Míg Richard Brautigan kalandjait követtem, váratlanul beleütköztem ebbe a versbe.

The Galilee Hitch-Hiker
Part 1

Baudelaire was
driving a Model A
across Galilee.
He picked up a
hitch-hiker named
Jesus who had
been standing among
a school of fish,
feeding them
pieces of bread.
"Where are you
going?" asked
Jesus, getting
into the front
seat.
"Anywhere, anywhere
out of this world!"
shouted
Baudelaire.
"I'll go with you
as far as
Golgotha,"
said Jesus.
"I have a
concession
at the carnival
there, and I
must not be
late."

1958-ban jelent meg a költemény, kilenc részből állt, mindegyik rész úgy kezdődik, hogy Baudelaire. Nem volt eszelős könyvsiker, legalábbis akkor, 200 darabot nyomtak belőle, Brautigan az utcán árulta, ha árulásnak lehet mondani, hogy megszólította az arra járókat, vegyenek már tőle egy füzetet. Aki vett, annak ma valószínűleg vagyon, vagy vagyonka van a kezében. Ezzel a tudattal zavarjuk el azt, aki legközelebb Fedél Nélkült hoz a közelünkbe.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen jó kis egyszerű, de szép, húsvét környékén jól elmondható szöveg, a fordításához nem kell se rímelni, se ritmikus szöveget írni, gyorsan megcsinálom. Gondoltam. És el is kezdtem.

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

Ez még csak a második sor, de máris felad egy megoldhatatlan problémát. Mit kezdjek azzal, hogy A-modell? Az A-modell egy Ford, a T-modellt váltotta föl 1927-ben, 1958-ban tehát tényleg tragacs, vagy legalábbis „egy régi Ford”, de Baudelaire-hez képest egészen új, annyira, hogy csak a halála után hatvan évvel kezdték el gyártani. Mindegy, menjünk tovább.

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

A stoppos (vagy stopos?) elég utálatos szó, de jobb most nincs, ha azt akarjuk mondani, amit Brautigan. De vajon a „school of fish” fordítható csapat halnak vagy halcsapatnak? Ez is mindegy, megint menjünk tovább.  

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem van

 ott, a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

Majdnem problémátlan rész, lehet, hogy a „bekászálódott” kicsit sok, csak beszállt, lehet, hogy a Golgota elé kellene névelő, de így jobban tetszik, mintha valóságos úti cél volna, ahová egy Amerikában stoppoló Jézus el akarna jutni. Csak itt van ez a nyavalyás „concession” a végén. Először úgy gondoltam, hogy ez valami árusításra való engedély, szóval azt mondja Jézus, hogy van neki egy standja Golgotán, de a vers többi részében előfordul a „stand” szó, akkor Brautigan valószínűleg nem így érti. Meg lehet hagyni koncessziónak, és akkor az ember el sem árulja, hogy voltaképpen nem érti, miről is van szó. Mégis inkább a jelenést választottam, mert az egyszerre mai és bibliai szó, pont illik ide. Legfeljebb nem azt jelenti, amire a szerző gondolt, mindenre nem lehetünk tekintettel.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy tisztelet a fordítóknak, mert ennyire egyszerű szövegben is rengeteg a buktató.

Azért idemásolom a kész változatot.

A galileai stopos

1. rész

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem

 van a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

Nem is tudom, hogy ez valami rendcsinálás, vagy kényszeres osztályozás, rangsorolás. Esetleg előjön az emberben a vágy, hogy bizonyos dolgokat leszögezzen magának, aztán másnap keresse a harapófogót, és nagy fáradsággal kihúzza a szögeket a saját bölcsességéből.

Leonard Bernsteinnel vacakolok, hogy voltaképpen ki is ő. Mert valamikor igazán egyszerű volt a képlet, karmester, karmester, karmester, és sokadik sorban zeneszerző. Ebbe egy kicsit azért belekavart a West Side Story, nekem évekbe tellett, hogy megértsem, ez a Bernstein ugyanaz, aki dumál a tévében, vagy vezényel a lemezeken, de legyen az a kivétel. Azért ő nem a West Side Story írójaként azonosította volna magát.

Hanem miként? Mondjuk valami kettős identitásként, aki befelé fordul, és komponál, kifelé fordul, és vezényel. Talán arra gondolt, hogy neki is sikerül az, ami Mahlernek, talán ezért volt fontos számára Mahler, mert a hasonlóságot érezte. Mahler meg tudta csinálni, év közben karmester, nyáron komponista, aki ugyan nem aratott feltűnően nagy sikereket a szimfóniáival, de mire való az utókor? Mire való Bernstein, aki majd elvezényli az első teljes Mahler-ciklust hanglemezen?

A másik hasonlóságot Bernstein maga tagadta. Mármint azt, hogy ő lenne az új Gershwin. Hogy lenne ő? Gershwin a könnyűzenéből indult el a klasszikus felé, ő meg épp fordítva, klasszikus komponista, aki dalokat és musicalt is tud írni.

Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy régi LP-t hallgattam, az egyik oldalán Copland 1. vagy Orgona-szimfóniája van, a másikon Bernstein Serenade című műve. És miközben a két zene hasonlít egymáshoz, szimfonikus zenekar és szólóhangszer, szinte orgonaverseny az egyik, szinte hegedűverseny a másik, mintha a szakadék két oldalán szólna a muzsika. Copland igazi, nagy zene, feszes és mély, Bernstein meg vidám pillanataiban nagyon lelkesítő, de amint mély akar lenni, terjengőssé és laposkává válik. Persze, mind kettőt ő vezényli, ami látszólag kiegyenlíti a köztük lévő különbséget. Sőt, ha belegondolok, kik játszották Bernstein vezényletével a Serenade-et… A bemutatót Isaac Stern, ezen a korongon Zino Francescatti, a későbbi, digitális felvételen Gidon Kremer. Nekem még Itzhak Perlman előadásában is megvan. Hát ugye, ez az a színvonal, ahol a Boci, boci tarka is remekműnek hatna.

Valamikor azt hitte az ember, hogy ha maga Bernstein eltűnik a művek mögül, nem fogja karmesterként promotálni magát, akkor ezek a zenék lassan eltünedeznek a repertoárról. Ennek egyelőre nem látom a nyomát, előbb hallani ma a koncertteremben Bernsteint, mint Coplandet. Szóval vannak kétségeim a leszögezettekkel kapcsolatban.

Sajnos nem lehet Cezanne-ról úgy írni, hogy az ember ne foglaljon állást ékezet-ügyben. A legújabb kutatások szerint nincs bóbita az e betű fölött, de az újraforgalmazott Cezanne-film (Egy élet portréi) még a 2017-es portré-kiállítások kapcsán készült, így ékezetes a Cézanne benne. De ugyanarra a festőre gondolunk.

A kiállítás egészen csodálatos lehetett, nekem kimaradt, pedig két európai helyszínen is volt, Párizsban és Londonban, onnét vitték Washingtonba, így azonban nem is azután a kiállítás után kezdtem el vágyódni, hanem ami nálunk volt, a Szépművészetiben, mennyire jó volna most azt nézni újra, de hát ez már csak ilyen. Hiába képzeli az ember, hogy a képzőművészet tartós anyag, ellentétben a színházzal vagy a zenével, mégsem egészen így van.

Marad hát a Cezanne-csodálat, meg a portrécsodálat, meg a modellt ülők csodálata. Például a galériás Ambroise Vollard-csodálata, aki 116 gyötrelmes modell-ülés után azt hallja a festőtől, hogy van az a két négyzet a jobb öklén, most elmegy a Louvre-ba (mármint Cezanne), megnézi, hogy milyen színt is használjon ahhoz a két négyzethez, mert ha elrontja vagy elrontotta, akkor sajnos az egész képet újra kell kezdeni.

Ahogy az lenni szokott, a művész életét bemutató filmek vége itt is szomorú, meghal a nagy ember, de előtte felolvasnak egy részletet a fiának írott utolsó leveléből: „Minden kortársam idióta – rajtam kívül”. Ezt írta Cezanne 1906. október 16-án. Október 22-én meghalt. Csak azért szólok, hogy ha valakit ez az érzés tölt el, jobb, ha tudja: közel a vég.

Bizonyos dolgokról nem tudok számot adni. Például ezt is nemrég találtam a szobámban, pakolás közben, és el nem tudom képzelni, hogyan került hozzám, és miért. Nem teljesen az, aminek látszik, nem egy szovjet útlevél, csak egy szovjet útlevéltok, de hogy kitől kaptam, nem tudom. Valószínűleg tréfából. Vagy én akartam vele megtréfálni valakit, aztán meggondoltam? De akkor honnét szereztem be?

Ma már az egésznek csak irodalmi vonatkozása van, mert persze rögtön eszembe jut róla az, ami már évtizedek óta nem jutott eszembe, Majakovszkij, és a Vers a szovjet útlevélről. Amikor utoljára eszembe jutott, az egyik nagybátyámmal vitatkoztunk azon, hogy mi is a pontos szöveg. A bürokratákra vicsorgok, mint az ordas, pecsétek előtt én hasra nem estem. Ez volt az én változatom, ő meg ahhoz ragaszkodott, hogy nagy plecsnik előtt nem esett hasra a költő. A többi stimmelt, a poén az, hogy olvassátok, irigyeljetek, én a Szovjetunió polgára vagyok. Csak arra nem gondoltunk, hogy mindkettőnknek igaza lehet, Képes Géza két változatot is készített, ő az egyiket tanulta, én a másikat.

Megtanulni egyikünknek sem kellett a verset, és most arra gondolok, hogy ha mégis ilyen hosszan tudok belőle idézni viszonylag pontosan, akkor valamit mégis tudhatott Majakovszkij.

Arra nem emlékszem, hogy az Amikor mindig Galéria volt-e, már nevében, de most igazán galéria tetteiben, a Pozsonyi út elején (bejárat a Katona József utcából), igazi kiállítással, Percz János műveivel. Fémek fémek hátán, leginkább, mit össze nem hegesztett élete során Percz János. Tényleg, mit és mit nem, mert egy kicsit ismerősnek tűnik történet, hogy kettős életet él a művész, mármint a műveivel is, dolgozik, hogy fenntartsa magát, és dolgozik, hogy megvalósítsa magát, hogy ilyen buta kifejezéssel éljek, szóval mintha szívből is, meg pénzért is, bár a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha pénzt kap, akkor is van szíve, és ha szíve van, talán akkor is kap pénzt, bár ez az utóbbi nem biztos. Hetvenes évek. Ki is volt hasonló történet nem olyan rég?

Mácsai János.

Egy kicsit mintha őt nézné most az ember, csak szoborban, mütyürben és szoborban, és a mütyürök közt is van szoborszintű, szép forma, egy gyertyatartó jut most az eszembe. Aztán egy másik, az még szebb volna, ha a stabilitás miatt nem kellene a nőalaknak békatalpakon állnia. Meg mindenféle bronzok, néha azért azt érzem, hogy ilyet kaptak a nyugdíjba vonulók a szakszervezettől, osztályfőnökök az elballagó osztálytól.

Közben meg vannak mindenféle szögek, drótok, prések, fák, kicsavart dolgok, és ha már a feliratokon Pilinszkyre hivatkoznak, tudni vélem, melyik Pilinszky-sorra: „Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.” Nem volt könnyű akkor élni. Felnőttként biztosan nem.

Közben eszembe jut, hogy mintha akkoriban lett volna egy ilyen iránya is a képzőművészetnek: el a rajztól. Meghaladni a grafikát. Még a legmagasabb szinten is. Mintha Kondor Béla is színes rajzokat készített volna, amikor festett, és mintha Percz János is fémből hegesztett rajzokat készített volna. Hogy ez miért volt így, az oktatás volt ilyen, vagy a festményeknek és szobroknak, mütyüröknek jobb ára volt, arról persze nincs fogalmam.  

Nem tudom mennyire közismert dolog, hogy Richard Brautigan első regénye a második, és a másodikból lett az első. Megírta a Pisztrángfogás Amerikábant, elvitte a kiadóhoz, nagyon jó, nagyon szép, de a közönség ezzel nem fog tudni mit kezdeni. Próbáljuk meg idomítani egy kicsit az olvasót, valamivel, ami közelebb van a normálishoz. ebből lett a Big Sur, Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban.

Magamat leszámítva senkit sem ismerek, akinél bevált volna a módszer. Velem viszont tényleg így volt, félrehajítottam a Pisztrángfogást, hogy ez micsoda marhaság, de annyira azért nem volt marhaság, hogy a sarokból elő ne kerestem a könyvet, nézzük meg, mi az a másik regény, ami mellé van kötve. Aztán a másik után visszatérés az elsőhöz.

Ami az amerikai olvasókat illeti, az Egy déli tábornokból nyolcszáz darabot adtak el. Ez azonban nem vette el a kiadó bizalmát, megjelentették a Pisztrángfogást, és négymillió eladott példányig meg sem álltak.

Most újraolvastam mindkettőt, először is azt keresve, hogy vajon hat-e még, és ha nem, miért nem. Hat. De nem annyira. És valahogy látni vélem, hogy tulajdonképpen az történt ott is, ami nálunk is megesik, a költészet kiadói szempontból nem kifizetődő, az emberek nem vesznek verseskönyveket, tessék prózára váltani. De a regényt író Brautigan azért még költő maradt, a Pisztrángfogás inkább líra, mint regény, elbeszélő költemény, mely nem beszél el semmit. Az újraolvasás persze felszínre dob néhány érdekes fordítási hibát, tévedést, hogy most hirtelen mást ne mondjak, az Egy déli tábornokban a fű és a kokó ugyanazt a kábítószert jelenti. Ártatlanok voltunk, vagy ha mi nem, Gy. Horváth László bizonyosan.

Mivel alapvetően épp őt olvasom, a Feltámadás általa készített új fordítását, azért érdekel, hogy vajon Brautigannek is lesz-e annyi ideje, mint Tolsztojnak, fogja-e őt is valaki újrafordítani.

Meghalt Eric Carmen, és először nem is tudtam, hová tegyem a nevét, hogy miért ismerős, vagy mennyire ismerős a neve és a munkássága, aztán, persze, eszembe jutott. Többek között ő írta és eredetileg ő énekelte az All by Myself című dalt. Azt, amivel az első Bridget Jones-film kezdődik, René Zellweger pizsamában tátog rá, miközben egyetlen üzenet sincs a rögzítőjén. Na, hát ennyire régi dal, hiszen Bridget Jones is már egy feldolgozásra énekel, nem Eric Carmen hangjára.

Igazából még annál is régebbi, hiszen a dal két részből áll, refrénből és verzéből, a refrén, az All by myyyyyyyself rész eredeti Eric Carmen-szerzemény, de a strófához épp nem volt ihlete, és a klasszikus nevű Carmen azt tette, amit a slágerszerzők gyakran megtesznek, a klasszikus zenéhez fordult. Nem Bizet-hez, hanem Rachmaninovhoz, nem dalhoz, hanem a c-moll zongoraverseny második tételéhez, arra írt szöveget. Ha lopás, mindenesetre színvonalas lopás. De Eric Carmen azt sem tudta, hogy lopás, mert Amerikában ez a hatályos törvények szerint nem volt lopás, a jogdíjakat a mű keletkezésétől számolták, a zongoraverseny bemutatója 1901 novemberében volt (illetve ez is nagy októberi bemutató volt, Rachmaninov azt hitte, 1901 októbere van, amikor leült a szólista székére), az All by Myself meg 1975-ben jelent meg lemezen.

Micsoda pech: a dalból világsláger lett, és a szerzői jogok érvényessége másutt a szerző halálától számított ötven évre szóltak, Rachmaninov pedig 1943-ban hunyt el. Az örökösök meg is mozdultak, perelni sem kellett, Eric Carmen mindent elismert, és megállapodtak, hogy a jogdíj 12 százaléka Rachmaninovékra száll. Micsoda win-win szituáció.    

Most már, persze, mindegy, a szerzői jogi védelem időkorlátját ugyan fölemelték hetven évre, de Rachmaninov abból is kicsúszott, ma már csak Eric Carmennek jár a dalért a pénz. Illetve az örököseinek.

Találtam egy kazettát a fiókban, csak annyi volt a borítójára írva filctollal, hogy Outtakes, alája meg, hogy John Coltrane, amiből körülbelül lehet tudni, mekkora reményeket fűztem a meghallgatásához. Semmi arról, hogy milyen outtake-ekről van szó, mik a számok, amelyeket elkezdtek játszani, de aztán mégis egy másik változat került a kész lemezre. Nyilván az ilyesmi való a nagy tapasztalatú jazz-őrülteknek, akik ha nem is unják, de azért már túl jól ismerik a Naimát vagy a Giant Stepset, és akkor ez az eredeti, de mégis egy kicsit más. Élvezkedés a csúcson. Mire én a rotációban idáig jutok… soha nem jutok idáig, mert nem hallgatok hozzá elég jazzt, át se látom, ki van, mi van, ki jó, mi jó.

Coltrane azért jó, annyit én is tudok, szóval nézzük, mi van a kazettán, belehallgatok, öt perc.

Nem pont öt perc lett belőle. Nem is ötven. A látszat ellenére a kimaradt vagy lemaradt felvételek pont az ilyeneknek való, akik ugatják ezt a zenét, vagy még csak azt sem, mert egyre csak jön egymás után ugyanaz a szám, négyszer-ötször, néha végigjátsszák, máskor leállnak. Néha lehet tudni, miért álltak le, punnyadt az egész, máskor meg nem tudni, mi bajuk van, mégis abbahagyják a zenélést. Belekezdenek kétszeres tempóval, aztán mégis visszatérnek az eredeti sebességre, mégis az az igazi vagy a helyes. Mintha az ember egy napon át nézne valami műkorcsolya-edzést, és estére derengeni kezd neki, hogy mi is az a tripla leszúrt Rittberger, mitől szép, és miért nem esik el a sportoló.

Most csak azon aggódok, hogy mit fogok majd hallgatni, ha már nem csak ugatom a jazzt.

Gondoltam, itt az ideje néhány régi rejtély tisztázására. Nem volt elég súlyos a kérdés ahhoz, hogy azonnal kutatómunkába kezdjek miatta, így aztán teltek az évek, évtizedek, és mindig elmaradt a megoldás. Nézzük, miről is van szó. Van Richard Brautigan regényében, a Pisztrángfogás Amerikában címűben egy rész a halakról, mármint a pisztrángokról, amelyek túlságosan fölúsznak a meleg vizű patakban, aztán észrevétlenül megfőnek, és, most idézem Gy. Horváth László fordítását: azon kapták magukat, hogy forró vízben danolják: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”

Értem, értem, de mégis mit danolhattak a pisztrángok? Mert az Ez lett a vesztünk (pontosabban: Ez volt a veszted, mind a kettőnk veszte) egy Karády-dal, a Halálos tavaszból, az azért mégsem várható el az amerikai pisztrángoktól, hogy Karádyt énekeljenek, még ha éppen egy országban is éltek.

Ma már az ilyesmit megoldani nem annyira bonyolult, el kell újra olvasni a Pisztrángfogást, hogy is van ez a rész, aztán keresni egy angol nyelvű kiadást, (esetemben valakit, akinek van angol nyelvű Trout Fishingje), és megkérni, nézné már meg, hogy is van ez a rész a Worsewick fejezetben. Ezt énekli az elcsámborgó hal: When you lose your money, learn to lose.

Ami akkor lehet, hogy megoldhatatlan problémát okozott a fordítónak. Hacsak nem állt levelezésben a szerzővel, de akkor is, egy levél oda-vissza légipostán is minimum két hét volt. Most csak beírja az ember ezt a sort, és kijön Dave Van Ronk Stackerlee című dala, amelynek ez a visszatérő két sora.

Ilyen egyszerű.

Illetve mégsem ilyen egyszerű, mert ha már elolvastam a könyvet, megakadtam vele itt és ott, például a Tenger, tengerjáró fejezetben, ahol azt írják: kedvesen rám mosolygott. A szeme olyan volt, mint egy hárfa cipőfűzője.

Hát ez mi lehet az eredetiben? Mert így valahogy nem látom pontosan a képet, milyen volt a szeme, inkább barátságos vagy inkább kemény. Megint a fordító akciózott? Végül is az előbb említett résznél is ő találta ki, hogy a halak elcsámborognak, Brautigan egy szót sem mond csámborgásról, csak menésről. Nézzük, mit mond itt az eredeti. His eyes were like the shoelaces of a harpsichord.

Hahá! Hahá!! Harpsichord az nem hárfa, hanem csembaló!

Így már minden világos.

Arra voltam kíváncsi, hogy vajon bepótolható-e az, amit negyven éve elmulasztottam. Nem is elmulasztottam, hanem tudatosan kihagytam, nem tudtam vele mit kezdeni. A Friday Night in San Francisco című lemezre gondolok, jó negyven éve, 1981-ben jelent meg, amikor (egy évre rá) hazafias kötelességemet teljesítve bevonultam, ez volt az egyik fő szám a kortárs hazafiak között. Meg a Deep Purple, de abban még benne voltam. Ez meg valahogy már nem kötött le, Glenn Gould volt a nagy ember, aki akkor, azon az őszön halt meg, és nem a három tenor, vagy mit is beszélek, három gitár. Paco de Lucia, John McLaughlin és Al Di Meola, akit valamilyen rejtélyes okból ól di meolának mondtak, már csak azért is rejtélyes, mert Al Caponét senki nem hívta ólkapónénak.

Azóta pótoltam a mulasztást, egyébként nem is olyan régen, megtaláltam a régi vinilt itthon, legalább értem, miért voltak annyira oda mások. De akkor most eljött Al Di Meola, nyilván nem ugyanazt fogja játszani, meg a két kolléga se lesz vele, de föl lehet venni azt a negyven éve föl nem vett fonalat?

Föl, mint a pinty. Vagy nem mint a pinty, mert eleinte mindenféle zavaró dolgok voltak, vagy normális dolgok, amik zavaróan hatottak. Például hogy hiába akusztikus a gitár, azért nem onnét szól, ahol pengetik, hanem a hangszóróból. A hangkép még annál is bizonytalanabb, mint a Friday-lemezen, ahol ez jobbról, az balról, a harmadik középről szól. Most meg ez balról, az meg inkább jobbról, pedig középen ül. De gitározni nagyon tud mindenki, még a meghívott vendégek is, főleg a nagydarab ember, az tulajdonképpen most jobb, mint Al Di Meola, és ezt a főhős láthatólag egy cseppet sem bánja. Lehet, hogy ha nem egy nagydarab, kopasz fazon volna, kilógó inggel, akkor jobban bánná, mindenesetre most nincs kétség, ki a guitar hero.

Az is kérdés, hogy ezt az egész estés pöntyögést hogyan lehet bírni, tényleg nem csak a hangról van szó, de a feszülésről, pararam-pararam és így tovább, nem kellene belátni, hogy ennyi volt, nem vagy már húszéves. De hát Al Di Meola sem húszéves, inkább hetven, aztán mégis olyan jól tartja magát. Lehet, hogy a gitár konzervál?

Mielőtt leléphettem volna, a szünet előtt egy kicsit beszélt, hogy „don’t forget to merchandise”, annak nem volt nehéz ellenállni, 20ezer forint volt egy aláírt LP, de közben annyira vicces és derűs volt az ember, én ma nem megyek haza. De jó, hogy nem. Mert a második rész még érdekesebb, felszabadultabb, otthonosabb lett. Beatlesszel (Beatles-zel?) kezdtek, a végén mindenki színpadra jött, és a Friday Night-ból a Mediterranian Sundance-szel zártak, már tizenegy óra volt. Majdnem igaz lett, hogy ma nem megyünk haza.