Bánffy Mikós emlékiratait olvasom, még a Helikon kiadásút, kíváncsi vagyok, a közelgő Szépmíves változat kijavítja-e ennek a kiadásnak a hibáit. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató, nagyon más, mint amilyen egy emlékirat lenni szokott, mert aki írta, tényleg ott volt, sokat látott, rendezte az utolsó koronázást, és megverte a gyermek Károlyi Mihályt. Aztán, veréstől függetlenül, próbált a forradalom alatt Magyarországnak támogatókat találni, vagy legalább informálni a nyugatot, de sikertelenül. Hollandiában ragadt, amikor jött az újabb forradalom, és ki tudja, meddig maradnak a kommunisták, neki viszont fogyott a pénze, törte a fejét, hogyan is tudná eltartani magát Hágában. 

Az ember a Mágnás Miska nyomán szeret úgy gondolni a 20. század arisztokratáira, mint egy csapat raccsoló féleszűre, de Bánffy előtt azért viszonylag sok lehetőség fölmerült. Az írás nem, mert a magyaron kívül legfeljebb két nyelven tudná pontosan kifejezni magát (!), németül és franciául, hollandul sajnos nem. De fölvetődött még a hivatásos lovas, hogy esetleg vad csikókat törne be. Á, ez sem jó, biztosan be vannak töltve a megfelelő állások. Végül úgy dönt, hogy festeni kezd, portrékat készít majd, megrendelésre. Hogy formába lendüljön, egy Aarlofs nevű festőnél kezd el dolgozni, narancsokat pingál, amíg meg nem spendíroz egy aktmodellt, bár az utóbbi aztán elszökik egy vén kéjenc álfestő oldalán. De Aarlofs annyira meg van elégedve Bánffy egyik képével, hogy bemutatja őt egy igazi, jelentős holland festőnek, van Koneinenburgh-nak, akivel jól elbeszélgetnek, és a műtermét is megnézheti. Bánffy el van ragadtatva a művésztől, a jelen és jövő jelentős alkotóját látja benne, csak vállvonogatva jegyzi meg, hogy fura a neve, Házinyúlvári, ezzel Magyarországon biztos kinevetnék. 

Amennyire látom, a konijn inkább üregi nyulat jelent, vagy egyszerűen nyulat, Nyúlvári az már nem olyan borzasztóan röhögséges név, de az ember ettől függetlenül kíváncsivá lesz, ki ez a festő. Egy kicsit a helyesírásában nagyvonalú volt a szerző, igazából Willem van Konijnenburg, de voltaképpen meg lehet érteni Bánffy rajongását, ezt a mérsékelt modernizmust, nem olyan, mint a valóság, de azért kell tudni hozzá rajzolni.

Konijnenburg híre a jelek szerint nem terjedt túl Hollandián, ahogy Bánffyból sem lett végül portréfestő, jött Bethlen levele, Kun Béla meg elröpült, Bánffyt a külügyminiszterség várta. Egyik modelljének aztán hiába is magyarázták, hogy aki a képet festette, az most a magyar külügyminiszter. 

Nem is igazi történet ez, csak úgy egy fél, viszont igaz, ami nem épp hátrány. Nagybátyám az ötvenes évek végén, hatvanasok elején élte fénykorát, vagy, mondjuk így, ezt a wiener dolce vitát. Néha mesélt róla, inkább csak mondott valamit, aztán semmi többet, törhette a fejét az ember. Egyszer elpöttyentette, például, hogy ismerte George Londont. George Londont ??! A legfantasztikusabb, legbaljósabb, legnagyobb hangok egyikét. A bolygó hollandit? A... a... Igen, igen, ő is ott volt a társaságban. Mesélj, milyen volt. De itt vége volt az emlékezésnek, szerintem nem gonoszságból, egyszerűen nem jutott eszébe semmi, neki az csak egy lóképű fazon volt a mulatóban, aki véletlenül énekelt is. Az egyetlen, akiről valamit mesélt, az Giuseppe di Stefano volt, hogy együtt voltak a ki tudja, melyik bárban, ahol egy szép hangú pasas énekelt olasz dalokat, zongorakísérettel. Amikor meglátták, hogy ott van di Stefano, az emberek tapsolni kezdtek, és, ahogy el lehet képzelni, könyörögni, hogy énekeljen valamit. Di Stefano pedig nem sokat kérette magát, elindult a pódium felé. Az énekes önkéntelen mozdulattal nyújtotta neki a mikrofont, amit di Stefano egy sértett gesztussal elutasított, majd, hogy bemutassa, mennyire nincs szüksége ilyen aljas kis segédeszközökre, énekelni kezdett. De úgy nagyon. Már úgy értem, nagy hangerővel, a csillár zörgött a feje fölött, ahogy dalra fakadt. 

Ennyi a történet, még azt sem mondhatom, hogy új színekkel gazdagította volna a tenor portréját. De érti az ember, hogy a fénykor miért is tartott di Stefanónál olyan fájdalmasan rövid ideig. 

Ez is megadatik. Nem nagyon gyakran, de előfordul, hogy az ember rendíthetetlenül büszke maradhat a választottjaira. Most éppen Kirire, Kiri Te Kanawára, aki tegnapelőtt jelentette be a visszavonulását. Pontosabban: nem azt jelentette be, hanem azt, hogy már vissza van vonulva. Egy éve. Köszöni, nem vállal több fellépést, se színházat, se koncertet, se zuhany alatti dúdolást. Elege van a hangjából, nem akarja többet hallani. Nem lesz nagy, könnyes búcsúkoncert, zsebkendős integetés, szép volt, jó volt, elég volt. 

Ő ilyen. Nem csak arra gondolok, hogy ez mennyire elegáns dolog, ne engem ünnepeljenek, hanem a zenét, az emberi hangot, mert ebben a visszavonulásban benne van az is, amit az ember esetleg nem szeretett benne az utóbbi húsz évben. A távolságtartás, valami hűvösség, begombolkozás. Kétszer énekelt a Müpában, és egyik alkalommal sem akarta az ember levetni magát az erkélyről gyönyörűségében vagy megrendültségében. Igaz, a pálya végén jártunk már, annak kellett örülni, hogy egyáltalán halljuk. Igaz az is, hogy az első alkalommal, a zenekari esten nem volt egészséges a hangja, küszködnie kellett vele, nagyon beosztani, hogy kitartson a koncert végéig. 

Kissé naiv pszichologizálással azt mondanám, hogy nincs ebben semmi csodálatos, ismerve a kezdeteket: Kiri örökbefogadott gyerek. És még a fenti képen látható örökbefogadó szülei is csak másodszorra választották őt. Eredetileg fiút akartak, csak amikor újra belenéztek a kislány szemébe, akkor adták be a derekukat. (Két gyereket utóbb Kiri is örökbe fogadott.) Ezzel a múlttal, jelennel, jövővel az ember igyekszik óvni magát. Nehéz folyamatosan, estéről estére meghalni és föltámadni. 

Igazából inkább az a furcsa, hogy volt ilyen szakasz is az életében, Rolf Liebermann, a zeneszerző és intendáns arról beszél a könyvében, hogy Kiri még fél órával az előadás után is minden ízében reszket az öltözőben a felindultságtól. Ebből mi már sokat nem láthattunk, inkább csak a fegyelmet lehetett érezni rajta, a hihetetlen légzéstechnikát, a hosszú frázisokat, a formát. Vagy, miket is beszélek, ott van a Don Giovanni-film, Joseph Losey rendezése, a legjobb, legpontosabb Donna Elvira számomra, tulajdonképpen mindig ezt szeretném újralátni és hallani, amikor Don Giovannira megyek, de még csak hasonlót sem sikerült átélnem. Ott az a korai Grófnő, a Figaro házassága Ponnelle-féle televíziós változata, Frenivel és Maria Ewinggal, igazán nagyszerű társaságban. Az a nagyon finom, nagyon mély szomorúság a Dove sono-ária alatt, mintha az egész opera csak erről szólna, a voltról, az elmúltról.   

Volt, elmúlt. De a sírkőre, szerencsére, most csak annyit kell ráírni: csak a hangja. 

Hogy is van a régi vicc? Két férfi beszélget. 

- Azért az öregségnek is megvannak a maga előnyei.

- Egyet mondjál.

Valahogy így, ennek mintájára: azért ennek a nagy nyelvi magánynak is megvannak a maga előnyei. Mondok is egyet. Például szerencsés esetben a világirodalom verseit kétszer is tudjuk élvezni. Annyira nem hasonlít a magyar változat semmiféle eredetire, hogy újra és újra végignézhetjük ugyanazt a verset, eredetiben és fordításban, hátha rájövünk, mi a titka, mitől állnak valahogy furcsább rendbe a szavak, mitől jelentenek mást, vagy inkább ugyanazt, de pontosabban, mint önmagukban. Aztán megállapítjuk, hogy nem tudjuk. Az egy példa legyen Burns, Ha mennél hideg szélben. Keményen szól az eredeti, O, wert thou in the cauld blast. A Weöres-fordításban nyomát sem érzi az ember ennek a hideg szélnek, szinte csak lehelet az egész, hogy jöhessen az ember a kockás takaróval. Az eredetiben viszont nincs ott a kocka a takarón, nincs ez a romantikus idill, még ölelés sincs. Weöres sokkal gyengédebb, mint Burns, amitől zavarba jön az ember, mert azt hitte, hogy épp ez a gyöngédség a vers titka, hogy semmi különöset nem mond a szerelmes, és mégis érezni, mekkora szerencse, ha ilyen ember szeret minket.

Így tovább, nem akarom túlmagyarázni, csak a végét, mert az számomra az igazán megdöbbentő. A fordítás pontos, amennyire csak lehet, the brightest jewel in my crown, ebből lesz az, hogy koronám legszebb ékköve. Csakhogy ezzel a sorral Burns végképp bekerül a magyar irodalomba, hiszen fölidézi a kötelező tananyagot, A walesi bárdokat. Felség, valóban, koronád legszebb gyémántja Velsz. Amit, ha lehet hinni a tudósoknak, Arany is idézett, Széchenyi Ein Blikk című pamfletjéből, bár nem olyan rendkívüli szókapcsolás, ha éppen a brit korona ékszereiről van szó. Akárhogy is: Isten hozott, felföldi, az Alföldön.   

Visszatérő kérdés az emberben, hogy vajon a komponisták miért lassulnak le. Miért lesz egyre kevesebb a zene, miért kisebb még a fantasztikusan termékeny Haydn életműve is Bachénál, hogy lesz a 104 szimfóniából Mozartnál csak 41, Beethovennél 9, Brahmsnál csak 4, Bartóknál 0. Persze, tudom, ezer oka van, Mozart rövidebben élt, Beethovent már nem szekírozták, hogy kész legyen az a darab, Brahmsot Beethoven nyomasztotta, Bartók meg talán a szót nem szerette, azt kerülte, végül is lehetne a Zene meg a Concerto is szimfónia, és akkor máris volna 2. De, főleg a történet elejét nézve, időnként azt érzem, hogy a művészet nagy lázadói mindennel foglalkoztak, csak lázadással nem. Pontosabban állandóan a szövetségest keresték, a pártfogók helyett a közönséget. Hogy kicsit ugyanaz a helyzet, mint a Sixtus-kápolnát festő Michelangelónál. Döbbenetes, persze, mindaz, amit létrehoz, hogy számára a meztelen emberi test olyan, mint a komponistának a hangjegyek, tekeri, csavarja, kínozza, és mindig újat és újat hoz ki belőle, és közben még nem is érzékeljük, hogy ilyen póz nincs is, ha a kar arra mutat, akkor a fej nem nézhet emerre. De közben a nagy Michelangelo is folyton a nézőre gondol. Akkor is, amikor nem sejthette, hogy ennyi nézője lesz, kígyózik a sor a Vatikánnál. Mégis azt mondja, legyen nagy, mit nagy, hatalmas, ne mütyürögjünk, ne meressze senki felém a vaksi szemét, ne forgassák az akkor még föl sem talált messzelátókat, jöjjenek be, és ne tudják levenni a szemüket ezekről az óriásokról. 

Mintha Beethoven is a felfoghatóságot célozta volna meg. 41 Mozart-szimfónia? Hányan tartják fejben? 104 Haydn, darabonként minimum négy tétellel? Azt talán Kocsis tudta fejből, de lehet, hogy ő sem. De 9? Az felfogható. Az kilenc történet, hogy kopog a sors, meg verekedő parasztok, a metronóm születése, meg a tánc apoteózisa. Kilenc, annyival elbírunk.

Hogy is szól a 4. szimfónia harmadik tétele?  

Átok reád, magyar, mondta Gertrúd, Cillei Ulrikot idézve. Átok, miféle átok, kérdezett vissza Bánk bán. Megátkozlak benneteket, hogy soha ne legyen nemzeti operátok. 

Lehet, hogy fogott. Azt hittük, hogy nem, úgy nőtt föl két vagy három generáció, hogy tudta, miről van szó, ha azt mondták, Bánk bán. Hah, Biberach, így kezdődik, és Király, bosszulva vagy, így végződik (most a kórust nem számítva). Azóta viszont egyre nő a káosz. Nekem mindez 1993-ban kezdődött, amikor az akkor ős-változatnak nevezett CD-t hallgattam. Egyáltalán nem volt rossz, mint utóbb kiderült, már csak azért sem, mert ez sem az ős-változat volt, a szöveget tarthatatlannak ítélték, átdolgozták. De akkor azt hitte még az ember, hogy ez csak valami lemezkiadói ötlet, legyen oka megvenni az embereknek még egy Bánk bánt a meglévő egy vagy kettő mellé. Molnár András, Marton Éva, nekem ennyi is elég érv lett volna, de miért ne legyen bonyolultabb az élet? A bonyolultság azonban, ha egyszer lehetőséget kap, nem nyugszik, jöttek újabb Bánkok, jött a valóban szinte ős-változat, amelyből tényleg csak a fölösleg hiányzik. Most megint bariton címszereplővel megy a darab, de ez ettől függetlenül sem az, amihez szokva volt, aki Simándyval ismerte meg a művet. Persze, nem is ős ez a variáció sem, a Hazám, hazámhoz mégsem nyúlnak, nem az hangzik el, amit maga Simándy is énekelt a Dalolva szép az élet című csodálatos filmremekben. ("A zenének az a hivatása, hogy lelkesítsen bennünket a munkára és a jövő harcaira.") Megőrizték a mostani bemutatóra azt a szép gondolatot is, hogy ősszel búcsúzik a gerle a párjától, amivel csak két gond van: a gerle nem költöző madár, de ha az volna, akkor sem csak a tojók költöznének.  

Lehet, hogy csak a megszokás beszél belőlem, de nekem jónak, a jelenleginél jobbnak tűnt az átdolgozott Bánk, és a megszokás biztosan az operahallgatás része. Változhat bármi, tempók, énekesek, zenekar, karmester, de elvben minden este ugyanazt éneklik. Jelen pillanatban azt sem sikerült elérni, hogy a fellépők azt énekeljék, ami a fejük fölött látható feliraton van. Tényleg, ha kiírják, hogy Bánk bán bemutatóra készülnek, nem lehet tudni, hogy mégis mit fognak előadni. Le kellene ezzel állni, eljutni valami nyugvópontra, különben fog rajtunk Gertrúd átka, elveszik a megtaláltnak hitt nemzeti opera.

Tudom, az is értelmes válasz, hogy és akkor mi van. Az angolok, franciák, németek, olaszok, és egyéb operatermő nemzetek egészen jól elvannak nemzeti opera nélkül is.  

Látszólag a homályt oszlatjuk, de szó sincs róla. Valakitől kaptam ezt a képet, és mellé egy etológiai kísérlet rövid ismertetését. A kísérletező Konrad Lorenz és Nikolaas Tinbergen volt, és a lényeg az, hogy különböző madársziluettekkel kísérleteztek, hogyan reagálnak rá a fészekben ülő fiókák. Az eredmény az volt, hogy ha ártalmatlan libák sziluettjei úsztak át fölöttük, akkor semmi különösebb reakciót nem kaptak tőlük, ha viszont ragadozó madarak árnyai vetültek rájuk, akkor ijedten próbáltak fedezéket keresni. Erre sem illik legyintgetni, hiszen honnét tudja az a kis nyavalyás, aki épp akkor kelt ki a tojásból, hogy kitől kell félni. Tinbergen azonban arra is rájött, hogy a sziluettek körülbelül egy kaptafára készülnek, azzal a különbséggel, hogy a libák nyaka hosszú és a farkuk rövid, míg a ragadozó madarak éppen fordított testfelépítésűek: rövid nyakúak és hosszú farkúak. Vagyis voltaképpen elegendő egy sziluettet készíteni, és ha úgy húzzák el a fészek fölött, hogy a hosszú rész van elől, akkor a kismadarak nyugton maradnak, ha viszont úgy, hogy a rövid rész van elöl, akkor kitör a pánik. Angolul ezt nevezik hawk/goose effectnek. 

Visszatérve Shakespeare-hez és a Hamlethoz, Hamlet szavaihoz, hogy ha délről fúj a szél, megismeri ő a sólymot a gémtől, mintha éppen ezt a kísérletet reprodukálná a dán királyfi. Vagyis inkább előre látja, bő háromszáz évvel. Nem őrültem meg, csak azt mondja, hogy ha észak-északnyugati szél fúj, bolond vagyok, ha déli, akkor megismerem a ragadozó madarat és az ártalmatlant, de még az ellentétes irányokat is megjelöli.

Az rendben van, hogy Shakespeare zseni, de ezt mégis honnét tudta?  

Nem is Hamlettől indul a történet, hanem a Pink Floydtól, még mindig a Wish You Were Here-től. Aminek úgy kezdődik a szövege, hogy So you think you can tell heaven from hell, ami, ha jól értem, annyit tesz, hogy szóval azt hiszed, meg tudod különböztetni a mennyet és a poklot. Vagy inkább, kicsit körülményesebben: meg tudod mondani, melyik a menny és melyik a pokol. A mondat nyelvtani szerkezete, felépítése olyan ismerős. Be is ugrott, hogy honnét: Hamlet mondja Rosencrantznak és Guildensternnek, hogy megismerem a sólymot a gémtől. Valahogy Arany János megőrizte ezt a nem kifejezetten magyarosnak tűnő szerkezetet, nem azt mondja, hogy meg tudom különböztetni a sólymot és a gémet, vagy a sólymot a gémtől, hanem így. 

Csak azt akartam megnézni, hogy pontosan mit mond Hamlet, ugyanazt-e mint a Pink Floyd, I can tell a hawk from a heron, de nem. Azt mondja, amit Arany. Azzal a különbséggel, hogy az eredeti így hangzik: I know a hawk from a handsaw. Most a handsaw az ránézésre kézifűrésznek tűnik, de ilyet nyilván nem is mond sem Shakespeare, sem Arany, sem Hamlet, hogy meg tudok különböztetni egy sólymot a kézifűrésztől, mert az túl elszállt gondolat volna, inkább Monty Python. És valóban, így is van, lábjegyzetben elmondják, hogyan lett az idők során a handsaw-ból heron. Csakhogy mire ide ér az ember, már érdekesebb az eggyel feljebb lévő sor. Magyarul így van: én csak fölszéllel vagyok bolond, de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől. Már csak azt kéne tudni, hogy mondják azt, hogy fölszél, és itt jön a meglepetés: I am but mad north-north-west. Észak-északnyugati (szél) esetén vagyok csak bolond. 

Az Észak-északnyugat (North by North-West) viszont egy Hitchcock-film címe. Az, amelyikben Cary Grantet egy repülőgéppel akarják elütni. És tulajdonképpen soha nem tudtam, mitől ez a film címe, mi van észak-északnyugatra, mikor fúj onnét a szél. Amennyire tudom, nincs erre semmi különösebb utalás a filmben. De talán nem is kell, a művelt angol nyelvű közönség pontosan tudja, miről van szó, a világ bolondul meg hamleti módon, és elkezd üldözni egy ártatlan, szürke öltönyös civilt. 

Mondanám, hogy íme a tanulság, mégis érdemes Pink Floydot hallgatni, mert egészen távoli rejtélyek megoldását is megkaphatja az ember, de az a szomorkás igazság, hogy ez a cím probléma ott van a North by Northwest Wikipedia-oldalán is. Hogy sokan gondolják úgy, hogy ez Hamlet-idézet volna, de nincs rá bizonyíték. Úgyhogy a Pink Floydot visszazártam a lemezes szekrénybe, és a kulcsot lenyeltem. 

Újraélni az ifjúságot. Ezt vagy ezt is ajánlja a David Gilmour in Pompeii a mozikban, a jövő héttől. Nem túl sok moziban, de akit érdekel és lehetősége van rá, ott nézze, hiszen ilyenben biztos nem lehetett része, amikor még David Gilmour a Pink Floyd tagjaként játszott Pompeiiben. Újraélni az ifjúságot? Mondjuk én olyan nagyon sok Pink Floydot soha nem hallgattam, csak amennyi egyébként is szólt egy, a progresszív rock iránt érdeklődő báty mellett. Újraélni a más ifjúságát.

És még mindig nekünk könnyebb. David Gilmour nyilván kénytelen arra is gondolni, hogy megőszültem, a pólóm alá is bemászhatott valami a hasam táján, összesen van annyi haj a zenekari tagok fején, mint 1971-ben egy zenészén, a gitárom agyonkopott a sok sikálástól, és mégis ugyanazokat a dalokat játszom.

A hangfalak ugyanazok, vagy legalábbis ugyanaz a cég gyártotta. 

A közönség meg élvezi a helyszínt meg az újraéledő hetvenes éveket, de a hangja először a Wish You Were Here alatt jön meg. Pedig a legismertebb Pink Floyd-szám nem is tipikus daluk, a többi hangszeres fogantatásához képest ez normális dal, három strófa. Magányos dal, nem is csak a címe miatt, de a lemezre megkomponált helyzetből fakadóan is. Szól valami a rádióból, eltekerik, szimfonikus zene, aztán ez a gitárpöntyögés, amire rájátszik, ráénekel Gilmour. Ezt megőrzik a koncerten is, legalábbis az elejét, a rádióhangot, a csatornatekerést, aztán a két gitár már élő.  

Egyedül ülök a moziban, a sor közepén, átélhetem ezt a kamasz magányt, de ott a vásznon ezer vagy kétezer ember énekli együtt: bárcsak itt volnál. Csak azért nem többen, mert nem nagy az amfiteátrum. Nem tudok másra gondolni, mint hogy talán ott is van. Te elöl, ő hátul, de együtt mentek haza. 

Elkezdtük a tizenegyedik évet is Pavarotti nélkül, és jajonghatunk, hogy ilyen nem lesz többet, mert tényleg nem, de azért emlékszem magunkra is, hogy amikor volt, akkor meg annyira természetesnek vettük a létezését, a hangja szépségét, hogy folyton arról beszéltünk, amit nem kaptunk meg tőle, az alakítás átéltségét, a zenei formálás intelligens voltát. Csak hang, mondtuk nagy okosan.

Csak hang. Nekem ez a hang az első nagy és hatásában el nem múló operai élmény volt, a Bohémélet az Erkel Színházban. És nem csak arról van szó, hogy az ember megtapasztalhatta a nagy énekes jelenlétét, nem csak arról, hogy a Bohéméletben mennyire ott volt, testben-hangban, mennyire hatottak a jól bevált eszközei. Ahogy Mimi, Kincses Veronika bekopogott az ajtón, ki van ott, kérdi, kint meg Mimi válaszol. Una donna, egy nő, mondja Rodolfo, és ehhez, ugye, kell valami gesztus. A legtöbb tenor megigazítja a zakóját vagy a sálát. Pavarotti a szemöldökén simított végig, és rögtön át is szaladt valami gyors nevetésféle a nézőtéren. Játszott ő, pont, amennyit kellett. Nyilván nem tudott lehajolni és négykézláb keresgélni a kulcsot, mert az tényleg röhejes lett volna.  

Nem is ez volt az igazi csoda, hanem ahogy szétment a függöny, és látta az ember, hogy igen, színpad, szép, kopott, de vállalható. És ott ül rajta, az asztal mögött Luciano Pavarotti. És elkezd énekelni, és ugyanaz a hang jön belőle, amit az ember a lemezein meg a zenei könyvtárban fölvett kazettáin hallani szokott. Szóval igaz, minden igaz. Egy pillanatra a két világ, az, ami körülöttem volt, és az, amelyikben éltem, eggyé vált. Nem mondom, hogy ez többé soha nem adatott meg, de nem mindennapos tapasztalat.