A győztes Balogh Eszter. Áprilisban nyerte meg Londonban a Handel Énekversenyt, ami mégiscsak nagy dolog. És szokatlan is, magyar énekesek nem szoktak nemzetközi énekversenyeket nyerni. Aki eszembe jut, Wierdl Eszter, salzburgi Mozart-bajnok, előtte Sümegi Eszter, Pavarotti-győztes... Csak most veszem észre, hogy mindhármukat Eszternek hívják. Éneklő Eszterek, van kinek a nyomába lépni.  

- Nyerni mentél Londonba?

- Pffff. Nem. Nem. Úgy öt éve végeztem a Zeneakadémián, és elég rossz állapotban voltam hangilag. Mindig közel állt hozzám a zene, mindig fölfigyeltek a muzikalitásomra...

- Gyerekként te amolyan kis pacsirta voltál? Aki énekel az ünnepélyeken? 

- Igen. Az óvodában én voltam Szűz Mária, popénekes akartam lenni, benne voltam a gyerekkórusban, ami lelkileg nem volt igazán jó élmény, mert ijedt, hiperérzékeny gyerek voltam. Így aztán egyszerre dolgozott bennem a zenélési vágy és a sok gátlás. 

- Van olyan, hogy aztán a zene mindent legyőz, az ember kiáll, és érzi, hogy most minden a helyére kerül?  

- Ez volt a versenyen. 

- És addig? 

- A Zeneakadémián ritkán fordult elő, mert megfelelési kényszeres vagyok. Akkor tudtam élvezni a zenét, ha hallgattam. Tizennégy évig zongoráztam, és abban jobban ki tudtam bontakozni. De csináltam, csináltam, mert éreztem, hogy bennem van a zene, és nem tud úgy kijönni, ahogy szeretném. 

- Csodavárás? Ha a versenyen, mondjuk, nem jutsz túl a selejtezőkön, azt jelnek vetted volna, hogy úgy látszik, nem vagyok tehetséges? 

- Egyébként igen. Nem vagyok versenyző típus, egyszer-kétszer indultam csak, mert a konzis tanáraim mondták, és azokat megnyertem, de fiatalon meg lehet úgy nyerni egy versenyt, hogy nincs mögötte technikai tudás, csak az ember úgy, jaj, ígéretes. Aztán a Zeneakadémián már nem mertem indulni, izgultam minden tanszaki koncerten, elájultam. 

- Igazán? 

- Egyszer konkrétan. Mégis éreztem, hogy azért van valami, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene. A vizsgákon mindig ötöst kaptam, de tudtam, hogy hangilag ez nem az, aminek lennie kellene. Fájt az éneklés, pedig nem kéne. A mesterszakon egy énekes kollégám ajánlott egy tanárt Velencében. Egy amerikai bassz-baritont, Sherman Lowe-nak hívják, nem tudom, mennyire ismerős... 

- Kábé semennyire

- Elkezdtem hozzá járni, és újrakezdtük az egész tanulást, az anatómiától kezdve.

- Végtelen sok pénzbe kerülhetett. 

- A gatyám ráment. Volt egy-két fellépés meg tanulmányi ösztöndíj, ebből lett a hosszútávú befektetés, háromhavonta elmentem órákra, fölvettem, leírtam, ami ott történt. Akkor éreztem, hogy talán van remény. Aztán elfogyott a pénz, és hosszú ideig nem is jártam énektanárhoz. 

- Most a Zeneakadémia után vagyunk, levizsgáztál, és lógtál a levegőben? 

- Pontosan. Jelentkeztem a Purcell kórusba, mert Vashegyi György régebben fölfigyelt rá, hogy muzikális vagyok, sokszor meg is adta a lehetőséget, de nem tudtam jól teljesíteni. A technikai bizonytalanság együtt jár az izgalommal, és ez lehúzza a teljesítményt. Egy éve aztán fölkerestem Iván Ildikót, mondhatni végső elkeseredésemben, és vele olyan munka kezdődött el, ami jónak látszik. Ezért is indultam el a versenyen. Telnek az évek, kevés visszajelzést kaptam, és tudni akartam valamilyen nemzetközi szintről, hogy egyáltalán hová tegyem magam. Arra se számítottam, hogy az elődöntőbe bekerülök. 

- De a világ összes énekversenye között miért pont ezt választottad?  

- Sok barokkot énekelek, és Handelt kevesebb gyakorlás mellett jobban el tudom énekelni. Megy a koloratúrázás, közel áll hozzám a zeneisége. Az olasz és az angol barokk zsigerileg közelebb áll hozzám. Szóval beadtam a felvételt, tovább jutottam, ezen is meglepődtem, aztán elmentem a középdöntőre, hogy ennél jobb nem is lehet, no name énekesként nem kell izgulni, egy senki vagyok, jobban merek hibázni, jobban és lazábban önmagam lehetek. Akkor már hét hónapja dolgoztam Iván Ildikóval, már nem azon kellett izgulni, hogy jaj, mi jön majd ki a torkomon, hanem azon gondolkodhattam, mit kell csinálnom, hogy az jöjjön ki, amit szeretnék. Ez azért nagy fegyver. Így is, amikor hallottam a középdöntőben, hogy a többiek hogy skáláznak, a víz kivert. 

- Elhiszem. 

- Viszont akkor már azt éreztem, hogy ha nem jutok tovább, tudom, hogy miért nem, hogy min kell többet dolgoznom. 

- Mikor jöttél rá, hogy ezt akár meg is lehet nyerni? 

- Még utána sem. Kerestem a magyarázatot, hogy biztos külföldi győztest akartak, vagy megsajnáltak. Az viszont biztos, hogy úgy, ahogy a versenyen énekeltem, addig még soha. Itthon görcsösebb vagyok. 

- És miért? Mert nem voltak ott az ismerősök, drukkerek és ellendrukkerek, vagy mert leszállt az angyal? 

- Én ebben nem hiszek. Egyrészt azért, mert ami munkát végigcsináltam Iván Ildikóval, az tudatos volt, másrészt irtózatosan szeretem azokat az áriákat, amiket énekeltem. 

- Azokat mind te választottad? Nem volt semmi kötelező? 

- Én választottam és már évek óta álmodoztam, hogy egyszer majd eléneklem őket. Azt a felszabadultságot éreztem, amit valami jó popzene hallgatásakor. Iszonyat jó volt a zenekar, nem kellett szólni, hogy visszavegyenek az énekes alatt, energia volt benne, mindenki elfogadó volt. Az angyal nem szállt le, csak jókor, jó helyen történtek a dolgok. 

- Ez most a csúcspont, vagy a rugaszkodási pont? Sokan vannak, akik megnyernek egy versenyt... 

- Aztán nem történik semmi. Ez azért más, mert lehetőséget is adnak, hat kisebb koncertet, hogy kipróbáljam magam, és ők is megnézzék, hogyan tudok teljesíteni és fejlődni. Nem azt érzem, hogy eljött a ki- vagy betörés pillanata, hanem hogy ugyanúgy kell dolgozni tovább, és majd jön, aminek jönnie kell. 

- Szóval nem volt öntudatlan állapot, vagy ilyesmi. 

- Én akkor érzem, hogy jó, amit csinálok, ha sikerül atmoszférát teremtenem, és túl tudok lendülni a pillanatnyi hibákon. Azt éreztem a döntőben, hogy annyira nyitott vagyok, mint még soha. És nagyon jó volt megtapasztalni, hogy ez is bennem van. 

- Akkor most keresed ezt az állapotot? 

- Keresem, de nem mindig találom. Próbálom elkerülni azt, amitől az énekesek sokszor bekattannak. Hogy ne egocentrikus legyen az egész, ne rólam szóljon a fellépés, ne az legyen a mondanivaló, hogy én milyen nagy vagyok. 

- Pedig az éneklés ilyen. 

- Ilyen, de muszáj egy egészséges mederbe terelni, mert ismerem azokat, akik csak magukról tudnak beszélni, meg a hangjukról, mintha a világon semmi egyéb nem létezne. 

- A közönség is mintha ezt várná, nem? Te mit vársz el a jó közönségtől? 

- Ezen tényleg sokat gondolkodom. Nyilván kell, hogy legyen bennük is nyitottság, hogy értelmezzék, ami történik... Nem tudom. 

- Szóval te sem tudod, csak csinálod. 

- Keresem. Keresem. 

Ha tetszett volna, talán közelebb kerültem volna az ilyen jellegű nyári koncertek megértéséhez. Összejönnek a muzsikusok, és egy kicsit mást csinálnak, de közben azt csinálják, amit kell, amit szoktak. Joshua Bell hegedül, Dejan Lazic zongorázik. Együtt és egyszerre még soha nem csinálták. Most sem érzem, hogy együtt csinálnák, bár kétségkívül egyszerre. Beethovent játszanak, a Tavaszi szonátát, mintha nem volnának sok-sok próba után, hiszen Joshua Bell rögtön az első belépéséről lemarad, egyébként sincs összehozva a két hangszer ereje, a hegedű aránytalanul halkabbnak érződik. Nem adják-veszik az ötleteket, nincs az egészben semmi improvizatív jelleg, húsz perc és túl leszünk rajta. 

 Egyszerre, de nem együtt. Ha érdekel, miből áll össze a Tavaszi szonáta, az kiderült a Zeneakadémián. Ha az érdekel, hogyan lesz ebből Tavaszi szonáta, jöjj vissza valamikor ősszel. 

Vannak könyvek, amelyeket becsületből fejez be az ember. Bár ez is csak olyan duma, a becsületnek nincs sok köze a műélvezethez. Igaz, Hartay Csaba könyvének sincs sok köze hozzá. Amolyan fárasztó, fárasztó, és egyre fárasztóbb lesz. 

Nem mondom, hogy nem gyanakodtam már a borító láttán is, de annak tényleg van köze a becsülethez. Olyan, mintha más volna. Okostelefonnak néz ki, de könyv. Már ha könyvnek nevezzük az, ha két tábla között lapok sorakoznak, szorosan. Érzem, hogy nem rendes dolog most kötözködni, végül is senki nem akart rosszat, Hartay Csaba csak nevettetne, ha nem nevetsz, ne olvasd, becsületből se. Csak közben talán mégis érvényes a kérdés, hogy mi változik az anyagtól. Nyilván minden, a játékpisztolyból fegyver lesz, pedig eléggé hasonlónak néznek ki. Az internetes tréfálkozásból valamiért nem lesz igazi, felnőtt, nagybetűs humor, ha könyvként jelenik meg. 

Van megoldási javaslatom, bár nem biztos, hogy helytálló. A könyv formával Hartay Csaba más ligába jelentkezett be. Nem a fészbukozó tréfamesterekkel játszik, hanem Karinthyval, Rejtővel, Örkénnyel. Ők pedig tényleg szellemesek, gyorsak, okosak, váratlanok, még tizedszeri olvasásra is. Viszont ha másodszor olvasom Hartay Csabától, hogy "dinnyehordó póz" a feszítő férfiakra, már legyintek. Volt, csak elfelejtetted. Én is szeretném elfelejteni. Ha előszörre olvasom ezeket a skicceket, gazdag pasi - festett lány, bunkó magyarok a társasutazáson, pocakosék a medencében, már legyinteni is lusta vagyok. 

Nehéz humorosnak lenni. Legalább megpróbálta. 

A középen látható ember a Hemingway hasonmásverseny győztese. Nem az idei, aki egy hatvanegy éves, nyugdíjas bankár lett, hanem a 2016-os, aki azért különleges győztes, mert őt is Hemingwaynek hívják, Dave Hemingwaynek. Egyébként nem rokon. Minden évben összegyűlnek a fehér szakállas manusok Floridában az író születésnapján, többnyire ugyanazok az ősz rajongók, megmérkőznek, győztest hirdetnek. A győztes általában elmondja, hogy nagyon közel érzi magát Hemingwayhez, mert ő is szereti a nőket és nem veti meg az italt. Kicsit egyszerű értelmezése a Hemingway-jelenségnek, de nyilván ez az ára a halhatatlanságnak: a művészt félreértik. Nekem mindig a híres Deák Ferenc anekdota jut az eszembe, Kemény Zsigmond véletlenül Deák Ferenc kalapját akasztotta le a szögről, de hát, magyarázta, körülbelül egyforma a fejünk. Körül igen, mondta Deák, de belül nem. 

Azon gondolkodom, kivel lehetne ezt eljátszani a magyar irodalomban. József Attilával talán meg lehetne próbálkozni a következő költészet napján. Bár Kosztolányira hasonlítani azért menőbb dolog.   

Valamelyik éjjel nem tudtam aludni, kínomban (nem volt nagy kín) elkezdtem nézni egy Metropolitan előadást. Carmen Domingóval és Waltraud Meierrel, Zeffirelli-rendezés, de valahogy teljesen félremegy, Domingo túlkoros, túlsúlyos, de leginkább átvitt értelemben, mintha nem tizedes volna, hanem ezredes, tízezredes, elegánsan legyintget a kezével, miközben megbabonázott kiskatonának kellene lennie. 

Nem is ez a lényeg, hanem néztem a gyermekkart,a kamera pásztázott a kilencvenes évekbeli fiatal arcokon, és arra gondoltam: hogy is van ez? Van egy nagy halom szép hangú gyerek, szeretnek a színpadon lenni, tudnak és tanulnak énekelni, miért nem lesz belőlük híres operasztár az idők során? Mert nem lesz, amennyire tudom, a pesti Operából nekem csak Derecskei Zsolt jut eszembe, aki már kicsiként is ott volt, és nagyként is színpadon állt, ha nem is sztárként. 

Vagy többen is vannak, csak valahogy erről nem beszélnek. Peter Schreier biztosan énekelt a drezdai Kreuzchorban, sőt, szólista volt, vannak altfelvételei is. És míg a videót néztem, már Pesten volt a legjobb példa, Vittorio Grigolo, aki a Sixtus-kápolna kórusában volt tehetséges kisfiú, onnét vitték el a római operába, hogy pásztorfiú legyen a Tosca harmadik felvonásában. Nagyon nem lehet a szerepben villogni, hiszen alighogy befejezi színfalak mögötti énekét, jön a Levélária, de Grigolo nem maradt érintetlen a varázstól. Mondjuk úgy könnyebb megőrülni, ha a Levéláriát Luciano Pavarotti énekli. Megfelelő stafétabotot a megfelelő embertől. 

Hogy is ne volna feledékeny, amikor még a saját nevére sem emlékezett pontosan, úgy gondolta, hogy ő egy de, egy de Foe, és nem csak egy mezei Foe. Volt még ezen kívül, állítólag 197 írói álneve, de hát úgyis mindenki csak egyet ismer, amin a Robinsont írta. Mintha Defoe is csak félig került volna be a magyar irodalomba, annál többet írt, vagy többet kellene ismerni, mint ezt az egyet, hiszen még a Robinsonnak is van folytatása. Ezen az egyoldalúságon akartam egy kicsit javítani, legalább a magam szintjén, a Jack ezredessel, ami szintén jó is, lendületes is, föl lehet benne ismerni a Robinson eszméit, hogy nem csak korbácsolni lehet a bennszülötteket. És az eszmék mellett ott van Defoe feledékenysége is, mármint írói feledékenysége. A híresebbik eset a Robinsonban van, amikor megpillantja a hajóroncsot, meztelenre vetkőzik, átúszik a roncsra, talál egy kétszersültes ládát, és annak tartalmát a zsebébe tömi. De Jack ezredes is kétszer tanul meg olvasni, egyszer elmeséli, hogy már tizennégy éves korában elsajátította ezt a tudást, aztán mégis értetlenül nézi az ellene (illetve az öccse ellen) kiadott elfogatóparancsot, és felnőtt korában újra megtanul olvasni. 

Hazai Attila jutott az eszembe, akinek a Feri: Cukor Kékség című könyvében a nő kétszer is leveti a harisnyanadrágját ugyanahhoz a szexeléshez. Tőle tudtam meg azt is, hogy a német fordításban aztán kiköszörülték ezt a csorbát a harisnyanadrágon. Persze ennél sokkal meglepőbb, hogy egyáltalán van a könyvnek német fordítása. 

A történet úgy szól, hogy a kontratenor Jakub Józef Orlinski elment egy rádiófelvételre. Meleg volt meg úgysem látja más, csak a mikrofonok, így aztán az alkalomnak megfelelően öltözött föl, rövid gatya, feltűrt ing. A zongorakísérője hasonlóképpen, vietnámi papucsban. Csak a helyszínen derült ki, hogy a mikrofonok mellett közönség is van (mint nálunk, a Márványteremben), sőt, ez egy facebook esemény, így kamerák is jöttek, fölveszik az áriát. Nem volt mit tenni, hazamenni, átöltözni már nem lehetett, így Orlinski és kísérő elénekelte a Giustino-részletet. Az erről készült videó meglepően sikeres lett, már jóval a három és félmillió megtekintés fölött jár. 

Elhiszem, el én. Még akkor is, ha épp Orlinski volt, aki Christina Pluhar együttesével, a L'Arpeggiatával, egy ráadás alatt akkora flip-flopot ugrott, hogy még az operatőr is lemaradt róla. Aztán nekilát brékelni, jól, de egy kontratenorhoz képest egyenesen döbbenetesen. Egy 20. századi venezuelai slágert játszanak néhány száz évvel idősebb európai  hangszereken, néhány évtizeddel fiatalabb amerikai elemekkel, rappel meg hasonlókkal. Csak hogy bizonyítsák, a zene egy, és örülni neki akárhogyan is lehet.

Nem különösebben szép ez a példány, de aki járt már Szicíliában, az ismeri ezeket a fejeket, majolika virágtartókat, egzotikus férfifej, szép és ifjú leány a párja. De hát ez nem Szicília, csoda, hogy ilyen jutott. A kerámiához történet is jár: valaha egy szépséges lány gyönyörű növényeket nevelt a balkonon. Hanem a nő a balkonon mindig veszélyben van, ebben a történetben is. Arra sétált egy mór férfiú, fölnézett az erkélyre, és megtörtént a baj. A lány a férfibe szeretett, a férfi a lányba. Boldogságuknak semmi különösebb akadálya nem volt, vagy legalább eleinte nem látszott, hogy volna, így aztán együtt feküdtek le és együtt ébredtek, amíg csak egy napon a lány meg nem tudta, hogy a férfinak van másik felesége, gyermekei, távolban élő családja. Hogy a férfi végleg nála maradjon, arra a lány nem talált jobb megoldást, mint hogy megölte őt, leszúrta egy nagy késsel. De mi legyen a holttesttel? Nyilván ehhez a megoldáshoz is szicíliainak kell lenni: a lány ugyanazzal a késsel, amellyel megölte, levágta a férfi fejét, és szépen kitette a balkonra. Földet töltött a koponyába, virágot ültetett bele, ami gyönyörűen fejlődött is. A holttest többi részéről nem szól a történet. A virág a koponyában azonban olyan széppé növekedett, hogy a szomszédok is felfigyeltek rá, és arra jutottak (egyébként helyesen), hogy a növekedésnek bizonyára a virágtartó az oka. Ezért aztán ők is elkezdtek majolikából mór fejet formázó virágcserepeket készíttetni, bár azt a csodálatos fejlődést, amit az igazi mór igazi fejébe ültetett virág mutatott, a majolika változatok nem tudták megismételni. 

A történet ezer okból is szép és különös, de talán az a legfontosabb, hogy a szerelem szakértőinek mondott olaszok is azt mondják: bolondság a szívre hivatkozni, összetett kézzel szívet mutogatni, bolondság szíveket vésni a padokba. A szerelem is fej kérdése, ahol a fejed, ott a szerelmed. Vagy legalább az, aki szeret. 

Nincs szerencsére semmi baj Gianni Morandival, köztünk él valóságosan is, nem csak a dalaival, decemberben lesz 75 éves, előre is gratulálunk, nem feledve, mennyire nehéz lehet megőrizni a srácos külsőt és lendületet ebben a korban. Csak közben elindult az évad az olasz tengerparton, hirtelen rengetegen lettek, és kiegészültek a családok, csatlakoznak a férjek, a nonnák meg a nonnók. Lehetne éppenséggel szuperidegesítő is a helyzet, mert mindenki beszél és beszél, nem is beszél, inkább ordít és ordít, kihasználják az öregek, hogy nincs előlük menekvés, amit egész évben nem tudtak elmondani, azt most elmondják. Ha eszükbe jut. Mert például a képen látható nagypapa inkább dalestet adott, vagyis daldélelőttöt. Ne tévesszen meg senkit az elterülés, alkoholról szó sincs, csak napozik, és egy napernyőhöz csupán két ágy jár, így ő a család mellé feküdt. És énekelt. Gianni Morandit, Non son degno di te, az volt a kedvence, arra sokszor visszatért, de a Fatti mandare dalla mamma is a slágerlista élén volt. Körülbelül egy óra után fogyott ki a dalokból, pontosabban a Gianni Morandi-slágerekből, és átállt Celentanóra és a 24 mila bacira. Érthetetlen módon egy dal kimaradt a műsorból, a Bella Belinda, a szép Belinda, aki csak a salátának beszél, belesír a levesbe és gombócokat gyúr a kenyérből, mivel szerelmes. 

Azt viszont az élelmiszerboltban elénekelte egy másik nagypapa, miközben kézen fogva vezette az értelmi sérült unokáját. 

Extra Italiam non est vita.

Emlékszem, mikor még feltűnt, szőke csaj a lemezborítókon, kilencvenes évek. Majd letűnik. De nem tűnt le, vagy talán csak átmenetileg. Mindenütt ott volt, ott van, most épp a magyarul különösen vicces nevű Leocadia Begbicket énekli Aix-en-Provence-ban. Tíz éve is a Met közvetítésben énekelt, Salomét, pucéron, idén is ott volt. Felöltözve. Csúnyán és fájdalmasan haldoklott a Kármelitákban. Nem tetszik olyan nagyon a hangja, nem tetszik a színészete, de mégsem lehet szabadulni tőle. Norman Lebrecht egyszer azt mondta, hogy ő a világon a legbutább énekes, de ezt valahogy nem tudom elhinni. Mert a butaság nem tud vicces lenni. Vagy igen? Azt mondja, hogy Floridában, ahol lakik, ő a legfiatalabb a városban. Tekintve, hogy 1960-ban született, ez nem rossz poén. Azt is mondja, hogy nem hajlandó végignézni Az istenek alkonyát, mert öt órát nem bír ki ülve. Ez se nagy butaság. Aztán mégis végignézte, és azt mondta, öt órán át sírt, de szívesen kezdené elölről. Ez se butaság. Azt mondja, egyszer eljutott a Trisztán és Izolda feléig, amikor rájött, mi a baja a művel. Izolda soha nem fogja be a száját. 

Nyilván nem meglepő, hogy a közeljövőben el fogja énekelni a szerepet.