Így kezdődik Láng Orsolya Ház, délután című verseskötete.

Legyen úrrá rajta a fájdalom. Tereljék el

figyelmét figyelmes hozzátartozók. Villanjon

fel még alkalmanként az életkedve, olyankor

legyen pont olyan, mint régen.

Valamiért Ady jut az eszembe, teljesen más összefüggésben, teljesen máshogy, és mégis rokon valahogy az Aki helyemre áll majd.

Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Innyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.

Álljon el a szive,
Süketen tétovázzon,
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.

És nem tudom, hogy ez csak valami privát kapcsolás, vagy tényleg van valaki, akiről jogosan jut az embernek Ady az eszébe.

Még folytatom az olvasást.

Itt ülök az operavilág közepén. Vagyis nyilván több közepe is van ennek a világnak, de megkockáztatom, hogy ma este ez az, Salzburg és a Gioconda, Antonio Pappano az árokban, Anna Netrebko a címszerepben, mégis az otthoniakra gondolok. Misura Zsuzsára, Szilfai Mártára, Szendrényi Katalinra, Marton Évára, akik miatt néztem otthon ezt az operát, akik miatt megszerettem a darabot, és akik miatt most, ennek, itt úgy tudok örülni. Pedig ebben a rendezésben Gioconda a második felvonásban elektrosokk kezelésen esik át. Mindegy. Csak arra gondolok, hogy az ember annyi mindenen szeretne változtatni önmagán, de ezen pont nem.   

Linz nem klasszikus turisztikai célpont, gondolom csak az jön ide, akinek dolga van, vagy rokonai laknak itt. Legalábbis én eddig csak akkor voltam, amikor dolgom volt, Gidon Kremert néztem, aki Piazzollát játszott, de annyira elszámoltam az időt és a távolságot, hogy a városból semmit sem láttam. Így most meglepetés, hogy mennyire szép, tágas és egységes a főtér, hogy minden annyira kicsi, a magamfajta lézengőkkel többször is találkozom a rendelkezésre álló délután, ez a skót szoknyás Sean Connery ott volt a megyeházánál is, ez a nő meg a régi dómban imádkozott.

Szép város, kicsi város Duna-parti város, és a legnagyobb élmény mégis az ottlét. Ezt voltaképpen soha nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért olyan fontos ott állni, ahol Julius Caesart ledöfték (nem Linzben történt), Savonarolát máglyára kötözték (ez sem), de most pontosan ezt érzem. Már hogy ott vagyok, ahol a dolgok történtek. Itt halt meg III. Frigyes, miután túlélte a lábamputációt 77 évesen, de aztán belehalt a mértéktelen dinnyefogyasztásba. (Nem egyértelmű számomra, hogy sárga- vagy görögdinnyével mértéktelenkedett.) Itt orgonált tizenkét éven át Anton Bruckner, aztán ceruzával ráírta a hangszerre, hogy Lebe wohl. Néha azt érzi az ember, hogy ennyiből jobban megérti Brucknert, mint a szimfóniáiból, a Nulladiktól a Kilencedikig. És igen, itt lakott Mozart, amikor mindannyiunk közös szerencséjére elfelejtett partitúrákat hozni magával, így kénytelen volt egy új szimfóniát írni a linzi rajongóknak.

A savanyúaknak persze ez is csak azt jelenti, hogy pusztul a világ. Hol van ma egy Mozart? Vagy legalább egy dinnyefaló német-római császár?  

Gondolom, az egész kérdésnek van valami egészen egyszerű megoldása – csak nem tudom, mi az. Nem is olyan fontos a kérdés, mégis feltűnik, hogy a Bach-passiókban a zsidókat hol Judénak, hol Jüdének mondják. Úgy értem, egyes előadáson vagy felvételen aztán következetesen, de nem tudom, mi a hangváltozás oka. A Forster-lemezen (berlini kórus) Jude, a Gardineren (angolok) Jüde, és mielőtt azt hihetné az ember, hogy ez talán az angolok téveszméje, a nagypénteki Müpa-koncerten is Jüdét énekeltek, pedig ott svájci volt a kórus. Érdeklődtem a Németországban élő rokonoknál, de ők csak a Jude változatot ismerték. De ők Hessen tartományban élnek, és nem tartják kizártnak, hogy a szászországi kiejtés esetleg Jüde, hogy Bach feltehetően így használta a szót. Mindenesetre megnézték a Dudenben, ott csak Jude van, illetve igei formában van az, hogy jüdeln. Ez az, amit magyarul, ha jól tudom, úgy mondanak, hogy jidlizik, zsidós hanghordozással beszél. Erről persze eszembe jutott a rendszerváltás ideje, amikor Murányi László (Isten nyugosztalja) elmondta, hogy a televízióban túl sokat jiddiseznek, felemelik a hangsúlyt a mondat végén, mire Ungvári Tamás (Isten nyugosztalja) azt válaszolta, hogy azt jidlizésnek mondják, és hogy Murányi beszél, aki egy évtizede tartozik a magyar népnek egy orrsövény-műtéttel.

Ez is egy olyan pillanat volt, amikor az ember rájött, hogy a rendszerváltás nem pont az, aminek előre képzeltük.

Nem vagyok teljesen őrült, legalábbis remélem, de tudván tudva, hogy este Máté-passió lesz a Müpában, azért délelőtt még meghallgattam a János-passiót. Nem azért, mert passióból sosem elég, hanem épp azért, mert elég, mert lemegy az ideje, és az ember egy évre búcsúzik a műtől. Próbáltam már ez ellen tenni valamit, hiszen a zene nyilván zene, nem nézem a naptárat, hogy mikor hallgassak egy Chopin-keringőt, de a gyakorlat mégis ezt teszi: húsvétkor véget érnek a passió-hallgatások. Szerintem másoknál is. Ha elkezdődnek egyáltalán.

Tehát János-passió, vezényel Karl Forster, egy mára teljesen elfelejtett karmester (és zeneszerző), vagyis elfeledett volna, ha nem volna ez a felvétel. Ezt sem miatta emlegetik, hanem az énekesek miatt. A fiatal Christa Ludwig, a fiatal Dietrich Fischer-Dieskau, akinek ez a Jézus számomra élete egyik csúcsteljesítménye (bár nyilván sok csúcsot járt meg élete során), komoly, szép hangon, nagyon ünnepélyesen, nagyon megingathatatlanul, mégis törhetően, ahogy annak lennie kellett annak idején – bár most nem is tudom, mi az annak ideje. És Fritz Wunderlich az Evangélista, és ez tényleg különös, amikor nem hisztériába hajló hangon mesélik el a történéseket, hanem igazán énekelve.

Ilyen énekesek mellett is a kórus a főszereplő, nyilván ez Forsteren múlik, aki harminc éven át igazgatta a berlini Szent Hedvig katedrális énekkarát, tudja, mit akar, és mit várhat. És tudja, mi a tökéletes tempó, egyszerűen arra figyel, hogy minden szó és minden mondat jól érthető és énekelhető legyen, és ez megadja a gyorsaságot és lassúságot.

Tényleg azt hittem, hogy Bach szövegfüggetlen zeneszerző, neki a telefonkönyv is alkalmas lett volna bármilyen énekkari csodára, ha szerepel benne Jézus neve, de a valóság bonyolultabb. Vagy egyszerűbb.

Vannak karmesterek, akiknek jól áll a mikrofon. Vashegyi György is ilyen, a koncert előtt szólt néhány szót, röviden, okosan, elmagyarázva, hogy egy Pergolesi és Haydn-koncertnek miért franciául van a címe (Les deux Stabats), hogy miért van négy szólista a Pergolesi Stabat materben a szokásos kettő helyett (mert ez átirat), és hogy a két darab együtt mennyire népszerű volt az 1780-as években Franciaországban. Azon már lehet tanakodni, hogy az ancien régime most és ma miért érdekes, de olyan sokat nem beszélt a karmester, kezdődött a Pergolesi.

Ja, nem, volt még egy fontos bejelentés, hogy a négy szólistából kettő beugró, koncertmentő, úgyhogy tessék hálásnak lenni. Egyébként az vagyok de a kettőből az egyiknek meg kellene tanulnia hangosan énekelni, a másiknak pedig meg kellene tanulnia halkan énekelni, mert az szinte komikus, hogy a tenornak minden magasságot úgy meg kellett küldenie, mintha egy vagy két medicinlabdát helyeztek volna a mellkasára, jaj, jaj, keservében.

Volt egyébként még egy érdekes dolog, arról nem esett külön szó, hogy bár a két mű szövege ugyanaz, de a feliratozón a Pergolesi alatt Babits, a Haydn alatt meg Sík Sándor fordítása volt olvasható. Ha jól tudom, Sík Sándor azért fordította újra a szöveget, mert hiába volt szép vers a Babits-változat, túlságosan is költői, hogy ne mondjam nyugatos volt, nem volt ideális liturgikus célokra. Így viszont annál meglepőbb, hogy a két szöveg közül Sík Sándoré mennyire elavult az idők során, hogy az a szó, hogy „átvert” már mást jelent, az, hogy Szűzanyám, ma már túlságosan is világi felkiáltás, vagy hogy nem jön ki ez a „tőrnek éle járta át” sem, már úgy értem, nem az éle járta át, hanem a hegye vagy a pengéje, vagy maga a tőr. De nem az éle. 

Persze nem a fordításokért mentünk. Hanem miért is? Elsősorban talán a Haydnért, ami csodálatos, nagyszabású remekmű, de az évek során meglehetősen eltűnt a repertoárból, nem értem, miért. Ha ma Les deux Stabats koncertet hirdetnek, az ember azt gondolná, hogy a Pergolesi mellé a Vivaldi megzenésítést teszik. Régizenés környezetben ez valószínűleg így is volna, de most a Nemzeti Filharmonikusok játszik, a Nemzeti Énekkar énekel, ez indokolja az átdolgozásokat is, ha már úgysem úgy szól, ahogy a szerző elképzelte, akkor legalább legyen más, tanuljon belőle a közönség. Pergolesi ugyan elnehezül ebben a változatban, az élénk tempók ellenére is minden vaskosnak hallatszik, de azért érzékelhető, hogy ez a zene „milyen szokott lenni”, a magam részéről még kifejezetten élveztem is a mélyvonósokat, hogy mégis valami biztos alapot fektettek a zenei történések alá. A Haydn-mű zenekarilag ha nem is ziláltabb, de kifejezéstelenebb volt, a szólisták meg alapvetően elégtelennek bizonyultak. Nem is a két beugrót bántanám, de a basszus, ha már import basszus, akkor miért ennyire gyenge?

A kérdés marad a régi, egy vagy két Stabat mater elsősorban zenei vagy elsősorban lelki élmény? De biztos, hogy a kettő, mármint zene és lélek egymástól független dolog?

Nem állítom, hogy nem mondvacsinált a probléma, de azért művészetbefogadási koncepciós probléma lehet, hogy vajon rendes dolog-e az, amit a Bach-passiók, vagy más passiók, vagy bármilyen tragédiák esetében teszünk. Már az, hogy élvezkedünk. Hogy a szenvedést gyönyörködésre használjuk föl, és minél gyönyörűbb, annál inkább azt mondjuk, hogy együtt szenvedünk, átérezzük, egyek vagyunk a szenvedőkkel. Jézus meghal a kereszten, mi meg ámulunk azon, hogy az alt milyen hosszú-hosszú levegővel énekli az Es ist vollbrachtot. Biztos, hogy rendben van ez így?

Idei kísérletem az volt, hogy meghallgattam az ős János-passiót, a régi Hungaroton-lemezt a hetvenes évek elejéről, vezényel Lehel György. Háromlemezes album, és valahogy úgy rakosgatták a lemezoldalakat, hogy az 1. után, vagyis az 1. másik oldalán a 6. van, a 2. párja az 5. Akkoriban voltak divatban (bár nálunk nem volt annyira elterjedve) az automata lemezváltó berendezések, egy magas pálcika állott ki a korong közepéből, és arra kellett rátenni a lemezeket, amelyek aztán egyesével szépen rápottyantak a tányérra. Aki akarta, egyetlen fotelből fölállással is végighallgathatta a János-passiót, bár nem hiszem, hogy az egész nagyon jót tett volna a lemezeknek. Nem is a potyogás, azt szerintem bírták, hanem amikor a felső lemez ráesett az alul lévőre, az alsó már forgott, a felső állt, kicsit csiszolódott a vinil.  

Ez csak a mellékszál. A főszál az, hogy eleinte beválni látszék a terv, Lehel György tempói nem kétségbeejtően lassúak, de a kórus az tényleg szörnyűséges, mintha a teljes szoprán szólam éles fejhangon kántálna, a többiek is mintha a vállalati kórusból érkeztek volna a stúdióba. De ahogy telik az idő, egyre jobban tetszik az előadás. Operaénekeseket alkalmaztak, vagyis olyanokat, aki elsősorban operaénekesek, gazdagon vibráló hanggal, leszámítva Hamari Júliát, aki már akkor is, ott is nagy Bach-énekesnő volt. Hogy túlságosan ki ne lógjon a sorból, rettenetes az ária mellett a brácsaszóló, lélektelen vonóhuziga. De a többiek imponálóan nőttek föl a feladathoz, Melis György volt Jézus, Réti József az Evangélista. Kováts Kolosnak meg zs-vel írták a nevét. Nem a Kovátsot. Réti, amennyire meg lehet állapítani, igazi lemezénekes volt, mindig meglep, hogy akik élőben hallották, soha nem lelkesednek úgy, ahogy indokolt volna. Valószínűleg nem volt jó színész, nem volt olyan jó kiállású, mint Simándy vagy Ilosfalvy, de a hangszíne időtálló, és drámai ereje is van az éneklésének. Az a borzalom, ahogy azt énekli, Barrabas aber war ein Mörder most is valahogy csontig hatol.

És hát itt vagyunk a végeredménynél. Ez a János-passió sem borzasztó, ez sem szenvedés. Keresek tovább.  

Bevallom a múlt heti sajtóvetítésig fogalmam sem volt róla, hogy létezik egy olyan szent is, hogy Francesca Cabrini. Frances Cabrini. Cabrini Szent Franciska. Ha Cabrini, akkor a régi focista jutott eszembe, mert valaha érdeklődtem, ha nem is a labdarúgás iránt, de a labdarúgás hatása iránt. Már annyiban, hogy épp Olaszországban voltam, amikor a válogatott bejutott a világbajnokság döntőjébe, és döbbenten láttam, hogy a gólok után mekkora rajcsúr van az utcán, kirohannak, ölelgetik egymást. Paolo Rossi, Isten nyugosztalja. Meg Antonio Cabrini, a szép Antonio, ahogy a Mastroianni-film alapján hívták, és aki tényleg úgy nézett ki, mintha a Napfivér, Holdnővér labdarúgó-változatában alakította volna Szent Ferencet.

Ez egy másik szent. Az első amerikai állampolgár, akit szentté avattak, de, mint a nevéből gyanítható, itt született, Európában, a pápa küldte New Yorkba, hogy segítsen az olasz kivándorlóknak, vagyis onnét nézve bevándorlóknak, mert nyomorognak, gyerekek halnak meg az utcán. Cabrini anya meg ment, dolgozott, legyőzte a saját egyháza ellenállását, kórházakat épített, életeket mentett, holott, neki se jósoltak hosszú időt az egészségi állapota miatt.

Nem a világ legjobb filmje, de nem is szörnyű, és legalább informatív. És van benne egy plusz ajándék, a híres tenoristát, Enrico DiSalvót (ilyen híres tenorista persze nincsen, de Enrico Caruso volt) Rolando Villazón játssza. Szerintem fenomenális, ahogy (Caruso hangján) a Kacagj, bajazzót énekli, vagyis csak tátog rá, hatalmas gesztusokkal, és közben keni szét az arcán a fehér festéket. Ez is egy másik szent. Vagy harmadik. Vagy negyedik.  

Cabrini Szent Franciska teste egyébként New Yorkban megnézhető üvegkoporsóban, szinte romlatlanul, csak az arcát fedik egy viasz álarccal. De ezt nem mutatják a filmben.

Ez a gyerek jobban játszik, mint bárki a zsűriben – mondta Arthur Rubinstein 1960-ban, a 6. varsói Chopin-verseny alkalmából, mikor meghallotta Maurizio Pollinit zongorázni, ami leginkább azért érdekes, mert a zsűriben ő maga is ott volt.

Ebben azért tévedett. Nem a zongorázást illetően, hanem a gyereket értve. Pollini ugyan 18 éves volt, meg is nyerte a versenyt, de mintha már akkor sem lett volna gyerek. Komoly volt, és kopaszodott. Annyira komoly, hogy a verseny után adott egy-két koncertet, fölvette az első lemezét, ma is érvényes interpretációja az e-moll zongoraversenynek, aztán többé-kevésbé visszavonult, hogy egy kicsit még elmélyedjen a tanulmányaiban, egyéb szerzőkben, a zongorázásban.  

Aztán visszatért, és tényleg ő lett Maurizio Pollini.

A kérdés már csak az, hogy ez mit is jelent. Sokak (sokunk) számára amolyan ellen-Richter volt, nagyon tud, az nem vitás, de mintha a szív hiányozna belőle.  Amíg Richter szerette a kisebb helyszíneket, útba eső városokat, Pollini mindig a nagyszabású koncerthelyszíneket választotta, London, Bécs, Salzburg, Milano. Egyszer-egyszer eljött Pestre is, emlékszem, a három Beethoven-szonátára a Kongresszusi Központban, nagyon menő volt, csak az ember azt nem tudta: miért ezt játssza. Néha mentem utána, egyszer hallottam Bécsben, egyszer Londonban, az már nagyon a leszálló ág volt, már kiment belőle a technika, és akkor tényleg furcsa volt, mert nem azt hallotta az ember, hogy még így is, romjaiban is micsoda óriás, hanem hogy ha nem játszik pompásan, akkor mintha sehogy sem játszana.

Utólag mintha jobban értené az ember, hogy azért keresett ő is, kereste mit és hogyan, csak ha az ember világsztár, akkor kötve van a keze. Azért játszott Schönberget is, Luigi Nonót is, Beethovent és Boulezt egymás mellett. Még vezényelt is, és meglepő módon nem valami varázsos szimfonikus titokzatosságot, hanem A tó asszonya című Rossini operát. És szívta a cigarettáit, annyira nehéz volt róla cigimentes képet készíteni, hogy inkább retusálták az egyik lemezborítóján a fényképet, eltüntették az ujjai közül a bűnös szenvedélyt.

Teljes téboly: tegnapelőtt halt meg, és jobban tetszik, mint életében bármikor. Csak a halott zongorista a jó zongorista.

Nem, nem, NEM.

Úgy emlékszem, kétszer készítettem interjút Eötvös Péterrel, bár egyszer sem sikerült kihasználni jól a lehetőséget, hogy vele beszélhetek. Másodszor a lakásán kerestem föl, beszélgettünk zeneszerzésről meg a világról meg a sikereiről, a végén mondtam, hogy szeretném lefényképezni. Mondta, hogy jó, persze, itt szokták mostanában, levette és kinyitotta a zongorán lévő dobozt. Abban volt a frissen kapott Arany Oroszlán-díja, leült mellé, egy kicsit mosolygott magán. Talán azért, mert hogy hiába ő Eötvös Péter, azért a jelek szerint fontos neki az elismerés, de az is lehet, hogy azért, mert hiába ő Eötvös Péter itt pózol most egy újságírónak – ezt tényleg nem tudom.

Köszönöm, viszontlátásra.

Egy pillanat, mondta. Olvastam az írását Harrison Birtwistle-ről, nagyon nem voltam megelégedve vele. És mondta, hogy miért nem, mi a félreértés, és nem érzi indokoltnak a gúnyolódást azon sem, hogy közben Birtwistle-t lovaggá ütötték, és Sir Harrison lett belőle.

Mondhatnám, hogy meg voltam semmisülve, de egyáltalán nem. Meg voltam illetődve, az igaz, meg voltam tisztelve, az még igazabb, hogy egy Eötvös Péter veszi a fáradságot, és még mindig veszi a fáradságot, és még mindig, és egyre jobban belemelegszik. Most mondja, mi baja van ezzel a zenével, és fölállt, odament a szekrényhez, elővett egy hatalmas partitúrát, kezembe adta. Mi baj van vele? Elveszetten lapozgattam.

Megszánt. Jól van, csak el akartam mondani.

Búcsúztunk, köszöntem az interjút és a leckét.

Mivel az Arany Oroszlánt Eötvös Péter 2011-ben kapta meg, gondolom, ennek idén már tizenhárom éve. És megtanultam a leckét vagy csak megköszöntem?