Semmi sem annyira szép, mint lehetne, de attól még szép. Itt van például ez a csodálatos valami, még csodálatosabb, mint amilyennek látszik, mert mozog. Hullámzik egy vízzel teli medence fölött, pedig vagy harmincezer kiló súlya van a százvalahány acél és bronz tömbnek. De könnyed és nehéz egyszerre, nyikorog, de lágy, mozog, de stabil, szilárd, rendületen. A tervezője Santiago Calatrava, spanyol építész, ezért a Hullám ott van a dallasi Meadows múzeum előtt, amelynek a legszebb spanyol gyűjteménye van közel s távol. A víz a medencében texasi és spanyol, maga János Károly király és neje hozta magával a spanyolvizet a 2002-es átadásra. Azóta, ahogy illik, egyszer már lerobbant a hullám, de most újra él: nyekereg és örökmozog.
Mondhatni, hogy Santiago Calatrava az a szerencsés ember, aki nemcsak a vizet tervezhette meg egy városba, de a hidat is. Az ő munkája a szépséges és elegáns Margaret Hunt Hill Bridge, ami oly jól sikerült, hogy Calatrava újabb megbízást kapott, ráadásul egy újabb Margit-hídra. A Margaret Dermott gyalogosoknak és kerékpárosoknak készült, viszont a sikertörténet itt véget ért, legalábbis átmenetileg: a híd annyira ingadozik a szélben, hogy biztonsággal nem lehet átkelni rajta. Sem gyalog, sem kerékpárral. Két éve kellett volna átadni a hidat, most ott tartanak, hogy kellene még hétmilió dollár. És plusz három év.
Amúgy szép volna ez is, csak ezek a nyomorult gyakorlati szempontok...