Utólag persze, hogy naivitás, de azt hittem, hogy Gerard Butler alapjában véve jó színész. Még az is lehet, hogy nagyon jó, ha egyszer ezzel a szabálytalan férfiasságával át tudta törni a hollywoodi falakat, sztár lett ott, ahol nem ilyenek a sztárok. Csak nem kap lehetőséget, hogy megmutassa, mennyire jó, hanem a 300 után mindenféle bohóságokban és virgoncságokban ügyetlenkedik, szögletesen és nehézkesen. Nem ez a műfaja. Na de most. 

Eltűntek a film címe, és ezúttal nem lehet átkozni a magyar címadókat, hogy már a semmitmondó címmel is eldugják a filmet a piacon. Egyrészt tényleg ez volt az eredeti cím, később változtatták meg az alkotók Keepersre, másrészt jobb is eldugni a filmet, nézzék csak a Butler-rajongók, meg akik bírják ezeket a szeleket a Külső-Hebridákon. 

Láthatóan Butlernek is fontos volt a film, nagyon akarta, meg érdekes is ez egy régi rejtély, a Flannan-szigeteki világítótorony őreinek eltűnése 1900-ban. Hárman voltak, és azóta sem tudják, hová lettek. Egy fölborult szék és az asztalon a vacsora maradt utánuk. Ez egy lehetséges megoldás, nem valószínűtlenebb, mint bármilyen farkasember vagy óvatlan séta a viharban. Amúgy ők sem úgy néztek ki, mint a hollywoodi sztárok, de ez talán kevésbé meglepő.  

Az meglepőbb (vagy mégsem), hogy Gerard Butler annyira meg akarta mutatni, mekkorát tud játszani, hogy egészen rettenetes. Tökéletes fazon, nagydarab, pulcsis, szakállas és torzonborz, de aztán finoman és határozottan ámokfut egy hatalmasat, hörög és szemet forgat, nyilván nem is lehetett leállítani, ő a film lelke, őérte van és őróla szól az egész. Az ember a végén csak azt tudja kérdezni: hová tűnt az a másfél óra, amit a filmre szánt?

Még egy rejtély a Flannan-szigeteken. 

Ismeretlen ismerős. Nem számomra ismeretlen, de azt képzelem, hogy ha a boltban kér egy kiló kenyeret, egy bizonyos élettapasztalat után néhányan elgondolkodnak: honnét is ismerem? Hol hallottam ezt a hangot? Gellért András régi és régi vágású rádiós, szép orgánummal, tiszta beszéddel, de már hosszabb ideje nem szerkeszt és nem műsorvezet. Most épp mikrofon előtt (mögött?) van, de íróként kérdezem. Magánkiadásban jelent meg a Befalazott csőgörény című kötete, válogatás a Facebookon és a blogján megjelent írásaiból. 

- A könyv te vagy, vagy a könyv a gyereked? 

- A könyv az én gyerekem.

- Akkor el is kell engedned a kezét?

- Megcsinálod, és tisztában vagy vele, hogy utána kezdődik a munka. A könyvet népszerűsíteni kell. Főleg, ha nem áll mögötted könyvkiadó. Folyamatosan kell bizonyos utómunkákat végezni, hogy a könyv egyáltalán eljusson az emberekhez. 

- Mire gondoltál,amikor kitaláltad, hogy könyvet hozol létre? 

- Arra biztosan nem, hogy ebből meggazdagodom. Sejtettem, hogy még csak annyi pénzt sem fog hozni, hogy fedezze a kiadásokat. És ez így is történt. Megjelentek írások a Facebookon meg a blogon, akkor jöttek ismerősök és ismeretlenek, hogy szeretik ezeket és jó lenne egyben is olvasni. 

- Amire te úgy reagáltál, hogy ha annyira szeretnék, akkor én fizetem a fizetendőket? Nyilván te magad is úgy gondoltad... 

- Sokáig kellett győzködni. És nem is úgy kezdtem el írni a Facebookon, hogy ebből majd könyv lesz. Felhalmozódott ez a sok írás, amik között van jó és kevésbé jó, és van amiről én azt mondom, hogy egy vicc, de az nem is került be a könyvbe. Mellette jöttek a biztatások, és egyszer csak vettem egy nagy levegőt, hogy akkor legyen. 

- A következő lépésben kiadót kerestél vagy pénzt gyűjtöttél? 

- Futottam néhány kört kiadóknál, de ők erre nem voltak nyitottak. Na várjál, volt ennek előzménye. Néhány évvel ezelőtt az egyik neves kiadónál azt mondták, hogy nekik annyira tetszik a Metró Klubtól a Szigetig című rádiós sorozatom, hogy ők azt kiadnák. De rögtön három kötetben gondolkodnának. Már ott tartottunk, hogy aláírjuk a szerződést, amikor mondták, hogy akkor még kellene tőlem kétmillió forint. Miért? Hát, azért, hogy ezt a könyvet ők kiadják. Mondtam nekik, hogy nincs, igazából a fele sincs, de nem is adnám. Abba a sorozatba én beletettem nyolc és fél évemet, az a hozzájárulásom, a munka, amit én adok hozzá, a többi a kiadó feladata. Nagy csalódás volt, hogy akkor nem lett könyv, utólag azt mondom, talán ez is benne volt, hogy ebből meg lett. Megtettem a köröket a kiadóknál, de valahogy olyan érzésem volt, hogy ha nem vagy ismert, akkor nem jutsz be. 

- Meghallgatják, hogy mit akarsz, aztán semmi? 

- Küldjem el, aztán nem válaszolnak, vagy írnak, hogy tetszik nekik, de nem vág a profiljukba, vagy a jelenlegi gazdasági körülmények között nem mernek kockázatot vállalni. Volt egy kiadó, amelyik azt mondta, hogy már túljutottam a nemtudomhányadik rostán, most kerül a központi nemtudommilyen bizottság elé, várjak. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább magam kiadom. És kerestem egy szerkesztőt, Bedő J. Istvánt. 

- Miből áll a szerkesztői munka? Ő végezte a válogatást, vagy inkább javítgatta a szövegeket? 

- Közösen válogattunk, de a legfőbb érdeme az, hogy feszesebbé tette a kötetet. 

- Milyen alapon válogattatok? 

- Egyrészt arra törekedtünk, hogy ne legyen időhöz kötve, ha konkrétan az írás egy adott eseményhez kötött, azt kiszórtuk. Aminek általánosabb mondanivalója lehet, vagy van benne valamilyen csavar, az megmaradt. 

- Mondd, mi van a könyv formátumban, amitől azt érezted, hogy ezeket a meglévő, az interneten nyilván utolérhető írásokat papíron akartad látni? 

- Összevissza az emberek nem keresnek az írások után, gondoltam, így, egyben jobb. Aztán egy könyvet jó kézbe venni. De a legfontosabb, hogy mégis szerettem volna elmondani, hogy mit gondolok arról, amiben ma élünk. Aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan fogja tudni, hogy mit gondolok erről. A másik szempont, hogy az abszurd gondolkodásomat itt tudom kiélni. Mert egy riportban... 

- Bocsáss meg, mellébeszélsz. Az abszurd gondolkodásodat a blogon is ki tudod élni. 

- Csak a fontossági sorrendet mondom. Az, hogy könyv lett, annak elsődleges oka az volt, hogy a sok biztatást kaptam, az emberek szerették volna a blogon megjelent írásokat egyben olvasni.

- De őket vajon mi vezette? Mégis kaptak valami rendszerességgel egy-egy új írást... 

- Ezek teljesen szórványos megjelenések voltak. Ha kiteszel valamit a Facebookra, nem biztos, hogy eljut azokhoz az emberekhez, akik szeretik azt olvasni. 

- Háromszáz példányban kiadott könyv esetében ez ugyanúgy nem biztos. 

-  A második szempont, hogy harmincöt éve dolgozom rádiósként. Voltak intenzívebb időszakaim is, Ötödik sebesség, Magyarországról jövök, 168 óra, sorolhatnám. A rádió iszonyatosan illékony műfaj, nem sok marad meg egy rádiósból. Ha szerencséje van, huszonöt év múlva kiragadnak valamelyik anyagából egy percet, hogy illusztráljanak vele valamit. Ilyenformán lehet, hogy megmaradok, de lehet, hogy senkinek sem fogok az eszébe jutni. A papír, az írás mégis megmarad. A könyv ott van a Széchényi Könyvtárban, hét példányban, további háromszáz példányban meg ott van azoknál, akik megvették vagy megkapták ajándékba, az mégiscsak valami. Aztán van három gyerekem, nekik is szerettem volna valamit adni. A nagyobbik, aki 25 éves, hallotta a műsoraimat, bár nem annyit, amennyit szerettem volna, de a két kicsi más generáció, internet, tablet, mobil, nem rádióznak. Nem hiszem, hogy ötven év múlva apukát fogják hallgatni valami kazettáról vagy CD-ről. Nem fogják tudni, mit csináltam. Viszont olvasni tudnak, és ha nagyok lesznek, és ott lesz a polcon a Befalazott csőgörény, talán megnézik, mit írt a papa annak idején. 

- Nem akarlak elkeseríteni, de nem lesz ott a polcon. Ismerek magasan kvalifikált, intelligens, szellemi munkát végző embereket, akiknek a lakásában már ma sincs könyvespolc. 

- Nálunk van. Ennyi illúzióm hadd legyen. 

- Két csapdát is érzékelek az írásaid környékén. Az egyik az, hogy az egészből valami ógás-mógás lesz, elégedetlenkedés meg zsörtölődés, hogy jaj, ez is rossz, meg az is rossz, ezt nem lehet itt kibírni. A szokásos magyar kesergő. 

- A humorral próbálok védekezni. Hogy ha nehéz is, azért nevetni lehet. 

- A másik meg az irigység. Hogy azt mondják, itt van ez az ember, sikeres rádiós volt, menő műsorokat csinált, de most már a külső körön fut, hát persze, hogy nem tetszik neki az, ami most megy. Van is ilyen írásod a régi pagodáról, meg a mai sztárrádiósról, Rokiról, aki azt sem tudja, kivel beszél, oda se figyel, csak ostoba és nagyképű, és ezért rengeteg pénzt kap. 

- Erre meg azt mondom, hogy amikor még edzőterembe jártam, ott folyton szólt az a rádió, amelyik műsorról  Rokit mintáztam. Hiába könyörögtem, hogy zárják már el, megőrülök, nem bírok így mozogni sem, de nem, folyton ez szólt, ez a sok hülyeség. Meg ezek az iszonyatos, erőltetett, hangos röhögések. Hogy én őket nem irigylem, és hogy nem szeretnék közéjük tartozni, az egészen biztos.  

Az M5-ön ismételték a Müpa 2016-os Kékszakállú-produkcióját. Beszélgetés az alkotókkal, Bősze Ádám nem kérdez rosszul. Igyekeznek mindenkit megszólaltatni, Bretz Gábor a Kékszakállú, Szántó Andrea Judit, Káel Csaba a rendező. És persze: Kocsis Zoltán a karmester. Utolsó fellépése a Müpában, már csak ülni tud az előadás és a próba alatt, elgyötört, agyonkínzott az egész ember. De azért odaül a kamera elé, rajta ne múljon. Parókában, széteső arccal. Engem azért fizetnek, mondja, hogy megkülönböztessem a jó hagyományt a rossztól. És ez a felkészülés a mai előadásra a legnagyobb reményekre jogosít. 

Reményről beszél,halálos betegen, egy hónappal a halála előtt. Ballada a muzsika hatalmáról. Vagy csak Kocsis lelki erejéről? 

Nem tudom, van-e valami kapcsolat a zeneszerzői adottságok és a testi megjelenés között, de az tény, hogy a nagy magyar zeneszerzők mind szép emberek voltak. Liszt is, Bartók is, Kodály is. Erkelen lehet vitatkozni. De hát honnét tudjuk? Hát persze, az utánuk maradt fényképekből. Bartók gyűjtötte magát, és egyébként is odafigyelt, hogy a képeken lehetőleg ne látszódjék mindkét füle, mert akkor kiderül, hogy volt azért egy kis szépséghiba, Kodály meg mindig oldalra fordult vagy lesütötte a szenét, ha volt a közelben egy kamera - ő meg szemtengely-ferdüléstől szenvedett, közönségesen mondva: kancsal volt. 

Fura módon volt egy híres muzsikus a nagyvilágban, akinek hasonló, súlyos szépséghibája volt: a jazz trombitás Chet Bakernek hiányzott az egyik metszőfoga. Sokáig nem csináltatta meg, mert félt, hogy megváltozik tőle a fúvási képessége, viszont a fényképeken szinte kivétel nélkül csukott szájjal látható. Mintha kifejlesztett volna magában egy képességet, hogy tudja, mikor fényképezik, és abban a pillanatban lehajtotta a fejét vagy becsukta a száját, hogy az utókor ne fogatlanul gondoljon rá.

Csak azért mesélem ezt az egészet, mert hogy vannak ezek a küldetéses emberek, akik egyszerűen tudják, hogy az utókor foglalkozni fog velük, és nem csak a műveikkel akarják befolyásolni a világot, de az arcképüket is manipulálják. Gyakorlatilag folyamatosan viselkedniük kellett, amikor kiléptek az utcára, emberek közé mentek. Csukott szájjal éltek vagy lehajtott fejjel jártak, az egész életet alárendelték az utókornak. 

Remélhetőleg a végén azt mondták: megérte. 

Van az a csodálatos vicc, amikor a csavargó fekszik a nápolyi öbölnél a napon, keze a feje alatt, élvezi a fényt és a meleget. Odamegy hozzá egy ember, és azt mondja neki, hogy engedheti meg magának, hogy életerős, fiatal ember létére egész nap csak heverjen. Hát mit csináljak? Kérjen kölcsön egy csónakot, menjen ki a vízre halászni. Adja el a fogást, és ha tíz alkalommal ezt megteszi, már vehet magának egy csónakot. És? A csónakkal annyi halat foghat, hogy aztán vehet egy hajót, és ha szerencséje van, az egy hajóból hamarosan kettő lesz, a kettőből tíz, egy egész halászflotta. És? Hogyhogy és? Ha van egy halászflottája, akkor már más dolga sem lesz, mint álló nap feküdni a napon. 

De hát így is azt csinálom. 

Többé-kevésbé én is ezt csinálom. Csak közben arra gondolok, hogy miből fogok így eljutni Nápolyba? 

Ami azt illeti, jóval Pasquale előtt vagyunk, jövőre lesz a bemutató Salzburgban, a címszerepben Kálmán Péterrel, akinek mintha kettős élete volna. A magyar operavilágra gyakorolt hatása szinte elhanyagolható, volt Gianni Schicchi, és a Menzel rendezte Cosi fan tuttéban énekelte Don Alfonsót, de az egy meglehetősen elátkozott produkció volt. A Müpában Alberich, de az évente tíz nap. Talán tényleg nem fog a macska egyszerre kint és bent is egeret, a benti egerek helyett Cecilia Bartolival énekel, egyre többet és egyre nagyobb szerepeket. Ennek az együttműködésnek most új szintje a meghirdetett Donizetti-opera. 

- Szerinted most hol vagy a pályádon? Új kalandok várnak, vagy ez a Don Pasqaule lesz a csúcs? 

- Nem tudom. Van ez a Wagner-út, arrafelé nyitni, vagy jöhet még a Falstaff. 

- Ez mitől függ? 

- Nem tudom. Olyan szerepeket választok vagy azokat szeretem, amelyekhez öregnek kell lenni. Bartoli is azt kérdezte tőlem, amikor a Pasquale szóba került, hogy nem érzem-e, hogy fiatal vagyok, és nem rossz érzés nekem egy idősebb szerepet játszani? De nem. Egy csomó embernek az, hogy öregszik, az rossz. Én meg alig várom, hogy a szakállam egészen fehér legyen, ha volna hajam, azt is alig várnám, hogy fehér legyen. Szeretek öregedni, és ezek a szerepek olyanok, hogy nem lehet hozzá túl öreg az ember. 

- Akkor, a kérdésnél maradva: azt érzed, most vagy a kapuban? 

- Mindig azt vártam, hogy az egész meginduljon, és most, hogy 49 éves leszek, lassan megindul, de még mindig nem az van, hogy a legnagyobb színházakban, a Metropolitanben vagy a Scalában énekelnék. Amit ma a menő énekesek tudnak, azt én is tudom, ha nekem nincs is az a konform hangszínem. Talán tudok mást is, mert egy vígoperában nem feltétlenül a kliséket használom. De lehet, hogy a színházaknak meg épp ezek a klisék kellenek, Amikor a baritonszerepekben tipródtam, azokban se jó nem voltam, meg az is igaz, hogy túl sok jó bariton van. 

- Túl sok jó bariton? Egyet mondjál.  

- Nem feltétlenül híresek, de nagyon jó hangok, mind vernek engem. A buffó szerepkörben tudok valamit, ami versenyképes. 

- Hogyan találtál erre az útra? Hogy konkrétabban kérdezzem: a te karriered mennyiben függ Cecilia Bartolitól? 

- Nagyon. 

- És ez hogy jött? 

- Zürichben ismertük meg egymást, Oliver Widmer révén, aki egy ideig Polgár László veje volt, aztán Bartolinak lett a pasija. 

- Widmer is énekes. Akkor miért nem ő töltötte be azt a szerepet, amit te, miért nem ő lett az énekesnő melletti mély hang? 

- Bartoli mondta, hogy ezt nem lehet, nem játsszuk azt, amit Netrebko és a férje, Yusif Eyvazov. 

- És téged választott? 

- Igazából kisebb szerepekkel kezdődött, Rossini Otellójában, előtte meg a Handel Giulio Cesaréban voltam Curio. Az semmi. A legnagyobb dobás az Olasz nő Algírban volt, de az csak a pünkösdi fesztiválon volt, nyárra sztárt akartak, Ildar Abdrazakovot. Most, hogy a nyári előadásokra is fölkéretek, az azt jelenti, hogy a színháznak is tetszett az Olasz nő Algírban. 

- Összetojtad magad? 

- Összetojtam magam. 

- És azóta is össze vagy tojva? 

- Azóta is. 

- Bár már énekelted a szerepet. 

- Énekeltem, de Salzburg azért más. 

- És akkor készülsz rá, trenírozod magad? 

- Ja, nem. Az Olasz nő azért nehezebb, a Pasquale nem annyira nehéz, csak a szerep nagyon jó. Meg amit kitalálnak hozzá. De nem kell félni tőle. 

- Azt mondtad, összetojtad magad. 

- Nem úgy. Csak a gyönyörűségtől. 

- Ezen azért sok fordulhat az életedben. 

- Nem fog fordulni. Ugyanúgy nem történik semmi. 

- Negatív irányba is fordulhat, hogy á, ez más túl sok neki. 

- Szerintem nem. 

- Nincs annak valami rossz üzenete, hogy Bartoli folyton ugyanazokkal dolgozik? 

- De, rossz üzenete van. Szerintem sokszor ezért nem hívnak más produkciókba. Azt mondják, hogy aki Bartolival van, az bizonyos szempontból mégsem jó. Talán kicsi a hangja, mert Bartoli magához választ énekeseket. 

- Neked nem kicsi a hangod. 

- Nem. De attól ez egy más nemzetközi mezőny, van némi űr a nagyok és a Bartoli körüli énekesek között. 

- Másfelől meg ott van Javier Camarena, aki Bartoli körül is föltűnt, vele énekeltek a Don Pasqualéban is, de ettől még ott van a Metropolitan-közvetítésekben is. 

- Camarena egyrészt tenor, az nagyon sokat számít, az én szerepköröm soha nem lesz híres vagy jelentős. Másrészt volt neki egy nagy beugrása Zürichben, az Ory grófjában, ami egyik napról a másikra sztárrá tette. 

- Akkor van egy Bartoli-csapat, amire azt mondják, hogy jó, ők énekeljenek csak vele? 

- Én így érzem. 

- Kell ehhez valami alázat? Elviselni, hogy minden előadás róla szól? 

- Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy majd a Pasqualéban ki hajol meg utoljára. Nem probléma, de kíváncsi vagyok. Mert a címszereplő szokott, de ő a sztár, ráadásul előástak egy másik áriát is Norinának. Nem agyalok ezen, most jutott csak az eszembe. 

- Ez az alázat, amire szükség van? 

- Ehhez nem kell alázat. Az Olasz nőben is, amikor Musztafát énekeltem, alig vártam, hogy énekelhessek, és kiadjam magamból azt a rengeteg izét, ami bennem van. 

- Rengeteg mit? 

- Ezt a nyálat meg vért. Csak két előadás volt, de alig vártam már és minden másodpercét élveztem, mert valahogy a bőröm alól jött. 

- Olyan ez, mint valami terápia? Az ember kiéli mindazt, amit az életben nem tud? 

- Biztos vagyok benne. Egyébként is egyre őrültebb vagyok, ahogy öregszem, és ez segít a színpadon is. Már nem kell azon gondolkozni, hogy énekelsz, tud jönni az egész őrület. Őrület nélkül nem is jó valahogy. 

- A közönség erre vevő? Vagy ezt éli át, hogy valaki itt helyettünk tombol? Azt nézik, hogy itt hal meg valaki, és ez jaj, de érdekes, vagy veled együtt meghalnak? Bár erre nyilván nem tudod a választ. 

- Nyilván a műtől is függ. Most énekeltem az Ariodantéban, ez egy Handel-opera, és végig azt éreztem, hogy ez kibírhatatlan, pont az ellenkezője annak, amit szeretek vagy keresek. Négy és fél óra. És a közönség imádta, minden este óriási siker volt. Azt hittem, hogy az egész vállalhatatlan, és őrjöngtek a három felvonás után. 

 - Van közben tanulási folyamat is? Tanulsz, mondjuk Bartolitól, el lehet lesni, hogy ő hogyan csinálja? 

- Az állóképességet biztosan meg lehet tanulni. Amilyen technikája van. Két előadás között még próbál egy koncertre, vagy akár vállal is egy fellépést a pihenőnapon. És minden próbán hanggal énekel. Én nem bírom a sok próbát, megöl. Mindig van a próbafolyamatban egy időszak, amikor egyre rosszabb leszek, mert megunom az egészet, és nem tudok annyit belevinni.Aztán a premierre vissza tudom hozni magam, ha minden jól megy. 

- De mit lehet ez ellen tenni. Hergeled és pofozgatod magad, mint a súlyemelők, amikor mennek ki a pástra? 

- Ha a színház felé megyek, akkor mindig összeszedem magam. Mert különben zajlik az élet, megyünk városnézni, meg ilyenek... 

- De melyik ilyenkor az igazi élet? 

- Nekem az igazi élet az mindig, amikor bemegyek a színházba. Akkor is, ha szeretem a családomat meg a gyerekeimet, az élet mindig a színházban van. Ami nyilván marhaság, mert a színház elmúlik, és akkor ott állsz... 

- Az élet is elmúlik. 

- Jó, az mindegy. De ha két hónapig nincs előadásom, az elég rossz érzés. 

- Akkor amit az emberek irigyelnek egy operaénekesnél, az nem is jó? Hogy énekel egy évben kétszer öt előadást, és megvan a pénze? 

 - Igen, de azon a kétszer öt estén nem lehetsz beteg, mert akkor összeomlik minden. Az elég nagy nyomás. 

- Nem félsz attól... 

- De. 

- Nem attól. A másiktól. Hogy ha több előadásod lenne, nem tudnád tartani a színvonalat? 

- Négy produkció mindenképpen beleférne egy évbe. 

- Nem strapálod magad eléggé az ügyben. 

- De strapálom. Keresek másik európai ügynököt. Hogyan strapáljam még magam? 

- Nem tudom. Készen állni mindenféle beugrásra. 

- Most meg akarom tanulni a Falstaffot, hogy az meglegyen. 

- Ne érts félre, nekem ez tetszik, de biztosan lehetne valahogy erőltetni a dolgot.  

- Mindig vigyáztam arra, hogy ne nyúzzam Bartolit. Mert úgyis mindenki akar tőle valamit, folyton hívogatják, legyen körülötte valaki, akit ha meglát, tudja, hogy az nem akar tőle semmit, hanem elmegyünk sétálni vagy dumálunk a kutyáiról meg az anyjáról. 

- Az teljesen elképzelhetetlen, hogy akkora sikered legyen a Pasqualéban, ami még Bartolit is zavarba hozza? 

- Á, ő nem kicsinyes. Az Ariodantéban a másik csajnak legalább akkora sikere volt, mint neki, de nem zavarta. 

- Akkor leginkább hálás vagy neki? 

- Neki is, meg a két rendezőnek, Moshe Leisernek és Patrice Caurier-nak. Az egész színpadi létezésem velük kezdődött, az ő közös produkcióikkal. 

- Úgy emlékszem, Kovalik Balázs is fontos segítség volt.

- Fontos volt, és sokat tanultam tőle, színpadi dolgokat, de akkor még rossz voltam. Ő is azt mondta, hogy olyan ronda vagy és olyan ronda a hangod, nem tudom, mit csináljak veled. Inkább az számít, ahogy öregszem. Beleöregedtem ebbe az egészbe. Régebben megőrültem volna, ha mezítláb kell színpadra lépni. 

- De megtetted. 

- A Carmenben, Zürichben. Azt mondtam előtte, hogy Masettót soha nem fogok énekelni, és nem lépek mezítláb a színpadra. Ehhez képest ez volt az első szerepem, Zuniga, mezítláb. Hú, de rossz voltam. Az emberek nem szokták azt mondani, hogy rosszak, ugye? 

- Talán mert nem tudják. Meg ez valami színházi betegség is, nem lehet úgy kimenni a színpadra, hogy rossznak érzed magad. 

- De, ki tudsz úgy menni. Csak keményen kell akkor dolgozni. Ez a melós része. 

- És van az igazi, a Musztafa, Magnifico, Pasquale és Alberich? 

- Alberich egészen más minőség, az komoly dolog. A többi az inkább játék. 

- És hogy tudod a kettőt egyensúlyban tartani?  

- Nem én mondom, hogy komoly az Alberich. Csak énekeltem már ezt azt, grófot meg ilyeneket, és akkor jött Alberich, és az azért felnőtt cucc. 

- Ebből a szempontból a Don Pasquale sem játék. Nagyon súlyos, hogy egy öreg emberen túllép az idő, pedig még szeretne élni, szeretni. 

- Meglátjuk. Biztos vagyok benne, hogy így is akarják majd csinálni. Nem mindenki szereti. Amikor Párizsban a Cenerentolában énekeltem, a karmester, Enrique Mazzola nagyon nem bírta, amit csinálok. Ha ránéztem, mutatta, hogy nézzek inkább a közönségre, és hogy legyen minden nagyon hepi. Ő akart lenni a főnök, és nem nagyon bírta, ha valakinek más elképzelései voltak. 

- Akkor az opera is erről szól? Hogy kinél van a hatalom? 

- Hát persze. 

Nem állítom, inkább csak kérdezem. De hogy a kérdés megálljon a lábán, ahhoz tudni kell, hogy tegnap koncertet adott a Fesztiválzenekar, amolyan kreatív összeállítású műsorral, hogy eljátszották az eredeti népzenéket, majd eljátszották azt is, hogy mi lett belőlük Bartók keze által. Román népi táncok és a Román népi táncok, magyar parasztdalok és a Magyar parasztdalok. Persze, nagyon érdekes volt, meg az ember ott érezte magát a tiszta forrásnál, csak közben arra gondoltam, hogy a világ megváltozott, a tiszta forrásból ma már desztillált víz folyik. Még az is eszembe jutott, hogy már fordítva folyik a forrás, Bartókból állították össze (vagy vissza) a koncert népzenei részét. Mindent Bartóknak köszönhetünk, vagy legalábbis minden vele kezdődött, ő gyűjtötte, ő harcolt meg azért, hogy ez a zene megmaradjon és élmény lehessen, de a mérkőzés meg van nyerve. Vagy el van veszve. 

Mintha Bartók a megmentéshez nem csak fonográfot használt volna, de kottapapírt, tollat. Leírta, földolgozta, bevitte a hangversenyterembe, hogy az úri (úgy értem: városi) közönség is megtapasztalja és megszeresse ezeket a dallamokat. Igaza lett, megszerettük, valamennyire ismerjük, legalább néhány dalt, néhány szöveget. Hiába nem lehetett érteni, mit énekel Sebestyén Márta, ráismertem a fordulatokra, ugye, babám, nem nagy idő, száradjon beléd a tüdő.  Nyilván így vannak vele mások is, nem lehet véletlen, hogy a koncerten a legnagyobb sikert a legelső szám aratta (azt is a Fesztiválzenekar játszotta, pontosabban a zenekarból hárman, hegedű-brácsa-nagybőgő), és alapvetően nagyobb volt az ováció a népzene után, mint azok szimfonikus változatát követően. Mintha tényleg múzeumba mentünk volna, nehéz újraélni a művek, főleg a Magyar parasztdalok hatását vagy megdöbbentő voltát. Jó, a dudanótát fafújják, igaz, Sebestyén Márta sem dudált, csak dúdolt, düdlidüdli, de ha kedvem van, meghallgathatom dudán is. Mintha volnának olyan Bartók-művek, amelyeket az idő valahogy lassan mégis kikezd. Nem azért, mert nem jók, hanem mert túl jók, teljesítették a küldetésüket. 

No jó, gyorsan megcáfolom magam, és hallgatok kicsit a Gyermekeknekből.  

A kétezres évek elején abban a szerencsében volt részem, hogy lerabolhattam Miklós Tibor CD-gyűjteményét. A rablás, persze, szigorúan becsületes körülmények között történt, elkértem a lemezeket, meghallgattam, visszavittem. Eleinte le akartam másolni őket, de kiderült, hogy nincs sok értelme. Musicalek zenéje volt rajta, és a műfaj alapvetően élvezhetetlen hanghordozón, színpad nélkül. 

Nem is az élvezet volt a cél, Miklós Tibi akkor írta a Musical! című könyvét, a műfaj történetét itthon és a nagyvilágban, én voltam az egyik lektor, ami a világ legszórakoztatóbb munkái közé tartozott, hetenként találkoztunk Kalmár András lakásán a Kosztolányi Dezső téren, és felváltva fölolvastuk egymásnak a könyvet. Nem ez volt a legszórakoztatóbb rész, hanem a szünetek, a rengeteg sztori, amit előadtak. Sajnos annyira rengeteg volt, hogy az ember már estére elfelejtette a nagyobbik hányadát, de hát ilyen a színház, vagy a színház közeli emberek, a pillanat lovagjai. 

Voltaképpen ehhez kellett a nagy CD-rablás, hogy egyáltalán tudja,miről van szó. Mert néha a legegyszerűbb kérdések is megoldhatatlanok, mondjuk le kell fordítani a The King And I című musicalből annak a dalnak a címét, hogy Getting To Know You. Bármilyen egyszerűnek is látszik, az ember nem tudja eldönteni, hogy ez a you mit jelent. Téged vagy önt? Vagy titeket? 

Szóval klasszikus musicaleket hallgattam éjjel-nappal, köztük azt a Magyarországon feltehetően soha be nem mutatott és be nem mutatandó művet, aminek az a címe, hogy Flower Drum Song. Rodgers és Hammerstein a szerző, akárcsak az Operett közelgő Carousel bemutatójának, és Amerikában majdnem hasonlóan sikeres is volt, Gene Kelly rendezte a színházi bemutatót, pár évvel később film is készült belőle. Ebben énekelték azt a dalt is, hogy Chop Suey, ami egy álkínai amerikai étel, pörköltszerű, sok zöldséggel. 

A történet ugyanis San Franciscóban játszódik, a kínai közösségben. 

Azért mesélem ilyen hosszan, mert nemrég olvastam, hogy elhunyt C.Y. Lee, aki a librettó alapjául szolgáló regényt írta. Az ő története is megérdemelne egy musicalt, kezdve attól, hogy a Kína-Burma határnál egész nap tollaslabdáznia kellett a maharadzsa unatkozó feleségével, aztán a menekülés Amerikába, ahol kitalálja, hogy írni akar. Az egyetlen akadálya ennek az, hogy nem tud angolul. De megtanul, illetve, ez is Amerika, biztatják a tanárai, hogy az se baj, ha nem, mert így legalább hitelesen szól a kínai menekültek hangján és nyelvén. Aztán megírja a Flower Drum Songot, amit senki nem akar kiadni. Végül az egyik kiadó mégis odaadja a kéziratot próbaolvasásra valakinek. Az idős ember az ágyában olvasgatja, nekiáll, hogy megírja az ajánlását (vagy az elutasítását), de csak addig jut, hogy Read this. Másnap az öregembert holtan találják az ágyában, mellette a könyv, és az üzenet: olvasd el. 

Engem nem zavar, ha nem igaz a történet, a könyvet végül kiadták, megjelent, C.Y. Lee eléldegélt belőle százkét éves koráig. Vagy majdnem addig, hiszen, mint kiderült, már tavaly novemberben meghalt, Los Angelesben, csak a hírt kizárólag a kínai nyelvű újságokban jelentették meg. Változik a világ. 

Ráadásul Münchenen át. Két rigai születésű muzsikus, az orgonista Iveta Apkalna és a karmester Mariss Jansons a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával játszott francia zenét, Berlioz és Poulenc műveit, aztán a második részben  az Orgona szimfóniát. Most nem is azt akarom elmesélni, milyen volt a koncert, milyen is lehetne, jó, de voltak közben kételyeim is. Mintha Berlioznál nem sikerült volna a trükk, szétszedni és összerakni a zenét, a Római karnevál-nyitányt, csak szétszedték, és tényleg másképp rakták össze, viszont néhány csavart még meg kellett vagy lehetett volna húzni.  

Tényleg nem a lényeggel akarok most foglalkozni, csak az akusztikával. Vagy a hangerővel. Ahogy a zenekar eljut az Orgona szimfónia végéig, és dől a hang, dübörög a világ, és Jansons csak tartja, tartatja velük, még meglendül a hetvenhat éves karmestertest, és akkor rátesz még a zenekar, és meglendül és rátesznek, és meglendül és rátesznek. Aztán leinti az egészet, ováció. Be is fejezhetnék itt, mert ennél jobb, nagyobb, elsöprőbb úgysem lesz. Ezt persze ők is tudják, de nem fejezik be, hanem Jansons leteszi a pálcát, a zenekari vonósok pedig eljátsszák a Boccherini Menüettet. Soha nem gondoltam, hogy ez a kis izé, elegancia, báj meg rokokó így tud hatni. Mintha csak arra kellett volna ez a tombolás, hogy megtapasztaljuk a választékosság erejét. Nagynak lenni tényleg csodálatos lehet. Annál már csak kicsinek lenni csodálatosabb.  

Tegyük föl, hogy Kukorelly Endre (és sokan mások) álma megvalósul, és sikerül föléleszteni a Baumgarten-díjat. Összegyűlik magánerőből a sok pénz, amelynek a kamataiból egy vagy több évre szóló kényelmes alkotói életet lehet biztosítani az arra érdemes irodalmi lényeknek. Hogyan tovább? 

A díjat az első évben megkapná Nádas Péter, nem is csak azért, mert tényleg ő az élő klasszikus, hanem hogy jelezzük, ez egy komoly díj, csak a legnagyobbak méltóak rá. Nádas Péternek, ha jól sejtem, olyan nagy szüksége épp nincsen a pénzre, amennyire ismerem, még képes, és az egész összeget titokban átutaltja valami irodalmi lap számlájára, de ez most mindegy, eleinte nem az írónak van szüksége a díjra, hanem a díjnak az íróra. Csak így  már eleve olyan furcsán indul az új díj karrierje. Aztán eltelik tíz év, kifutunk a jelentős szerzőkből, és az odaítélő bizottság valaki olyat választ, aki Kukorellynek nem is tetszik. Akkor mi lesz? Add vissza a befizetett egymilliómat, mert ez a tehetségtelen, szélsőséges eszméket hirdető nem érdemli? Vagy idáig el sem juthatunk, ismerjük egymást, tudjuk, ki az, aki megérdemli, közülünk való, értelmes ember, lehet, hogy nem nagy művész, de jól jön neki az a kis pénz? 

Akkor vajon mi a különbség a majdani Baumgarten és a mostani Kossuth között? Mert hát nyilván most is ez történik, a hasznosak (nem mondom őket idiótáknak) kapják a Kossuth-ot, a mi embereink. Vagy akik ennek már fölötte állnak, mint Törőcsik Mari. Tekintve, hogy az állam nem olvas, mégis állampolgárok kénytelenek dönteni a díjról, és tekintve hogy valakik hatalmon vannak, a döntnökök is a hatalom közeli emberekből kerülnek ki. Ez már csak ilyen. Ilyen volt, ilyen lesz. Latinovits nem kapott Kossuth-ot, Pióker Ignác kapott. Olyan sokat nem változtatott a megítélésükön. 

A rendszerváltás után volt rá lehetőség, hogy újragondolják az állami művészeti díjak rendszerét, de ez elmaradt.Nyilván érzékeny dolog lett volna, népszerűtlen intézkedés, senki nem azt értette volna belőle, hogy az állam passzol, az ítélkezést a szakemberekre és a közönségre bízza, hanem hogy még ezt is elveszik a kultúrától. De ha már így történt, nem lehet rajta segíteni. A díj egyfelől egyenlősít, azonos szintre hozza a díjazottakat, ami nyilván nevetséges, nem ugyanolyan zeneszerző Kurtág György és Ákos, de hát éppen ezért kellene bíznunk a saját ítéletünkben: tudjuk, mi kettejük között a különbség. Fölösleges most megpróbálni elvenni azoknak az örömét, akiket épp érdemesnek tartottak a megfelelő bizottságok. Ez csak pénz, meg a kalapját lengető Lajos.