Edward G. Robinson az előadás karmestere, ami már csak azért is meglepetés, mert a korábban gengsztereket játszó, bukaresti születésű filmszínész tudomásom szerint 1973-ban elhalálozott, de soha nem lehet tudni. Annyi mindenestre a karmesterről is kiderült, hogy nagy gengszter, és csak játssza, hogy karmester, mert a West Side Story előadás leggyengébb láncszeme vitán felül a zenekar volt. Egyáltalán nem értettek ahhoz, hogy együtt játsszanak, és folyton a mellékes szólamok jutottak főszerephez, mert akinek igazán brillírozni kellett volna, az inkább szerényen a háttérbe húzódott, nehogy kiderüljön róla a felkészültsége. 

Ez, persze, benne van a dologban, ha az ember Fort Worth-ben néz musicalt. Pontosabban ez is benne van. Fort Worth ha nem is kisváros, de millió alatti a lakossága. Van egy Casa Manana nevű gömbszínháza, ahol az elmúlt ötven évben szinte a teljes musical-repertoárt eljátszották, kint vannak a tervek az év hátralévő részére is, és jövőre Mamma Mia! lesz. Szóval lehet, hogy ehhez pont értenek, lehet, hogy a vérükben a musical, de lehet, hogy vidéki Amerika, ismeretlen színészekkel, olcsó kivitelben, kockásinges közönségnek. Inkább az utóbbi. Maria vénecske, bár alacsony termetű, de ezzel nem csap be senkit. A hangja érdes, ezért a magasságokat igyekszik kicsit visszafogottan megfújni - ezzel sem csap be senkit. Tony helyes legény, kicsit idétlen, és a leglúdtalpasabb Tony, akit életemben láttam. Bernardón van vagy tíz kiló súlyfelesleg, engem nem zavar, ha őt nem zavarja, de hogy a többiek nem örülnek neki, amikor a táncjelenetben meg kell emelni, az biztos. 

Egyébként egyszerű a színrevitel, amenyire csak lehet, betolják és kitolják a díszletelemeket, feketék vannak a fehérek ellen (csak ami a jelmezeket illeti), és a szomorú végkifejet után leeresztenek egy méretes amerikai zászlót. Hogy ez azt jelenti, ma már nincsen így, vagy azt, hogy ez volna Trump Amerikája, nem tudom. Lehet, hogy csak azt jelenti: I like to be in America. 

Ilyenünk nekünk is van,mármint Pere Vall képünk a Szépművészeti Múzeumban, nem is akármilyen, úgyhogy végre nem kell kisebb testvérnek éreznünk magunkat. Pláne, hogy a dallasi Meadowsban csak körülbelül egy hónapja nézegethetik a képet, vadonatúj akvizíció. A bal oldali figura könnyű feladat, bencésnek van öltözve, kezében könyv, a regula, szóval nem csak bencés, de maga Szent Benedek. Hanem ez a szőrös lény, szakállas bűnbánó Magdolna? Szent Onuphrius, sivatagi remete, aki hatvan éven át élt a homokban, és csak időnként látogatta meg egy angyal, aki kenyeret vitt neki. Aztán halálra rémítette a szintén a sivatagban bóklászó, a remetéket tanulmányozó Nagy Paphnutiust, aki egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy egy szőrgombolyag rohan felé. Jobb ötlet híján ő meg elkezdett menekülni, amíg Onuphrius rá nem kiabált, hogy én is ember vagyok, mint te. Akkor aztán elmentek Onuphrius barlangjába, és napnyugtáig beszélgettek. Reggel látta Paphnutius, hogy Onuphrius haldoklik, így megkérdezte tőle, hogy nem zavarná-e, ha ő költözne majd az üresen maradt barlangba. Onuphrius azonban azt mondta, hogy Paphnutius térjen csak vissza a szerzetes testvérei közé Egyiptomba, mert nem neki való a remeteélet. Ha maradt volna Paphnutiusban még kétely, az is eloszlott, amikor Onuphrius temetése után a barlangja beomlott.

Nálunk nincs nagy kultusza Onuphriusnak, de Szicíliában hozzá fohászkodnak, ha valaki nem találja a lakáskulcsát vagy apróbb tárgyait, és ő segít. Furcsa módon a fuldoklóknak is megmentésére szokott sietni, ami egy sivatagi szenttől igazán szép dolog, de azért, ha lehet kívánni, akkor ezt inkább nem próbálnám ki.  

Nagyon kis csinos múzeum az Amon Carter, ahogy szokás, ez is egy őrülten gazdag emberről kapta a nevét, aki tisztességes környezetben akarta látni a festményeit és szobrait. Ezek a festmények és szobrok elsősorban két embertől, Frederick Remingtontól és Charles M. Russelltől származtak, akik különféle western jeleneteket és ágaskodó musztángokat ábrázoltak, és a gyűjtemény a későbbiek során is hű maradt a kiinduláshoz.Nem a cowboyokhoz és Bronco Billhez, hanem az amerikai művészethez. Amon Carter Museum of American Art. Ez az intézmény teljes neve. 

És mert a jó múzeum, a jó múzeumi dolgozók inspirálnak is, ez az intézmény volt az, amely rávette a divat- és művészfotós Richard Avedont, hogy hagyja a csillagokat másra, mutassa meg a világnak az amerikai nyugatot. Kezdje Texasban. 

Most ezekből a texasi képekből látható tizenhét darab makulátlan technikával készített fekete-fehér fotó, jó nagyok, a fehér falon. A háttér is mindig fehér, az ember meg fekete. Börtöntöltelékek, fizikai munkások, egy pasas a gipszbányából. Meg egy csodálatos fejű reneszánsz szatír az olajbányászok közül. A férfiak hasán néha nagy sebhely, vagy megkéselték őket, vagy benyeltek valami pengéket a börtönben, hogy szabaduljanak a cellából, és az életmentő műtét után nem nagyon figyeltek a varrás szépségére. Tetovált karok, furcsa, révedt szemek, vagy épp ellenkezőleg, kőkeményen néznek a kamerába, szólj, ha valami nem tetszik. 

Nem tudom, mi a képek üzenete egy amerikai számára. Ők tették, teszik naggyá az országot, ők azok, akik valami kézzelfoghatót csinálnak, felszínre hozzák az olajat, árulják a betevő falatot? Nekem csak fejek, felsőtestek, borzalmasan vastag izületek, a nyers élet. Ami, szerencsére ott látható, ahonnét minden ilyesmi ki van zárva, úgyhogy félelemre semmi ok, egyelőre elférünk egymás mellett.  

Próbálok rájönni, miért szemezek a birkával. Áll az asztalon a levágott feje, mellette a szíve, talán, és köztük a gyilkos szerszám, a kés, vagy inkább csak a nyele. Korsó a háttérben, tipikus csendélet. Van egy párja is, kitekert nyakú madarak, a konyha egy időben a festészeti ihlet kimeríthetetlen tára volt. Hanem attól azért lehet szabadulni. Ettől meg nehéz. A festő nem nagy név, hogy arra ugorjak, ismeretlen sevillai. Vele szemben viszont egy Velazquez van, IV. Fülöp arcképe, csókos szájú Habsburg. Egy időben azt gondolták, talán ez lehetett az a kép, ami után Velazquez elnyerte az udvari festő címet, tényleg elég jól benne van egy család tragédiája és dicsősége. Dallasban vagyunk, a Meadows Múzeumban, a legnagyobb és legjelentősebb Spanyolországon kívüli spanyol festészeti gyűjtemény kellős közepén. 

De most nem erről van szó, hanem a kosfejről, hogy bámulom a nóziját, a kivillanó fogait, a megtört fényű szemét. Mellényúltam a gépen az imént, és azt írtam, megtört fényű szent. Talán tényleg az. Az égre emelt és halott pillantás talán Keresztelő Szent Jánost idézi. Vagy egyszerűen csak a sokat szenvedett halottakat, akik már várták, hogy véget érjen az életük, mert nem lehetett bírni tovább, de most, hogy véget ért, kiderült, hogy a visszavonhatatlanság még borzasztóbb. Mint az elütött macska az úton, akármilyen szörnyű, csak vissza-visszanéz rá az ember. Néhány száz évvel ezelőtt Sevillában leöltek egy birkát. Néhány száz évvel később, néhány ezer kilométerrel távolabb mégsem tudom azt mondani rá, hogy: na, és?  

Az ember nem nagyon gondolkodik azon, mi történik a régi amerikai elnökökkel. Ha nem lövik le őket, akkor nyilván írnak egy könyvet a tapasztalataikról, aztán elvonulnak valami elnök-elfekvőbe, president öregek otthonába, ahol derűsen mesélgetnek egymásnak a régi időkről. Vagy valami hasonló. 

Ehhez képest George W. Bush, tehát az ifjabb George, akit az egész világ a kultúrálatlanság és ostobaság mintaképének látott, nagyon is jelen van Dallasban. Egyrészt már csak azért is, mert itt lakik, vagyis csak akkor, ha éppen ahhoz van kedve, mert több otthona is van. Másodszor azért, mert van egy hatalmas, új könyvtár, amely büszkén viseli a két nevet és az egy betűt a homlokzatán. Harmadrészt novemberben nyílt kiállítás a festményeiből. 

Elég vicces, mert úgy derült ki, hogy egyáltalán vannak festményei, hogy valaki meghekkelte a telefonját, és döbbenten látta, hogy két festett önarckép is található benne. Ha már kderült, nem volt mit tenni, beszélni kellett róla, igen, festeget, leginkább portrékat. Jay Lenóval kezdte, de volt már mindenki, Putyin, meg idősebb Bush, tengerészgyalogosok és miniszterelnökök. Ha képek vannak, akkor kiálltás is van belőlük, ki bírna ellenállni. A művészet visszavág, és jó hülyét lehet csinálni abból, akiről bármi eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy érdeklődik a kutúra után. 

Nem érdeklődött, és nem is csinált ebből titkot. Most meg érdeklődik, végül is miért maradnánk mindig ugyanazok a fajankók? 

Szóval nincs az egésszel semmi baj, legfeljebb az, amikor a jó amatőr mázolmányokról fogcsikorgatva akarják bebizonyítani, hogy rossz amatőr mázolmányok. Vicces elemzéseket tesznek közzé, mosolyt visszafogva kérdezgetik, hogy na, melyik a legnehezebb testrésze az embernek, festészeti szempontból? A szem, mondja G. W. B. Ez jobb, az rosszabb,Putyin véletlenül olyan, mintha papírból vágták volna ki a fejét, de ha vannak is különbségek, a lényeg ugyanaz. George W. Bush nyilvánvalóan fényképek alapján készíti a képeket, így pont arra nincs esély, hogy valami olyasmit lássunk, amit csak ő láthatott, miközben farkasszemet nézett a világ nagyjaival. Akiknél többnyire ő még nagyobb volt. Jó volna nevetni rajta, de nem lehet, hiszen az összes ecsetvonása azt mutatja, hogy minden életút arról szól, valami többre kell vágynunk, többre, mint a pénz meg a hatalom. Hiszen neki mindkettő megvolt, és most mégis fest. Régebben a dilettánsok folyton regényeket írtak, mert hogy írni, azt mindenki tud. Az utóbbi évtizedekben mindenkire a festés jött rá. Pedig azt sem tud mindenki. 

Nem tudom, érdemes-e harcolni a holtak ellen. Érdemes-e azon keseregni, hogy az opera mindig a múlt művészete, minden nagyobb és kisebb énekesnek el kell viselnie az összehasonlítást a régiekkel. És a halottakkal szemben nem lehet nyerni. Legyen. Legyen ez a tiszteletünk irántuk. Most megint itt vagyunk az átmenet pillanatában, tegnap még Kurt Moll csak egy fantasztikus hangú, visszavonult basszista volt, vitatható magasságokkal és vitathatatlan mélységekkel, meg a hang szépségével, az éneklés külnös lazaságával - ha lehet így mondani. Mára klasszikussá vált, megannyi nagy német szerepben, Marke királyként, Madarász Henrikként, és mindenekelőtt Ochs báróként. Néha arra gondolok, hogy ugyan, mit kockáztattunk volna, ha már tegnap is ilyen végtelenül tiszteljük, mint ma. Lehet, hogy ez ellentétes az opera szellemével. 

Nem is az operaénekesre gondolok most, és tulajdonképpen mindig, amikor Moll neve fölmerül, hanem Haydn A teremtés című oratóriumára. Azt is lemezre énekelte néhányszor, például Bernsteinnel, később Levine-nal. És az utóbbi felvételen van az a perc, amikor az Úr felszólítja az élővilágot,hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A sok csodálatos pillanattal megáldott oratórium egyik legcsodálatosabb pillanata. A mélyvonósok valami rejtélyes hullámzásba kezdenek, és a szaporodás titka csak még mélyebb lesz Moll hangjától. Mintha ott járnánk a bűn közelében, a sötétség szélén, de csak a szélén, mert mindez egyelőre csak az öntudatlan állatok feladata, akik nem ettek a Tudás fájából és nem döbbentek rá, hogy meztelenek. Senki nem tudta, nem tudja ezt a borzongató pillanatot úgy megfogalmazni, mint Kurt Moll. 

Morton H. Meyersonról nevezték el a dallasi hangversenytermet, és az ember rögtön tudni véli, mit is jelent ez. Jótékonykodást, aminek ára is van. Nyilván egy milliomos, aki nem tudott mit kezdeni a rengeteg pénzével, megpróbálta bevásárolni magát a halhatatlanságba. A halhatatlanságot pedig földi méretekben művészettel adják, ki kell fizetni a koncerttermet, múzeumot, szobrot, parkot, akármit, és cserébe ráírják az ember nevét. 

Mondanom sem kell: egészen másképp történt mindez. Morton H. Meyerson egy fillért vagy centet sem adott a róla elneveett koncertterem költségeihez. Viszont volt neki egy híres barátja, aki nagyvonalúan odaadott az építkezőknek 10 millió dollárt, azzal a feltétellel, hogy nem róla nevezik el az épületet. A híres barát egy időben elnökjelölt volt, Ross Perot-nak hívják. Azt mondta, köszöni, nem kér a dicsőségből, fizet, megtartja a névválasztás jogát, és a barátja és cégvezetője nevét adta meg. Ilyen is van. 

Az épület és a bejárata meglepően sötét vagy diszkrét, nem ragyognak a fények, nem is biztos, hogy jó helyen járunk, de mégis. A terem maga meg annak ellenére ismerős, hogy biztosan nem voltam még hasonlóban. A megoldás nem a tervező, hanem az akusztikus, az idén tíz éve halott Russell Johnson, aki a Müpát is tervezte. Elképesztő mennyiségű anyag van a falakban, itt is vannak nyitható kamrák, itt is leereszthető a plafon, itt is hatalmas a belmagasság. Az akusztika mégis más, a földszint közepén is egyértelmű, hogy egy zongoraversenyben a zongoráé a főszerep, a basszusok is dörgőbbek, mint Pesten. Valószínűleg Russell Johnson is jobban szerette ezt a termet a magyarországi utódnál, mert a végrendeletében azt kérte, hogy ebben az épületben temessék el. Nem tudom, pontosan mire gondolhatott, de a túlélők se nagyon, így a kívánsága nem teljesült. Elég a sok halott a programokban, a koncertek többi része maradt az élőké. Talán jobb is így. 

Garrick Ohlsson volt a szólista Rachmaninov 4. zongoraversenyében a Dallas Symphony Orchestra hangversenyén. Nálunk nem nagyon ismerik, pedig szorgalmas és sikeres zongorista, Chopin versenyt nyert még 1970-ben, és elképesztő a repertoárja, tud vagy nyolcvan zongoraversenyt fejből, de nincs mit tenni, éppen ezt választotta. Aztán kiderült, hogy nem is baj, mert valahogy a legszebb erényeit mutatta meg a mű. Éppen azt, hogy nincs is legszebb erénye, olyan, mint a másik három Rachmaninov, csak ebből hiányzik a... Dallam? Líra? A meggyőződés? Mintha lett volna valami nyomás a szerzőn, hogy gyerünk, muszáj a d-moll után még egyet, még akkor is, ha semmi kedve hozzá. Élni kell valamiből. Hát megírta a negyediket, miközben azon panaszkodott, hogy vándorol az egyre idegenebb világban. Mintha nem csak a világ idegenedett volna el tőle, de ő is saját magától. Vagy remekmű keletkezik ebből vagy bukás. 

Vagy mindkettő. A 4. zongoraverseny megbukott a philadelphiai bemutatón, annak ellenére, hogy a szerző zongorázott és Stokowsky vezényelt. Elvben a Boci, boci tarkát is eszeveszett sikerre vitték volna. A tanulságot levonva a darabot Rachmaninov átírta, megint megbukott vele, tovább dolgozott rajta, vékonyította, elvett a zenekarból, jobban hagyta érvényesülni a zongorát. Igazi sláger soha nem lett a 4. zongoraversenyből, most is ritkaságként hallgatja az ember, és mindent megért. Már úgy értem a sikert is meg a sikertelenséget is, tényleg nincs benne az a nagy dallam, nagy indulás, ami az előző két zongoraversenyt annyira sínre teszi, hogy akár el is engedheti a hallgató, akkor is azt érzi, hogy kapott valamit. Itt meg mintha folyton az új indulásokat kellene észrevennie, hogy megyünk kicsit előre, kicsit balra, ja nem, inkább jobbra. De mintha éppen ez volna Rachmaninov lényege, csak máskor nem vesszük észre, úgy száguld a szerelvény. Garrick Ohlsson nem az a lenyűgöző személyiség, aki bármit játszik, hitelesen teszi, de a nagy teste jó nagy hangot produkál a hangszerből, hiába van mögötte egy egész szimfonikus zenekar, mégis ő az egyértelmű főszereplő. A nagy keze meg tökéletesen alkalmas a feladatra, súlya is van, eléggé gyors is, azt játssza, amit kell. A közönség is így reagál rá. Nem csupa Ewing-ivadék ül a dallasi koncertteremben, kalap senkin nincs, bár a szürke öltöny-western csizma összeállítás fölfedezhető. Nincs is telt ház, ez a harmadik este azonos programmal, mellé a szünet után szintén Rachmaninov jár, az 1. szimfónia. Nálunk se ölnék egymást a jegyekért, pedig valószínűleg jobb innét kezdeni a barátkozást a szerzővel, amikor gondban van, jobban megérti azokat a pillanatait is az ember, amikor nincs gondban. Ami pedig az eredményt illeti: mégiscsak remekmű. Vagy talán nem remek, de mű. Mintha éppen ezt a kettősséget érezné meg a közönség: nagyon gyorsan fölpattannak, hogy álló legyen az ünneplés, aztán mégis nagyon gyorsan hagyják abba a tapsot, mint akik mégsincsenek a hatása alatt. 

Majdnem ugyanezt érzem. Hogy nem a mű hatása alatt vagyok, hanem Rachmaninové alatt. Hogy érdekesebb a bukása, ha ez bukás, mint a sikere. Ami viszont tényleg siker. 

A baj, vagy az egyik baj az a Grammy-díjjal, hogy bizonyos területeken a végtelenségig aprózza magát. Van például Kortárs keresztény zene kategória is, de a legfontosabb vagy legtartósabb anyaggal, a klasszikus zenével szűkmarkúan bánik. A másik baj, hogy nem nagyon lehet követni a zsűri ítéleteit, így aztán minden okunk megvan rá, hogy óvatosak legyünk. Ha valami Grammyt nyer, még semmi nem biztos. Azért próbaképpen belehallgattam az idei gospel-győztesbe, Kirk Franklinbe, aki az első számában elborult elmével fröcsög valami őrületet. Zenei kíséret nélkül. Ezek után az a furcsa, hogy Andris Nelsons Sosztakovics abuma tényleg jó. 

Lett karmester, Boston Symphony, élő felvétel, két CD. A második a sorozatban, Sztálin árnyékában az alcíme, amit éppenséggel egyre nehezebb elfogadni: valahogy Sosztakovics szimfóniáinak akkor is jónak kell lennie, ha nincs Sztálin, tekintve, hogy most éppen nincs Sztálin. Nyilván nagyon fontos a kontextus, valami fogalmunknak kell lennie a Szovjetunióról ahhoz, hogy megértsük, miért olyan végtelen szomorú az alaphang, de ne már ezen múljon a művészet. Úgy értem, egy keményvonalas művészetrajongó erre azt is mondhatja, hogy éljen Sztálin, és jöjjenek még a hasonlóak, mert nyilvánvalóan jót tesznek a zeneirodalomnak. Jelen esetben épp egy eltemetett műfajt, a szimfóniát ébresztette föl a csizmás ember. 

Tényleg ébred, és tényleg hallani Mahler megoldásait, sorakozóit és a nagy csendben eltévedt madarakat, meneteléseket, fanyart és komikumot. Mindez mégis más, hangzásban is, meg talán a keserűség nem annyira magából a létből fakadó. Úgy értem, Mahler azért szomorú, mert szerinte a lét gyanúsan és gyaníthatóan értelmetlen. Sosztakovics legalább tudja, hogy mi baja van. Sztálin és tettestársai. Hogy ebből hogyan lesz mégis valami, valami hasznos, amely munkát ad egy amerikai zenekarnak, miért épp arról beszél közben, hogy már miért volna az egész értelmetlen, ha ennyi embernek munka, öröm, szórakozás, azt egy kicst nehéz megmagyarázni. Nem is próbálom. Csak lelkesedni akarok kicsit a bostoni rezekért és fákért, Nelsons öszefogottságáért. Hogy végre egy karmesteri pálya nem abban nyer értelmet, hogy újra föl lehet venni Mahler kilenc szimfóniáját. Föl lehet venni Sosztakovics tizenötjét. Föl is veszik, bár a lényeg, a legnépszerűbbek ezzel már fönt vannak. Hátha egyszer sikerül azt is bebizonyítani, hogy, teszem azt, a 12. éppen olyan nagyszerű, mint az 5. 

Mindjárt elutazom egy távoli helyre, és erről eszembe jut, hogy amikor legutóbb ugyanerre a távoli helyre utaztam, a londoni repülőtéren egy egészen különlegesen béna jelenség téblábolt. Talpig drámai feketében, de a cipője is túl vékonyka volt a drámához, és a test másik végén, vagyis a fején egy furcsa baseball sapka billegett. Az a keményebb formájú, amit ha nem engednek ki megfelelő mértékben, akkor ottmarad a fejbúbon, mint valami elfuserált cilinder. A két véglet között fekete nadrág, és fekete pufidzseki, az a hurkákból álló, szóval odanézett volna rá az ember akkor is, ha nem ő lett volna Valery Gergiev. De mivel ő volt az, pláne odanézett. Tőlünk jött, Budapestről, és Londonban volt fellépése, stimmelt tehát az indulás meg a cél is, tévedés kizárva.

Közben meg mégis arra gondolt az ember, hogy ő maga a zenei világ nagyura, intésétől rettegnek a föld szimfonikus zenekarai, mondjuk ez még rendben van, de a világ énekesei is, ő dönti el, mi vár rájuk, világhír és gazdagság, vagy csöndes kis pálya egy messze színházban, ötszáz olajbányász előtt. De ezt annyira nehéz elképzelni róla, miközben megy a bőröndöt húzó titkára mellett, hogy azóta is folyton eszembe jut, amikor dicsősége teljében látom, azzal a tíz centis, inkább fogpiszkálóval mint karmesteri pálcával a kezében. Nem a ruha teszi az embert, nem a pálca teszi a karmestert, de aligha van más, mint a zene, amely így föl tudja forgatni a világot, erőket, viszonyulásokat. 

Most akkor ez jó vagy rossz?