A Musée d'Orsay azon múzeumok közé tartozik, ahol teljesen fölösleges időszaki kiállításokat tartani, már ha a múzeumok rendeltetését abban látjuk, hogy minél több embert csábítsanak be magukhoz. Be vannak csábulva, ha épp nincs száz méteres sor, akkor is érzi az ember, hogy ez csak véletlen, hiszen ott vannak a bejárat előtt ezek a szalagkordonok, amelyek cikk-cakkba állítják a pályaudvarból lett múzeumba betérni vágyókat, Érezd magad szerencsés kiválasztottnak, hogy egyáltalán bejutsz. Megdolgoztál érte, irány a klotyó vagy a büfé, pihenj, a küldetés teljesítve.
Persze: ki mondja, hogy a múzeumok célja a becsábítás? Így aztán itt is vannak időszakik, az egyik most épp a festett szobrokat mutatja be, nagy dolgokat nagy művészektől, Degas is van, Gauguin is van. És kisebb nevű művészek is vannak, akik előtt az ember azon elmélkedik, mennyire jó is, hogy alapvetően leszokott az emberiség a szobrok színezésről, megmarad a bronz és a márvány absztrakciója, nem embert látsz, hanem műtárgyat, ne ijedj meg. Tudom, ez oda-vissza menő játék, a Keleti előtt, a Baross-szobor nagyvállú mellékalakjánál meg épp az a jó, hogy nem műtárgyat látsz, hanem embert, Réthy Menottit. Többnyire mégis az előbbi a megnyugtatóbb, még össze is hasonlíthatjuk, mert Bernard Palissy figuráját megnézhetjük porcelánból és színes fajanszból.
Él a fajansz, ha épp azt akarjuk, hogy éljen, bár nyilván nem a valóságos Bernard Palissyt ábrázolja, hiszen ő hugenotta fazekasként a Bastille-ban halt meg a 16. század végén. Készített magáról önarcképet, amelynek alapján nem volt ennyire kopasz, de hát ki tudná megmondani, mi a valóság és mi a vágyálom. Most mindenesetre itt áll két példányban a rengeteg ember között, azzal már nem is jövök, hogy vajon ki néz kit. Az biztos, hogy akármilyen törékeny is, ő van tartósabb anyagból.