Hajnalban arra ébredtem, hogy rohanok a Müpa folyosóján, és Petrányi Judit mondja, angolul, hogy jó lesz sietni a Béla Bartók Concert Hallba. Persze semmi ilyesmi nem történt, csak, elaludtam fejhallgatóval a fejemen, és a fejhallgatóban szóltak rendületlenül a sánta, púpos, kacska király monológjai. Jay Robinson mondta, akiről én semmit ssem tudtam, legfeljebb azt,hogy a neve alapján valami rock and roll sztár lehet, de amerikai karakterszínész volt, Caligulát játszotta, mg szerepet a régi Woody Allen-filmben is, az Amit tudni akartál a szexről kezdetűben. 

Nyilván az egész nem volt független az esti színháztól, a Radnóti III. Richárdjától, amiről most és itt csak röviden akarok szólni. Röviden meg azt, hogy: jó. Jó hosszú, hosszú és jó, stbstb. 

Visszatérve Robinson monológjaira, valamikor a Vérmezőn mászkálva eszembe jutott, hogy megtanulom a nyitómonológot, a York napsütését, egyrészt mert olyan jó hülyén lehet vele közlekedni a világban, másrészt meg épp volt rá idő, és épp volt egy kötet a zsebemben. Hanem az egész olyan furcsán nehezen ment, Pedig Vas István-fordítás, ideális eset, kecske-káposzta, mert jól érthető, mégis költői, mégis mindig elakadtam vele. Egyrészt nyilván azért, mert az ember nem szokott hozzá az ilyesmihez, másrészt viszont... 

Ez volna talán a szöveg- és verstanulás legfőbb értelme. az ember más viszonyba kerül azzal, amit megtanult, mint amit csak olvas. Az a tantusz esett le, hogy Vas István egy kicsit folyton változtatja a számokat és személyeket, Richárd nem csak egyes szám első személyben beszél magáról, de egyes szám harmadikban is. Úgy döntöttem, hogy gazember leszek, de amíg ide ér, azt mondja, kit megfosztottak minden szép aránytól, és  a természet becsapott termetemmel. Nincs benne semmi értelemzavaró vagy kifogásolható, mégis nehezebb megtanulni. Az eredetiben nincsen harmadik személy, legalábbis így hallottam álmomban, csak első. Egyes első meg többes első. 

Nem nagyon jelentős megfigyelés, amíg le nem esik (nem függetlenül a Radnóti előadásától), hogy ez a monológ lényege. Meg az egész darab lényege. Hogy van ez a mi, rosszkedvünk meg családunk, és van ez a szörnyű én, én, én. Ha a kettőt nem sikerül összehozni, ha az én nem része a minek, hanem különválik tőle, akkor jön az álom, vád, részeg jóslatok, csel és veszélyes logika. Akkor az ember negatív hős lesz a saját történetében is. 

Igaz, cserébe Shakespeare ír róla színdarabot. Talán megéri. 

Tudom, hogy nem érdemes, nem is volna szép dolog lábat törölni a Valami Amerika 3-ban, olyan, amilyen, nyilván a színészek elgondolkodtak már azon, hogy hol is ment félre a pályájuk, miért is kerültek ide. Ha valamit nem értek a sok üres poén között és nézőtéri csendben, az az, hogy vajon miért nm árt Csuja Imrének még ez sem, mitől van az, hogy ő még ebben a bolondokházában is valahogy normálisnak látszik, úgy értem, normális színésznek, aki nem kérdez és nem problémázik, eljátssza, vonatra száll, hazamegy. 

Ha valamit nem értek, akkor az az, hogy miként is kerültünk ide vissza. Volt a magyar filmgyártásnak ilyen korszaka, amikor készültek a művészfilmek és a közönségfilmek, és mintha ezt két külön világban hozták volna össze, más eszmék, elmélet és célok szerint. Néha a kettő találkozott, mondjuk a Jókai-adaptációknál vagy az Egri csillagoknál, ahol mégis olyanokat kellett mondani, hogy: A haza nem eladó. Talán vannak még, akiket nyomaszt Dobó esküje. 

Mindegy. De már megint ott tartunk, hogy készítenek filmeket a fesztiválokra és a díjakért, már úgy értem, nem az alkotó készíti ezeket a díjakért, hanem ez a hivatalos indok. Nagyon örül az ember Enyedi Ildikó sikereinek és reaktiválásnak, bár akárhányszor nézem meg a Testről és lélekrőlt, nekem azért nem tetszik, és nagy mázlinak tartom, hogy a nagy díjeső végül mégsem Morcsányi Gézára esett, mert nem tudom, azzal hogy lehetne elszámolni. Közben meg elkészül a Valami 3, amelybe annyi szellem szorult, hogy ha harminc másodperces reklámfilm volna, a megrendelő idegesen tiltakozna: ennél azért több kell. Mi meg nézzük, mert nekünk csinálták, mert valamit nézni kell, mert hátha most sikerül. Tudjuk, hogy nem, de meglepő módon az egész mégis rosszabb, mint a híre. 

Mondjuk ez is valami.  

Breisachtól Colmarig talán fél óra az út, és az ember nem gondol rá, de ezalatt megtette Martin Schongauer egész életútját: az egyik városban született, a másikban meghalt. 

Illetve: dehogynem gondol rá, hiszen beleütközik a műveibe. Breisachban a hatalmas freskójába, amit ma már alig látni, így a feliratokkal képesztenek el, a méretekkel, hogy több, mint száz négyzetméter. Colmarban az Unterlinden  Múzeumban Schongauer az egyik főszereplő, táblaképei vannak a falon, és egyszerre beugrik, miért is volt annyira ismerős a neve, hát persze. Ő az egyik jelölt, akit esetleg MS mesterként is lehetne azonosítani. A többiekkel ellentétben neki legalább tényleg M-mel és S-sel kezdődik a neve. Ő is szeretett virágokat festeni az előtérbe, és van ez a Vizitáció képe, amely persze éppen úgy lehet érv mint ellenérv. 

Ez itt fönn az övé, ez pedig a miénk, a Galériában. 

Hogy mindehhez még egy rejtélyt tegyek hozzá: a fennmaradt Schongauer-arckép alapján csak azt nem értem, miért is nevezték a harcsaszájú férfiút a kortársak a szép Martinnak. 

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy csak az megy el a villingeni óramúzeumba, aki már mindent látott a világban, de legalább egy kivételről tudok. Mármint saját magamról. Szép, téglás épület, határozottan bezárt ajtókkal, tessék csengetni.Nem mondhatnám, hogy számítottak rám, de így talán még tanulságosabb az egész. 

Végül is a semmit kell múzeummá alakítani. Az óragyárban gépek vannak, meg tárlókban órák, szigorúan német órák, ez is valami helyi torzsalkodás, már hogy nem svájci az óra, hanem német, itt kezdték, itt vitték magas szintre, a svájciak akkor jöttek, amikor látták, hogy érdemes. Nézheti az ember a gépeket, amelyekben aranyszínű fémszalag szalad, ebből vágják ki az óramutatókat. Itt festik a számlapokat, itt konganak a harangjátékok. Történelem órákban elbeszélve. Régi, festett bútordarabok, ódon ónémet cifraságok, meg tegnapi karon hordhatók. Két vekker harctéri jelenetekkel, ha valaki nem ébredne föl a pergőtűzre, talán a csörgésre mégis. 

Mivel mégiscsak egy gyárban vagyunk, pecsételni kell az egyre modernebb berendezésekkel, igazolni, hogy minden termet megnéztem, mert akkor a végén ajándékot is adnak. Ahogy ők mondják, szegény az üzem, csak természetben tudnak fizetni. A fölajánlott  mutatók és számlapok közül végül egy számlapot hoztam el. Ha elegendő alkalommal térnék vissza, talán egy órára való alkatrészt is sikerülhet összeszedni. 

Pillanatnyilag ez nem tűnik valószínűnek. 

Bemegyek az olasz kávézó vécéjébe, és épp egy zebra végzi a dolgát a piszoárnál. A kézszárítónál meg egy boszorkány próbálja kicsit szárítgatni, melegíteni a hátát. 

Napok óta föl van fordulva Villingen-Schwenningen, jelmezes emberek sétálgatnak az utcán, és mintha a lőteret a város közepére költöztették volna, folyton durrogást hallani. A durrogásért a karikásostorral gyakorlók a felelősek, minden másért a naptár. Vége a farsangnak, óriási karnevál zajlik, zajlott, egészen tegnap éjfélig. A karnevál csúcseseménye a nagy felvonulás, végig a városon, különböző társaságok képviselői indulnak meg, felsorolni is lehetetlen, annyian vannak, megérteni még bonyolultabb. Egy nagy csapat varjú, szájukban gilisztával, kecskék, fehér, festett ruhában lépdelő álarcosok. Lépdelnek, de úgy ritmikusan rázkódva, hogy csörögjön rajtuk a húsz-harminc, nehéznek tűnő kolomp. Sapkalopók, a megfelelő célszerszámmal szedegetik le a nézők fejéről a meleg sapikat, sokan hagyják, ez a játék. Van több szamár, színes ruhás férfi, akinek a szamárfejére virsliket és krinolinokat erősítettek. A téli Zuboly makacskodik, megáll, nem megy tovább, az ostorok pattognak körülötte, mire elszánja magát, megindul, nem is megindul, de szalad, lába között fenyőággal, próbál szökni. Rohannak utána az ostorosok. Macskák és vadmacskák, ördögök által rendszabályozott boszorkányok. Az ördög fölemeli a korbácsát, mire az összes boszorkány lekushad. Az egyik nem figyel, mire nyakában terem a patás, birkóznak a földön, egyenesen bele a pocsolyába. Mínusz van, de alaposan fölsózták az utat. Autók, traktorok jönnek, azokról dobálják a csokoládét, persze leginkább a gyerekeknek, de el lehet lopni előlük egyet-egyet, van bőven. Versikéket mondanak, meg ide-oda pattogó jelszószerű ordibálásokat hallani. Narri - mondják a felvonulók, a nézők meg visszakiabálnak: Narro. Hex-Hex, mondják, mi meg, hogy Huiiiii. És szól a zene, mindenféle zene, pop is, meg technó, de leginkább a rézfúvós együttesek fújják, dobosok ütik, néha szabályos dobot, néha fémhordóra szerelt fémlapot, zörögjön csak, és meneküljön, akinek menekülnie kell. 

Nem is tudom, ki menekül. A tél, a farsang, a rossz szellemek. Talán együtt mindenki, hogy reggelre ne maradjon más, csak a rend, a komolyság, a böjt. 

Éjfélkor összegyűlik még egyszer a város, a templom előtt, illetve a városháza előtt, vagyis a kettő között. Vannak olyan felvonulók, akiknek a fehér nadrágja duzzadtra van tömve szalmával. Ők is megérkeznek, körbejárnak, kezükben seprűvel, komor versikét mormolnak, aztán megállnak, és elkezdik a szalmát kiszedegetni a nadrágjukból. Mire végeznek, nagy halom lesz belőle a tér közepén. Akkor a polgármester kijön a városháza erkélyére, madzagon felhúzza magához a város kulcsát. Vége a bolondériának. A szalmát meggyújtják, és a tűz mellett mindenki összekapaszkodva énekel, balra-jobbra ütemesen ringatják magukat. 

Ma találkoznak a munkahelyen, szamarak és ostorosok, ördögök és boszorkányok. Jövőre újra megőrülnek.   

Mindenféle érdekes adatot tudok mondani. 23 méter magasról zuhan le a víz egy 13 méter mély medencébe. Tél van, így a másodpercenként leszakadó víz csak 250 ezer liter, nyáron több, mint a duplája. Volt már kevesebb is meg sokkal több is, nyilván ez a csapadéktól függ. Ez volna a Rajna vízesés Schaffhausennál. Európa legnagyobb vízesése, dübörgés, sziklák, amelyek nyilván eltűnnek majd párezer éven belül. A folyó széles, ellenállhatatalan. Ez a medre majdnem belátható korú, talán 17 ezer éves, azelőtt másfele ment a víz, de errefelé formálható, vájható kövek voltak, hát nekilátott, áttörte azokat, most meg lenyűgöz, ahogy lenyűgözte Liszt Ferencet is, Szervusz, Feri bá, szeretettel gondolok rád, és sajnálom, hogy végül nem írtál szimfonikus költeményt erről a zubogásról. Vagy valami zörömbölő zongoradarabot. Bezzeg a vejed rajnázott vagy négy operányit, bár nem tudom, hogy pont idáig elfáradt-e, vagy a csendesebb vizekkel is beérte. Keresem a sellők nyomát, de nem itt laknak, ezt a hideg vizet csak a vadkacsák meg a halak bírják. Fegyverek között hallgatnak a múzsák, mondják, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A hideg vízben hallgatnak a halak, ez viszont tényleg így van. 

Nem is tudom, mit vártam. Semmit. De ha az ember már itt van, a környéken, megnézi a Duna forrását. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, ahogy óvodásként hallottam. Ez most a Fekete-erdő, kis jóindulattal, mert épp egy város, Donaueschingen. Gondoltam, hogy kiábrándító, valami csap vagy cső a falon, az ember elsütheti a poént, hogy befogja, és akkor Pesten néhány nap múlva hirtelen elapad a víz, száraz lábbal lehet átkelni a Lánchíd alatt. 

Semmi ilyesmi, csak a víz egy kis mesterséges medencében. Alulról buzog föl, aztán elindul egy rácson át. Aprópénz van a medencében, mintha csak a Trevi-kút volna. De nem az, és ettől kissé mégis meg van rázódva az ember. 

Nem is értem, Ady Endre miért nem fedezte föl magának, hogy ebben van a nagy szomorúság, ahogy a balfácán folyó elindul kelet felé, egyre bénább és bénább országon át, nyugat napvilágától megérkezik a csöppet sem mesés keletre. Az okosabb folyó-kollégák, mint a Rajna, északnak indulnak, de a Duna hősiesen folyik keletre, mintha valami sorstragédiát élne, egyre lustább, egyre piszkosabb, egyre kevésbé tudja tartani a kapcsolatot a boldog vidékkel.

Nem panasz, nem nyavalygás, legfeljebb történelem. 

Breisach már majdnem Franciaország, csak le kell sétálni a dombról, át  a Rajnán, és már odaát vagyunk. Egyelőre nem sétálunk le a dombról, hiszen ezért jöttünk, a dombért, a dombon álló templomért, masszív és nem őrületesen szép, de olyan jó német, hosszú időn át épített. Román stílusban kezdték, gótikusban fejezték be, és megint megérzi az ember a német szellemet, a valahová tartozás gyönyörűségét, nem én vagyok a fontos, hanem a város, ahol lakom, aminek része vagyok, amíg része vagyok. 

A templom Szent István nevét viseli, nem a magyar Szent Istvánét, hanem a nemzetköziét, az első vértanúét, de nem az ő ereklyéiről híres, hanem Gervasiuséról és Protasiuséról. Ők ketten délről érkeztek, milánói védőszentek voltak, mert Szent Ambrus álmodott velük. Háromfős család volt a keresztényüldözések áldozata, a papát, Szent Vitalist Ravennában végezték ki, ott is áll a San Vitale, az iker fiúkat, Gervasiust és Protasiust Milánóban. Amikor Szent Ambrus templomot épített a városban, úgy érezte, kellenének ereklyék, és személyek, akik a templomnak nevet adnának. Megálmodta, megtalálta a két szent maradványait, ép csontokat (már amennyire ép a csontja annak, akit lefejeztek), sok vért, mert szegényeket korbáccsal ütötték, amíg csak bírták. A két szent csontjai ma Ambrus mellett nyugszanak Milánóban. 

Vagy nem. Mert amikor Barbarossa Frigyes elfoglalta a várost, magával vitte az ereklyéket, és Kölnbe küldte őket. Útközben álltak meg az ereklyevivők Breisachban, ahol a városiak kérték, hogy legalább egyiküket hagyják meg nekik, hadd legyen Breisachnak is védőszentje. Nem akkora hely, mint Milánó, de attól még szükség volna rá. Az ereklyevivők végül beleegyeztek, hogy ott hagyják Gervasius maradványait, majd szálltak volna a hajójukra, de hiába, nem tudtak elindulni. Végül rájöttek, honnan fúj a szél (ha szabad így mondani), a két iker nem akar egymástól elválni a halálban sem, vagy mennek vagy maradnak mindketten. Így aztán az ereklyéket itt hagyták, most egy szép nagy ezüst (pontosabban ezüstözött réz) tálban várják a feltámadást. Amikor majd minden kiderül. Mert a legendának ezt a részét Milánóban természetesen tagadják, azt mondják Barbarossa csak álcsontokat kapott, vagy igazi csontokat, de nem a szentekét, akik továbbra is a Szent Ambrus bazilikában nyugszanak. 

Még egy rejtély, amelynek megoldására egy kicsit várnunk kell. 

Mindenesetre Gervasius és Protasius ma rendületlenül Breisach védőszentjei, míg Milánóban leváltotta őket Szent Ambrus, miatta kezdi a Scala az idényt olyan meglepően későn, egy nappal Mikulás után, december 7-én, Ambrus napkor. 

A régi vicc szerint Moszkvában táncdalfesztivált tartanak. A harmadik díj egy kakukkos óra, amelyből minden órában kijön a kakukk, és azt mondja: Lenin-Lenin. A második díj egy kakukkos óra, amelyből félóránként jön ki a kakukk, és azt mondja: Lenin-Lenin. Az első díj viszont egy kakukkos óra, amelyből félóránként kijön Lenin, és azt mondja: kakukk-kakukk. 

Baden-Württemberg tatományban vagyok, amelynek egyes részeit talán joggal nevezik a kakukkos óra gyártás Szilícium-völgyének. Ha jó irányban autókázik az ember, nem csak a behavazott Fekete-erdőtől áll el a szava, nem csak a Gutach varázslatos vízesését látja Tribergnél, de a világ legnagyobb kakukkos óráját is. Kicsi a világ, de legnagyobb kakukkos órája a jelek szerint több is van, alig lép ki az ember az egyikből, máris nyilak mutatják az úton, merre van a másik, de ehhez már tényleg kellene némi megszállottság, úgy értem, végiglátogatni és méricskélni a versenyzőket. Inkább elfogadom bemondásra győztesnek a tribergit, az is házméretű. Két euróért be lehet menni, megnézni az óriási, fűrészelt szerkezetet, fából van minden, az órát hajtó súly önmagában hetven kiló. Nyilván értékesebb volna ez az információ, ha tudnám, hogy egyébként mekkora súlyok hajtják a méretes kakukkos órákat, de azért ez így is elég soknak látszik. 

A jegyszedő kérésre kisebb előadást tart, amelyben az apósa szerepel, mint az óra megálmodója és kivitelezője, de sietni kell, ki az udvarra, mindjárt három óra, jön a nagy pillanat. És valóban. 12-re ugrik a nagymutató, kinyílik az erkélyen az ajtó, és egy zörgő óriásmadár megdöbbentően mély hangon kimondja a szót: kakukk. Az ember szíve elfacsarodik, annyira szomorú a dala. Ha valaki saját fülével kíván meggyőződni arról, amit úgy hívnak: a nagyság átka, föl, Tribergbe.    

Valahogy egy régi katonai, vagyis egyenruhás történet jut az eszembe. Goethével a zsebemben rohamoztam az Ausztria felől érkező ellenséget, kiesett a zsebemből a könyv, és egy szintén harcedzett kolléga azt mondta: te ismered Goethét? A legjobb ember. A vándor éji dalát olvastad?

Muszáj volt röhögni.

Most kicsit közelebb vagyok helyileg Goethéhez, messze a Harz-hegységtől, de télen és Németföldön utaztam egész nap, és egy idő után az ember szeretne lépést tartani fejben is önmagával. Nem megy olyan könnyen. Csak a címig jutottam, Téli utazás a Harz-hegységben. Goethe. Brahms használt föl belőle részleteket az Altrapszódiában, de hogyan is kezdődik? 

Benzinkút, internet, tehát így: 

Mint keselyű

ha súlyos hajnali felhők hátán

szelid szárnyakon pihen 

és prédára les - 

úgy lengj, dalom. 

Keselyű? Ez most komoly? Dögmadár? Vagy csak fordítói szabadság, szebb szó a keselyű, behozza Arany Jánost, hogy mért vijjog a saskeselyű? Amit Goethe a későbbiekben ír, az is inkább sasra utal, hogy zuhanórepülésben támadja meg áldozatát. Egyáltalán: léteznek keselyűk a Harz-hegységben? Gyors németellenőrzés, Geier az tényleg keselyű, nekünk inkább név, Geyer Stefi Bartók szerelme, Keselyű Stefi, szép név, Geyer Flórián, sej, haj, hahó. 

Szóval keselyű, és biztosan nem véletlen, hogy pont az a madár, amelyik naponta megjelent, és kivájta Prometheusz máját. Goethe egyébként azt állítja, hogy valóban látott keselyűt, amikor a Harz-hegységben lovagolt a hidegben. A vers fordítója Báthori Csaba írt egy szép tanulmányt az egész kérdésről, madárjósokkal együtt, olvasható az interneten annak, aki alaposabban utána akarna nézni, és nem elégszik meg azzal a tanulsággal, amellyel most én: Goethének mindig igaza van.