Van egy régi vicc, nekem a nagybátyám szokta volt elmesélni, egyébként nem túl gyakran. Ábelesz bácsi New Yorkba emigrál, nyit egy boltot, ki is írja büszkén rá, hogy Abeles. Az üzlet szépen megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ébelesz. Ábelesz bárci furcsállja a dolgot, de hát a vevőnek mindig igaza van, megváltoztatja a cégtáblát, azt íratja ki, hogy Ebeles. A bolt rendületlenül jól megy, jönnek a vevők, és mind úgy köszönnek, Good morning, Mr Ibelesz. Ábelesz bácsi ezt sem érti, de a vevőknek továbbra is igaza van, így aztán azt íratja ki a cégtáblára: Ibeles. Az üzlet rendületlenül megy tovább, jön az első új vevő, és úgy köszön, Good morning, Mr Ájbelesz. Na tessék, most kezdhetek mindent elölről, mondja az öreg Ábelesz. 

Az egész úgy jutott az eszembe, hogy bizonyos filmeknek nem tudok ellenállni. Ha mennek a tévében, menthetetlenül ott ragadok előttük. Az egyik ilyen Az utolsó cserkész Bruce Willis és Damon Wayans főszereplésével. Lendületes, jó párbeszédekkel, olyan jókkal, hogy a fordító meg sem értette az összes poént, az ifjú Halle Berryvel, és Bruce Willis sem mosolygott kényszeresen félpofára benne. De van benne egy jelenet, a főgonosz dagadék jön ki az úszómedencéből, és közben az amerikai futball jelenlegi (1991) állapotán kesereg, a szokott módon, ma már nincsenek hősök, bezzeg régen ott volt Joe Namath, neki milyen sokat kellett fizetni, vagy valami ilyesmi. Így is mondja a magyar hang, Bodor Tibor, hogy Dzsó Namat. A vicc az, hogy Joe Namath nemcsak híres játékos volt, de mindkét ágon magyar származású, anyja Juhász, apja Namath. Még a nagyapja vándorolt ki Amerikába, ha jól tudom, ő változtatta meg a neve írását, épp Ábelesz bácsi mintájára, hogy inkább jól mondják, mint jól írják: Németh. Akkora sztár volt (még ma is az, csak nem akkora), hogy még a magyar tévében is lehetett hallani róla, én legalábbis emlékszem rá, pedig azt sem tudom, mit csinál a pályán egy quarterback. Volt önálló tévé show-ja, szerepelt reklámokban, az egyikben az ifjú Farrah Fawcett borotválta, musicalekben is föllépett, most víg nyugdíjas éveit éli Floridában. Jó egészséget kívánok hozzá az őshazából. 

Holnaptól játsszák a Centrál Színházban a Büszkeség és balítéletet, a kétszínészes változatban, ami igazán szórakoztató, összesen, ha jól tudom, huszonegy karaktert kell megjeleníteni, a két szereplőnek, fejenként tíz-tizenegy új hang, tartás, egy-egy eszköz, hogy félreérthetetlen legyen, ki kicsoda, ha nem volna elég. Jane és Bingley nemet is cserél, talán ez sem jelentés nélkül való, de most nem is ezt mesélem. Csak magát a művet, hogy vajon mi lehet az oka a kétszáz év fölötti frissességének, a közszeretetnek, amely körülveszi, és amivel soha nem él vissza, most is megindító, ahogy Darcy (ez nem Mark, mint Bridget Jonesé, hanem Fitzwilliam, de persze, ugyanaz a fazon) kénytelen szerelmet vallani. Megvan az előképük az angol irodalomban, Beatrice és Benedek a Sok hűhó semmiértből (ez meg a mi anyanyelvünk, ez a kényszerű kettős ragozás) de ők ma valahogy élénkebbek, igazibbak, közelebbiek, mármint Lizzy és Mr. Darcy. 

A trükk talán a történelem teljes hiánya. Zajlik az élet Európában, dörögnek az ágyúk, angol és egyéb ifjak masíroznak a harctérre, hogy jó eséllyel otthagyják a fogukat, fél lábukat, egyéb testrészeiket, de hiába, ez mind nincs benne a történetben. Mert összedőlhet a világ, az nem annyira fontos, mint két szív. Ja igen, ez a másik trükk, a két szív. Hogy voltaképpen egy giccstörténetet kapunk, eljön pej lován a fehér lovas herceg, vagy ha nem is herceg, azért kastélya van, és elveszi a szép és okos lányt. Közben en passant megmenti a család becsületét is, és az utolsó jelenethez érve végképp megóvja a lányt a magánytól vagy a szülők melletti hervadástól. Hát ez Meseautó, vagy valami hasonló, csak közben irodalom, választékos mondatok, szellemes párbeszédek, érzékeny leírások sora. Végre kapunk valamit, aminek őszintén örülhetünk, és még szégyellni sem kell magunkat amiatt, hogy ilyen őszintén örülünk. Az intelligencia amúgy is hajlamos a melankóliára, legyinteni, hogy úgyis mindennek rossz lesz a vége, úgyis van valami hátsó szándék, fedett történet a boldogság helyén, itt meg semmi, minden pont az, aminek látszik. Van ilyen, hogy két egymásnak való ember megtalálja egymást, és boldogan élnek. És még meg sem halnak, pedig lepergett közben kétszáz év. 

Soha nem tudatosult bennem, hogy egymás melletti napokon van a születésnapjuk. Glenn Gould tegnap lett volna 86, George Gershwin ma született, de százhúsz éves bárány. Körülbelül ennyi közük is van egymáshoz, a G betűket nem számítva, Gould soha nem játszott Gershwint, Gershwin nem ismerhette Gouldot, hiszen amikor meghalt, Gould csak ötéves volt. Voltaképpen az a furcsa, hogy valahogy mégis egymás mellé kerültek, mint az amerikai zene két fontos embere, annak ellenére, hogy Gould zeneszerzői munkássága csekély és nem tűnik kifejezetten jelentősnek, bár az általa komponált hangjátékokat még mindig nem sikerült feldolgoznom; néha belekezdek a kalandba, de hamar bele is fáradok. 

Azt kellene valahogy eldönteni,  megérteni, hogy vajon két kudarc-e a két életút. Elsőre talán ostoba a kérdés, hogy volna kudarc Gould élete, amikor azt tette, amit akart, az éppen csak elért ötven évben, ami rendelkezésére állt, egyszerre volt magamutogató és rendkívül zárkózott, le tudott lépni a koncertpódiumról, ugyanakkor annyira erős volt az előadói ereje, hogy nem csak zongoristaként, de tévéműsorok sztárjaként is meg van örökítve, beszélt, elmélkedett, zongorázott, de még az elefántoknak is énekelt, igaz, ez utóbbit nem nagy sikerrel. Legalább megpróbálta, és rögtön mély vízbe dobta az állatokat, ha szabad így mondani, Mahlerral próbálta meg szórakoztatni őket. (a videón 1.40-től)

A kudarcra visszatérve: hogyan lehetne sikertelen Gershwin élete, amikor filmzenék, sok száz dal, musicalek, egy opera, szimfonikus slágerművek maradtak utána. Lehet azt mondani, hogy végül a klasszikus zene nem abba az irányba haladt tovább, amerre Gershwin gondolta, hogy mehetne, nem olvasztotta magába a jazzt, nem kért a népszerűbb hangból, sőt, amennyire csak lehet, elzárkózott évtizedekre az olcsónak hitt népszerűségtől, mintha az valami szégyen volna, ha sokan kíváncsiak egy komponista művére, vagy akár még örömüket is lelik benne. Gershwin még csak nem is következmények nélküli komponista, Ravel Zongoraversenye aligha születhetett volna meg a Rhapsody in Blue nélkül. (Az már más kérdés, hogy Ravel maga esetleg következmények nélküli zeneszerző, legalábbis Petrovics Emil elmélete szerint ha kivennénk Ravelt a zene történetéből, nem volna lényegesen más az egész.) Gershwin azt jól érezte, hogy a zenés játékai hosszabb távon nem maradnak színpadon, ha az örökkévalóságot hajszolja, akkor másképp kell és más történeteket színpadra vinnie, de a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt az életmű minden gazdagsága ellenére is befejezetlen maradt. Mintha valami rossz alkuba keveredtek volna mindketten: tehetséget kaptok, de időt nem adok. Rajtatok áll, mire mentek vele. 

Az ilyen koncertre szokás azt mondani, hogy jobb lett volna kihagyni, őrizni a régi emlékeket Emma Kirkbyről, ma már Dame Emma Kirkbyről, bár amikor az emlékek keletkeztek, még nem volt lovagnővé ütve. Ő volt a hetvenes-nyolcvanas években a régi zenei mozgalom egyik, talán a legjellegzetesebb hangja, könnyű szoprán, csicsergő egyszerűség, természetesség. Énekelt, mint a kismadár a fákon, és mintha a zenei előadóművészet tért volna vissza a gyermekkorához, boldog ifjúságához, a reneszánsz és barokk muzsikákhoz, a zenélés színtiszta öröméhez. 

Emma Kirkby jövőre hetvenéves lesz, és a test már csak olyan, hogy fárad, a hang pláne olyan, hogy fárad, még ha nem is volt kegyetlenül kihasználva, nem labdarúgó edzőként ordibált vele a tulajdonosa hideg pályaszéleken, csak énekelt, neki való műveket, neki való helyszíneken. Az ember mindezt tudta, föl volt készülve rá, hogy nyilván élesebb lesz, mint amikor megszerette ezt az orgánumot, vagy nem jönnek ki könnyedén a magasságok, de hát Purcell a komponista, aki nem szemétkedik az énekesekkel. 

Aztán jött a szomorú valóság: valószínűleg meg sem ismertem volna Emma Kirkby hangját, ha nem látom, hogy hiszen tényleg ő áll a színpadon, szép, korhű jellegű ruhában, őszbe csavarodó hajzattal. A hangja viszont nem ő volt, és akkor mégis fölmerül a kérdés, hogy egy énekes azonos-e önmagával, ha ennyire elhagyja a legfontosabb jellemzője? És rögtön a következő kérdés: ha ő csak névben ő, akkor nem kellett volna tényleg kihagyni a koncertet? Régi színésznőkről beszélgetünk a szünetben, akik odafigyeltek, hogy a közönség emlékeiben olyannak maradjanak meg, amilyenek fénykorukban voltak. Domján Edit és Karády Katalin, bár a Domján-féle megoldást ellenzem. 

Hogy ne húzzam nagyon sokáig a dilemmát: örülök, hogy újra hallottam Emma Kirkbyt. Egyrészt nagy szerencse is, hiszen csak azért volt itt, mert a férje a Magyarországon is aktív karmester, az estén a Rádiózenekart vezénylő Howard Williams. De ennél fontosabb számomra, hogy végigjárhattuk vele az utat. Eleinte csak a lemezek segítségével, aztán eljött személyesen is, így, akit érdekelt, mindig hallotta, mennyit változott a hangja, mennyit érett az előadóművészete, mikor volt az a pont, hogy a fizikai hanyatlás szellemi érettséggel, előadói intenzitással még egyensúlyba volt hozható. Most jobban játszik, elevenebb a pódiumon, mint valaha, de már nagyon törékeny a hang maga, feltehetően végképp elveszett a lehetősége egy teljes értékű előadásnak. Nem kell hozzá nagyon éles fülűnek lenni, hogy ezt észrevegye az ember, és nyilván ő maga is tudja mi történik, de vállalja. Mint aki végig akarja élni az életet, gyöngyvirágtól lombhullásig. Vagány dolog, kedves Emma, és akárhogy is fáj, le vagyok nyűgözve. 

Nem tudom, mással is van ez, hogy szinte kísérteni kezdi egy-egy műalkotás, belebotlik itt és ott, és nem tudja, mi az oka, nem tudja, mire kellene jutni vele. Idén például kétszer is láttam Carpeaux szobrát Ugolino della Gherardescáról, pedig egyszer sem kerestem. Előbb Dallasban, a Modern Művészetek Múzeumában botlottam bele egy háromaraszos változatába, utána Párizsban a Musée d'Orsay-ben a teljes bronzváltozatba, az már jó nagy, életnagyság körüli, talán két méter lehet. Igaz, ha eljutnék New Yorkba, akkor megnézhetném egy harmadik változatban is, márványból, de nem ez most a lényeg. 

Csak tudnám, hogy akkor mi a lényeg. A történet az Isteni színjátékból való, a Pokol fenekéről. Ugolino grófot a pisaiak bezárják egy toronyba a gyerekeivel és az unokáival, és éhen halasztják. Előbb a gyerekek halnak meg, akik félholtukban még fölajánlják a testüket az ősnek, vedd vissza nyugodtan, úgyis tőled kaptuk. Egyél csak meg minket, amit egyáltalán nem értek, hiszen nem fogják kiengedni attól még az öreget. Mindenesetre ez a jelenet, az izomra fogyott Ugolino épp azon morfondírozik, megegye-e a körülötte haldoklókat vagy sem. Danténál nem vallja be, hogy végül evett belőlük, de majdnem annyira mélyen van, mint Júdás, és büntetésül egy kárhozott kollégának a tarkóját kell rágnia, így aztán elég gyanús. 

Hogy a szobrász Jean-Baptiste Carpeaux meglátta benne a lehetőséget, nem nagy csoda. Elnyerte a Római Díjat, egy évig tanulhatott Rómában 1854-ben, látta a nagy Michelangelókat, főleg a szakállában matató Mózest, és látta Laokoónt, a kettőből összegyúrta a maga történetét, amiből nagy szenzáció lett Párizsban. Most az ember kicsit zavartan bámulja a régi szenzációt, túlságosan nyilvánvalóak az elődök, látja a bronzizmokat, és reméli, hogy nem igaz a legenda, amely azt mondja, Carpeaux valódi haldokló gyerekeket tanulmányozott és rajzolt, hogy fölhasználhassa a műhöz. Egyszer biztosan megszólít maga a szobor, addig meg legalább azt tudja az ember, merre keresse a világban. 

egészen csodálatos félkoncertet adott tegnap Baráti Kristóf, és csak azért felet, mert az első részben nem ő játszott, hanem lengyel kollégája, Jakub Jakowicz. Csak hát sajnos úgy kollégák ők, ahogy A vonósnégyes című bohóságban  Salamon Béla kollégája a Heifetz Jascha, szóval elég jelentős a különbség. Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy amíg Baráti az a-moll partita Andante tételét játszotta, eszembe jutott, hogy ezt a dallamot földolgozta a Swingle Singers, és meglepően jól sikerült az ő változatuk is. Bachra, ugye, soha nem úgy gondolunk, mint az énekesek barátjára, annyira absztrakt a zenei gondolkodása, hogy bizonyos műveknél ki sem derül egyértelműen, hogy milyen hangszerre gondolt a szerző a komponálás közben, és ha mindehhez tüdőre is szükség van, akkor jön a visszatérő Bach-probléma: jó, jó, vagy szép, szép, de mikor vehetek levegőt? Közben meg néha kiderül, hogy a dallamok nagyon is emberi fogantatásúak, szöveg nélküli dalok, nem csak ez a hegedűre írott partitában, de a szólócsellóra írt D-dúr szvit Sarabande-tétele is elbírja a szöveget és Sting hangját. 

Nem vonnék le belőle semmilyen következtetést, de talán tipp lehet a csellistának, ha a megfelelő tempót keresi: ami énekelve kényelmes, az biztosan jó. 

Lejárt a Bartók-művek jogvédettsége, és egyelőre nem szakadt le a világ mennyezete, nem kezdett el sok tehetségtelen és méltatlan ember Bartókkal takarózni, az ő műveivel ügyetlenkedni színpadon és koncerteremben. Nem marad így, az is bizonyos, de Bartóknak már ártani nem lehet, ő a harmadik vagy negyedik nagy B az európai zene történetében, Bach, Beethoven, Berlioz, Bartók. Na jó, Bizet is. Akkor ötödik. Első felszabadulásként... Első? Valaha az Emerson, Lake and Palmer is készített egy The Barbarian című átiratot az Allegro barbaróból, az finoman szólva sem világbajnok munka. Most a Sárik Péter Trió lemezbemutató koncertet adott a Zeneakadémián, és nagyon jól zenéltek mindhárman, mindnégyen, ha Bartókot is közéjük vesszük. Az ember óhatatlanul is elkezd azon gondolkodni, hogy ha magát Bartókot odatették volna, mondjuk a nyolcadik sor belső szélére, mit szólt volna. Talán nem tetszett volna neki, talán azt mondta volna, nem azért bajlódtam annyit a hangszereléssel vagy a zongorán való pontos megfogalmazással, hogy most újragondoljanak. 

Egyébként is van valami, amivel nem értettem egyet, hogy mintha azt hangsúlyozták volna: a jazz-változattal Bartókot közelebb lehet hozni a mai hallgatósághoz. Egyszer Sárik Péter mondta is, hogy otthon tessék azért meghallgatni az eredetit, a 2. zongoraverseny lassú tételét. Valahogy azt képzelem, Bartóknak ma már erre nincs szüksége, a közönség nem borzad, nem emlegetik a macskákat és az egyéb kellemetlen hangú állatokat és tárgyakat. Ami fontos, és amit meg is tesznek a zenészek, az a továbbgondolás, vagy valamiféle aktív reakció a meglévő művekre. Tisztelettel és olyan hűséggel, hogy a Ne hagyj itt feldolgozás végén megszólalhat a széksorokban ülő női kar is, megfordítva a logikát, nemcsak onnét indul a szám, de oda is érkezik, aranyos ekékhez és sűrű könnyekhez. Bartók már nem szent tehén. Csak szent. 

Carmina burana bemutatóra készül az Opera, vagyis most az Erkel Színház, és ez megint egy újabb lehetőség, hogy az ember megpróbálja rendezni a viszonyát a művel. Számomra a Carmina burana a legzavarbaejtőbb 20. századi művek közé tartozik, egyszerűen nem tudom, mit gondoljak róla. Túlságosan elragad, és közben fogalmam sincs, hogy ez alapjában véve mennyire jó zene, mennyire csak a ritmus, az ismétlések, a szöveg ereje az, ami viszi a hallgatót. Nem mintha az kevés volna, de mégis. Mit gondoljunk a műről? A legegyszerűbbnek az tűnt, ha megkérdezem az előadás karmesterét, Bogányi Tibort. 

- Szabad ott elkezdenem, ahol velem kezdődött? 

- Persze. 

- Beültem mindenféle kisvárosban a Carmina burana előadásokra, ahol ez ment. Műanyag pohárból söröztek, és természetesen nem volt zeneileg semmi kidolgozva, nagyon slamposan játszottak, felkészítetlen zenekarokkal, amatőr kórusok nyenyerészésével. Így ismertem meg a darabot, és nagyon sokáig nem is nyúltam hozzá, mi ez az egész, minden lemegy háromszor, ráadásul hamisan. Ezért nem könnyű eldönteni, hogy jó zene-e vagy sem. Mert nem halljuk jól. 

- De nem függhet minden az előadások színvonalától. Van benne ez a masszív ritmika, az ismétlések, mintha valami felstilizált popzene volna az egész. Nyilván ez is az alapja a népszerűségének. Az ember tudja a fejét rázni rá. 

-  És azok a gyönyörűséges tételek? A Trutina vagy a Dulcissime? Olyan sok lírai szépség van benne, hogy megfér az erő ezzel a lírával. Ami az egészet harmonikussá is teszi. Hiszen mindenki azt ismeri, hogy Bumm, O, Fortuna, bumm velut Luna bumm. 

- Kokó, a bokszoló Kokó is mindig erre vonult be. 

- Mert olyan ereje van. Ha jól csináljuk, a mi klasszikus zenét kedvelő rétegünk is hatalmas élményt kap belőle. Azok, akik Mahler és Bruckner szövevényes polifóniájához szoktak. Ez volt nekem is a nagy rátalálás. Amikor négy vagy öt éve végre rászántam magam, hogy elvezényeljem. Svájci turné a Pannon Filharmonikusokkal. Beethoven Kilencedik és Carmina. Ez milyen párosítás? 

- Nem te választottad, ezek szerint. 

- Nem. Belekényszerültem. Na, mutassátok csak. Kinyitottam a partitúrát, és hiába csellóztam benne még fiatal koromban, akkor csak pörgött az egész, most meg láttam, ahogy belenéztem a kottába, hogy zseniális. Hm, archaikus, hm, középkori,és mégis erő van benne, tele gyönyörű akkordokkal és melódiával. Melódiát a legnehezebb írni. Még Mahlernak is nehéz. 

- Jó, de Paul McCartney mennyit tudott. 

- Mondjuk Bruckner is.

- Akkor ezzel a kettősséggel dolgozik a darab? Az is megérti, aki először megy koncertre, és az is, aki dörzsölt klasszika-barát? 

- Én ezt látom benne. Úgy értelmezem a munkánkat, a karmesterséget, hogy átmegy a zene a testünkön. Aztán a kezünkön kijön. Állok a zenében, és formálom a saját világomra. Átfolyik rajtunk a zene, és ahogy kijön a kezünkön, egy picit átváltozik olyanná, amilyenek mi vagyunk. Ahogy ez megtörtént a Carminával az első próbákon vagy az első koncerteken, rájöttem, hogy ebben nagyon nagy erő van. Szépség, líra, humor, szarkazmus. 

- Mondd, ha nem jöttél volna erre rá, akkor is elvállalod az előadásokat? 

- Húsz év zenészség, karmesterség után... Született zenész vagyok, gyerekkorom óta érzem, hogy megfog ez a világ. Amikor beültem a zenekarba csellistaként, akkor is, tudtam, hogy én igazából karmester vagyok. Láttam a karmester diákokat Helsinkiben, és éreztem, hogy egyrészt ez nagyon nehéz munka, másrészt viszont ők semmit nem tudnak hozzátenni az egészhez. Nem az a lényeg, hogy ütünk, hanem amit hozzáteszünk a zenéhez. 

- Szóval a válaszod az, hogy... 

- Kettős a válaszom. A húsz év körülbelül annyira elég, hogy némely dolgot megválogatok, de érdekel az új. Skalp, be kell gyűjteni. Ha nem szeretem, akkor is. Ha nagyon idegen marad, utána nem csinálom újra. 

- Meghódítandó terület? 

- Abszolút. Az, amit ha meghallok, rögtön megy az ereimben, és érzem az univerzummal való kapcsolatot, az Bruckner. Ami nekem nehezebb, az Mahler. 

- Érdekes, mert a magyar közönség ezzel pont fordítva van. 

- Mert van egy Fischerünk, aki megtanította nekik Mahlert. 

- Visszatérve a Carmina buranára: mitől olyan nehéz ez? Mi lehetett Orff célja azzal, hogy olyan embertelen magasak a szólamok? Vért izzad a bariton. 

- Az a csodálatos díszítés, az gyönyörűséges része az egésznek. Nehéz, magasra írta, de kell bele, ha a szerelemről beszélünk.

- De a kocsmai résznél is nehéz, az Estuans interius is kegyetlen. 

- Ja igen, van tizenkettő G benne. De a G az még a bariton láge, bele kell, hogy férjen. 

- Azért megkínlódnak vele nagy énekesek is. Neked ki fogja énekelni? 

- Ketten vannak, Szegedi Csaba és Haja Zsolt. 

- Mindkettő magas bariton. 

- Jó énekes kell hozzá, akinek ez megvan. Aztán az A már tényleg rázós, amikor jön a Dies nox et omniában a három csodálatos archaikus díszítés. Kétszer fölmegy A-ra, harmadszorra már H-ra, hogy még többet színezzen, de ez a szerelemhez kell. 

- Egyetértesz azzal, hogy a Cours d'amours, a Carmina harmadik része voltaképpen nagyon is szexuális zene, a vágyódástól a beteljesülésig, az egész aktus benne van, udvarlástól a női sikolyig és férfi diadalig tart? 

- Nem. Nem értek egyet. Az erotika, majd látható a vizualizációnkban, ebben a nyers formájában nincs benne. Az aktus szerintem az, amikor a Si puer cum puellulában, ugye, bemennek egy szobába... 

- Ez számodra a legsötétebb pillanat? 

- Ez a magmája. Bementek a szobába, egymás mellett ültek, levette a ruháját, hallala-halla. Egy ilyen, ritmikus tételben mondja el az aktust. Aztán kijön belőle, Tempus est iucundum, és már minden felszabadult. Nincs a zenében az aktus, csak elmondják. A Dulcissime a gyönyörűség csúcsa. De ez nem erotikus felsikoltás, köze nincs hozzá. Fölmegy a magas D-re. Szerintem ez az újjászületés. Utána a Vénusz-himnusz, az Ave, formosissima a megdicsőülés. Ezt jelenítjük meg. Én egy gyereket akartam volna, ez a születés ünnepe, egy új kis Messiás megjelenése. 

- És akkor így logikus az O, Fortuna visszatérése. Az örök körforgás. 

- Aranyba borítjuk az egész színpadot, és a táncosunk, Popova Aleszja repül. A pár egymásra talál és megdicsőül, a kórus utat nyit, és kimennek az éterbe. Semmi vulgaritás. 

- Miért van az, hogy a Carmina burana egy trilógia része, a másik két darabot, a Catulli carminát és a Trionfo di Afroditét mégsem játsszák, nem is nagyon ismerik? 

- Ez nagyon kompakt darab, nagyon egyben van. A másik kettő egy kicsit sántít. Nem egészek, nem épülnek ekkorát. Azért érdemes volna a hármat együtt játszani, hiszen Orff így képzelte el. 

- Mindenesetre a Carmina burana leginkább önjáró a háromból. Mindig is népszerű volt, és megállt a saját lábán, zeneként is. 

- Mi viszont csináltunk egy jó Gesamtkunstwerket belőle. Megpróbáltuk egységben tartani, de úgy, hogy a zene legyen a legerősebb, mert az élő zene hatását semmi nem tudja fölülmúlni. Van egy hologram háló és mögötte a táncosok. El tud tűnni egy táncos és vissza tud jönni, mágikus képeket tudunk csinálni, ki tud lépni valaki önmagából, és kettő lesz belőle hirtelen. Vagy három. Megpróbáltuk ezt kiegyensúlyozni, hogy ne legyen sok. Nem illusztráljuk a szöveget, ha azt mondják, Hold, akkor nem jelenik meg a Hold, nem vagyunk banálisak. Körülbelül egy éve dolgozunk rajta, fél év tervezés, aztán fél évig napi szinten a munka. Az egész onnét indult el, hogy bármerre járok, mindenütt szomjazzák a 3D produkciókat, igazi minőségi zenével. A nagy operaházak előadásai kezdenek erről szólni. Erről beszél ma a finn operaház, a karmester és zeneszerző Esa-Pekka Salonen külön alapítványt hozott létre, hogy az operát a legújabb technikával hogyan lehetne párosítani. Évekkel ezelőtt fedeztem föl én is magamban, hogy sok zenét látok. Tudom, hogy mi történik. 

- Akciókat látsz vagy színeket? 

- Akciót. Tudom, hogy mi történik. Próbálom néha a próbákon is mondani. 

- Ekkor jön a klasszikus helyzet, hogy jó, jó, de akkor most hangosan vagy halkan játsszuk? 

- Érthető módon. Mi azért innét indultunk. Meg akartam mutatni, amit látok. De van már ilyen technika? Zászkaliczky Ágival, a feleségemmel, aki festő és orgonista, már tizenöt éve keressük a megoldást. Vegyünk egy Mahler-művet, Das Lied von der Erde, mondtam neki, hogy semmire ne gondolj, ne tudj semmit, hallgasd, és fessed le, amit látsz. Nyolc vagy kilenc kép született, amiket kivetítettünk a koncert alatt. Hatalmas élmény volt. Szóval megvolt bennünk egy ilyen éhség.  

- Nem érzed azt, hogy ma minden a szemnek szól, hogy egy használati utasítást sem szavakban, hanem képekben mondanak el? Nem kellene egy kicsit ellene dolgozni, nem mindent a szemnek - alapon? 

- Csakhogy egy másik komoly célt is kitűztünk. Vannak statisztikák, hogy minden országban a népesség  két-három százaléka hallgat klasszikus zenét. Nem akartam elhinni. Agyamat eldobtam, hogy maximum négy százalék megy el operába vagy koncertre. A következő lépés a könnyebben befogadható szimfonikusok, mondjuk André Rieu, vagy magyar megfelelői, ahol kapnak egy kis vizuális ingert, show-elemeket. Erre viszont elmegy tíz százalék is. Van tehát hat-hét százalék, amely megnyerhető. Megkétszerezhetnénk a hallgatóságunkat. Csak az kell, hogy rohadt jó minőségben hallhassák a zenét, populáris darabokat, és úgy kell megcsinálni, hogy mindenki élvezze minden pillanatát. Ez vezérelt minket. 

- Ennek a hat százaléknak a lelkéért dolgoztok? 

- Tudom, hogy csak a küszöböt kell átlépni, és rájönnek, hogy ez nagyon jó. 

Döbbenten olvasom, hogy elhunyt Sánta Zoltán. Nem akarok úgy tenni, mint valami fő-gyászolója, de hát ismertem, nézőtárs volt, talán több is ennél. Elfelejtettem sokszor a nevét, ezért nem túl értelmesen úgy hívtam magamban, hogy Gruberova bácsi, mert az az egy biztos volt, hogy ha Edita Gruberova itt énekel, ő a nézőtéren van. Ott is láttam utoljára: tavaly a Zeneakadémián, a középerkélyen. 

Ő keresett meg, hogy felhívja a figyelmemet valamelyik új "Edita-lemezre", írt valamelyik szerkesztőségbe, találkoztunk a Tudományos Akadémián. Teljes rejtély volt számomra hogy mit csinál ott, titkos folyosókon át vezetett az út a titkos irodájába. Röviden beszélgettünk, akkor is olyan volt, amilyennek mindig láttam, ezüst színű, rövid, egyenes szálú haj, keret nélküli szemüveg, amelynek szára belenyomódott a halántékába, és a testi adottságok ellenére is elegáns, gondosan összeállított öltözék. Mosolygott. Igazi feinschmecker volt, ínyenc a zenei választásában, de hát ezt mondani sem kell, ha egyszer Edita Gruberova magyarországi helytartójáról beszélünk. Ha jól értem, még egy megbízható mániája volt, évente megnézte Bécsben az újévi koncertet. 

Nem tudtam és nem kérdeztem, mi a foglalkozása, mit dolgozik az Akadémián, azt sem tudtam, hogy egy ideig az Interkoncert igazgatója volt, egy idő után eltűnt az életemből vagy én az övéből. Most derült ki a számomra, hogy az akadémiai évek után ötvenéves kora körül új hivatást talált magának, borszakértő lett, kitanulta a mesterséget, tanítványból pillanatok alatt tanár lett, nemzetközi szaktekintély, mesterkurzus közben, tanítás után lett rosszul. Nem látni a másik ember lelkébe, nem ismerni a kínlódásait, ha voltak, de amit a külvilág felé mutatott, az csupa szelíd boldogság, harmónia, öröm volt, a szép élet egy lehetséges változata. Nem nagy dolog, én is tudom, de eszembe fog jutni, valahányszor Edita Gruberovát hallgatom. Hiszen eddig is eszembe jutott.  

Holnaptól játsszák a Keresés című filmet, ami a hivatalos műfaji megjelölés szerint misztikus thriller, bár nincs benne semmi misztikus. Egyszerűen csak jó. Virtuóz, ami talán megtévesztő is lehet, mert az ember hozzászokik a virtuóz szó negatív jelentéséhez is: iszonyat nehéz és semmi értelme. Iszonyat nehéz, az rendben van, mert a moziban végig valamilyen képernyőt kell nézni. Úgy is kezdődik a film, hogy megjelenik a régi Windows alap, zöld domb a kék ég alatt. Aztán elkezd bonyolódni, nincs benne márkahűség, menet közben átállnak az Apple termékeire, de a látható világ ez marad, látszólag véletlen kompozíciók és rettenetes mennyiségű felirat, SMS, chat, Google keresések, Facebook Tumblr. A közönség nevetett, amikor az utóbbit a járatlan atya tumblernek írta, az ember magába néz, csak a járatlan atya szerepét tudná eljátszani hasonló esetben. 

Az egészből mégis film lesz, izgalmas krimi, és nem az a tanulság, hogy lám, 84 Facebook ismerős ellenére is magányosak vagyunk, vagy nem is ismerjük azt, aki a szomszéd szobában lakik. A történeten kívüli tanulság viszonylag hamar tisztázódik: tényleg megrázó vagy a valóságnál is megrázóbb egy képernyőn látható halál a valóságosnál, a monitoron keresztül kapott tragédia esetenként nagyobbat üt, mint a szomszédban fölfedezett mumifikálódott holttest. Amikor ezt megérti az ember, még előtte az egész film. De azt is érdemes megnézni.