Kaparnaum. Nem tudom, miért tűnik ez a betűsor olyan csúfnak, mindenesetre jobban tetszik, ahogy angolul írják ki az útjelző táblákra, hogy Caperneum. Ez itt a zsinagóga, előtte néhány házmaradvány bazaltból, meg egy vakolt, nyolcszögletű épület, arra mondják, hogy Szent Péter háza, mintha ő egy kicsit kényelmesebben lakott volna, mint Jakab, János vagy Máté. A Szent Péter háza fölé emelt templomból kifelé egy francia idegenvezető szólít meg, hogy értem-e a nyelvet. Csak egy kicsit. Tudom-e, mi az a chat? Tudom, macska. És hogy írják? C-h-a-t. Nagyon jó. És tudom-e mi az az aiguille? Azt is tudom, tű. Szerencsére nem azt kérdezi, hogy ezt hogy írják, hanem hogy a tű végén van az a lyuk, azt tudom-e hogy mondják. Fogalmam sincs. Azt is ugyanúgy, mint a macskát, csak nem úgy írják, hanem c-h-a-s. 

Azóta is azon gondolkodom, hogy vajon miért mondta ezt el. Valami alternatív bibliamagyarázat volna? Könnyebb a tevének átalmenni a macskán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába? 

Talán egy hete sincs, hogy az angol zenekritikus, Norman Lebrecht nagy zenész-élményeinek sorrendjét olvasgattam. De, van egy hete. (Lásd Meseautó, jól emlékszel, te Halmos? Kávét rendeltél, két kiflivel? Bocsánat.) Szóval Lebrecht felsorolta a tíz legnagyobb és életre szóló élményt adó karmestert, zongoristát, hegedűst és csellistát, akit személyesen hallott. A csellistáknál az első helyen Pablo Casals áll, ami leginkább azért meglepő, mert Lebrecht nem hallotta őt csellózni, csak vezényelni. Ha ennek alapján sikerült megállapítania, hogy Casals volt a legnagyobb csellista, az nem valami nagy vélemény a vezényléséről. Legalábbis nekem ez jut eszembe: ha ilyen rossz karmester, és mégis nagy muzsikusnak tartják, akkor elképesztően csellózhatott. A harmadik helyen áll Jacquline du Pré, ő is elég furcsa indoklással: csodálatos volt, ahogy Caesareában játszott az arénában, és a lemenő nap sütötte a haját. 

Ez is egy tanulság: az akusztiai élményre még annak sincsenek megfelelő szavai, aki ezzel foglalkozik. 

Most épp itt vagyok, Caesareában. Nem az arénában, hanem a színházban, de szerintem Lebrecht is erre gondolt, az arénában nem hiszem, hogy valaha is klasszikus zenei koncertet adtak a homokon. Épp zenélnek, egy keresztény rockot játszó band béget szelíden a hallgatóságnak. Du Prére gondolok, hogy a mások élményei néha mennyivel erősebbek tudnak lenni a sajátunkénál. 

Tudom, hogy az ember bármire be tudja heccelni magát, főleg, ha várja is az élményt, de tényleg így történt. Hogy lezajlik, aminek le kell zajlania, látogatás a kenyérszaporítás helyszínén, a Genezáreti-tó mellett, utána a turizmus turizmusa, nagy menüebédelés a Szent Péter étteremben, mi más a menü, mint szentpéterhal, aminek, ha egészben van, egy kerek folt látható az oldalán, a szent hüvelyk lenyomata. 

Mondjuk, ha tudom, hogy hal létére ilyen buldogharapása van, lehet, hogy mégis inkább csirkét kérek. De már késő, amúgy is filé, meg datolya és kávé. És hirtelen mintha mindent lecsavartak volna, már úgy értem a környezetet, vagy talán csak a hangerőt, minden halk lesz és távoli, semmi sincs, csak a napsütés meg a tóról fújó meleg szél. De hogy föl kell állni az asztaltól, annyira csak ez van. 

Órákkal később jut csak eszembe a megfelelő rész: A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy. 

Aztán minden megy tovább, az ember nem tisztul meg, nem változik szélfúvásra. De tudja, hogy van ez a szél, amelyik ott fúj, ahol akar. 

Ez az enyhén csenevész fa Schindler fája a Jad Vasemben. Persze, ez két fa, a két Schindler fája, Emilie és Oskar Schindleré, és ilyenkor örül az ember, hogy elkészülnek bizonyos filmek, mert tudni véli, hogy ki volt ez a két ember, és mivel érdemelték ki a fát. Ha jobban belegondolok, Emilie-ről nem esett sok szó a filmben. Nagyokat pislog az ember a fánál is, meg mindenhol, főleg, persze, a Gyermekemlékműnél, ahol sötétben kell haladni, a korlátba kapaszkodva, éppen csak pislákolnak a tükrökben a fények, lelkecskék, ingatagok. Közben a megölt gyermekek nevét olvassák föl, mi másra is lehetne figyelni, mint hogy vannak-e magyar nevek köztük. Amíg átérek a terem egyik végéből a másikig, kettőt is mondanak, Köves László, élt 16 évet, Friedmann Hajnalka, élt kilenc évet. Előtte Micha bácsi, az idegenvezető elmeséli, miért nem megy be a múzeumba. Mert az apját elkapták 1944-ben, följelentette valaki, belelőtték a Dunába. Micha bácsi akkor volt egy éves. Az anyja szerencsésebb volt (itt vág egy grimaszt), ő kiszökött a gettóból, hogy élelmet szerezzen, úgy fogták el. Auschwitzba vitték, onnan Ravensbrückbe, végül Bergen-Belsenben szabadították föl az angolok. Micha számára a Jad Vasem Múzeum annyira fölkavaró, hogy éveket vesz el az életéből. És már elég öreg ahhoz, hogy ilyet ne engedhessen meg magának.  

Maszada komor ünnep, Heródes hajdani fellegvárában közel ezer zelóta remélte, hogy ellent tud állni a római légióknak, de tudjuk: nem sikerült. Végül sorshúzással kiválasztottak tízet, akik megölik a többieket, nem csak a harcosokat, de az asszonyokat és a gyerekeket is, aztán valahogy egymással is végeznek. A nyolcvanas évekig Maszadában tették le az esküt az izraeli hadsereg katonái, Micha bácsi, az idegenvezető is emlegeti a napot, amikor tűző napon föl kellett menniük a hegy tetejére, természetesen nem a kötélvasúton, egy katona legyen edzett. A fiának már a Siratófal előtt kellett esküdnie. 

Nincs sok élet Maszadán, illetve van, de csupa vendégélet, látogatók jönnek és mennek, nem maradnak két óráig sem. Viszont itt vannak a madarak. Gyönyörű, fényes tollú seregélyfélék, a szárnyuk széle narancssárga, az sajnos pont nem látszik a képen, de ha kitárják, ha repülnek, akkor nagyon csinosak. Tristram seregélyeknek hívják őket, egy Henry Baker Tristram nevű anglikán pap után, aki, ha nem a lelkeket mentette, akkor az állatokat figyelte. Emberbarát kis madarak, odajönnek, reménykednek valami morzsákban, mert ők tudják, mi az a keleti slamposság. Hivatalosan nem lehet enni fenn, a sziklatetőn, a madarak mégis megélnek valahogy.  

Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető, hogy látta, amikor egy amerikai turista (az öltözékén látszott, hogy amerikai), úgy állt a Siratófalnál, hogy a falra tett kezében a mobiltelefonját tartotta, hátha a Jóisten visszahívja vagy sms-t küld. Ezen, persze, nevetgéltünk, jaj, a bolond amerikaiak, nem tudják, hogy a Jóistennek csak összehajtott vagy föltekert cédulán lehet üzenni, ő meg lottóötösökkel válaszol. Aztán az ember mégis arra gondol, hogy bár olyan erős lenne a hite, hogy időnként megnézné a telefont, nem üzentek-e valamit. Igaz, ha olyan erős volna a hit, akkor már nem is kellene üzenni semmit. Arról nem is beszélve, mennyire kellemetlen volna az a várva várt üzenet: változtasd meg élted.  

Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető a Tel-Avivból Jeruzsálembe vivő buszon, hogy ha most balra néznek, akkor a fák között látnak egy fehér házat. Az ott Emmausz, és meséli tovább az emmauszi tanítványok történetét, akik rájöttek, hogy Jézussal vacsoráznak, és szaladnak vissza Jeruzsálembe, bő harminc kilométer, hogy közöljék a többiekkel, tényleg föltámadt. A csodák földjén gurulunk. 

Caravaggio jut az eszembe, az ő emmauszi képe. Mintha ő lett volna az egyetlen, aki rájött arra, hogy a kenyértörésnél, amikor Jézust felismerik a tanítványok, nem Jézussal történik valami, hanem a tanítványokkal. Más, normális festőnél Jézus az égre emeli a szemét, lángol a glória a feje körül, átjárja a lényét valami fény. Hát így nem nagy kunszt felismerni. Caravaggiónál Jézus a kenyérre koncentrál. Igazából a tanítványokon sem látszik a nagy felismerés, a csoda már csak ilyen, vagy ilyen is tud lenni: egyszerűen megtörténik, nem reng bele az ég és a föld. 

Hogy miért kell nekünk a helyszínen lenni a magvas gondolatokhoz, azt sokszor nem értem. Miért kell Veronában lenni, hogy Rómeóra vagy Júliára erősebben gondoljunk, ha egyszer Shakespeare nem járt arra. A kedvencem, persze, a mantovai Rigoletto háza, hiszen az opera csak az utolsó pillanatban és kényszerből került át Párizsból Mantovába, most mégis nézegethetjük a házat meg a kertet, ahol szegény Gilda... De ez nem panasz, inkább csak remény. Hátha külföldön értelmesebbek vagyunk. 

Törtem a fejem, hogy esetleg elengedjem a hírt, leginkább azért, mert nekem nem az a hír benne, ami annak tűnik. Arról van szó, hogy a kanadai tévében egy műsorban Yannick Nézet-Seguin kedvére, tiszteletére énekelt egy Jacques Brel dalt Pierre Tourville és Céline Dion. Diont mindenki ismeri, Tourville-t meg elég kevesen, ő a karmester élettársa, egyébként brácsás a montreali szimfonikusoknál. Helyesek, meg minden, Yannick sír, Pierre énekel, nagy odaadással, aztán Céline is bekapcsolódik Las Vegasból. Adja magát néhány elmélkedő sor, hogy azelőtt ez nem így volt, egy karmesterről legfeljebb pletykálni lehetett, ha férfival volt szerelmi kapcsolatban, most meg egyre kevésbé pletykálható a dolog, vagy azért, mert ők maguk szerepelnek a tévében, vagy nincs mit pletykálni; az új idők jelentős karmesterei időnként szülési szabadságra mennek. 

Nekem most nem ez az érdekes, meg az új idők, hanem az, hogy amit Nézet-Seguinnek énekelnek, az mégiscsak egy dal. És nem Schubert, Schumann, Liszt, hanem Jacques Brel. És ő mégis szereti, örül neki, egyáltalán: ismeri, és nem úgy viszonyul az egészhez, ahogy egy régi vágású komolyzenész. Amikor Kocsistól kérdezte a tévében Vámos Miklós, hogy mondd, Zoli, te ismersz ilyen dalt, mint a Trombitás Frédi, ő azt mondta, persze, csak nekem az olyan, mint a Congratulation. Látszott, hogy az egész neki ennyi, tíz másodperc, nem kap tőle élményt, mert túl egyszerű, nem ragad meg a fülében, helyére kerül és ott is marad. Nézet-Seguin, aki azért máris elég sokra vitte, jelenleg Montreal és Philadelphia zeneigazgatója, 2020-tól pedig a Metropolitant is vezeti, mintha ismerné, szeretné, tud vele mit kezdeni. Legalább ennyit, hogy kiperdül tőle a könny a szeméből. Nem téveszti össze egy Mendelssohn-szimfóniával, de ezt se felejti el, amikor neki énekelték. Egy szép napon talán megint eltűnik ez a zenei megosztottság, könnyű és komoly zene, ez erre való, az meg amarra, ez dúdolni, az meg hallgatni és figyelni. Bőgni bármelyiktől lehet. 

Amíg nem jön el a mozikba a film, ami azért tényleg nem sok idő, hallgathatja az ember a Bohemian Rhapsody zenéjét, hogy ne mondjam, a soundtracket. Úgyis vannak némileg megalapozott félelmeink, vajon ez a békaszemű hőscincér megtéveszt-e bennünket a film végére, elhisszük-e neki, hogy Freddie Mercury él? Nem tudom.

Első meg második pillantásra is a lemez csak egy újabb bőr a Freddie nevű rókáról, ugyan mi az, ami nem fért rá a sok lemezre meg a három(!) Greatest Hits válogatásra? Ehhez képest azért nem kezdődik rosszul a CD, a 20th Century Fox témáját gitározza föl Brian May, jellegzetes a hang, a Red Special névre hallgató gitár, meg a pengetőnek használt hatpennys érme. Egy dal a Smile együttestől, ez volt May zenekara a Queen előtt, látszik, hogy együttesnévben nem volt nagyon ötletes a hajdandús sörényes. Végül mégis egy sima Queen-album lesz az egészből, de legalább rajta van néhány dal a Live Aidről, ami 1985-ben visszahozta az együttest a köztudatba. Soha nem tudom, hogy ezt a javukra kell-e írni vagy a hátrányukra, mindenesetre ők rájöttek, hogy egy kontinenseken átívelő jótékonysági koncertet nem letudni kell, hanem használni, nem az a fontos, hogy kapnak-e kenyeret az éhezők, hanem hogy a fél világ őket, mármint a rocksztárokat nézi. A többiek kényszerként lenyomtak egy-két számot, a Queen meg felkészült, próbált, óriási show-t hozott össze, másnap róluk beszélt mindenki. Eddig, ha nem tévedek, csak képpel együtt lehetett meghallgatni a fellépést, most bele tudják kiabálni a fülünkbe, hogy ők a bajnokok. Nem állítom, hogy a világszellem szempontjából jelentős előrelépés volna, de lehet örülni neki.    

Nem a világ legjobb filmcíme az, hogy Nyitva, nem a történelem legjobb filmplakátja, fentről a vetett ágy és lakói, hiszen pont egy hasonlót látni mindenfelé, csak az valami tévéműsort hirdet. Hanem a többi, az rendben van. Jó színészek, jó rendezés, jó történet, két perc alatt válik az ember drukkerré. De tényleg ez a film, ez az a filmtípus, amire vártunk, vagyis én biztosan vártam, rólunk szól, nekünk készült, nem lőnek, nem ütnek, nem robban föl semmi, beszélnek, jókat mondanak, és benne van egy csomó arc, amelyik egy próbát megért. Vagy ha megvolt a próba, mint Kovács Lehelnél, akkor egy folytatást megért. Radnaycsillizmusba mennék át, ahogy áll az ajtóban, a pasi mondja a kellemetlent, és az arca ott a szemünk láttára változik, elengednek az izmok, vagy új feszülésekbe kezdenek, ő az, de már egy egészen másik ő, nekem ez a filmszínészet. 

Közben meg senki nem akarja megváltani a világot, senki nem tesz úgy, mintha tudná, mi is a megoldás, nem mondják meg, hogyan kell élni, de mutatnak néhány párt, akik élnek, aztán majd te, kedves néző, kiválasztod, melyik tetszik. És közben nevetsz, mert miközben az intimtorna zajlik, valaki elereszt egy békegalambot, vagy csak olyan viccesen kövér Ötvös András, Kovács Lehel meg folyton feszít, és tényleg nem tudom eldönteni, hogy ő ilyen vagy alakít. 

Mintha visszatalált volna a magyar film valahová, a harmincas évekhez, a hangosfilm hőskorához, persze, a maga Kabos Gyuláját még nem találta meg, de most épp nem is kell. Sztárok helyett színészek, remélem sztárok lesznek idővel, de ebben a magasabb osztályban mindenképpen otthonosan mozognak, van honnét elzülleniük. Meg hát nem is kell mindent folyton távlatba meg szövegkörnyezetbe helyezni, ez a film itt van, itt is marad. Tessék szeretni.