Az, hogy egy műalkotás kimeríthetetlen, vagy közel kimeríthetetlen, rendben van. Nem tudom, hányszor hallottam már a Vivaldi Négy évszakot, de még mindig tudok örülni neki, talán újat már nem fedezek föl benne, de a régi fölfedezéseknek éppen úgy lehet örülni, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy negyven évvel ezelőtt. De az, hogy egy interpretáció is változik, fejlődik, vagy nem változik, csak az ember fejlődik, az egy kicsit értelmetlenné teszi az értelmező munkáját. Vagy már az is értelmetlené teszi, hogy egyik nap itt ül, a másik nap ott, megváltoznak az akusztikai viszonyok, mást lát, ha közel ül és mást ha távol. Szóval mennyire jó volna, ha minimum három helyen lehetne ugyanazon az estén ülni. 

Arról van szó, hogy most közelről néztem és hallottam A kékszakállú herceg várát, de már azt sem tudom eldönteni, hogy maga az előadás változott a közben eltelt tíz nap alatt, vagy ugyanazt értem most kicsit jobban. A Fesztiválzenekar játszott, de Fischer Iván csak hangban volt jelen, bejátszották az általa mondott regöséneket, egyébként a többszörös versenygyőztes, szép reményekre jogosító Káli Gábor vezényelt. És Vizin Viktória meg Cser Krisztián énekelt. 

A lényeg az, ami Vizin Viktóriával történt. Mert egyrészt itt nem nyomta el a zenekar, és azt tényleg nehéz megmondani, hogy ő énekelt hangosabban, vagy a Müpa tréfálja meg az embert, ha a másodikon ül. Talán az előbbi, mert most mintha hátulról is hallani lehetett volna az énekesnőt, úgy értem, vissza is jött a hangja a hátsó faltól az első sorokig. De ennél fontosabb a közelség, hogy az ember érti, miért ilyen Judit. Kicsi eszközökkel dolgozik, de mindig a zenében marad, zenére mozdul, zenére változtatja az arckifejezését, zenére pislog. Sass Sylvia jut az eszembe róla, és mindegy, ki mit gondol az énekesnőről, azon nehéz volna vitatkozni, hogy a darab előadási történetének egyik fontos szereplője volt. Vizin Viktória mindent eljátszik, néha hiperaktívan, néha nagyon szépen, ahogy valami anyaiság jelenik meg rajta, amikor azt énekli: sír a várad. Nyilván itt lett volna az előadás lényege, a mozgó, aktív, fiatal Judit találkozik a mozdulatlan mozgatóval, a Kékszakállúval, aki elég jól manipulálja, egyrészt szavakkal mindent enged (nyithatsz-csukhatsz minden ajtót), másrészt fenyeget, bár nyilván azt is tudja, hogy a tiltás lényege az engedetlenségre biztatás. 

Persze, ezt el is kell tudni játszani, illetve el kell tudni nem játszani, nem csinálni semmit, csak ott lenni, hadd repkedjen a madárka a cérnaszálon, amíg bele nem kerül a történet végén a kalitkába. És nyilván nincs értelme mindezt Cser Krisztiánon most számon kérni, mert (egyelőre) nincs meg benne, de nem jut eszembe olyan aktív magyar énekes, akiben megvolna, így élünk, vagyis így él ez a mű, keressük Kékszakállút. Majd előkerül. 

Újabban sok örömöm van a Sellak aranykora című lemezben, ami, persze, nem sellak, hanem CD, de a 120 éves Deutsche Grammophon archívumából válogat. Azt hinné az ember, az ilyesmi inkább érdekes, mint szép, de - hacsak nem szopránok sipákolnak - szép is. Ahogy Mascagni vezényli a Parasztbecsület intermezzóját, szélesen, lassan, méltósággal, vagy ahogy Louis Armstrong játssza a Tiger Raget, 1934-ben Párizsban. Már minden megvan benne, ami Armstrong, de még nem fáradt, nincs kiégve, nem unott. Vagy ahogy Pataky Kálmán A lonjumeau-i postakocsisból az áriát énekli. A felvétel nem olyan nagy ritkaság, rajta van a Hungaroton Pataky Kálmán-lemezén is, de maga Pataky ritkaság. Mintha még mindig nem foglalta volna el méltó helyét itthon a nagy énekeslegendák között, pedig feltehetően ő volt a leghíresebb magyar tenor, és bár sokat élt Buenos Airesben és végül Kaliforniában halt meg, mégis hazajött porában a Kerepesi temetőbe. És emlegetik, mint Toscanini salzburgi Florestanját, a lemezgyűjtők tudják, hogy a nevezetes első Don Giovannin, a glyndebourne-i felvételen ő Don Ottavio, mégsem beszélnek róla eleget. 

Máskor meg túl sokat állítanak róla. A hivatalos életrajzban például az is benne van, hogy szerepel egy 1942-es magyar filmben, Egér a padláson a címe. Az IMDb azt is tudja, hogy Szedlacsek szerepét játssza, és ott van a hivatalos életrajz, született Alsó-Lendván stb. Hát nem voltam rest, megnéztem az Egér a palotábant, bár az elején gyanús volt, a maflát játszó Benkő Gyula egy leányiskolába jelentkezik matematikatanárnak. Milyen szerepe lehet ebben Pataky Kálmánnak? Ő az énektanár? 

Fél óra után megjelenik Szedlacsek, aki egy nyugalmazott pincér, de szeretné újra hordani a frakkot. És nyilvánvalóan nem Pataky Kálmán. Nem is Pataky Jenő. Ha mégis Kálmán, akkor egy egészen más Kálmán. 

Csak azért mesélem, nehogy még valaki bedőljön, és reménykedjen, hogy láthatja Pataky Kálmánt alakítani. Csak a lemezek maradtak utána. 

Deborah Voigt vezette a közvetítést tegnap a Metropolitanből, vidáman, néha viccesen, és valahogy eszembe jutott, amikor először hallottam őt élőben, Bécsben. Izoldát énekelt, aztán egy órán át autogramokat osztogatott, még láttam, ahogy eldöcögött, a gurulós bőröndjét maga után húzva. Nem egészen olyan volt, mint tegnap.

Neki sikerült. Felére fogyott, és tartja is ezt a felet. Valahogy rögtön el is indult akkor a susmogás, hogy lefogyott és elveszítette a hangját, aminek én soha nem értem a logikáját. A kövér test nem üreges belül, hogy fel tudná erősíteni a hangot, talán a támasszal lehet valami, hogy jobban tartja a rekeszizmot egy rendes, nagy has, de feltehetően ezt is ki lehet védeni, meg lehet erősíteni a vázizmokat. Jobban el tudom azt képzelni, hogy a koplalás megváltoztatja a belső összetételt, az éhezés nyűvi az idegeket, ez okozza a változást. Ha őt kérdezi az ember, készségesen elmondja, hogy nemzetközi sztárként is kitették egy nagy londoni produkcióból, mert nem lehetett rá koktélruhát adni, így aztán nekiállt, dolgozott, és tényleg megváltozott a hangja. Annyira azért nem, hogy épp a tegnapi Met-produkció bemutatóján, és az első két évadban ne ő legyen Brünnhilde, miközben épp azon dolgozott, hogy ne legyen már annyira Brünnhilda. És, persze, lehet, hogy az utálatos rendező, aki kidobta a koktélruhás produkcióból, az életét mentette meg. Néha lehet jó hatása is a megnövekedett operai illúzióigényeknek.

Március elején New Yorkban meghalt Carolee Schneemann, aki leginkább arról híres (ilyenkor szokás eljátszogatni a híres – hírhedt fordulattal), hogy 1975-ben az Interior Scroll (Belső tekercs) címet viselő performansza során levetette ruháit, meghempergőzött az előre odakészített sárban, majd a vaginájából egy hosszú tekercset húzott elő, és felolvasta, ami a tekercsen állt. Az a fajta előadás, amiről sokat lehet elmélkedni és írni, a test és lélek, a női test és női lélek témakörben. Elmélkedtek is eleget. Schneemann ekkor már híres vadállat volt, sokat szidták és ünnepelték egy bő tíz évvel korábbi fényképsorozatért, ahol az egyik képen meztelenül volt látható, és két kígyó tekergőzött rajta. Az értelmesebbek a kép archaizmusát dicsérték, hogy a minoszi, kibontott keblű, kígyókat tartó istennő jelenik meg vele újra a művészetben, a kevésbé értelmesek kifogásolták, hogy látható a művész klitorisza. (Azt valamiért senki nem pedzegette, hogy ha valaki egy nőn tekergőző kígyókat látva az intim testrészeket kezdi el figyelni, akkor talán vele nincs rendben valami.) Maga Schneemann azt állította, hogy a fénykép készítésekor még fogalma sem volt a minoszi istennő létezéséről. Védekezésnek mindenképpen váratlan.

Ami a hatást illeti, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért kell a teljes meztelenséggel hadakoznia egy rendes feminista művésznek. De ha igen, Schneemann akkor is épp csak a kanyarban van Fajgerné Dudás Andreához képest, akinek a meztelen férje porszívózik a festményén. 

1974-ben, a tévé első karmesterversenyének idején családi, vagy inkább családi-munkahelyi okok miatt mi Koncz Tamásnak drukkoltunk. Nem mintha sokat számított volna, ha az ember nagy különbségeket nem is érzékelt karmester és karmester között, az elég hamar világossá vált, hogy ott leginkább a második helyért folyik a küzdelem, Kobayashi mindent visz. Úgy emlékszem, Koncz Tamás végül nem jutott a döntőbe, de a nem részletezett családi-munkahelyi okok miatt azért időnként példaképként állították elénk, kamasz rossz gyerekek elé, nem is tudom, olyanokkal, hogy a Tamás nem hogy farmert nem hord, de még olyan nadrágot sem vesz föl, amelyiknek álló zsebe van. Szóval ő lett otthoni szóhasználatban  a "svédzsebes", bár erről igazán nem tehetett. Tíz év múlva még hallottam, hogy Koncz Tamás Győrben lett zeneigazgató, aztán valahogy nyoma veszett, a családi-munkahelyi kapcsolatok lazultak, nem tudtam, merre jár. 

Tegnap váratlanul azt a hírt olvastam, hogy a jó nevű Deutsche Kammerakademie Neuss zeneigazgatójának Christoph Konczot választották, a Bécsi Filharmonikusok másodhegedű-szólamvezetőjét. Először abban sem voltam biztos, hogy jól gyanakszom, bár fényképet is közöltek, és a szőke haj, az arcforma legalábbis gyanús volt. Csak hát az ifjú hegedűs-karmester zenész családba, de Konstanzban született. 

Nem annyira egyszerű az utánakeresés, mert Christoph Koncz gyerekként is szenzáció volt, A vörös hegedű című filmben is játszott, a hivatalos életrajz viszont nem említi a karmester atyát, de aztán csak kiderült, hogy Koncz Tamás a megfelelő időben Konstanzban volt állásban, szóval elég egyértelmű: a következő generáció nem csak megérkezett, de át is vette a stafétapálcát. Jó volna hallani is.  

Utólag persze, hogy naivitás, de azt hittem, hogy Gerard Butler alapjában véve jó színész. Még az is lehet, hogy nagyon jó, ha egyszer ezzel a szabálytalan férfiasságával át tudta törni a hollywoodi falakat, sztár lett ott, ahol nem ilyenek a sztárok. Csak nem kap lehetőséget, hogy megmutassa, mennyire jó, hanem a 300 után mindenféle bohóságokban és virgoncságokban ügyetlenkedik, szögletesen és nehézkesen. Nem ez a műfaja. Na de most. 

Eltűntek a film címe, és ezúttal nem lehet átkozni a magyar címadókat, hogy már a semmitmondó címmel is eldugják a filmet a piacon. Egyrészt tényleg ez volt az eredeti cím, később változtatták meg az alkotók Keepersre, másrészt jobb is eldugni a filmet, nézzék csak a Butler-rajongók, meg akik bírják ezeket a szeleket a Külső-Hebridákon. 

Láthatóan Butlernek is fontos volt a film, nagyon akarta, meg érdekes is ez egy régi rejtély, a Flannan-szigeteki világítótorony őreinek eltűnése 1900-ban. Hárman voltak, és azóta sem tudják, hová lettek. Egy fölborult szék és az asztalon a vacsora maradt utánuk. Ez egy lehetséges megoldás, nem valószínűtlenebb, mint bármilyen farkasember vagy óvatlan séta a viharban. Amúgy ők sem úgy néztek ki, mint a hollywoodi sztárok, de ez talán kevésbé meglepő.  

Az meglepőbb (vagy mégsem), hogy Gerard Butler annyira meg akarta mutatni, mekkorát tud játszani, hogy egészen rettenetes. Tökéletes fazon, nagydarab, pulcsis, szakállas és torzonborz, de aztán finoman és határozottan ámokfut egy hatalmasat, hörög és szemet forgat, nyilván nem is lehetett leállítani, ő a film lelke, őérte van és őróla szól az egész. Az ember a végén csak azt tudja kérdezni: hová tűnt az a másfél óra, amit a filmre szánt?

Még egy rejtély a Flannan-szigeteken. 

Ismeretlen ismerős. Nem számomra ismeretlen, de azt képzelem, hogy ha a boltban kér egy kiló kenyeret, egy bizonyos élettapasztalat után néhányan elgondolkodnak: honnét is ismerem? Hol hallottam ezt a hangot? Gellért András régi és régi vágású rádiós, szép orgánummal, tiszta beszéddel, de már hosszabb ideje nem szerkeszt és nem műsorvezet. Most épp mikrofon előtt (mögött?) van, de íróként kérdezem. Magánkiadásban jelent meg a Befalazott csőgörény című kötete, válogatás a Facebookon és a blogján megjelent írásaiból. 

- A könyv te vagy, vagy a könyv a gyereked? 

- A könyv az én gyerekem.

- Akkor el is kell engedned a kezét?

- Megcsinálod, és tisztában vagy vele, hogy utána kezdődik a munka. A könyvet népszerűsíteni kell. Főleg, ha nem áll mögötted könyvkiadó. Folyamatosan kell bizonyos utómunkákat végezni, hogy a könyv egyáltalán eljusson az emberekhez. 

- Mire gondoltál,amikor kitaláltad, hogy könyvet hozol létre? 

- Arra biztosan nem, hogy ebből meggazdagodom. Sejtettem, hogy még csak annyi pénzt sem fog hozni, hogy fedezze a kiadásokat. És ez így is történt. Megjelentek írások a Facebookon meg a blogon, akkor jöttek ismerősök és ismeretlenek, hogy szeretik ezeket és jó lenne egyben is olvasni. 

- Amire te úgy reagáltál, hogy ha annyira szeretnék, akkor én fizetem a fizetendőket? Nyilván te magad is úgy gondoltad... 

- Sokáig kellett győzködni. És nem is úgy kezdtem el írni a Facebookon, hogy ebből majd könyv lesz. Felhalmozódott ez a sok írás, amik között van jó és kevésbé jó, és van amiről én azt mondom, hogy egy vicc, de az nem is került be a könyvbe. Mellette jöttek a biztatások, és egyszer csak vettem egy nagy levegőt, hogy akkor legyen. 

- A következő lépésben kiadót kerestél vagy pénzt gyűjtöttél? 

- Futottam néhány kört kiadóknál, de ők erre nem voltak nyitottak. Na várjál, volt ennek előzménye. Néhány évvel ezelőtt az egyik neves kiadónál azt mondták, hogy nekik annyira tetszik a Metró Klubtól a Szigetig című rádiós sorozatom, hogy ők azt kiadnák. De rögtön három kötetben gondolkodnának. Már ott tartottunk, hogy aláírjuk a szerződést, amikor mondták, hogy akkor még kellene tőlem kétmillió forint. Miért? Hát, azért, hogy ezt a könyvet ők kiadják. Mondtam nekik, hogy nincs, igazából a fele sincs, de nem is adnám. Abba a sorozatba én beletettem nyolc és fél évemet, az a hozzájárulásom, a munka, amit én adok hozzá, a többi a kiadó feladata. Nagy csalódás volt, hogy akkor nem lett könyv, utólag azt mondom, talán ez is benne volt, hogy ebből meg lett. Megtettem a köröket a kiadóknál, de valahogy olyan érzésem volt, hogy ha nem vagy ismert, akkor nem jutsz be. 

- Meghallgatják, hogy mit akarsz, aztán semmi? 

- Küldjem el, aztán nem válaszolnak, vagy írnak, hogy tetszik nekik, de nem vág a profiljukba, vagy a jelenlegi gazdasági körülmények között nem mernek kockázatot vállalni. Volt egy kiadó, amelyik azt mondta, hogy már túljutottam a nemtudomhányadik rostán, most kerül a központi nemtudommilyen bizottság elé, várjak. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább magam kiadom. És kerestem egy szerkesztőt, Bedő J. Istvánt. 

- Miből áll a szerkesztői munka? Ő végezte a válogatást, vagy inkább javítgatta a szövegeket? 

- Közösen válogattunk, de a legfőbb érdeme az, hogy feszesebbé tette a kötetet. 

- Milyen alapon válogattatok? 

- Egyrészt arra törekedtünk, hogy ne legyen időhöz kötve, ha konkrétan az írás egy adott eseményhez kötött, azt kiszórtuk. Aminek általánosabb mondanivalója lehet, vagy van benne valamilyen csavar, az megmaradt. 

- Mondd, mi van a könyv formátumban, amitől azt érezted, hogy ezeket a meglévő, az interneten nyilván utolérhető írásokat papíron akartad látni? 

- Összevissza az emberek nem keresnek az írások után, gondoltam, így, egyben jobb. Aztán egy könyvet jó kézbe venni. De a legfontosabb, hogy mégis szerettem volna elmondani, hogy mit gondolok arról, amiben ma élünk. Aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan fogja tudni, hogy mit gondolok erről. A másik szempont, hogy az abszurd gondolkodásomat itt tudom kiélni. Mert egy riportban... 

- Bocsáss meg, mellébeszélsz. Az abszurd gondolkodásodat a blogon is ki tudod élni. 

- Csak a fontossági sorrendet mondom. Az, hogy könyv lett, annak elsődleges oka az volt, hogy a sok biztatást kaptam, az emberek szerették volna a blogon megjelent írásokat egyben olvasni.

- De őket vajon mi vezette? Mégis kaptak valami rendszerességgel egy-egy új írást... 

- Ezek teljesen szórványos megjelenések voltak. Ha kiteszel valamit a Facebookra, nem biztos, hogy eljut azokhoz az emberekhez, akik szeretik azt olvasni. 

- Háromszáz példányban kiadott könyv esetében ez ugyanúgy nem biztos. 

-  A második szempont, hogy harmincöt éve dolgozom rádiósként. Voltak intenzívebb időszakaim is, Ötödik sebesség, Magyarországról jövök, 168 óra, sorolhatnám. A rádió iszonyatosan illékony műfaj, nem sok marad meg egy rádiósból. Ha szerencséje van, huszonöt év múlva kiragadnak valamelyik anyagából egy percet, hogy illusztráljanak vele valamit. Ilyenformán lehet, hogy megmaradok, de lehet, hogy senkinek sem fogok az eszébe jutni. A papír, az írás mégis megmarad. A könyv ott van a Széchényi Könyvtárban, hét példányban, további háromszáz példányban meg ott van azoknál, akik megvették vagy megkapták ajándékba, az mégiscsak valami. Aztán van három gyerekem, nekik is szerettem volna valamit adni. A nagyobbik, aki 25 éves, hallotta a műsoraimat, bár nem annyit, amennyit szerettem volna, de a két kicsi más generáció, internet, tablet, mobil, nem rádióznak. Nem hiszem, hogy ötven év múlva apukát fogják hallgatni valami kazettáról vagy CD-ről. Nem fogják tudni, mit csináltam. Viszont olvasni tudnak, és ha nagyok lesznek, és ott lesz a polcon a Befalazott csőgörény, talán megnézik, mit írt a papa annak idején. 

- Nem akarlak elkeseríteni, de nem lesz ott a polcon. Ismerek magasan kvalifikált, intelligens, szellemi munkát végző embereket, akiknek a lakásában már ma sincs könyvespolc. 

- Nálunk van. Ennyi illúzióm hadd legyen. 

- Két csapdát is érzékelek az írásaid környékén. Az egyik az, hogy az egészből valami ógás-mógás lesz, elégedetlenkedés meg zsörtölődés, hogy jaj, ez is rossz, meg az is rossz, ezt nem lehet itt kibírni. A szokásos magyar kesergő. 

- A humorral próbálok védekezni. Hogy ha nehéz is, azért nevetni lehet. 

- A másik meg az irigység. Hogy azt mondják, itt van ez az ember, sikeres rádiós volt, menő műsorokat csinált, de most már a külső körön fut, hát persze, hogy nem tetszik neki az, ami most megy. Van is ilyen írásod a régi pagodáról, meg a mai sztárrádiósról, Rokiról, aki azt sem tudja, kivel beszél, oda se figyel, csak ostoba és nagyképű, és ezért rengeteg pénzt kap. 

- Erre meg azt mondom, hogy amikor még edzőterembe jártam, ott folyton szólt az a rádió, amelyik műsorról  Rokit mintáztam. Hiába könyörögtem, hogy zárják már el, megőrülök, nem bírok így mozogni sem, de nem, folyton ez szólt, ez a sok hülyeség. Meg ezek az iszonyatos, erőltetett, hangos röhögések. Hogy én őket nem irigylem, és hogy nem szeretnék közéjük tartozni, az egészen biztos.  

Az M5-ön ismételték a Müpa 2016-os Kékszakállú-produkcióját. Beszélgetés az alkotókkal, Bősze Ádám nem kérdez rosszul. Igyekeznek mindenkit megszólaltatni, Bretz Gábor a Kékszakállú, Szántó Andrea Judit, Káel Csaba a rendező. És persze: Kocsis Zoltán a karmester. Utolsó fellépése a Müpában, már csak ülni tud az előadás és a próba alatt, elgyötört, agyonkínzott az egész ember. De azért odaül a kamera elé, rajta ne múljon. Parókában, széteső arccal. Engem azért fizetnek, mondja, hogy megkülönböztessem a jó hagyományt a rossztól. És ez a felkészülés a mai előadásra a legnagyobb reményekre jogosít. 

Reményről beszél,halálos betegen, egy hónappal a halála előtt. Ballada a muzsika hatalmáról. Vagy csak Kocsis lelki erejéről? 

Nem tudom, van-e valami kapcsolat a zeneszerzői adottságok és a testi megjelenés között, de az tény, hogy a nagy magyar zeneszerzők mind szép emberek voltak. Liszt is, Bartók is, Kodály is. Erkelen lehet vitatkozni. De hát honnét tudjuk? Hát persze, az utánuk maradt fényképekből. Bartók gyűjtötte magát, és egyébként is odafigyelt, hogy a képeken lehetőleg ne látszódjék mindkét füle, mert akkor kiderül, hogy volt azért egy kis szépséghiba, Kodály meg mindig oldalra fordult vagy lesütötte a szenét, ha volt a közelben egy kamera - ő meg szemtengely-ferdüléstől szenvedett, közönségesen mondva: kancsal volt. 

Fura módon volt egy híres muzsikus a nagyvilágban, akinek hasonló, súlyos szépséghibája volt: a jazz trombitás Chet Bakernek hiányzott az egyik metszőfoga. Sokáig nem csináltatta meg, mert félt, hogy megváltozik tőle a fúvási képessége, viszont a fényképeken szinte kivétel nélkül csukott szájjal látható. Mintha kifejlesztett volna magában egy képességet, hogy tudja, mikor fényképezik, és abban a pillanatban lehajtotta a fejét vagy becsukta a száját, hogy az utókor ne fogatlanul gondoljon rá.

Csak azért mesélem ezt az egészet, mert hogy vannak ezek a küldetéses emberek, akik egyszerűen tudják, hogy az utókor foglalkozni fog velük, és nem csak a műveikkel akarják befolyásolni a világot, de az arcképüket is manipulálják. Gyakorlatilag folyamatosan viselkedniük kellett, amikor kiléptek az utcára, emberek közé mentek. Csukott szájjal éltek vagy lehajtott fejjel jártak, az egész életet alárendelték az utókornak. 

Remélhetőleg a végén azt mondták: megérte. 

Van az a csodálatos vicc, amikor a csavargó fekszik a nápolyi öbölnél a napon, keze a feje alatt, élvezi a fényt és a meleget. Odamegy hozzá egy ember, és azt mondja neki, hogy engedheti meg magának, hogy életerős, fiatal ember létére egész nap csak heverjen. Hát mit csináljak? Kérjen kölcsön egy csónakot, menjen ki a vízre halászni. Adja el a fogást, és ha tíz alkalommal ezt megteszi, már vehet magának egy csónakot. És? A csónakkal annyi halat foghat, hogy aztán vehet egy hajót, és ha szerencséje van, az egy hajóból hamarosan kettő lesz, a kettőből tíz, egy egész halászflotta. És? Hogyhogy és? Ha van egy halászflottája, akkor már más dolga sem lesz, mint álló nap feküdni a napon. 

De hát így is azt csinálom. 

Többé-kevésbé én is ezt csinálom. Csak közben arra gondolok, hogy miből fogok így eljutni Nápolyba?