

Abban biztos vagyok, hogy a kép Edinburgh-ban készült, és ha jól emlékszem, ott, ahol az ifjú Renton a Trainspotting elején nekirohan az autónak, megáll, elmosolyodik, és ezzel utol is érik a rendőrök.

Ennek megfelelően az ifjú, aki gitárral áll, skót. Félig skót, félig japán, Sean Shibe a neve, és a múlt hónapig nem is hallottam róla. Nem dicsekvésből mondom, mert nem is lehet vele dicsekedni, ráadásul körülbelül ez volna a foglalkozásom, hogy halljak a zenészekről, de a gitár egy kicsit bonyolultabb műfaj. Akik elég idősek, ismerik ezt a szerencsés állapotot, mármint nekünk, közönségnek szerencsés: elfogy a kapacitásunk. Mi ezt a zongoristákkal tapasztaltuk meg, annyi jó, még jobb és nagy pianista között éltünk, hogy egy sereg jó és még jobbra már nem jutott figyelmünk.

A gitár esetében az a különbség, hogy már eleve korlátozott az érdeklődés, egyet-kettőt-hármat tud értékelni a világ, leginkább azokat, akik mögött áll egy lemezkiadó, akinek a fényképei megjelennek itt és ott. A gitárművészek megítélése amúgy is bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint az egyéb hangszereseké, van, aki Narciso Yepest a valaha élt legnagyobbak között tartja számon, mások a legmagasabbra kapaszkodott törpék közé sorolja.

Ami Sean Shibe-ot illeti, a Gramophone nagy karantén koncertjén egy kissé lelőhetetlennek tűnt, aztán, amikor láttam, hogy ő a folyóirat következő címlapsztorija, már értettem: nem biztos, hogy ő akart annyit játszani, vannak egyéb szempontok is. Mindenesetre most itt van ez a fiú, még nincs harminc, öltönyben van, de abban is aludt, vagy mi, szóval gyűrött, hallgatja az ember, élvezi a hallgatói szabadságot, hogy a viszonyítások nem korlátoznak, ugyan ki tudja összevetni a skót lantmuzsikát bármivel is.

Ha van mit mivel összevetni, ha Shibe Bachot játszik, akkor azért hm, hm.

Jevgenyij Vodolazkin regényét olvasom, Brisbane a címe, ennek megfelelően hol Kijevben, hol Münchenben játszódik. Néha Szentpéterváron. Egyszer New Yorkban, ahol a főhős, aki gitárművész, föllép a Carnegie Hallban, aztán másnap reggel, a hotelszobában nézegeti a kritikai reakciókat.

Ez, ha jól sejtem, visszatérő fordulat, ha valakinek a sikereiről van szó: másnap az összes újság arról írt, ő hogy zongorázott, hogy szavalt, hogyan repült az égbe spicc cipőben. Csak azért zavar, mert aktív újságírói életemben ez egy folyamatos frusztráció volt. Hogy nem csak a másnap volt reménytelen, mert az még rendben van, ötkor volt a lapzárta, fél nyolckor kezdődött a koncert – megoldhatatlan. De a harmadnap is esélytelen volt, addigra már a kulturális oldal össze van állítva, senki nem akarja megkockáztatni, hogy aztán fehér felület maradjon a lapon, mert a cikkírónak nem volt ihlete. A legtöbb, amit el tudtam érni, a rendszeres megjelenés volt, hétfő a színházé, akkor legyen kedd a zene napja. Emiatt az ember soha nem írt a szerdai koncertekről, mert azoknak az emléke már elmosódott az olvasóban, inog a közös platform. Aztán jött az internet, hogy megoldja a bajokat. Csak így meg nem lett túl rohanós az egész? Keddi koncertről szerdán, szerdairól csütörtökön, gurul a kultúra malomköve, csak közben esetleg elfelejtjük, mi az értelme az egésznek.  

Akkor meg jött a koronavírus, ezt is megoldani.