Falcsik Mari fordította Walter Isaacson Leonardo-könyvét magyarra, és az ember kíváncsi, hogy vajon szükség van-e egy költő feltehetően fokozott nyelvtudására egy ilyen könyvnél. Azért mondom, csak feltehetően fokozottnak a poétai magyart, mert nem csak Arany János volt költő, de Pilinszky is, és az utóbbi mégsem írt olyat, hogy "béresek között is től cudar csihésnek". 

Ránézésre nem éppen álommeló A zseni közelről, mert hát tényleg Leonardóról szól, így aztán orvosi és biológiai dolgokban is otthon kell lenni, nem elég a diófa alapról és a tempera összetételéről  értekezni. Nem is hibátlan a szöveg, hogy mást ne mondjak, Falcsik Mari is hibásan használja az "alkalmasint" szót, ami tudvalevőleg nem azt jelenti, hogy alkalmanként, hanem azt, hogy valószínűleg. De közben az ember ámul, hogy mégis többé-kevésbé követhetően le van írva a szívbillentyű működése, az agykamrák viasszal való feltöltése és a guggonülő kankalin (bárcsak emlékeznék még, hogy Az angyali üdvözleten vagy a Louvre-ban látható Sziklás Madonna gyepszőnyegén azonosítható). Vagy lehet, hogy éppen ez az álommeló, hétszáz oldalnyi fejesugrás egy másik ember elméjébe. Olvasóként persze csak annyit tudok mondani, hogy az ember minél többet tud meg Leonardóról, annál kevésbé érti, de el tudom képzelni, hogy fordítóként ez máshogy van. 

Ez a kép is van vagy tizenöt éves, és szerencsére nincs semmi gyászos aktualitás, James Bowman, amennyire tudom, virul, de hogy él, az egészen biztos. Akkor itt énekelt, a Zeneakadémián, és elég jól emlékszem az előtte-utána állapotra, ahogy mondták, hogy na, mindjárt jön a herélt (mert hogy Bowman kontratenor), utána meg jött a nagy csönd és elismerés, hogy ja, így is lehet énekelni, erős hangon, határozottan, ízléssel és valami megszólító erővel. 

Az aktualitás, ami nem szomorú, az, hogy végre CD-n is megjelent egy korai lemez, az Elizabethan Lute Songs, Erzsébet-kori lantkíséretes dalok. 1972-es az eredeti album, és ha idevarázsoljuk azt a borítót, akkor azért elég jelentős a változás. 

Mintha valami züllött Caravaggio-angyal énekelne a bakeliten. De szellemi értelemben is legalább ekkorát változtattak a világon ezek a korhű módon muzsikálók, 1972-ben még Anglián kívül (talán belül is) tökéletesen ismeretlen szerzők voltak ezek a Robertek, vezetéknév szerint Dowland, Morley és Johnson. (Morley az Thomas, te barom!) Most meg... - hát nem mondom, hogy csupa sláger, de ismerős zene, ismerős világ. Amolyan délutáni napsütés, örüljünk, mert az éjszaka közeledik. 

Elég pontosan emlékszem az első Molnár Levente-élményemre. Valami gálakoncert volt az operában, felkonferálták, jött egy legény, hosszú, lófarokba fogott hajjal, rosszul szabott öltönyben, de amúgy is azt érezte az ember, hogy rá nem lehet jól szabott öltönyt adni, mert valahogy más, mint az átlagos ember, nem lehet őt csak úgy beszelídíteni ebbe az operai világba. Minden mozdulata sok lesz, szögletes és mégis neki jól álló. Naturbursch, A magyar Bryn Terfel. A közönség imádta. Amúgy én is, olyan gyönyörű baritonhang szólt belőle, hogy mást nem is nagyon lehetett csinálni vele, mint lelkesedni érte. 

És ez a lelkesedés nem maradt határokon belül, vitték rögtön a legmenőbb operaházak, a Covent Gardenben még a nemzetközi közvetítésbe is bekerült, de megvolt a Metropolitan is. Most harminchat éves, és megvan az első szólólemez is. Csak azért mondom, mert a lemez után úgy tűnik, hogy voltaképpen le is kerekedett a pálya, vagyis mintha már a leszálló ágba jutott volna. 

Ilyenkor kívánja az ember, tényleg tiszta és teljes szívvel, hogy ne legyen igaza. 

Amúgy a lemez végigmegy a karrier legfontosabb szerepein, a Cardiffi Énekverseny döntőjében előadott áriáktól Figaróig és a grófig, Bánk bánnal kezd és Bánk bánnal zárul, kerek, jól szerkesztett egész, nem önmagában, hanem az énekes személye körül. Csak hát nem jó. Illetve: a hang maga most is lélegzetelállítóan tud megzendülni, de a magasságoknál kiürül, néha az interpretáció is leül, és mindkét jelenségtől nem függetlenül is hallatszik, hogy igencsak vagdosva vannak a felvételek. Persze, a digitális technikának köszönhetően nem zökken vagy ugrik a felvétel, csak épp hallani, hogy ebből a hangból nem következhet a következő, machinálni kellett a stúdióban. 

Öt évvel ezelőtt azt mondta volna az ember a lemezre, hogy korai, még hagyni kell, hogy érjen a fiú, mélyüljön az interpretáció, most meg azt mondom, hogy késő, már visszanézünk, ki is volt, milyen volt. 

De hátha tényleg nincs igazam. 

Nem biztos, hogy igazam van, de egy nagyon ismert darab színrevitelét akkor érzem sikeresnek, ha nem valami közös szertartás elszenvedésének érezzük a színházban. Nem az megy a néző fejében, hogy jaj, még ennek is jönnie kell, még megölik Banquót, még megjelenik a szelleme, még megindul a birnami erdő, és csak utána hajthatjuk álomra szemünket, megnyugodva, hogy a gazság ma sem győzedelmeskedett. Talán holnap több szerencséje lesz. 

Tényleg nem biztos, hogy igazam van, de ha igen, akkor a Macbeth kudarc az Örkényben, mert elég hamar megkezdem ezt a belső visszaszámlálást. Olyan hamar, amikor még nem is megy a darab, csak beinvitálják a nézőket a terembe, kezdődik a tárlatvezetés a korona körül. Ez az, ami meghülyíti az embereket, kifordulnak önmagukból, ölnek, halnak, elveszítik a halhatatlan lelküket. Hát miért nem adnak egyet mindenkinek? 

A magyar korona látható, természetesen, amit, sajnos, olcsó dolognak érzek. Nem azért, mintha nem szólna minden értelmes darab és előadás a pillanatnak és az éppen azt nézőknek, hanem mert nem nagyon áll meg ez a Macbeth - Orbán azonosság. Megáll, ha első generációs, hatalommániás embert keresünk, de nem áll meg a lényeget illetően. Macbeth nem vezető és nem küldetéses ember, nincs célja a hatalommal, csak dolga vele, meg akarja tartani. Így aztán hiába kell nevetni azon, hogy elköltöztünk öööö, felköltöztünk a várba, hiába szól Orbán-beszéd a rádióból, nem tudok a homlokomra csapni, hogy de klassz. Szívesebben csapnék az alkotók homlokára, hogy ne akarjanak az előadás iránti rokonszenvre kényszeríteni azon az alapon, hogy érted, ugye. 

Négyen játsszák az előadást, két fiú és két lány, két öreg és két fiatal. Ketten jók a négyből, de egyikük sem a címszereplő.  

Van az a régi, népi humor, hogy "nahát, te biztosan csodagyerek lehettél, mert ötéves korodban is annyi eszed volt, mint most". Illetlenség, de ez jutott eszembe Midorit hallgatva. Nem öt, de tizennégy volt, amikor először hegedült Pesten, a régi Sportcsarnokban játszott Mozartot, nagyon el volt ragadtatva tőle mindenki, hogy milyen szépen, meg micsoda jövő előtt áll ő, micsoda jövő előtt állunk mi, mindannyian. 

A jövőre nem is panaszkodhatunk, alapvetően jobb lett, mint amire 1985-ben számítani lehetett, de Midori nem lett jobb. Most is mindent tud, ha kézről, vonóról van szó, de az egész hegedülésének mintha nem volna sok értelme. Bach d-moll hegedűversenyét húzta a Müncheni kamarazenekarral, halkan, fojtottan, mondanám, hogy izgatottan, de egy egész tételt nem lehet így feszültségben tartani, ez a zenei suttogás kimerül egy idő után, ha legalább pillanatokra nem mutatkozik meg a teljes hangerő. Nem akarok nála okosabb lenni, hiszen a tehetségét úgy fedezte föl a családja, hogy kétéves korában épp egy Bach-hegedűversenyt énekelgetett a kiságyban, a kisujjában is több tudás és zene van, mint az én egész idomtalan testemben, de most pont ezt a kisujjat nem hallottam. Pech. 

Az egész dolog valószínűleg sokkal bonyolultabb, mint amennyit most érzékeltem belőle. Illetve ki is hagyható a valószínűleg az előző mondatból, mert mondják is a Knoll Galériában, hogy nem Birkás Ákos emlékkiállítást akartak készíteni, hanem rendes kiállítást az utolsó Birkás-képekből, mintha (ezt már nem ők mondták) volna valahogy esély, hogy egy szép napon jön befejezni, nem kell azon gondolkodni, hogy ez most vajon vázlat, útkeresés, vagy befejezett kép, úttalálás. Ez illik talán Birkás Ákoshoz, nem valami búcsúzkodás. Nem tudom, nem ismertem. 

Mégis, nézem ezeket a sérültnek mondott képeket, absztraktokat, amelyek mintha sarkukkal a földnek ütődtek volna, és leperget volna a festék, hogy előkerüljön az absztraháló. Nem pont ez a helyzet, hiszen ezeken a "sérült" sarkokon vastagabb is a festékréteg, egyenetlenebb . De most ezt nem látom, szemtől szemben állok a képpel, és mindannyiunkhoz szól az emberfej a sarokból: jussak néha az eszetekbe. 

Igen nagy tisztelettel és még nagyobb türelemmel olvasom a hivatalos jelentéseket, suttogó híreszteléseket és félhangosan elmondott magánvéleményeket a Pintér Béla és Társulata, vagy csak Pintér Béla munkásságának újabb fordulatairól. Hogy A bajnok helyett inkább nevessünk az ihleten, Kósa Lajos magánéletén, hogy az Ascher Tamás Háromszéken tévedés, és nem kellene előadásokkal reagálni újságcikkekre, hogy a Jubileumi beszélgetések már a fáradtság jeleit mutatja. Számomra az egészben az az érdekes, hogy onnét is fúj az ellenszél, ahonnét nem is gondolná az ember, a hivatalos színházi világ még mindig nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Ellentétben a közönséggel, amelyik jön vagy megy, látni akarja, és már régen túl vagyunk a rétegszínházon meg értelmiségi aklon, Pintér Bélát mindenki látni akarja. 

Persze: a mindenki, az nem elég.

A szakma meg idegesen rágja a szája szélét. A legkreatívabban a Katona József Színház állt a dolgokhoz, mutassa meg, mit tud másféle intézményi keretek között, menő színészekkel meg sztárokkal. Megmutatta. A többiek lopják a lophatót vagy szidják a szidhatót, és reménykednek a szerencse vagy a divat fordultában. Csak hát ez nem szerencse, nem divat, mert ilyen önjubileumot, amit most a 20 éves társulat előad a Fészekben nem tud más összehozni. Akkor is jó volna, ha igazán megmaradnánk a jubileumi beszélgetésnél, lehet vihogni, hogy Bélát viktorozzák (Bodó Viktor, természetesen), aztán Béla maga is viktorkodik, fölidézi az apai pofonokat. De a beszélgetési humort és igazságot elunják, és elkezdődik az őrület, disznótor, hujjujjjuj, fejbe szögbelövés, feldarabolás, kocsonyát csinálnak a renitens színművészekből, és amikor már nincs tovább ereszd el a hajamat (úgyis kopaszodnak a művészek), bejön a két halott társulati tag. Tökéletes az egyensúly, ünnep és nem ünnep, durva és nem durva, igaz és máshogy igaz között, úgy állnak a kötélen, mintha odaragasztották volna őket. 

Tessék először utánuk csinálni, aztán majd lehet tárgyalni arról, hogy ki fáradt és ki nem az.  

Persze, mindannyian tudjuk, ki volt Lengyel Balázs. Kritikus, irodalomtudós, szerkesztő, Nemes Nagy Ágnes férje. Vén krokodilus, az Újhold szerkesztője, ifjúsági regényeket is írt, gondolom, leginkább kényszerből, de A szebeni fiúk még Delfin könyv is volt.

És most jön szembe a Ralph Brewster-könyv (Hontalanul Budapesten) oldalain. Ő Bandi, Brewster legjobb magyar barátja. Éppenséggel illett volna tudni erről a kapcsolatról, hiszen meg van írva a másik oldalról is, Lengyel Balázs Brewsterről való emlékeit legutóbb A két Róma című kötetben adták ki, tavaly nyáron. Csak hát felejtünk vagy bizonyos dolgokról nem tudunk, nekem az is a Hontalanul jegyzeteiből derült ki, hogy a Lengyel-testvérekből három is A Világ Igaza, a két vegyész, Sándor és Piroska iratokat hamisított, Balázs meg embereket bújtatott, amikor kellett. Volt egy negyedik testvér is, Adalbert Béla, de ő akkor már Amerikában dolgozott, matematikusként.  

Még ma megveszem A két Rómát. Legalább ennyit, ha már A szebeni fiúkat nem olvastam. 

Ugye, ismerős. Aztán rájön az ember, hogy mégsem az. Az "igazi" Judit és Holofernész itt is járt, a Caravaggio kiállításon, és körülbelül ugyanez, de Abra,a szolgáló asszonyság ott Judit mögött áll. A vér így spriccel,a fej hasonló, de ott Judit kezében valahogy rosszul áll a kard, mintha fordítva tartaná a kezében, nem úgy, ahogy vágni kell vele. Amúgy Rómában van, a Barberini palotában, de nem az idők kezdete óta, 1950-ben került oda, akkor azonosították a képet, azóta sem szokás kételkedni az eredetiségében. 

Az új Juditban, persze, kételkedni kell, már csak azért is, mert tudták, hogy valahol lennie kell, vagy legalábbis, hogy létezett ez a változat is, a másik oldalt álló, golyvás nyakú szolgálóval, és aztán hopp, elő is került. Túl szép, de attól még igaz is lehet. 2014-ben találták Toulouse-ban egy padláson, nagytakarításkor. Valamikor ki is rabolták a toulouse-i házat, de a rablók nem vitték el a képet. Talán túl nagy volt. Megtalálása után a francia állam kiviteli tilalmat rendelt el, amíg vizsgálják a képet. Vizsgálták, aztán nem vették meg, túl gyanús az eset. Amúgy, ránézésre igazinak látszik, de a ránézés egy kicsit kevés érv mellette, százmillió euróról van szó. Minimum. Júniusban lesz az árverés, a tilalom lejárt, és nem tudni pontosan, kik indulnak a képért. Számolgattam, hogy egy lottóötössel, talán, de rosszul számolgattam: az csak a tizede. Hogy aztán ne merjek belépni a saját lakásomba. 

Mindig irigylem a teremőröket, mindjárt elmondom, hogy miért, de előbb csak annyit a Korniss Dezső kiállításról, hogy azért néha egy kicsit túlzásba viszik a furcsaságot. Vagy csak én nem tudom követni a szellemességet, mondjuk ki van akasztva egy szőnyeg, és mellé kiragasztottak egy táblát, hogy szőnyeg. Az egyetlen olyan feliratot, amelynek nincs információértéke, hacsak valaki nem angolul tanul, és innét tudja meg, hogy a szőnyeg angolul carpet. A magam részéről a Száz év magányban éreztem magam, amikor a macondóiak nem tudnak aludni, és ezt egy ideig élvezik is, de aztán rájönnek, hogy szép lassan mindent elfelejtenek, így aztán a tárgyakra kénytelenek ráírni azok nevét, asztal, szék, szőnyeg. 

A teremőrökre visszatérve: álommunka. Nyilván ők nem mindig érzik ezt, de mégis az, mert a kiállításból épp a sietést nem kell érezniük. Mind így csináljuk, mintha volna a kiállításnak valami tempója, elindulunk, sietünk, néha megállunk egy kép előtt, de, főleg külföldön, alapvetően túl gyorsan megyünk, mintha lemaradhatnánk valamiről, vagy volna valami, amit még csinálnunk kellene, nem épp ezért jöttünk volna. Szvjatoszláv Richternek volt egy  módszere, ő egy kiállításon mindig csak hat képet nézett meg. Azt, persze, alaposan, Richternek amúgy is ijesztő memóriája volt, egy városi autóúton vissza tudta mondani a keresztutcák nevét a megfelelő sorrendben, ennek ellenére csak hat képet nézett meg, és ha érdekelte valami, legfeljebb visszatért. 

Ez az, ami számunkra reménytelen, ha így megyünk a Louvre-ba, még mindig semmit sem láttunk volna a világból, csak Mezopotámiát, de a teremőr számára lehetséges, neki az a munkahelye, annyit van együtt a művekkel, amennyit akar. Amennyit kell. 

Mindez most a Galériában azért nehéz ügy, mert az egyébként csodás Korniss tárlatnak koncepciója van. Jogos koncepciója, hogy Korniss voltaképpen Bartók nyomán vagy vele párhuzamosan haladt, a népművészetből nyert inspirációval. Ezt a Bartók-párhuzamot azonban Bartókkal érzékeltetik, az első teremben Bartók mondja a híres felvételen a Cantata profana szövegét. Szerintem már ettől is meg lehet őrülni, nemhogy teremőrként, de látogatóként is, a negyedik után már nem szeretném elölről kezdeni, hogy testéből sarjadzott szép szál kilenc fia, tessék már lapozni. De az igazán súlyos helyzet egy kicsit odébb alakul ki, amikor a Házasodik a tücsök szól a hangszóróból, végtelenítve. Az tényleg olyan, mintha a szomszéd szobában egy tehetséges gyermek készülne a zeneiskolai felvételire, megkeserítve a környezet életét. Nézem a teremőr kislányt, elég jól tudja függetleníteni magát, belemerül a telefonjába, de akármi is a helyzet: nincs megfizetve.