Én láttam Yoko Onót, és tudom, hogy ezzel nem mondok sokat. Sokan láttuk, itt lebzselt a Parlament környékén, vezette és tulajdonolta az egyik galériát a Falk Miksa utcában. Állítólag nagyon élvezte, hogy olyan csekély az iránta való médiaérdeklődés, és még az is lehet, hogy igazat mondott. Azóta felnőttünk, valószínűleg többet szekírozná a Hot magazin. Mindenesetre nem látszott sem szirénnek, sem amolyan kapcsolatrobbantónak, aki módszeresen és tudatosan aláásta volna a Beatles munkáját, milliók és milliók boldogságát. 

Nem is nagyon érti az ember, hogyan sikerült neki ezt az általános rossz véleményt kiküzdenie, a magam részéről leginkább a zenei munkásságát érzem az oknak: tényleg szörnyen énekelt és szörnyű dalokat, de nem tehet róla. Annak tekintette a popzenét, ami, olyan kis hülyéskedésnek, amivel pénzt lehet keresni, meg érdeklődést kiváltani, hogy aztán az ember csinálhasson valami komolyat, igazit, fontosat. 

Arról nem ő tehet, hogy ez az igazi, komoly meg fontos végül csak az Imagine lett. Meg hair peace, bed peace. Meg ez a film amit holnaptól újra meg lehet nézni néhány moziban, ez is Imagine. 

Tulajdonképpen tetszik. Úgy értem, szörnyű, én már két percnél unom, és akkor még hátravan nyolcvan, és kétszer van vége, mert a főcím után még van néhány stúdiófelvétel, veszik föl a dalokat, Lennon és Harrison meg számomra ismeretlen zenészek. De tulajdonképpen tényleg tetszik, mert szép, hogy Lennon meghasonul, vagy inkább továbblépne, ő is szeretne kezdeni magával valamit harmincon túl, csak hát nem tudja, mit. Néha klipek a klipkorszak előttről, néha Monty Python, néha van idő elgondolkodni azon, hogy ha valaki ennyire erőszakellenes és antimilitarista, akkor vajon miért hord olyan sokszor egyenruhát. De hogy ez Yoko Ono bűne volna, azt nem hiszem. Inkább Lennon az, aki kapaszkodik, mint majd az 1980-ban készült Annie Leibowitz képeken, pucér kis emberke, aki fogja a szőranyát, hátha meg tudja védeni. Kint meg ólálkodik a gyilkos. 

Nem láttam még az összes Michelangelo szobrot, de amit láttam, azok közül ezt lehet a legnormálisabban megnézni. A Pietá Rondaninit, ami eleve egy helyesírási hiba, vagy elütés, igazából Rondinininek hívták a családot, amelynek római palotájából előkerült a szobor. Nyilván ez a normális megnézési lehetőség is függ az évszaktól, de télen nincsenek sokan ebben a milánói teremben, amiben lényegében más sincs, mint a félkész vagy félig sem kész márvány. Mintha Michelangelo a saját szellemességét akarta volna cáfolni: nem igaz, hogy csak le kell faragni a márványtömbről a felesleget. Vagy itt épp nem sikerült eltalálni, mi is a felesleg, mert ha szemben állunk a szoborral, baloldalt ott maradt egy háromnegyed kar, egy másik szobor, másik Jézus karja. Ennek az új Jézusnak meg mintha hiányozna a bal karja, Szűz Mária a vállánál próbálja meg megtartani a holttestet, de annyi hely, annyi kő már nincs, hogy a hónalj karban folytatódjon. 

Tetszene, ha kiderülne, hogy hamis a Pietá, végül is hiányzik néhány száz év a történetéből, tudták, hogy ott van a hagyatékban, aztán a 19. században meg is találták a római Corsón, khm, khm, szerencsés eset. De amíg ez nem derül ki, addig az ember nyugodtan csodálhatja a követ, anyát és fiát, a halottat tartó anyát, vagy az anyját szinte a hátán cipelő fiút, ezt a nagyvonalú fittyhányást mindarra, amit ő ért el, a robusztus testekre, a szenvedést és szenvedélyt izmokkal meg vastag ízületekkel kifejezésre. Olyan, mintha nem ő csinálta volna. De azért neki is tetszene. 

Nem tudom mással magyarázni a tettemet, mint valami kiállítás-éhséggel. Az Utolsó vacsorát nem lehet megnézni, mert egész napra kiárulták már a jegyeket, és mint valami bohózat sértett főhősnője, aki azt mondja, hogy jól van, akkor lefekszem az első emberrel, aki szembejön, bemegyek az első kiállításra, ami szembejön. A Kennedy-családról készített fotók vannak a Santa Maria delle graziével szemben, a milánói Francia Intézetben. 

Nem pont ugyanaz a hatása, de azért elég érdekes, képek a dinasztia alapítójáról, aztán Jacqueline-ről, akit soha nem tudtam szép nőként értékelni, van ilyen, hogy az ember valakiről azt hallja, hogy mennyire szép, de neki mégsem tetszik. Meg van fordítva is, abból lesznek a nagy szerelmek meg a hosszú házasságok. Az övék, mint tudjuk, nem volt hosszú házasság, de legalább meg lehet nézni a menyasszonyi ruhát, nem fényképen, élőben, és az tényleg szép. A falon feliratok, például, hogy az elnök úr nagyon kényes volt a külsejére, és napjában négyszer öltözött át. Nekem fordítva könnyebb volna, ha csak négynaponta kellene egyszer átöltözni. 

Látni Marilyn Monroe pihés arcát, az elnök sztárbarátait, Sinatrát, Dean Martint és Sammy Davist. Ahogy mondani szokták, az amerikai politikai élet akkor indult el a lejtőn a show-business irányába. Ma bezzeg a show-business tiltakozik a közelség ellen. Kennedy mindenesetre tényleg jól néz ki, elegáns, és szuper napszemüvegei vannak. Aki nagyon figyel, néhány elkapott fényképen megláthatja, amit talán nem is akart tudni: az elnök úrnak eléggé szőrösek voltak a fülei. 

Itt pont nem látszik. 

Szinte szégyellem, annyira a közhely jutott az eszembe, az angol pázsit, amit csak öntözni és nyírni kell - de ötszáz éven át. Milánóban ugyanezt adják elő a kővel, a dóm márvány padlójával. Másképp kopnak a kövek, a fekete márvány a leglassabban, a piros kevésbé ellenálló, a fehér a legpuhább, bár az is kemény, ha kebel volna. De a háromféle kő valami új minőséget hozott és hoz létre az idők során, a fekete kiáll a földből, vagy jelzi, hol is volt eredetileg a föld szintje, a határozott sarkok egy kicsit puhábbnak tűnnek, ahogy elkopnak. Nem kell hozzá, csak egy néhány száz év, hogy pontosan mennyi, nem tudom. A dómot 1400 körül kezdték el építeni, és még a 20. században is építettek rajta, ha régi metszeteket néz az ember, látja, hogy a 18. században kevésbé volt gótikus, mint ma. A márványt így lesétálni, ahhoz viszont idő kell, meg hívek kellenek, meg turisták kellenek. Akármilyen minőségben is jön ide valaki, százezer másik nyomába lép, és az építőkhöz csatlakozik, általam is lett, az én 3 euróm is hozzájárult ehhez a képhez. Közös kincsünk.  

Ez itt a Scala, az igazi Scala, a milánói, kívül olyan szerény és annyira mérsékelten kivilágított, hogy az ember elbizonytalanodik: talán mégsem ma van az előadás. Szerencsére megy arrafelé néhány furcsa lény, botos bátyó lódenkabátban, csillogó, lurex nadrágos férfi, nercbundák. A jegyszedők szép pelerint viselnek, és az oldalbejárathoz küldenek, ott van a feljárás a galériára. Bent aztán nem is érti az ember, hogyan fér el ez a nagy nézőtér a homlokzat mögött, bár ennél érdekesebb kérdés a szép csillár, ami enyhén mozog, lassan, de határozottan forog, reméljük a legjobbakat. 

Persze, hogy a legjobbakat reméljük, mégis az operavilág közepe, egyik közepe, Verdit játszanak, az Attilát, amit csak akkor szokás elővenni, ha van hozzá igazi címszereplő, olyan basszus, aki lényét illetően tenor, úgy értem, sztár, aki miatt eljönnek az operába. Aki Ildar Abdrazakov, akit szeretnek, még ha nem is tudják kimondani a nevét. Nem is erőlködnek vele, mindenkinek Ildar, egy csapat francia asszony épp azon tűnődik, megvegye-e a műsorfüzetet, húsz euró. Megnézik az Ildar-képeket, nem elég jók, nem veszik meg. 

Ez az egyik tanulság, ez a nemzetközi operarajongás, ez ugyanolyan, mint nálunk, furcsán felöltözött emberek unott arccal mászkálnak a folyosón, átbeszélnek a sorok fölött, és azt mondják: ezek a modern rendezések. Meg hogy nincsenek ma már jó énekesek. Bezzeg régen Domingo meg Carreras voltak a színlapon. 

Kezdenek, és van, ami kicsit sem csalódás. A puha akusztika, a zenekari hangzás, még a cintányér is szelíden szól, nem csattan, nem csörömpöl, hanem csendül. Riccardo Chailly vezényel, és itt most tényleg a karmester az előadás ura és parancsolója, ő rakja össze vagy látja át az opera egészét, hogy honnét indulunk és hová érkezünk, és ehhez melyik utat kell választanunk. 

A rendező Davide Livermore, szürke, háborús világot fest, oldalkocsis motorkerékpárok, teherautók és lovak. A ló nem tűnik túl jó megoldásnak, mégis azt várja az ember, hogy valami történik velük, és nem csak a gonosz nézőember várja, de a hátán ülő Attila vagy Leó pápa is, az előbbi próbál hadurasan természetes lenni, de azért igencsak kapaszkodik a gyeplőbe. Szép, filmes világ, estélyi ruhás nők, tányérsapkás férfiak, vetített háttér vagy romos hidak. Most is körülbelül így néz ki Aquileia környéke, csak nem lőnek. A bariton áriáját kissé elrontja, hogy épp akkor tolnak be mögé valami viaduktot, amikor nagyon kellene énekelni, és kicsit dübörög a szerkezet. Egyébként nagyon vigyáznak a hanghatásokkal, a puskák csak pattannak, nem dörrennek, mégis operába jöttek az emberek, nem tűzijátékra. 

A főszereplők közül nem Ildar Abdrazakov a legjobb. Vagy úgy is mondhatni, a többiek majdnem mind jobbak nála. Szép a hang, meleg és sötét, de alul elfogy, épp a gonoszság és megátalkodottság hangjegyei nem szólalnak meg. Ja, és hamis is. De jó a tenor, kicsit véznácska (csak hangját tekintve) a bariton, és kiemelkedően jó, bár nem félelmetes vagy megdöbbentő erejű a szoprán Saioa Hernández. A nagy zenei vagy auditív élmény rendületlenül a csoportos előadóktól jön, a zenekartól és a kórustól. Az előadást nagy sikerként tartják számon, a bemutatón 18 percen át szólt a taps. Ez most a harmadik előadás volt, és egy kicsit sietni kellett mindenkinek, hogy két kört is futhassanak a függöny előtt. 

Jellemző módon a szegedi Délmagyarország és a szegedi operabarátok emlékeztek meg a tegnapelőtt, nyolcvanévesen elhunyt Gianfranco Ceccheléről, aki egy késői Otello fellépésével elvarázsolta a szabadtéri közönséget. Akkor a tenor végtelenül öregnek látszott, bár Otello lehet éppenséggel végtelenül öreg is Desdemona mellett, mindenesetre ma már nem tűnik annyira veszélyesen vénnek, ötvenhat évesen vállalta a fellépést. Az akkori szegedi felelős Nikolényi István volt, az előadás után nem sokkal írt egy levelet, hogy szerinte Cecchele hangja nem nyekergős. 

Utólag úgy gondolom, valószínűleg igaza is volt, jöttek egyéb visszajelzések is, hogy hangcsoda, meg hasonlók. Néha érdemes félreérteni vagy félreértékelni egy fellépést, az ember látja, hogy mennyi embernek volt vagy ma is szívügye az opera. Főleg Szegeden. 

Gianfranco Cecchele amolyan olasz énekes-történet, meg is lehetne filmesíteni a kisfiú történetét, akit két dolog érdekelt a világban, az ökölvívás és az opera, és mivel az édesapja nem engedte, hogy olyan sportot űzzön, amely során az emberek teljes erőből egymás fejét ütik, így kénytelen volt énekessé válni. Nagy énekesnők álltak mellette a pálya során, 1965-ben Maria Callas énekelte utolsó Normáit Cecchele mellett, 1982-ben Marton Éva volt a római Tosca. 1994-ben Tokody Ilona volt a szegedi Desdemona. 

A héten kiderült, hogy körülbelül mindenki tudja, mit csinált huszonöt évvel ezelőtt este. Tévét nézett, vagy mint gyerek vagy mint szülő, amikor is Dagobert bácsi kiabálni kezdett, hogy megette egy tengeri szörny a fagylaltját, majd elsötétült a képernyő, és Boross Péter jelent meg rajta. Meghalt Antall József. 

Furcsa módon én is emlékszem, mit csináltam aznap este, az Erkel Színházban voltam, úgy emlékszem, hogy a Pillangókisasszonyt láttam Tokody Ilonával, de erre azért nem esküdnék. Csak ahogy elkezdtek suttogni, hogy meghalt "az Antall", és hogy most mi lesz. Mi lenne, gondoltam, nem vagyunk Moszkvában, nem fogják leállítani az előadást, de azért izgultam. Szabó Kristóf, az orgonaművész Kistétényi Melinda adatokkal tele fejű fia rögtön mondta, hogy Antall a harmadik miniszterelnök, akit hivatala idején ér a halál. Gömbös és Teleki Pál az elődök. Aztán jött Ütő Endre, az akkori igazgató, néhány szóban bejelentette a történteket, és hogy folytatni fogjuk az előadást, hiszen ő is így akarná. 

Megkönnyebbültem. Valószínűleg a két döntés közül ez volt a helyesebb, de azért csak nézek ma, ha visszagondolok: akkoriban több együttérzés volt bennem az operahősök mint a valódi emberek iránt. 

Még azt sem tudom, hogy vajon ez mára megváltozott-e.  

Egyetlen értelmes (?) vagy használható következtetésre jutottam Piotr Anderszewski koncertjének első része alatt, nevezetesen arra, hogy a tempót, valószínűleg ösztönösen, mindig úgy választja meg a zongorista, hogy ne legyen gyorsabb annál, mint amit fejjel le tud még bólogatni.  

És akkor ez most nem panasz meg semmi hasonló, nagyon kellemesen lehetett pihegni a félig telt Müpában, sötét volt és szólt a zongora. Anderszewski jelenleg nem az a pianista, aki nagy figyelmet követelne a közönségtől, és azt sem tudom megmondani, hogy ez most hanyatlás vagy valami természetes folyamat, megy a kerék, de csak lendületből, és egyre lassabban. A zongorista tehát  eltévedt lélekként betéblábol a pódiumra, leül, mert pont ott egy üres szék, és játszani kezd a félhomályban. Bachot. 

Arra gondolok közben, hogy igazi lemezhallgatói a viszonyom a Wohltemperiertes Klavierhoz. Úgy értem, az első kötet elejét jól ismerem, a végét már kevésbé, a második kötet még homályosabb, és egyre csak homályosabb lesz. Mert hát így hallgatta az ember, akár Goulddal, akár Richterrel, mindig az első lemezoldalt tette föl, akkor volt a legfrissebb a feje, legösszpontosabb a figyelme, aztán jött a többi prelúdium és fúga, és velük a bágyadás. Ha ezen sikerül változtatni, akkor talán mégsem volt értelmetlen az Anderszewskivel töltött este.  

John  Corigliano hegedűversenyét játszotta a Fesztiválzenekar, Sipos Gábor egészen és számomra váratlanul lenyűgöző szólójával, és ugyan ma már ennek semmi különösebb jelentősége nincs, de ez a Corigliano nyolcvanadik életéve ellenére az ifjabbik, ott van a Jr. a neve mögött. Egyébként sem véletlen a vonzódása a hegedűhöz, az édesapja, John Corigliano Sr. a New York Philharmonic koncertmestere volt, a zenekar talán legszebb éveiben. Ő játssza a Bruno Walter vezényelte Brahms Kettősversenyben a hegedűszólót, vagy a Bernstein dirigálta Vivaldi Négy évszakot, a Seherezádéban a szólókat. Minden lemeze és fellépése közül legszívesebben talán azt hallgattam volna meg, amikor a Beethoven Hármasversenyt játszották, Bernstein vezényelt és zongorázott, Corigliano hegedült és a Filharmonikusok első csellistája, Varga László volt a harmadik szólista. Kicsi közünk is van hozzá, mert Auer Lipót tanítványa volt, aztán jött a világhír, Toscaninivel játszott, Rodzinski szerződtette New Yorkba. Szép ívű, nagy pálya, ezért is gondolkodik el az ember, hogy vajon miért lett a fiának ugyanaz a neve, mint neki. Lehetett itt valami el sem titkolt vágy, hogy az utód olyan lesz, mint az előd? Vagy épp ellenkezőleg, ez már az elvárások jele, ami nekem nem sikerült, az talán majd neki igen? De mi az, ami nem sikerült? Nem lett belőle Jascha Heifetz, de majdnem: húszévesen már szólózik a Filharmonikusok előtt, és ha aztán a biztosabb pályát választotta, azért élményekben aligha lehetett hiánya. 

A kérdés innét nem megválaszolható, az idősebb Corigliano épp a hetvennegyedik születésnapján halt meg, és annak is már negyvenhárom éve. 

Még mindig a kis Ádám a legfőbb szellemi táplálékom, Kosztolányi fiának írásai, meg az írásokhoz írott bevezető, ami igyekszik szépíteni a valóságot, nem volt olyan rémes és tehetetlen, mint írták, csak beteg és alkoholista. De folyton kiderül a könyvből, hogy van mit mentegetni, ott az ifjabb Karinthy visszaemlékezése, hogy valahányszor találkoztak az utcán, az volt a humora, hogy kiderült, nem is apám írta a Pacsirtát. Vissza kellett kérdezni, hogy hát akkor ki?, mire ő azt felelte, hogy Pacs írta. Meg hát ott vannak maguk a fennmaradó írások. Lehet nélkülük élni. 

Gimnazistaként láttam Ranódy László filmjét, a Színes tintákról álmodom címűt, amiben Kosztolányi Ádám is játszott, vagy inkább csak megjelent, összetartandó az amúgy nehezen összetartható három Kosztolányi-novellát. Akkor jöttem rá, hogy hát hiszen még él, hogy akinek a nagy szőke fejéről annyit olvastam, az most nagy ősz fej. Próbáltam befűteni egy barátomat, hogy keressük meg, és kérdezzünk meg tőle mindent, amit csak lehet, hogy milyen volt az a szent vagy szentnél is szentebb ember, akinek a leszármazottja, milyen szivart szívott vagy hány feketét ivott. Mindent. Megtettük az első lépéseket, amelyek az utolsók is voltak, mert rögtön kiderült, hogy már meghalt. 

Egyetemistaként levelet írtam Kurt Vonnegutnak. Vele több szerencsém volt, de azt majd máskor mesélem el.