Tudom, a határozott névelő nem épp pontos vagy helyénvaló, nincs "a" paradoxon, csak paradoxon-sorozat, -halmaz, -hegyek. Talán éppen ez vitte előre Wagner alkotói tevékenységét, hogy semmi nem állt össze, amit mondott, amit csinált, amit írt, komponált, mind mintha valami másik emberből, az embernek vagy az agyának másik részéből jött volna elő, mindenesetre A bolygó hollandit nézve megint eszembe jutott valami. Lehet, hogy idegesítő valami, lehet, hogy másnak magától értetődő, én mindenesetre egyáltalán nem fogom föl, hogy van egy szerző, akinek az ideálja a Gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás, totális színház, amelyben szöveg és zene, hallható és látható tökéletes egységben van. És ez a szerző érezhetően akkor kap igazán szárnyakat, ha ledobhatja magáról az értelmes szavak terhét, ha csak hohókat meg johókat, hajatohókat meg hajhókat zenésíthet meg. A legjobban megragadó zenéi között csupa olyasmi van, amelynek nincsenek értelmes szavai, heda-hedo, ezzel kezdődik a vihar, amelynek végén az istenek a szivárványhídon a Walhallába vonulnak, aztán a walkürök lovagolnak, aztán Siegfried kovácsdala, hoho-hohei, aztán Hagen ordibálása. És ez nem valami Ring-specifikus jelenség, Senta balladája is csupa johohoe. Világos, hogy nem a szövegből indult ki Wagner, miközben arról beszél, hogy azt kell zenévé változtatni, vagy annak és a zenének a hatásos és harmonikus együttélése a zeneszerző célja.
Ha Mozart mondaná, érteném. Ott a Levélkettős a Figaróból, az egyik diktálja, a másik írja, aztán együtt kijavítják a helyesírási hibákat és átolvassák a levelet - ennél tökéletesebb megzenésítést el sem tudok képzelni. De épp Wagner?
Épp Wagner. Nem panasz és nem bírálat, hajlandó vagyok elhinni, hogy a zene okosabb az embereknél és az emberek szavainál, csak az nem világos, hogy mindez neki magának miért nem tűnik föl.