Valaha én is nagy ellenálló voltam. Ez még a festékszórók boldog világa volt, és én a Várban fújtam föl a járdára, hogy vörös csillag és horogkereszt, és köztük az egyenlőségjelet. Nem voltam nagy ravasz, mert épp jött egy ember, elszaladni viszont szégyelltem volna, de nem is kellett, mert az arra járó csak annyit mondott, hogy őt nem zavarja, de szerinte óvatosabbnak kellene lenni. Ki hitte volna, hogy annyi év után belebotlok régi és nem túl eredeti gondolatomba. Kapcsolgatás közben akadtam el az M5-ön, ahol épp az Ákos 50 című műsor ment. Ákos, az ötvenéves épp arról beszélt, hogy a maga korában sem volt egy hétköznapi állítás az, hogy kommunizmus és fasizmus jegyesek, minden külön értesítés helyett. Főleg egy proletárköltőtől. 

Aha. Apró probléma, hogy a proletárköltő nem ezt mondta, hanem azt, hogy "Tőke és fasizmus jegyesek". De hát Ákos sem tudhat mindent, még ebben a korában sem.Nem is őt szekíroznám ezzel, lehet, hogy Fluor Tomi még ennyit sem tudna idézni József Attilától, de a műsornak mégis volt egy szerkesztője, akinek az is a feladatkörébe tartozik, hogy óvja a főhősét, és gondoskodjon arról, hogy ehhez fogható tulokságok ne kerüljenek adásba. Másfelől persze, aki ilyen nagyszerű tévésekkel dolgozik, az meg is érdemli, hogy így járjon.  

Gondolom, vagyunk még páran, lelkes nézői a 24.hu Ady-sorozatának, száz vers és száz ember, néha nagyon meglepő eredménnyel. Engem Kulka is meglepett, annyira szép volt, ahogy mondta a néhány sort, és Schell Judit is meglepett, mert a technika annyira nem leplezte, inkább megmutatta az ürességet. És Bródy is meglepett, mert Az lllés szekerént az ember inkább poénnak gondolta, de megállt az poén nélkül is a saját lábán. Most meg Pataky Attila, egyszerűen nem értem, kinek jutott az eszébe. De valakinek eszébe jutott. 

 Beágyaznám, de nem lehet, inkább elmesélem. 

Áll hímzett ingben, ragadozó madár előtt, és azt mondja, hogy Én fáradtam el, szégyen, nem szégyen, de nem ismertem. De ő elfáradt, rozzant, kiszáradt a hangja, és mintha a szöveg eléje volna téve, úgy süti le a szemét, amíg a vers végére nem ér. És azt sem érzem, hogy jaj, de nagyon érti, amit mond, inkább a sorokat mondja, mint a verset, és csak egyszer jön ki belőle a régi rocksztár, amikor Istenhez érve az égre néz, de sokat röhögtünk ezen valaha, hogy el kell játszani minden sort. A kör közepén állok, akkor van kör, meg közép meg állás. 

De így is van valami az egészben, hogy Ady lett mostanra Petőfi, aki minden szinten szinte minden, aki a népköltő, az egész országnak tud valamit mondani, és az is szereti, aki azt hiszi magáról, hogy utálja. 

2018 arról is szólt, hogy mennyire nehéz a sikeres első film után jó másodikat készíteni, így aztán elég nagy megkönnyebbülés, hogy ennek ellenére nem lehetetlen, Reisz Gábornak a Rossz versekkel sikerült. Nyilván mert azt csinálja, amit tud, szerencsétlenkedik a  vásznon, mármint a főhős szerencsétlenkedik, mert a film azért szépen össze van varrogatva szimbólumokkal meg személyességgel, az ember beül, megnézi, jól érzi magát. És lelkesedik Kovács Zsoltért, mert ő olyan, pont olyan, mint valami lakótelepi atya, tévét néz és kockás az inge, hol egészen hülye, hol kicsit sem az, az országért aggódik, amikor a fiáért kellene, de leginkább magáért kellene, mert az ő évei  peregnek le szépecskén a televízió előtt. És az ember elfelejti neki, hogy az apák is önálló emberek, saját történettel, nem csak az a szerepük, hogy valakinek a szüleik, valakinek, aki közelebb áll hozzánk, és ez persze, nem valami árnyalt világszemlélet, de annyi baj legyen. 

Ez egy ilyen film, nem valami árnyalt a világszemlélete, de ettől jó, ettől nem nyom agyon. Amikor a rendező-forgatókönyvíró nem ura és teremtője az általa megalkotott karaktereknek, hanem csak nézője. Azok meg élik az életüket, látni, ami látható belőlük. Otthonos mozi, nem értjük sem a szomszédot, sem a vásznat. Sem magunkat. De mindenkit szeretünk. 

Nem mondanám, hogy sokat törtem volna a fejem a kérdésen, de mindig azt hittem, hogy a karácsonyfán lógó csokik és golyóbisok a fa termése akar lenni. Egyfelől szembeszállunk a természettel, a tél közepén is terem a fenyőfa (bár a narancs az valóban ilyenkor érik, de azt nem lett volna olyan könnyű importálni), másrészt szembeszállunk a Bibliával, mármint az Ószövetséggel, a fa termését megehetjük vagy legalábbis beengedhetjük a lakásba, nem kell félni. Ami megtörtént, megtörtént, és ami megtörtént, az ki van igazítva. 

Ehhez képest aki eljut Betlehembe, mit lát? 

A születés barlangja fölött klasszikus karácsonyfadíszek, egészen pontosan golyóbisok lógnak a csillárokon. És nem tudom, mi volt előbb, golyóbis vagy golyóbis, innét mentek el a karácsonyfadíszek Betlehembe, hogy jelezzék, ott mindennap karácsony van, vagy onnét jöttek a golyóbisok a fenyőfáinkra, hogy jelezzék, itt tizenkét napig Betlehemben élünk. 

Ami azt illeti, nekem így is, úgy is jó. 

Arról akartam írni, hogy a Müpa föltette a Nemzeti Filharmonikusok 2015 áprilisi koncertjét, Kocsis vezényel, Gyenyisz Macujev játssza a Rachmanyinov 3. zongoraversenyt, és milyen csodálatos, hogy így együtt lehet karácsonyozni, virtuálisan, de mégis velük, leginkább vele, Kocsis Zoltánnal. De Kocsis sem hagyja hogy a szemünk sarkát nyomkodjuk a zsebkendővel, mert az egész interpretáció nem alkalmas a merengésre, inkább az az érdekes, hogy a tempót illetően egymás ellen megy szólista és karmester. Ami még vele sem szokott előfordulni, a szólista mellett Kocsis elvben mindig készséggel játszotta az alárendelt szerepet, a kísérőt, aki alkalmazkodik, nyilván a saját szólista tapasztalatokra alapozva. Rachmanyinovnál azonban nem ismert tréfát, megint csak nyilván a saját tapasztalatokra alapozva, ez a helyes tempó, így játszotta Rachmanyinov, menjünk inkább az ő feje után. 

Lehet, hogy mindezt megbeszélték a próbán, de aztán Macujev mégis lassabban kezd, Kocsis meg gyorsít, Macujev persze ezt is bírja, de dolgoznia kell, az egész izmozás nagyon szórakoztató, és mindenre inkább alkalmas, mint meghatott emlékezésre. Vagy van itt még egy csavar, meghatottan emlékezhetünk Kocsis Zoltánra, aki nem nagyon szerette a meghatott emlékezéseket. 

Mindehhez a harmadik csavart a drága, jó Müpa szolgáltatja, amely ugyan esküdött, hogy a karácsonyi időszakban, január 6-ig bárki megtekintheti a koncert felvételét, de én tegnap óta hasztalan próbálkozom akár ezzel, akár a többi ajándékukkal, nem működik a videó, csak nyíl megy körbe-körbe. Úgyhogy én is, hasonlóan, minden jót kívánok. 

Ott felejtettem este magam A diótörő előtt, az 1996-os előadást mutatta az M5. Hát, mindenféle párás szemet és beh fiatalok voltunk érzést mellőzve: igazán szörnyű volt. Nem a szólisták, azok alapjában véve rendben voltak, de a tánckari művészek... Amit a hópelyhecskék összesántikáltak... Amit a zenekar mindehhez hozzátett... Amit és ahogy a kórus hozzáénekelt... 

Jogos a föl nem tett kérdés, hogy ha olyan borzasztó, akkor hogy lehet ott ragadni előtte, azért fölösleges a képernyőre meredni, hogy szörnyülködjön az ember. De hát nem is ez volt a cél, a színváltozást vártam a második felvonásban. Dióhéjban csónakázik a herceg és Mária, szárazra lépnek, megküzdenek a denevérekkel, és akkor hopp, egy hatalmas és varázslatos kastélyban találják magukat. Ezt a hoppot a közönség is nagyon érzi, jön a nyílt színi taps, meg az áááááámulat. Persze, mint a földszint jobb hátsó nézőtéri bejárat, az úgynevezett visszérpáholy rendszeres látogatója, pontosan tudtam, hogy az ááááámulat nem magától jön. Seregi László, a koreográfus ott ült az utolsó sorban, magában álló rendezői székben, és ő indította a nagy sóhajt, ő csodálkozott rá a varázslatra, ő mondta hangosan, hogy ááááááá... Nem csak a színpadiakat rendezte, de a közönséget is, az meg ment, szépen utána. 

Szóval ezt a pillanatot vártam, hogy jöjjön a fény, felragyogjon a csarnok, felsóhajtson a közönség, és tudjam: ott vagy, vén krampusz. Boldog karácsonyt. 

Az újrafordított Nyúlcipővel kezdődik a 21. Század Kiadó Updike-sorozata, és az ember persze emelgeti a szemöldökét: Réz Ádámot nem szokás és talán nem is illik újrafordítani. Ez nem olyan, mint Shakespeare, hogy Vörösmarty óta egy kissé változott a nyelv, az ember csak hüledezik azon, hogy dögvész szakadjon szélhüdött pofádra, és nem tud megbántódni miatta. Nem is beszélve most arról, hogy a vérnősző szó jelentését mintha kevesebben tudnák, mint ahányan használják a kifejezést. De ez Updike, 1960-ban jelent meg, még abban az évtizedben kijött magyarul, ugyan, mi változott annyi idő után. Főleg úgy jogos a kérdés, hogy Gy. Horváth László elegánsan meg is tartotta Réz Ádám címfordítását, a Rabbit Run maradt a Nyúlcipő.

Ilyenkor volna jó egy gyorsolvasói tanfolyamot elvégezni, és jobb szemmel az egyik könyvet olvasni, ballal a a másikat, nézni a különbségeket. Igen, igen, Réznél valami deszkát szögeznek a telefonpóznára, Gy. Horváth tudja a pontos kifejezést, palánkot, és csavaroznak. Hiába csak ötven év a különbség, megváltozik egy szó jelentése, Réz szerint Nyúl cseszteti a cipőjét, de arra gondol, hogy csoszog vele. Szóval furcsa, de kellett az új fordítás. Itt abba is hagytam a párhuzamos olvasást, mert csak beleőrül az ember, elveszíti a szöveg örömét. Csak még egy eltérést nem értettem, azt most sem értem: Gy. Horváth azt mondja, hogy Nyúl viszonylag későn házasodott, huszonhárom évesen. Réz meg azt, hogy korán házasodott, huszonegy évesen. Tudom, hogy Updike átírta a szöveget, de ezt is? És ha igen, vajon miért? Vagy csak figyelmetlenség? 

Akár így, akár úgy, bújok vissza az új üregbe. 

Kocsis szavalta a nyolcvanas évek elején, hogy "Felfordult a ferdeajkú vén trotty", el voltam hűlve, hogy ilyen van. Nem a politikai költészeten, hanem a politikai KÖLTÉSZETEN, hogy hiába a vagányság meg a rettenthetetlenség, olyan nyilvánvalóan vers, amit mond, és hogy egy vers még ma is, vagyis tegnap is szájhagyomány útján is terjedhet. Mint a 451 Fahrenheitben, az emberi elmében marad meg és onnét adódik tovább az irodalom. Ki írta ezt? Petri György. 

Ez lehetett volna sorsa, hogy politikai költő marad belőle, ezt a tíz sort ismételgetik, a húgyfoltos sliccel meg a nagy októberivel, de a helyzet túl bonyolult lett. Petri túl kellemetlen lett, és mindenkinek kellemetlen, mert hogy ő köszönte, de nem, nem kötötte meg a kis alkukat, a mindenki számára elfogadható kompromisszumokat, nem mondta, hogy a piacról él, és nem mondta, hogy kis sárga csekkek. Nem is tudom, mióta átutalások vannak, mit szokás az utóbbiak helyett mondani. Kellemetlen ember maradt, mert mindenkit arra emlékeztetett, hogy te (én) viszont megtetted, piacról éltél és sárga csekkeket fizettél be. És ha a rendszerváltás ki is húzta a lába alól a szőnyeget vagy a lábtörlőt, az is kiderült, hogy mégis költő, tanulható, tanítható, érettségi tétel. 

Egy pillanatra megijedtem az idén, hogy Petri talán ugyanaznap született, mint Sztálin, de nem. Sztálinnak még a hamisított születésnapja is az év legsötétebb napjára esett, 21-ére, Petri meg 22-én született, hetvenöt éve. 

Rendes emberek karácsonykor playlistet vagy mit csinálnak, elmondják, melyik a legkedvesebb tíz-húsz-ötven karácsonyi daluk. Olvasókíméletből én csak egyet mondok, egy nem annyira klasszikusat, nem is annyira karácsonyit, de hát nem tudok túllépni rajta. Megyek az utcán, fülemben a hangszóró, na, még egyszer, csak egyszer, aztán már tényleg engedem továbblépni a készüléket. Újra és újra. Tizenötször. Tegnap Amy Macdonalddal hallgattam tizenötször (inkább többször), ma talán visszatérek az eredetihez, a The Pogueshoz és a fogatlan Shane McGowanhez. 

Nem betegség vagy szívtelenség, pont ez a jó benne, hogy annyira szeretem a karácsonyt, hogy ez is belefér, a New York-i detox és a két ír, ahogy üvöltözik egymással. Közben a nagy vadulásban meg ott a való élet szomorúsága, az énekesnő, Kirsty MacColl 2000-ben meghalt, miközben vígan úszkált a gyerekeivel Mexikóban. Nagy sebességgel jött egy motorcsónak, pont az egyik fiú felé, sikerült őt ellökni az útjából, de épp emiatt Kirsty MacColl ott maradt, és belehalt a sérüléseibe.  

A dal egyébként tényleg klasszikus, és nem is annyira fiatal, 1987-ben volt új. Azóta földolgozták már néhányan, és számomra rejtély, miért nincs magyar változata, de ezen még segíthetünk. Vagy segíthet más. 

Az is tanulság, ha az ember az új bemutatót nézve a Katonában rájön, hogy mennyire szereti Gogolt. Még akkor is tanulság, ha épp nem Gogol van műsoron, hanem Szuhovo-Kobilin, három drámájából a középső, Az ügy. De hasonló a világ, ezt Ascher Tamás rendezése is hangsúlyozza, vagy leginkább a díszlet, a tapéta, amely erősen emlékeztet a Háztűznéző világára. Az ügy nem a Háztűznézőre emlékeztet, hanem A revizorra, ez is egy rosszul működő rendszert mutat be, pontosabban a rendszer talán nem is működik rosszul a saját szempontjai szerint, fennmarad, kizsigerel és megöl, csak elvileg nem ezért hozták létre.  

Csak hát a Revizor mégis profi munka, lépésről lépésre halad, mindenkit egyre jobban megismerünk, kinevetünk, szánunk, itt meg rögtön az elején kiderül, miről is van szó, igazság és ítélet nem esik egybe, és ha az ember az igazság útját szeretné egy kissé olajozni, akkor csak hátráltatja magát. 

Nem nagy újdonság, de persze jobb volna átélni a színházban mint az életben. Csak hát folyton kilóg mindenféle dramaturgiai lóláb, jön egy fazon az első jelenetre, aki már öt éve nem volt Oroszországban, így neki el lehet mesélni mindent, ami történt. Nyilván ez is egy darabhátrány, ha csak a közepét látjuk-halljuk-ismerjük, lehet, hogy mindennek van keze is meg lába is, de elég furcsa, hogy egy ponton valami tiroli borjút kezdenek el emlegetni, amiről nem derül ki, hogy mi is van vagy volt vele, meg hogyan is kerül a történetbe. 

Persze, ha úgy tekintünk a színházra, mint valami rendszerre, amely önmagát szolgálja, és fennmarad meg kizsigerel, akkor nincs is baj. Lehet, hogy épp ez a mondanivaló, a rendszernek működnie kell, darabokkal kell táplálni, hogy a színésznek, rendezőnek és a többieknek legyen munkája. A néző meg nézzen.