Nem félnek a farkastól

Nem félnek a farkastól

pa050008_2.JPG

Nem tudom, rendezői ötlet-e vagy szerzői utasítás, hogy a Love, love, love első felvonásának második képében a Nem félünk a farkastólt idézik a Belvárosi Színházban - de nem jó ötlet. Máshová teszi a darabot, mint ahol lennie kellene, olyan társaságba, ahol nem állja meg a helyét, és valahogy széjjelrobbantja az amúgy is lazán illeszkedő képeket. Három jelenetből áll a darab, három korszak egy házaspár és megfelelő rokonaik életéből. Elindulnak, megismerkednek, 1967. Beatlest hallgatnának vagy Creamet, szeretnek és kívánnak. Aztán öregszenek, lehetetlen hülyékké válnak, isznak, főleg az asszony. Szünet után nyugdíjba vonulnak és nem segítenek a gyerekeknek, de marad azért valami jó bennük: szeretnek és kívánnak. 

Pont olyan kevés és lapos Mike Bartlett műve, amilyennek elmondtam, és nagyon nem is dobják föl szellemes párbeszédek. Kevés benne az eredeti meglátás, sablonosak a figurák, a férfi nem figyel, a nő iszik, úgy megy el az életük, ahogy a mi életünkből is elmegy bő két óra, miközben nézzük őket. Talán a végére jön valami eredeti meglátás, hogy ezek a hatvanas években indultak önzők lettek, és jobban élnek, mint a mai fiatalok, akik szoba-konyhában küszködnek, és nem vállalhatnak gyereket. Londonban. Sajnáljuk, sajnáljuk, de mi még ott tartunk, hogy Londonba megyünk vécét pucolni, hátha közelebb kerülünk a pesti szoba-konyhához. Valaki közben odafigyelhetne, mi történik a színen, és hogy Schruff Milán ne látszódjék 2017-ben fiatalabbnak és dúsabb hajúnak, mint húsz évvel korábban, de nem hiszem, hogy ezen múlna a nézői boldogság. Másik darabot kellene látnunk, másik rendezésben. Vagy másik életet élnünk.  

Sólyom János

Sólyom János

solyom.jpeg

Meghalt Sólyom János, Pesten született, 1956-ban Svédországba menekült zongoraművész. Amennyire az ember a svéd zenei hétköznapokat figyelni tudja: Sólyom János az új hazában meglehetősen ismert zenésszé lett, tévésorozata is volt. Két fontos lemezen játszik. Az egyik egy Muszorgszkij-album, A halál dalai és táncai mellett az Egy kiállítás képei van rajta. Az ember néha úgy érzi magát a hallgatása közben, mintha eloltották volna a villanyt a kiállítóteremben, mintha a vaksötétben szólna egyetlen zongora. Mintha nem a képeket kellene fölidézni, csak a zongorista magányosságát, világba küldött hangjait, odaér-e, ahol az ilyesmi érdekli az értelemmel bíró lényeket. Talán odaér. A másik albumon Birgit Nilssont kíséri, Richard Strauss- és Sibelius-dalokat játszanak. Mindkettő BIS kiadvány. 

birgitjanos.jpg

Személyes emlékeknek nem vagyok éppen bővében. A nyolcvanas évek elején (ha jól emlékszem), Pestre jött koncertezni. Alig várta, hogy végre úgy írják a nevét, ahogy gyermekként megszokta, elöl a vezeték-, utána a keresztnév. Körülbelül a körútig jutott a repülőtérről érkező taxi, amikor meglátta a plakátot: JÁNOS SÓLYOM. Mert az Országos Filharmónia természetesen úgy írta ki, ahogy a legérdekesebb lehetett, külföldre szakadt hazánkfia, majdnem a mennyből, eljött hozzátok. Úgyhogy most, vezeklésül, ha nem is ezerszer, de háromszor legyen leírva a neve helyesen: Sólyom János, Sólyom János, Sólyom János.  

Naplopók és burzsoák

Naplopók és burzsoák

pa030001.JPG

Emlékszem még, amikor először jártam a Belvederében. Zöld gyep és fehér utak, derűs, nyári reggel, és arra gondoltam, mennyire klassz lehet, ha az ember azt mondja: ez mind az enyém. A sajátomban sétálok, hogy megjöjjön a reggelihez az étvágyam, és közben gondolkodjam a múlton és jövőn. De ez csak körülbelül fél percig tartott, és jött a demokratikus józanság: igaz, hogy most többen vagyunk, de ez talán még jobb. Elférünk egymás mellett a parkban, és senki nem akadályozza, hogy mindannyian sétáljunk meg merengjünk a múltak ütemén. 

Most pont ez az érzés ért utol, most is bécsi alakban, a filharmonikusokkal. Hogy ma este megtöltjük az egész Müpát, ezer Eszterházy herceg, vagy legalábbis az ő vendégei vagyunk, és Haydnt hallgatunk. Cél és mindenféle szándék nélkül, egyszerűen csak azért, mert jó. 

Annyira, persze, nem jó, ezt a Honeck urat, ha én volnék a munkaadója, azonnal utasítanám, hogy hagyja abba a hegedűje kínzását, és ne is áltassa a népeket, hogy tényleg Stradivarit tart a kezében, mert az ember hajlamos azt képzelni, hogy a Stradivarira csak rá kell nézni, és máris csodás, csengő-bongó, zengő-zongó hangok jönnek ki belőle. Azt sem hiszem el neki, hogy koncertmester a Bécsi Filharmonikusoknál, hiába ül ott, az első széken a hangverseny második részében. Biztosan van egy kevésbé tehetséges ikertestvére, az a trükk. A csellista Nagy Róbertnek csak annyit mondanék, nyugodjon meg, nem bírái előtt áll. Az oboistának nem mondanék semmit, a fagottos Sophie Dartigalongue-nak viszont azonnal küldenék száz aranyat, zsebbe, számla nélkül. Kézcsókkal. 

Haydn B-dúr sinfonia concertantéját játszották.

A hársfák alatt

A hársfák alatt

linden.jpg

Ma este megnyit a Staatsoper unter den Linden, a berlini opera, vagyis az egyik, a legrégibb, a legfontosabb. Máris csodákat mesélnek az akusztikáról,  de a nyitóest egyébként is érdekes, nem Mozart, nem Beethoven a műsor, még csak nem is Wagner, hanem Schumann. Jelenetek Goethe Faustjából. Nálunk szinte ismeretlen mű, náluk meg ünnepi alkalom. Daniel Barenboim vezényel, és a szereposztásban ott lesz Orendt Gyula is.

Na igen, a németek, a szigor, pontosság, a hideg, mondhatni poroszos épület, meg ami ezzel jár, hogy itt aztán fegyelem van, pénzügyi meg határidő kérdésében egyaránt, meg minden egyéb vonalon. Közben meg olyan a történet, mintha nálunk játszódna. A megnyitásra éveket kellett várni az előre megadott naphoz képest, a költségek épp a duplájára emelkedtek közben. A próbák úgy zajlottak, hogy közben kopácsoltak meg festegettek, de végül így sem lettek készen, az első két hónapban a színház gyakorlatilag zárva lesz, hogy decemberre tényleg nyithassanak, és indulhasson a napi rutin. Ez a hely szelleme, mondják vállvonogatva, a megnyitáskor, kétszázhetvenöt éve ugyanez történt, kinyitottak és becsuktak. A színházi linkség találkozik itt a hétköznapi precizitással, és megnyugodhatunk: a színház az erősebb. A linkség.  

Jászberény Jeruzsálemtől

Jászberény Jeruzsálemtől

jaszber.jpgNem olyan nagy ügy, de próbálom, próbálom megérteni a Libri-díj esetében a zsűri választását, és nem megy. Jászberényi Sándor könyve pont az, amire az ember reflexből azt mondaná, hogy ez nem irodalom. Nem a szavakkal meg a mondatokkal dolgozik, nem a megformáltság az erénye. Amikor azt mondják rá, hogy Hemingway, akkor az az érzésem, csak azt árulják el, hogy Hemingway-t is félreértik, ha erre a férfiaskodásra meg izomfeszegetésre gondolnak. A szókincs, te jó ég. Ilyen fordulatok, hogy "kérdezte Éva ragyogó tekintettel". Talán az olvasókönyvemben volt hasonló, ált. isk. 3. oszt. Olyan megfigyelések, hogy a karácsony ma már inkább a fogyasztás ünnepe, semmint a születésé. Meg annak a büszke tudata és használata, hogy magyarul a baszik ige mindenféle igekötővel értelmes, sőt, új meg új értelemmel bíró szóvá válik. Meg ez a folyamatos keménykedés, hogy azért az összeégett gyermekholttest csúnya látvány. Borzadj, olvasó, és ne bírd ki, majd én kibírom helyetted. Nem szeretem. 

Nem szeretem, de olvasom. Lehet, hogy ezt értékelte benne a zsűri is, hogy valami van benne. A fáradság, hogy oda kell menni, ahol lőnek, ahol az élet zajlik, vagy a halál sompolyog. Esetleg fordítva, már ami a zajlást és sompolygást illeti. Nem irodalom, de könyv. Ha ezt értékelték benne, azt sem értem, de legalább tudom követni a gondolatmenetet. 

Rubint Lisa

Rubint Lisa

monna_vanna.jpg

Ez olyan szenzáció, ami nem szenzáció, de nem érzem, hogy baj volna vele: nőnek föl az újabb és újabb generációk, és nem baj, ha újra és újra rácsodálkoznak a reneszánsz művészetre. Ha így kell nekik kedvet csinálni hozzá, akkor így.

A hír úgy szól tehát, hogy Leonardo a Mona Lisához egy meztelen vázlatot is készített. Megtalálták ezt a vázlatot, mondják, bár nagyon azért nem kellett keresni, Chantillyban van, a Musée Condéban, ami enélkül is elég jól felszerelt intézmény, többek között Piero di Cosimo meg Raffaello lóg a falon, a tárlókban  meg a Limbourg fivérek által készített hóráskönyv lapjai láthatóak. De hát nem is a művészet a szenzáció. És bocsánat, egy pillanatra meg kell állni. Nádasdy Kálmán mondta, hogy az egy közkeletű félreértés, hogy az emberek szeretik a zenét. Az emberek nem szeretik a zenét, de meg lehet szerettetni velük. Ugyanez érvényes a képzőművészetre is: az emberek nem szeretik, de meg lehet szerettetni velük. Például így, ahogy most a franciák próbálják, hogy tessék, Leonardo titokban lefestette a modelljét meztelenül is. Valami lehetett közöttük. 

Igazság szerint a szakemberek csak azt mondták, hogy a rajz bizonyos részeit nagy valószínűséggel Leonardo készítette, a kéztartás pedig egyértelműen a Mona Lisáé. Egyébként óvatosságra intenek, hiszen más részeket viszont jobb kézzel vonalkáztak, és bár Leonardo kétkezes volt, rajzolni a ballal szokott. 

Közben arról nem beszélnek, ami számomra elég egyértelmű: a kép modellje férfi. Melle van, de egy kicsit olyan szilikonizált jellegű, viszont a karja nagyon is valóságos. Az alkar eleve hozzávetőlegesen ugyanolyan vastag, mint a felkar, de a felkaron is egész komoly bicepsz látható, Rubint Réka is elismerően csettintene, gépek, súlyzók és táplálkozási tanácsok nélkül ez bizony elég szép teljesítmény. Férfitől. Nőtől a 15.-16. század környékén elképzelhetetlen. 

Nincs abban semmi különös, ha egy reneszánsz festő nőkhöz is férfi modellt használ, mutatok egy másik, viszonylag híreset. 

libica.jpg

Ez Michelangelo, a líbiai szibillához készített háttanulmány, és látszik, hogy egy kis lágyítással, szempilla hosszabbítással lesz a férfi fejből női. 

Ami Leonardo esetében igazán nyugtalanító marad, az az arc. Az összeszaladó szemek, a nemének eldönthetetlensége, kétneműsége vagy angyalisága, ördögisége. Ugyanaz a típus, amiből az Utolsó vacsorán Szent János lett, és amit Dan Brown olyan bölcsen magyarázott arra a Da Vinci-kódban, hogy Mária Magdolna is jelen volt az eseményen, hiszen egy ezerötszáz évvel későbbi festményen is rajta van. Ugyanaz a modell, aki egy másik kartonon, a National Galleryben Szent Anna. Ugyanúgy végigszalad tőle a hideg a hátamon, mintha nem is emberi arcot látnék. Hogy az arc eredetije lehet-e Salai, Leonardo tolvaj és gazember szolga-szerelméé, vagy valóban nő, esetleg saját találmány, az már tényleg érdekes kérdés, csak már szenzációt nem lehet belőle fabrikálni.

   

Elefánt és obeliszk

Elefánt és obeliszk

eleph.jpg

Van ez a helyes kis elefánt Rómában, a Santa Maria sopra Minerva templom előtt. (A képen le van törve szegénynek az agyara, az emberek barmok.) Gian Lorenzo Bernini az alkotó, bár hogy ez pontosan mit jelent, azt nem lehet tisztázni. Az obeliszk egyiptomi, az ötlet eredetileg Barberini bíborostól származik, hogy a palota elé kellene egy elefánt, a hátán egy obeliszkkel. Abból nem lett semmi, de Bernini azért elkészítette a rajzokat, aztán újra elővette azokat, amikor VII. Sándor pápa akart méltón elhelyezni egy akkor talált oszlopot. Hogy aztán valóban Bernini faragta volna az állatot, az erősen kétséges, nyilván rábízta egy ügyesebb kezű tanítványra, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmit farigcsáljon. Így is az az első reakciója az embernek, hogy na, Bernini biztosan nem látott igazi elefántot, ha ekkora ormányt képzelt hozzá. De amúgy az elefánt tényleg helyeske, oldalról némi méltóságot sugároz, de szemből mintha röhögne az embereken, a világon. Vagy csak úgy jó kedve van. 

Nem is ez a különös, hanem hogy Catania főterén egy elég hasonló elefánt fogadja a gyanútlan turistát. 

dscf5118.JPG

Egyszerre öregebb és fiatalabb, mint Berninié. Az oszlop egyiptomi itt is, de az elefánt már megvolt a római időkben, csak akkor még a cirkuszban állt. Mondják, hogy nem kifejezetten római jellegű a faragás, ami igaz is, hanem azért helyi elefánt lesz, bazaltból faragták, márpedig Cataniában ami csak lehet, bazaltból van, közel az Etna, ez a legkézenfekvőbb kőmegoldás. Hogy a két dolgot, a fehéres oszlopot és a szürke elefántot  össze lehet hozni, az 1736-ben jutott eszébe egy építésznek, Giovanni Battista Vaccarininek. Az elefántot egyébként Liotrunak hívják, ami a Helidorosz szicíliai torzulása, mert ez a Helidorosz nevű mágus a 8. században azt állította, hogy varázslattal rá tudja venni az elefántot, hogy arrébb sétáljon. Szerencsére nem sikerült neki. Vagy legalábbis nem ment messzire az állat. 

Bekarcolt nevek

Bekarcolt nevek

dscf5040.JPG

A szerelem elmúlik. Inkább csak kérdezem, mint mondom. Mindenesetre a párok azelőtt kőbe, fába vésték a nevüket, és mindig azt hittem, hogy ezzel akarják érzelmeik emberi léptékkel mérve örök voltát kifejezni. Aztán jöttek a lakatok, rácsokhoz, hidak korlátjához láncolták magukat, a boldogságukat, de a hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, legalábbis Olaszországban nem. Túl nagy terhelés a fémszerkezeteknek, mondták, és nagy vasvágó ollókkal vetettek véget a romantikának.

Szicíliában a fügekaktusz dívik. Néha csak vésetek maradnak, néha a növény begyógyítja a sebeit, és mint egy hegtetoválás, olyan nyoma marad az ember szerelmének. Időnként az az érzésem, azért telepítik a növényt előszeretettel  a műemlékek közelébe, hogy óvják az ősi falakat. Nem, ne karcoljátok ide magatokat, ne kapargassátok márványba, de még homokkőbe se a neveteket. Úgysem tudja senki két perc múlva, melyik Juan szereti Rosit, melyik Romeo imádja Giuliettát. Itt ez a sokat tűrő kaktusz, az is túléli az érzelmeiteket. 

Színház az egész város

Színház az egész város

dscf4900.JPG

Nem tudom, van-e értelme egy blogbejegyzést Tarján Tamás emlékének ajánlani, ha igen, akkor ez most olyan. Nem mintha különösebben, vagy egyáltalán közeli kapcsolatban lettünk volna, szervusz-szervusz alapon voltunk a színházban, ha egymás mellé szólt a jegyünk. Épp úgy és épp az hiányzik majd ezután, ami bárki másnak: az írásai, az okossága, higgadtsága. Nehezen hevült, mert ismerte a színházat, tudta, mire való, de éppen emiatt volt olyan jó olvasni az értékeléseit.

Mire való a színház? A taorminai görög színház például opera- vagy koncerthelyszínként is működik, de elsősorban műtárgy. Beterelik a gyakorlott vezetők a csoportokat, úgy bánnak velük, mintha kisdiákok volnának, szabadon engedik őket a térben, aztán összeterelik a csapatot, mennek tovább. Eljátsszák amit mindenkivel eljátszanak, juhuhú, mondja a a fekete ruhás asszony a színpad előtt. Can you hear me? És a csoport tagjai az utolsó körben buzgón bólogatnak, halljuk, halljuk. Mondjuk nagyobb csoda volna, ha őket viszont nem hallaná az idegenvezető, ha sikerült volna megoldani az egyirányú hangterjedést, és nem úgy zajlott volna az antik előadás, hogy a színésznek is mindent hallania kell, ami a közönség körében történik. 

Az ember nagyképűsködik a csoportokkal szemben, én, kérem, önálló látogató vagyok, de nehéz ellenállni, épp arra járok, nem hallgatózom, csak hallom. Aha. 

Épp azt hallom, hogy a színházba körülbelül ötszáz néző fért be, vagyis az akkori Taormina teljes lakossága. Mindenki, aki járni tudott, színházba ment, ha volt műsor. Ha arra gondolok, hogy ma a nyolc és félmilliós New Yorkban vért izzadnak, hogy négyezer nézőt találjanak esténként a Metropolitanbe, akár el is keseredhetnék. De vannak és épülnek magyar arénák, amelyekbe többen férnek be, mint a körülötte lévő település összlakossága. Igaz, azok futballpályák. Akkor tényleg el is keseredek. 

Tar Sándor utcája

Tar Sándor utcája

dscf4923.JPG

Egy régi Uj Péter cikkben volt, annyira régiben, hogy még Hriszto Sztojcskov aktív futballista volt. Azt írta, hogy ő már a kelet-európai focistákat nézi, azokban ismer magára, magunkra, ezekben a simlis képű legényekben, vagy épp az autóneppernek kinéző Sztojcskovban. Én meg arra gondoltam, hogy te, talán te így vagy vele, barátocska, én nem, az biztos, nekem a focisták, úgy ahogy vannak rémségesek az ostoba arckifejezésükkel. A környező országbeliek aztán végképp, nekik biztosan nem drukkolok, szerencsére nem is kell, nem fogadom el, én, kérem, európai utas vagyok, több közöm van a chartres-i üvegablakokhoz, mint a kocsma előtt tántorgó szerencsétlenekhez. 

Most itt ülök, mint fák tövén az európai utas, Tar Sándorral a kezemben, ezzel a szép, kicsi noteszszerű kiadással. A mi utcánk. Mondjuk azt olvasom benne, hogy az MDF kiutalt Nagy Jenőnek egy kerekesszéket, de neki nem kell, mert őt eltologatja a Sárika a biciklivázon, hanem a többiek a kocsmában lecsapnak rá, ott rodeóznak vele, aztán Dorogi eléjeköti a lovát, a sört kedvelő Palkót, és elmennek a Vida bácsihoz, hogy annak a tüdőrákos fia még egyszer kimehessen az utcára, megnézegetni a falu nevezetességeit. És lehetek a világ legszebb helyén, mégis ott vagyok, ebben a nyomorult utcában, amiről még azt sem mondhatom, hogy az én utcám volna. Mert a világ legszebb helyein jártam már, de Hajdúsámsonban még soha. 

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Tar Sándor milyen nagy író, azt talán tudják róla, hanem hogy van ez az érzés:  nem menekülhetsz. Nem csak akkor, ha ostoba képű focistát látsz, hanem ha A mi utcánkat olvasod. Hogy csak el ne hidd, hogy bármi jó, ami történik veled, az természetes. Az jár. Megérdemelted. Mert nem jár, nem érdemelted meg, a helyed meg a hazád ott van Dorogi és Harap Sanyi mellett. Ha befogadnak. 

süti beállítások módosítása