Szergej Kuszevickijnek nem csak azért hálás az ember, mert - itt egészen hosszú felsorolás következhetne. Boston Symphony Orchestra, amit ő formált a világ egyik legjobb zenekarává. Aztán a művek, amelyeket ő rendelt meg, ma már klasszikusok, némelyik nélkül elég nehéz elképzelni az életet. Hogy valami konkrétumot is mondjak: a Concerto, bizonyos Bartók Bélától. De Kuszevickij fedezte föl, támogatta, nevelte Leonard Bernsteint. Annyira a szívén viselte a kis zseni sorsát, hogy le is ült vele egyszer egy komoly beszélgetésre. Lenuska, valamit ki kell találni. Valami nevet. Ezzel nem lehet, Bernstein az sehogy sem hangzik jól. Legyen inkább Leonard S. Burns. Az ifjú tanítvány majdnem mindenben hallgatott a mesterre, de tényleg. Sokáig a koncertek egyik megelőző szertartása volt, hogy a színpadra lépés előtt Bernstein megcsókolta a Kuszevickijtől kapott mandzsettagombjait, de ebben a kérdésben megmakacsolta magát. Nem változtat nevet. Vagy így, vagy sehogy. 

Az egész arról jutott az eszembe, hogy lassan a világ legjobb karmesterei között emlegetik Mirga Grazinyté-Tylát. Nyilván neki is megvolt a maga mestere, aki aggódva mondta neki: így nem lehet. Nem fog menni. Senki nem fog bálványozni egy olyan karmestert, aki nem csak nő, de még a nevét sem lehet kimondani. Leírni sem. Nekem sem sikerült, nem tudom, hol a klaviatúrán a kis taraj a z betű fölé. Ő meg nyilván a tehetségében bízott, elindult. 2015-ben meghívták Birminghambe vezényelni. Januárban visszahívták még egy koncertre, februárban meg fölkérték, hogy legyen a zeneigazgató. Ilyen is van. A nevével meg egyre kevesebbet bajlódnak az emberek, egyszerűen a
keresztnevén hívják. Ilyen is van. 

Azt a bajuszt soha nem tudtam megérteni.Hogy miért növesztette József Attila. Aztán rájöttem, hogy az elv ugyanaz, mint Freddie Mercurynál, József Attila is a szája, vagy talán a fogai furcsaságát akarta leplezni, csak neki nagyon nem állt jól. 

De ha már ott tartunk, hogy mit nem ért az ember, magát a képet sem tudtam mindig megnyugtatóan értelmezni, az Eszmélet utolsó darabjában. Hol áll a költő? Az unokahúgaimtól tudom, hogy most már ezt nem így kell mondani, hanem úgy, hogy: hol áll a lírai én, de  lényeg ugyanaz. Megmondja, hol áll: minden fülkefényben. De ezt hogy kell érteni? Ő van fent a vonaton, úgy van minden fülkefényben, vagy ő van kint a kertben, és rávetül az elhaladó vonat minden fülkefénye? Az első tűnik logikusnak, ez a kivilágított mindennapi társtalanság, már csak azért is, mert a vonatablak lehetőséget ad, hogy valaki álljon és könyököljön. A kertben bonyolult könyökölni, de esetleg könyökölhet a lakás ablakában is, és úgy nézheti a fényeket. Mert az utolsó két sorig Mr Lírai Én nincs fönt a vonaton, vasútnál lakik, és nézi az elhaladó szerelvényt. Lehet azt is tudni, hol: Korong utca, Herminamező, a város peremén. 

Most, hogy mondom, úgy tűnik, hogy mindkettő igaz, ő áll a földön, és nézi eliramló önmagát. Most, hogy mondom, csak most tűnik föl, hogy közben Petőfit idézi. Rövid életű, bajszosok. Örök éjben? Örök világosságban. 

Van egy Lukianosz-történet, a társaság kiköt Knidosznál, hogy megtekintse Praxitelész híres Aphrodité-szobrát. A szobor tényleg szép, de Lukianosz észreveszi, hogy van rajta egy fekete folt, egy kis hiba a márványon. Épp csodálni kezdi Praxitelészt, hogy milyen nagyszerűen el tudta rejteni ezt a kis hibát, amely Aphrodité ruhájára került, ám az ott mászkáló öregasszony elmeséli neki, hogy szó sincs szobrászi fortélyról. A márvány valaha hibátlan volt, és a belőle faragott istennő annyira szép, hogy egyszerre arra lettek figyelmesek: egy jó házból való, épp ezért meg nem nevezhető fiatalember egész nap ott lebzsel körülötte. Beszél a szoborhoz, kockát vet, ha jól jönnek ki a számok, akkor boldog, ha rosszul, akkor le van törve a következő kockavetésig, mintha az istennő szándékait olvasná ki a jelekből. Szerelmes lett Aphroditébe, vagy a róla készített szoborba. Aztán egy este a fiatalember elbújik, hagyja, hogy rázárják a templomot, és a sötétben visszaél a szobor védekezésre képtelen állapotával. Hogy technikailag mi történik, azt Lukianosz nem meséli, de el lehet képzelni. Reggelre kelve az ifjú eltűnik, kimegy a templomból, és többé senki nem látja, hogy a tengerbe vetette magát vagy egy szikláról  ugrott a mélységbe, azt nem tudni. Aphrodité szobra pedig a gyalázat emlékére viseli azóta is magán a fekete foltot. 

Lehet, hogy túl fogékony voltam, amikor először olvastam ezt a történetet, azért van minden, azért hiszem, hogy bele lehet szeretni szobrokba, regényekbe, városokba vagy szimfóniákba. Azért vagyok oda most is a pun lányért, akit áprilisban láttam először Palermóban. 

Halott lány, úgy értem, halott volt akkor is, amikor szobor készült róla. Nem is szobor, hanem egy szarkofág teteje. Alacsony homlok, szépen ívelt száj, ünnepi frizura, két kibontott hajfonattal. Talán a ruha is ünnepi, de az nem látszik rajta, inkább tűnik rövid ujjú pólónak. Közelinek tűnik, az ember föléje hajolhat, de zárt, érinthetetlen. Teljesen reménytelen eset. De nem remélni szabad. 

Új rablói vannak a stúdióknak, bár, ami azt illeti, az új rablók is elég öreg legények. Ha ma valaki filmzenéről beszél, akkor Morricone vagy John  Williams a két legnagyobb, az előbbi 91, az utóbbi 87 éves. Lehet, hogy a filmzeneszerzésnek van valami áldásos hatása az egészségre. Habár az, akit mostanában hallgatok, nagy szorgalommal, csak 68 évet élt. Nino Rota Fellini-zenéjéből állítottak össze albumot a Scala zenekara számára, Riccardo Chailly vezényel. Kimarad néhány nagy-nagy sláger, legfeltűnőbben a Rómeó és Júlia és a Keresztapa zenéje, de a Fellini-zenék szimfonikusabbak talán, nem zenekaron is megszólaló slágerek. 

Így is zavarban vagyok a produkcióval, öt perc után újra és újra elunom az egészet, nem erre való, hogy csak üljek és szépüljön tőle a lelkem. Azt sem tudom, igazából mit is várnak el a hallgatótól, próbálja meg felidézni közben a híres jeleneteket, amely alatt ez vagy az a zene szól (meglepően rosszul megy), vagy értelmezze szimfonikus zeneként, amihez nem elég jó. Nem is kell annyira jónak lenni, nyilván fontosabb a téma a kidolgozásnál, annak kell rögzülnie, Amarcord, Dolce vita, 8 és fél. Rota persze tudja, hogyan kell ezt a témát szimfonikussá emelni-bontani, ő is Reiner Frigyes tanítvány, mint Ábrahám Pál volt, csak ő már későbbi gyerek, Amerikában járt Reinerhez. Mintha az egész lemez arról akarna szólni, hogy nem Puccini volt az utolsó olasz zeneszerző. Lehet. De ő is nehezen van el a színpad nélkül, Rota meg sehogy sem él mozgóképtelenül. 

Hamburgban egy parkot, pontosabban a park egy részét Ábrahám Pálról nevezték el. Már megint lekéstünk valamiről, mert, ha jól tudom, Ábrahám Pál utca Budapesten nincs. Némi vigasz, hogy Dunakeszin viszont van, de a fővárosban is kellene lennie. Nem itt született, hanem Zomborban, (bár ennek ellene mond, hogy Zombor nagy szülöttei között nincs fölsorolva, viszont Apatinnál igen, egyébként szerbül is). Nem itt, már úgy értem, nem is Pesten aratta a legnagyobb sikereit, hanem Bécsben és Berlinben, de ide is jöttek, azóta is előkerülnek az operettek, meg a saját maga által csúcsra járatott műfaj, a jazz-operett, a musical egyik lehetséges előzménye vagy változata. Nem kell magyarázni, miről van szó: Bál a Savoyban, Hawaii rózsája. Aztán Berlinből jönni kellett az ismert okok miatt, majd Bécsből is menni kellett, és operettszerzőnek lenni majdnem akkora bezártságot jelent, mintha az ember magyar költő volna. A német és magyar nyelvterületen kívül keveseket érint a műfaj. Ábrahám ugyan Reiner Frigyestől tanult zeneszerzést a Zeneakadémián, de Reinerből karmester lett, rettegett és zseniális, így megtalálta a helyét Amerikában. Ábrahám viszont egy évet korrepetítorkodott a Metropolitanben, aztán kitették, és egyre jobban vagy egyre gyakrabban elboruló elmével élte túl a világháborút. 1956-ban hozták vissza Európába, Németországban szállt le az elátkozottak járata, csupa odaát boldogulni nem tudó varázslatos tehetséggel. A történet szerint Ábrahám tiszteletére kivonult egy rezesbanda, és a legnagyobb slágereit játszották. Ő zavart arccal hallgatta a melódiákat, aztán annyit mondott: milyen szép zene. Ki írta? 

Egyszer beszélgettem Renato Brusonnal, és ő mondta, hogy a legfontosabb egy zenész számára mégis az "autocritica", az önkritika. Nála, mármint az előadónál jobban senki sem tudja, mi jó és mi rossz.

Szép is volna. Mert hát arra is emlékszem, amikor Kocsis mesélte, ő szólt Hegedűs Endrének, hogy időnként a Duna tévén leadnak tőle valami rövid darabot, és tegyen már ellene valamit, mert az egész annyira rossz, hogy az már kínos. Tiltassa le, nem kell az embernek égetni magát. Vagy most nézem az interneten, rajta van Balázs János Moszkvában játszott ráadása, a Triccs-traccs polka Cziffra-átirata. Iszonyat nehéz darab, de körülbelül ennyi, ami kiderül a ráadásból, mert nincs meg, nagyon nincs meg, legfeljebb a virtuozitás érzete, mert gyorsnak gyors, csak nem az. Akkor meg mi benne a jó? Hogy át lehet vele verni az embereket? És az cél? 

Mondanám, hogy ha volna Kocsis, ha volna még abszolút tekintély zenei ügyekben, akkor talán történhetne valami, de, amennyire tudom, Hegedűs Endre sem tiltotta le a tévéfelvételét. 

Autocritica. Nincs jobb ötletem nekem sem.  

Visszatérve egy régi történethez, az elfelejtett magyar íróhoz, aki Szicíliában, egy utcai antikváriusnál integet a mai utódoknak: olvasom Körmendi Ferencet, a legsikeresebb, nemzetközi díjat nyert, sok nyelvre lefordított regényét, a Budapesti kalandot. És örömöm van benne, még ha nem is képzelek bele többet, mint amennyi valóban benne is van. Bár ma írna valaki ilyesmit, miközben a magyar próza felvirágzásáról beszélünk, mert jó, profi munka, pontosan adagol, könnyen csúszik, érdekes és hiteles is, menekülő és maradó magyarok, hazai kisszerűség és nemzetközi érvényesülés témakörben. A főszereplő Kádár Antal, Déváról áttelepült erdélyi szász, aki Bécsbe kerül tanulni, és egy tanítványával megy Londonba, világot látni. Mindig nagyon hitelesnek és érzékletesnek tűnnek a városok, Pest is, Bécs is, London is, na jó, Fokváros már nem, de az tényleg messze van, egyébként viszont  érezhető, hogy Körmendi tudja, mit beszél. 

Londonban pedig ez a rendes és félig elveszett Kádár Antal koncertre megy. Levélben írja meg a kulturális élményeit, a könyvtárakat, kiállításokat, és azt, hogy egy Mengelberg nevű hollandus gyönyörű Jupiter szimfóniát vezényelt, utána pedig egy zongoraművésznő, a nevét sajnos elfelejtette, csodálatos Mozart d-moll zongoraversenyt játszott. Bravó, Kádár, jó ízlésre vall, hogy Willem Mengelberg nagyszerűségét fölismerted, ha nem lett volna náci kollaboráns, talán ma többen ismernék a nevét, bár az sem biztos. Nekünk szeretnünk kell, már csak azért is, mert ő mutatta be Bartók Hegedűversenyét. És bár tudom, hogy ez csak egy regény, valamiért mégis azon kezdtem el gondolkodni, ki lehetett a zongorista. Nincs megoldás, Körmendit már nem lehet megkérdezni, de a tippem az, hogy Myra Hess. Már aktív volt, hiszen 1890-ben született, a történetben meg 1921-et írnak, Mengelberggel jó viszonyt ápoltak, Myra Hess első nemzetközi sikereit Mengelberg vezényletével érte el, amikor valaki helyett beugrott Amszterdamban, egyébként pedig kitűnő Mozart-játékosként tartották számon. Furcsa módon nem ezzel hagyta a legmélyebb nyomott maga után, hanem Bachhal, a 147. kantáta koráljának saját készítésű átiratával. Mindannyiuk tiszteletére és (remélhetőleg) mindannyiunk örömére. 

Bizonyos okokból mostanában sokat (tudom én is: soha nem eleget) hallgatom Schumann A költő szerelme dalciklusát. Meg is mondom az okot, nemrég jelent meg egy elég érdekes album, meghallgatható rajta az eredeti változat, de énekesnővel, Stella Doufexisszel, és meghallgatható a három éve elhunyt énekesnő komponista férjének a dalciklushoz írott hangszerelésével, kommentárjával, változatában - nem is tudom, mi a helyes kifejezés. A költőnő szerelme persze viszonylag ritka, hiszen a dalciklus egyértelműen férfihangra, férfitestre íródott, vagy legalábbis a szerelmespár másik fele mindenképpen nő, így aztán megnéztem, kik is vannak még, akik elénekelték már a Dichterliebét. 

Hát persze, Brigitte Fassbaender. 

Tegnap volt nyolcvan éves ez a különös jelenség. Színházi gyerek, az anyja színésznő volt, az apja híres énekes a maga idejében, Willi Domgraf-Fassbaender. A lány először színésznő akart lenni, de túl muzikális volt, vagy tán túl szép a hangja, így aztán énekelt. Végig, az összes lehetséges nadrágszerepet, meg, persze a szoknyásakat is, Azucena volt Domingo mellett, Dorabella Karl Böhm vezényletével, aztán vissza a nadrágba, Octavian a Kleiber vezényelte Rózsalovagban. És közben dalénekes, lemezre vették vele a szerelmes legények dalait, A szép molnárlányt és A költő szerelmét. 

Ahogy illik: tökéletes szövegmondás, visszafogottság és egy kicsivel több érzelmesség, mint ahogy a férfiak szokták ezeket a dalokat. A férfiváltozatoknál lehet vitatkozni, kinek Fischer-Dieskau, kinek Herman Prey az ideális, én úgy vagyok vele, hogy jobb felől nekem fütyül, bal felől meg még inkább nekem fütyül. A fejem tetején pedig Brigitte Fassbaender a fülemüle.  

Néha azt hiszem, hogy a hangfelvételek legnagyobb haszna vagy legfontosabb célja a közös ismeretlenek számának növelése. Találkozik két lemezbolond, és rögtön van miről beszélniük. Neked például hogy tetszik Spiro Malas? Normális emberek azt sem tudják, kiről van szó. Bizonyos értelemben a lemezbolondok sem, Spiro Malas menő énekes volt, de leginkább Amerikában, sőt, leginkább New Yorkban, viszont ő is azok közé tartozott, akikkel Joan Sutherland és férje, a karmester Richard Bonynge szeretett együtt dolgozni. Félreértés ne essék, jó társaság, szó sincs arról, hogy Sutherland közepes énekeseket szerződtetett volna maga mellé, hogy ő maga jobban csillogjon, a tenorsztárja egészen sokra vitte, úgy hívták Luciano Pavarotti.

Spiro Malas olyan sokra nem vitte, pedig a hívás erős volt az ő esetében is, a jól menő családi éttermet hagyta ott az éneklésért. Soha nem vált A kategóriás sztárrá, az amúgy sem könnyű egy basszusnak, de jól játszott a színpadon és jól játszott a lemezeken is. Karrierje vége felé musicalekben is föllépett, aztán, ahogy az lenni szokott, eltűnt a rajongók és érdeklődők szeme elől, hogy csak most merüljön föl újra a neve, amikor a halálhírét olvassuk. Egészen hülye megemlékezésekben ilyenkor szokás mondani, hogy ők hárman most az égi operaházban éneklik Az ezred lányát vagy a Szerelmi bájitalt, csakhogy, haha, a karmestert nem találják. Szerencsére. 

Iszonyatosan imponál, ahogy Ungvári Tamás még egyszer, feltehetően utoljára zavarba hozza a világot. Mert a halálakor mégis meg kellene tudni mondani, kit is veszítettünk el. Meg kellene mondani, ki volt, vagy legalább azt, hogy mi volt. De mintha még ő is zavarban volna a kérdés előtt. Három éve, a Magyar Narancs interjúban elfogadta, hogy egy kicsit valóban fejlett az egója, "mint minden írónak  és tudósnak". A riporter sajnos kihagyja a kérdést, hogy ő most melyik a kettő közül, pedig érdekelt volna a válasz. Széchenyi-díjat is kapott és József Attila-díjat is. Akkor mindkettő? 

Mindegy. Csak elrontottuk volna a játékot. Mert mintha ez lett volna Ungvári Tamás lényege, ez a folyamatos bújócska, egérélet a macskarendszerben. Mindenkit meg akarnak fogni, de van, akit nem sikerül. És mintha ezek a meg nem fogottak volnának a Kádár-kor igazi, emblematikus figurái. Vagy az akkori ügyes magyarok, akik együttműködgetnek, de a határt nem lépik át, nem lépnek be a pártba, de ha belépnének, akkor is őriznek valami személyességet, különállást. Egerek, akikből nem lesz zsákmány. Szerintem erre mondta azt Petrovics Emil, hogy "az élethez volt tehetségünk". 

Ungvári Tamásnak persze az életen kívül még volt néhány dologhoz tehetsége, fordított, írt, és az ember néz, hogy mennyire különböző könyveket, mondjuk a Beatles-bibliát és az Arcok és vallomások sorozatban megjelent Déry Tibort. Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét, együtt buliztak Steinbeckkel a Pipacsban, és közös fénykép készült róla Jean Seberggel. A kettő közül az egyik is felfoghatatlan volt abban az időben. Borsalino kalapot hordott, amikor az emberek azt sem tudták, mi az a Borsalino. De tényleg: megnéztem a Filmmúzeumban a Borsalino című filmet, és el nem tudtam képzelni, hogy miért ez a címe, se a Belmondo, se a Delon játszotta hőst nem hívták Borsalinónak. Akárcsak Molnár Gál Péter, ő is tudott mindenkiről mindent, főleg azt, amiről az illető nem szerette volna, ha tudják. Ki súgott, ki nem súgott, kinek mi volt az eredeti neve, kinek mi volt az apja foglalkozása. Jó lett volna egyszer együtt hallgatni őket, hogy kiről mit mondanak, aztán kettéválni, és végighallgatni, hogy egyikük mit mond a másikról és viszont. 

Élni tudott, mert tele volt életerővel meg életörömmel. Biztosan ez is játék volt, de meggyőzően játszotta. Élvezte a világot. Nyilván így is helyes, hogy az ember zavarban van most vele, hogy ki volt vagy mi volt. Önmagával volt azonos. Ungvári Tamás volt.