Olvasom a Porgy és Besst, 1965-ös megjelenés, Déri György fordítása, és rájövök, hogy valamikor tudtam, de elfelejtettem: a porgy maga is halat jelent, eszik is a történet szereplői. Az internetes szótár tengeri keszegre tippeli, de jelzi, hogy csak tipp. Így járnak ezek a halak a tenger nélküli országban, még nevük sincs, az ember leginkább átveszi az adott ország nyelvét, ahol épp (vagy először) ilyesmit kért, branzino meg orata, és voltaképpen nem is tudja, mi a különbség a languszta és a homár között. 

De nem ez a mai panasz, hanem hogy a Porgy és Bess igazán jó könyv, kisregény, olvasható, érdekes, Eredetileg Porgy volt a címe, de nyilván az opera miatt ide már ezzel a címmel érkezett. Nem tudom, van-e valami közhiedelem Dubose Heywarddal kapcsolatban, mindenesetre nem afro-amerikai, anyai ágon ültetvényesek voltak, biztosan nem véletlen, hogy a Porgyban is szerepelnek rendes fehér emberek, akik szívükön viselik embertársaik sorsát.    

Nem is ez most az érdekes, csak eszembe jutott, milyen sok olyan irodalmi mű van, amely többé-kevésbé elhalálozott az évek során, pedig amikor  opera lett belőle, éppen a nagy prózai hírük miatt lettek librettóvá. La vie de bohéme, az Hernani, A király mulat - ezeket senkinek nem jut eszébe mostanában kiadni vagy színre vinni zene nélkül. A Don Carlos határeset, láttam, ha jól emlékszem Szinetár rendezésében. Shakespeare az egyetlen, aki biztosan ellenáll, még az Otellóra (vagy Othellóra) sem mondják, hogy láttam már az operában, az elég volt. Tanulság nincs nagyon, csak hogy fölösleges volt Molnár Ferenc félelme, a Liliom nem azért nincs a világ színházaiban műsoron, mert Puccini operát írt belőle. Meg nem azért nincs, mert Rodgers és Hammerstein musicalt írt belőle. Mentőkötél a zene a feledés elől, és néha még olyanok is megkapaszkodnak benne, mint Antonio Gárcia Gutiérrez. Egyik hóna alatt az El trovador, másik alatt Simone Boccanegra.  

Kiegészítés: További vizsgálódások után arra jutottam, hogy a porgy mégsem keszeg, hanem a tengeri aranydurbincs, olasz nevén orata. A fejét meg tudom mutatni.

Koppány Zsolt hívott föl tegnap, hogy új könyve jelent meg, és Kocsis Zoltánról. Aztán fölhívott még egyszer, hogy mit gondolok, olyan nagy bűn lenne, ha utcát neveznének el Kocsisról? Mondtam neki, hogy ezt várjuk, sokan várjuk, az emléktáblát a Zeneakadémia falán, és az utcát, de melyik utcát. Ő a Hegedű utcát javasolta, közel van a Zeneakadémiához, és a név viszonylag friss, és többé-kevésbé értelmetlen, nyugodtan meg lehet változtatni, de a polgármester azonnal nemet mondott. 

Akkor? Logikus volna a Bazsalikom utca átnevezése, ott áll a ház, de az mégis messze van a központtól, mondjuk így: nem elég. Hegedű utca továbbra is meggondolandó, nekem még a Szófia utca jutott eszembe, az sem túlságosan kifejező, és az utca egyik felét, a Zeneakadémia oldalában lévő részét már átnevezték Dohnányi Ernővé. A másik lehetőség talán a Paulay Ede utca Nagymező feletti része volna, az úgysem kötődik szervesen az utca többi részéhez, és egyébként is előadóművész nevét viseli, talán Paulay is megbocsátja, marad így is elég hosszú szakasz számára. 

Tudom, másokkal tolnának ki, mindig van, akinek át kell az utcanévváltozás miatt íratnia a lakcímkártyáját, de hálásnak kell lennie a nemzetnek, meg gondolnia az utókorra, azokra, akik száz év múlva élnek, és semmi közvetlen Kocsis-élményük nem lesz. Ahogy mi sem foglalkozunk sokat Jászai Marival vagy Hegedűs Gyulával, de ha arra visz az út, legalább valami eszünkbe jut róluk. Leginkább a nevük.  

Évekkel, talán évtizedekkel ezelőtt csöndesen szenderegtem a Zeneakadémián, miközben Gounod Mors et vita című oratóriumát játszották. Csodás ötlet, mert tényleg ott kezdődik, ahol a legtöbb történet végződik, valahogy a túlvilági életet szerette volna bemutatni a mű, de csöppet sem hozta meg az ember kedvét a halálhoz. Legfejebb azzal a határozott tanulsággal járt, hogy a híres komponisták közül mégis Gounod a legtehetségtelenebb. 

És a Faust. Hát arra nincs magyarázat, az valahogy kicsusszant, nem lehet érteni, miért fért a második felvonásba a francia operaslágerek fele, de összességében azért nem a nagy mű megértésén alapul, nem mélyíti a hallgató Goethéhez való viszonyát. A Faust ugyanaz, mint a Rómeó és Júlia, a darab félreértése, de a Faustban több a nagy vagy legalábbis rögzülő ária és együttes, kevesebb a nevetségesség meg az umcacca. 

Csak azért mondom, mert meglehetősen jól fejlett előítéletekkel kezdtem el hallgatni Gounod most megjelent zongoraműveit: ugyan mit is mondhatna ez a szakállmatyi, ha nem segíti a szöveg sem, nem kacag a sátán, nem huhognak a kárhozott lelkek. 

Aztán elég nagy a koppanás, mert hiába nem ezért nem szeretjük, a égén ezért akár szerethetjük is. Korrekt módon megírt, szép kis zongoradarabok, választékosan játssza el Roberto Prosseda. Egy ideig csak a szalonhangulatot érzékeli az ember, de aztán jön hat prelúdium és fúga, amivel meg is lehetne etetni az embereket, hogy talán tényleg ismeretlen Bach-művek. Persze, Bach valamiért akkor is fölzaklatja az embert, ha látszólag csak elmemutatvány a fúga, Gounod-nak ez nem megy, de ha nem tudom, hogy Gounod, akkor se? Akárhogy is van, tanulságnak elég szilárd az, hogy még ahhoz is megdöbbentő fáradság és tudás szükséges, hogy rossz zeneszerző legyen valakiből. 

Nem hiszem el. Tényleg ez az első élmény, ahogy Sandra Bullockra nézek az Ocean's 8-ben. Ő is megoperáltatta az arcát. De hát neki nem szabad. Nem volna szabad. Azzal játszik, és ő tényleg sokat játszik vele, elhúzza a száját, grimaszol, finoman jelzi a kívülállását vagy a különlegességét. Most meg nem jelez semmit. A szája nem mozdul, csak a körülötte lévő izmok görcsölnek egyet, az arca meg neki is az az oroszlánfej, mint Sütő Enikőnek, vagy Ashley Juddnak. 

Megszakad a szívem. Tudom, hogy mi kényszerítjük rá őket, hogy ha nem plasztikáztat, akkor meg azt mondjuk, hogy hú, de megöregedett, mintha nem öregedtünk volna meg nála sokkal jobban, de ez tényleg olyan, mintha egy sprinter arra a rugalmas műlábra cseréltetné a sajátját, mert az jobban viszi a célvonal felé. 

Hogy szörnyű, az még rendben van, de attól félek, hogy nemsokára kötelezővé válik, hogy nem egyszerűen a színésznők és örökösnők kötelező elfoglaltsága lesz az arcfeltöltés, de olyasmi lesz, mint a lábszőrtelenítés, nem lehet majd emberek közé menni emberi arccal, mert elhanyagoltságnak számít. Minden arc egyformává válik. Nézik majd egymást a világ szerencsései, beszélgetnek, és tíz perc múlva megkérdezik: te ki vagy?   

Olyasmit csinálok, amit soha nem gondoltam volna magamról: egy könyvet olvasok, amelynek Bill Clinton a szerzője. És még élvezem is. 

Nem a világ nyolcadik csodája, de nagy szakértelemmel összerakott politikai izgalom. A nagy szakértelem feltehetően nem Clintontól jön, hanem James Pattersontól, aki rengeteg ilyesmit írt már az elmúlt évtizedekben, el is adták a könyveit milliószámra, nem is csoda. Az elnök eltűntet olvasva igazából azt nem lehet tudni, mi jön Clintontól, csak a neve, vagy a helyismeret, ő tudja, hol a konyha meg a vécé a Fehér Házban, hogy milyen tapéta van a különböző szobákban, csupa olyasmi, amit ellenőrizni nehéz, és nincs is nagy jelentősége, mégis kellemesen beavatottá teszi az embert. Ő tudja, vajon tényleg tartanak-e egy bizottsági meghallgatás előtt főpróbát az elnöknek, amikor még fölizgathatja magát a kérdéseken, és borogathatja a mikrofonokat. 

Azt talán ő sem tudja, hogy van-e bérgyilkosnő, akit Bachnak hívnak, és ha nem embereket öl, akkor a szólóhegedűre írt szonátákat és partitákat hallgatja. Én azt remélem, nincs ilyen, mert kicsit tovább bizonytalanítana a művészet értelmét illetően. Nem tudja, de csodálatosan bízik benne, hogy az USA elnöke alapjában véve és még azon túl is jó ember, nagy szívvel, családszeretettel. Ámbár lehet, hogy erről már van némi fogalma, és nem a való érdekli, hanem annak égi mása. Ha a valóság nem elég szép, legalább írok valami szebbet. Ez is lehet ok az írásra. 

Van a New York Timesban egy rovat a nekrológoknál, amolyan pótlás-rovat azoknak, akik nem kaptak a haláluk idején megfelelő méltatást a lapban. Az egyik legfrissebb cikk Amrita Sher-Gilről szól, ők is meglátják benne azt, amit látni lehet, hogy Sher-Gilből egy második Frida Kahlót lehetne csinálni. És ki csinálná, ha nem mi, magyarok, akik erősen érintve vagyunk az Amrita-történetben, hiszen az anyja Gottesmann Marie Antoinette volt, a nagybátyja Baktay Ervin, a férje Egán Viktor. Évekig lakott itt a Szilágyi Dezső téren, de ment, mint a csodaszarvasnővé vált leány, Párizsba, Indiába, új festészetet teremteni. Látom, hogy vannak, akik végzik a munkát, hogy megjelent róla itt is könyv, hogy közzéteszik, ő a legdrágább képet festő magyar, de Amrita Sher-Gil úgy pattan le a magyar közkultúráról, hogy csak úgy nyekken.  

Eszembe jut, hogy úgy harminc évvel ezelőtt senki nem tudta, ki Frida Kahlo, aztán a legegyszerűbb módszerekkel megismertették a világgal, Madonna is Kahlo-képeket gyűjt mondták, megtalálták benne mindazt, ami köznapi szinten is érdekes, és népszerűvé teheti őt, aztán elkészült a film is. Ami azt illeti: olyan Amrita-filmet lehetett volna vagy lehetne forgatni, hogy csak úgy nyekken, minden benne lehetne, ami most divat, női sors, azonos neműek iránti vágy, huszonnyolc évesen befejezett életmű, (feltehetően) magzatelhajtás miatti korai halál. Tíz (húsz) éve Gryllus Dorka lett volna a főszereplő, végre egyszer nem laza erkölcsű nőszemélyt játszott volna. Ehelyett most ő is Frida Kahlót alakít a színpadon. Mondhatni: őrület. 

Hogy kellően populista legyen a végkicsengés: viszont elkészül majd A miniszter másodszor is félrelép. Nem azt mondom, hogy ne készüljön, nekem mindegy, az első részt sem láttam, de mégis, mégis, mégis. 

Megint vettem egy Moleskine füzetet, nem tudom hányadik ezekből a kicsit túlárazott, gumipertlivel átfogott, hátul kis zsebbel bíró kis (vagy nagy) füzetekből. Már nem is fekete, ahogy a neve (vakondbőr plusz egy e betű) sejteti, de haladni kell a korral. Nem nekem, nekik. 

Új Moleskine, de benne a régi kis papír, hogy ez volt Picasso, van Gogh, Hemingway és Chatwin kedvenc füzete. Rendben is van, ezért veszem, hátha valahogy én is Picassóvá, Gauguinné vagy Chatwinné változom. Na de ki az a Chatwin? Fogalmam sincs, miért nem néztem meg korábban, és lehet, hogy másnak ez annyira egyértelmű, mint ha az volna a kis papíron, hogy Maugham kedvenc füzete. Egyébként ismerték is egymást, a vén Maugham és az ifjú Chatwin, meg van hasonlóság is köztük, ez az utazási, világlátási, élménymegírási mánia. Az eredmény Maughamnál mindig irodalom, legfeljebb azon vitatkoznak, mennyire irodalom, Bruce Chatwin azonban kissé beleszorult az utazási irodalom skatulyába. Sok ideje nem is volt arra, hogy kimásszon belőle, az első könyve, a Patagónia 1977-ben jelent meg, és utána már csak szűk tizenkét írói év maradt. Chatwin volt az egyik első híres angol AIDS áldozat. Írósága előtt a Sunday Times riportere volt, annak előtte (tizennyolc éves korától) a Sotheby's antik és impresszionista művészetért felelős részlegén dolgozott, állítólag fantasztikus érzékkel és szimattal, ami az értékeket és hamisítványokat illeti.  

Hét könyvet írt, tavaly ünnepelték a Patagónia megjelenésének negyvenedik évfordulóját, és az olvas-e még valaki Bruce Chatwint kérdésre örömmel válaszolták, hogy mind a hét könyv beszerezhető az angol könyvesboltokban. Beválasztották az 1945 után alkotó 50 legjelentősebb angol író közé, igaz, csak negyvenvalahányadiknak, de elég nagy a konkurencia. A Moleskine azért említi őt olyan hangsúlyosan, mert a füzetre a nevet ő maga találta ki (nem kereskedelmi céllal), másrészt meg nyilván erre való leginkább maga a füzet, hurcolni, beleírni, hazavinni, összegyűjteni, elfelejteni. Picasso és Hemingway nyilván csak vendégművész ebben a kérdésben, eleve mindig gyanakodtam, hogy az a gumipertli, ami összefogja a füzetet, az nem lehetett a húszas években is meg, nem beszélve arról, hogy pár év alatt ki is lazul, csak lötyög a borítón. Egyébként csak 1997-ben alapították a céget, addigra Chatwin sem élt. 

Most versenyeznek, melyik bírja tovább a digitális jegyzetek korában. Homokban mindenesetre jobb a papír a telefonnál. 

Hogy mozogjon egy kicsit a kezem, megpróbálom lefordítani a Sound of Silence-t, A Csend hangját, énekelhetően, ami csak látszólag gúzsba kötve táncika, hiszen folyton lehet arra hivatkozni,hogy "nem ez a fontos", ha rossz a szó, a rím, a sor, akkor jön a de legalább énekelhető, ha sánta a ritmus, akkor "de legalább pontos". Nem mintha tudni lehetne, mennyire fontos az a pontos. Az ifjú Paul Simon nyilván nagyon költőnek gondolta magát, most talán inkább érzi magát dalszerzőnek, az a ritkább jó tulajdonság, szép tehetség. Mert mindent ő csinált, ezt akkor a kortársaknak nehéz volt tudomásul venni, van egy csúnya kis bütyökember meg egy vézna, magas és csinos. Világos, hogy bütyökben van több zeneiség, benne van a nagyobb szereplési vágy, de akkor vézna nyilván a visszahúzódó szövegíró, szőke lovagocska. Csak egyáltalán nincs így. Bütyök írta a zenét és a szöveget, vézna meg csak énekelt és megtestesítette az álmokat - ez volt a Simon és Garfunkel. 

Hogy az egész még zavarosabb legyen, Paul Simon hiába írt egyedül is szuper dalokat, a Call Me Alt vagy a Me And Juliót,  ezek valahogy mégsem annyira jók, mégsem piszkálják annyira a lelket, mint a Boxer vagy a Homeward Bound, vagy még másik tíz. Mintha Garfunkel mégsem csak énekelt volna, de talán katalizálta is a számokat, segített nekik világra jönni. 

Vagy a világ volt nagyon más. Mondjuk, hogy épp fiatal, lelkes és lelkesedni bíró. Ami megint képtelenség, mikor volna a világ fiatal, ha nem most, amikor tizennégy évesen már kicsit öregnek érzik magukat a gyerekek, és mindenki azon vacakol, azon dolgozik, arra költ, hogyan őrizhetné meg kamasz körvonalait és arcvonásait, de talán túl sokat mégsem kell magyarázni: a lelkekről beszélek. Hogy akkor egy dal olyan sokat tudott jelenteni. Ma egy dallal jó esetben sokat lehet keresni. 

Valahogy ezt kellene még belepasszírozni a szöveg fordításába, ami nem csak azért nehézkes, mert mintha a szerző maga sem tudná, mit akar mondani, és nem is csak azért, mert azt a nyavalyás utolsó sort a verszakok végén mindenki ismeri, és magyarul nem lehet legalább hasonlót találni, minden leesik, ha ahelyett van, hogy "the sound of silence". A legidegesítőbb, hogy mintha közel volna a megoldás, sound és csend annyira szépen illik össze, még ha épp a szókapcsolat másik felét jelentik is. Vannak szavak, amelyeket jó volna a helyükön tartani, például a "hello"-t a legelején, ha nem sikerül, akkor sincs baj, de mégis jó volna. 

Hát faragom, farigcsálom, készül a fogpiszkáló, de még azt is elrontom, az a sejtésem. 

Furcsa módon tegnapra esett a születésnapja két muzsikusnak is, akiknek együtt kellett volna talán dolgozni, és mostanra hirtelen a lövészárok két oldalán találják magukat. James Levine ügye többé-kevésbé közismert, ifjak molesztálásával is töltötte feltehetően a szabad idejét, mindenesetre annyira kevés kételyt érzett a környezete, amikor az ügy kipattant, hogy gyorsan röpítették az anyaszínházából,a Metropolitan Operából, egymás után mondták le a felkéréseit, de még a könyvét sem adja ki az, akivel leszerződött. Pedig ha én szivarozó kapitalista volnék, most több lehetőséget látnék egy Levine-emlékiratokban, mint öt évvel ezelőtt. Öt évvel ezelőtt volt hetven, most hetvenöt, mire nyolcvan lesz, éppenséggel tisztázhatná is magát. 

Sylvia McNair talán kevésbé ismert, nem emlékszem, hogy járt volna nálunk, csak a hangja. Az sokszorosan is, hamar meglátták benne a lehetőséget, csinos is, gyönyörű, könnyű és jellegzetes az orgánum, rengeteg lemezen énekelt kisebb, nagyobb és még nagyobb szerepeket, Purcelltől a 20. századig. Pályája vége felé musicalt is vállalt, azt sem rosszul, de ha választani kell, nekem Mozart és Purcell a hangjával legkönnyebben társítható: amit Harnoncourttal a Fairy Queenben énekel... A Now the night is chased away, ahogy egy emelkedő dallamvonallal jeleníti meg (persze először Purcellnek köszönhetően) a fölkelő napot, ahogy tényleg szinte kivilágosodik a világ a mondat végére, az igazi, nagy zenei vagy talán természeti élmény. 

A karrierjére nem is panaszkodhat, az élete már keményebb volt, de tizenkét éve már, hogy mellrákot diagnosztizáltak nála, remélhetőleg ennyi idő után valóban gyógyultnak mondható. 

Nem is a karrierjére panaszkodott, hanem Charles Dutoit-ra, aki szexuálisan zaklatta még huszonéves korában, próba után vagy előtt, nyilván nem alatt. Ő talán a legnagyobb név, aki áldozatként megszólalt a klasszikus zenei molesztálók ügyében. Dutoit kicsit ímmel-ámmal, de mindent tagadott, ha jól tudom, per nincs, de fellépések sincsenek, számára vége a zenészéletnek. Viszont az ő születésnapja csak októberben lesz. 

Tudom, mire a történetben idáig jutunk, túl vagyunk mindenen. Majdnem minden nagy kísértésen. Kalüpszó már mögöttünk, Nauszikaá előttünk. Mire Odüsszeusz a vízbefutó, lejtős partrészt keresi, pucéron, letépve magáról a ruhát, ami csak a vízbe húzná, elengedve a deszkát, amitől csak össze-vissza hányódna, mellére kötve Ínó fátylát, ami viszont fenn tartja, és megvédi a végleges elmerüléstől, már döntött. Már hiába könyörgött neki a konyhában danolászó nimfa, ő menni akart. 

Csak valahogy mégsem érti az ember. Kalüpszó kibrusztolta volna neki a halhatatlanságot és az örök fiatalságot. Hiába. Egész nap bámulhatná a tengert, de nem akarja. Vagyis bámulta ő egész nap, de csak a könnyeit potyogtatta bele. Lehet mondani, hogy mert nem tetszett már a nimfa, de ő is azt mondja, hogy a jóeszű Pénelopé kisebb is nála és gyarlóbb szépségű is. Mégis menni akart, csak mintha ő sem tudná, pontosan miért, hiszen majd megérkezik, de azért, hogy idővel újrainduljon,  mint akiben van valami belső program, menni - hazaérkezni - menni, megtalálni azokat, akik annyira nem ismerik a tengert, hogy magszóró lapátnak nézik a hátán hordott evezőket. Akkor majd földbe szúrhatja a fákat, és végleg hazamehet meghalni. 

Nem lett volna mégis jobb ottmaradni az isteni úrnővel, aki áhította urául? 

Csak kérdem. Költőileg, mert tudom, hogy nem, csak nem tudom, miért nem. Talán azért, mert így nincs vége a történetnek, így lehet tudni, hogy még újra kell indulni, csak azt nem írta meg már senki. Legalábbis érdemben nem. Lehet, hogy ez az irodalmon belüli halhatatlanság: meg nem írt kalandok hősének lenni.