Nem olyan nagy ügy, de próbálom, próbálom megérteni a Libri-díj esetében a zsűri választását, és nem megy. Jászberényi Sándor könyve pont az, amire az ember reflexből azt mondaná, hogy ez nem irodalom. Nem a szavakkal meg a mondatokkal dolgozik, nem a megformáltság az erénye. Amikor azt mondják rá, hogy Hemingway, akkor az az érzésem, csak azt árulják el, hogy Hemingway-t is félreértik, ha erre a férfiaskodásra meg izomfeszegetésre gondolnak. A szókincs, te jó ég. Ilyen fordulatok, hogy "kérdezte Éva ragyogó tekintettel". Talán az olvasókönyvemben volt hasonló, ált. isk. 3. oszt. Olyan megfigyelések, hogy a karácsony ma már inkább a fogyasztás ünnepe, semmint a születésé. Meg annak a büszke tudata és használata, hogy magyarul a baszik ige mindenféle igekötővel értelmes, sőt, új meg új értelemmel bíró szóvá válik. Meg ez a folyamatos keménykedés, hogy azért az összeégett gyermekholttest csúnya látvány. Borzadj, olvasó, és ne bírd ki, majd én kibírom helyetted. Nem szeretem. 

Nem szeretem, de olvasom. Lehet, hogy ezt értékelte benne a zsűri is, hogy valami van benne. A fáradság, hogy oda kell menni, ahol lőnek, ahol az élet zajlik, vagy a halál sompolyog. Esetleg fordítva, már ami a zajlást és sompolygást illeti. Nem irodalom, de könyv. Ha ezt értékelték benne, azt sem értem, de legalább tudom követni a gondolatmenetet. 

Ez olyan szenzáció, ami nem szenzáció, de nem érzem, hogy baj volna vele: nőnek föl az újabb és újabb generációk, és nem baj, ha újra és újra rácsodálkoznak a reneszánsz művészetre. Ha így kell nekik kedvet csinálni hozzá, akkor így.

A hír úgy szól tehát, hogy Leonardo a Mona Lisához egy meztelen vázlatot is készített. Megtalálták ezt a vázlatot, mondják, bár nagyon azért nem kellett keresni, Chantillyban van, a Musée Condéban, ami enélkül is elég jól felszerelt intézmény, többek között Piero di Cosimo meg Raffaello lóg a falon, a tárlókban  meg a Limbourg fivérek által készített hóráskönyv lapjai láthatóak. De hát nem is a művészet a szenzáció. És bocsánat, egy pillanatra meg kell állni. Nádasdy Kálmán mondta, hogy az egy közkeletű félreértés, hogy az emberek szeretik a zenét. Az emberek nem szeretik a zenét, de meg lehet szerettetni velük. Ugyanez érvényes a képzőművészetre is: az emberek nem szeretik, de meg lehet szerettetni velük. Például így, ahogy most a franciák próbálják, hogy tessék, Leonardo titokban lefestette a modelljét meztelenül is. Valami lehetett közöttük. 

Igazság szerint a szakemberek csak azt mondták, hogy a rajz bizonyos részeit nagy valószínűséggel Leonardo készítette, a kéztartás pedig egyértelműen a Mona Lisáé. Egyébként óvatosságra intenek, hiszen más részeket viszont jobb kézzel vonalkáztak, és bár Leonardo kétkezes volt, rajzolni a ballal szokott. 

Közben arról nem beszélnek, ami számomra elég egyértelmű: a kép modellje férfi. Melle van, de egy kicsit olyan szilikonizált jellegű, viszont a karja nagyon is valóságos. Az alkar eleve hozzávetőlegesen ugyanolyan vastag, mint a felkar, de a felkaron is egész komoly bicepsz látható, Rubint Réka is elismerően csettintene, gépek, súlyzók és táplálkozási tanácsok nélkül ez bizony elég szép teljesítmény. Férfitől. Nőtől a 15.-16. század környékén elképzelhetetlen. 

Nincs abban semmi különös, ha egy reneszánsz festő nőkhöz is férfi modellt használ, mutatok egy másik, viszonylag híreset. 

Ez Michelangelo, a líbiai szibillához készített háttanulmány, és látszik, hogy egy kis lágyítással, szempilla hosszabbítással lesz a férfi fejből női. 

Ami Leonardo esetében igazán nyugtalanító marad, az az arc. Az összeszaladó szemek, a nemének eldönthetetlensége, kétneműsége vagy angyalisága, ördögisége. Ugyanaz a típus, amiből az Utolsó vacsorán Szent János lett, és amit Dan Brown olyan bölcsen magyarázott arra a Da Vinci-kódban, hogy Mária Magdolna is jelen volt az eseményen, hiszen egy ezerötszáz évvel későbbi festményen is rajta van. Ugyanaz a modell, aki egy másik kartonon, a National Galleryben Szent Anna. Ugyanúgy végigszalad tőle a hideg a hátamon, mintha nem is emberi arcot látnék. Hogy az arc eredetije lehet-e Salai, Leonardo tolvaj és gazember szolga-szerelméé, vagy valóban nő, esetleg saját találmány, az már tényleg érdekes kérdés, csak már szenzációt nem lehet belőle fabrikálni.

Van ez a helyes kis elefánt Rómában, a Santa Maria sopra Minerva templom előtt. (A képen le van törve szegénynek az agyara, az emberek barmok.) Gian Lorenzo Bernini az alkotó, bár hogy ez pontosan mit jelent, azt nem lehet tisztázni. Az obeliszk egyiptomi, az ötlet eredetileg Barberini bíborostól származik, hogy a palota elé kellene egy elefánt, a hátán egy obeliszkkel. Abból nem lett semmi, de Bernini azért elkészítette a rajzokat, aztán újra elővette azokat, amikor VII. Sándor pápa akart méltón elhelyezni egy akkor talált oszlopot. Hogy aztán valóban Bernini faragta volna az állatot, az erősen kétséges, nyilván rábízta egy ügyesebb kezű tanítványra, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmit farigcsáljon. Így is az az első reakciója az embernek, hogy na, Bernini biztosan nem látott igazi elefántot, ha ekkora ormányt képzelt hozzá. De amúgy az elefánt tényleg helyeske, oldalról némi méltóságot sugároz, de szemből mintha röhögne az embereken, a világon. Vagy csak úgy jó kedve van. 

Nem is ez a különös, hanem hogy Catania főterén egy elég hasonló elefánt fogadja a gyanútlan turistát. 

Egyszerre öregebb és fiatalabb, mint Berninié. Az oszlop egyiptomi itt is, de az elefánt már megvolt a római időkben, csak akkor még a cirkuszban állt. Mondják, hogy nem kifejezetten római jellegű a faragás, ami igaz is, hanem azért helyi elefánt lesz, bazaltból faragták, márpedig Cataniában ami csak lehet, bazaltból van, közel az Etna, ez a legkézenfekvőbb kőmegoldás. Hogy a két dolgot, a fehéres oszlopot és a szürke elefántot  össze lehet hozni, az 1736-ben jutott eszébe egy építésznek, Giovanni Battista Vaccarininek. Az elefántot egyébként Liotrunak hívják, ami a Helidorosz szicíliai torzulása, mert ez a Helidorosz nevű mágus a 8. században azt állította, hogy varázslattal rá tudja venni az elefántot, hogy arrébb sétáljon. Szerencsére nem sikerült neki. Vagy legalábbis nem ment messzire az állat. 

A szerelem elmúlik. Inkább csak kérdezem, mint mondom. Mindenesetre a párok azelőtt kőbe, fába vésték a nevüket, és mindig azt hittem, hogy ezzel akarják érzelmeik emberi léptékkel mérve örök voltát kifejezni. Aztán jöttek a lakatok, rácsokhoz, hidak korlátjához láncolták magukat, a boldogságukat, de a hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, legalábbis Olaszországban nem. Túl nagy terhelés a fémszerkezeteknek, mondták, és nagy vasvágó ollókkal vetettek véget a romantikának.

Szicíliában a fügekaktusz dívik. Néha csak vésetek maradnak, néha a növény begyógyítja a sebeit, és mint egy hegtetoválás, olyan nyoma marad az ember szerelmének. Időnként az az érzésem, azért telepítik a növényt előszeretettel  a műemlékek közelébe, hogy óvják az ősi falakat. Nem, ne karcoljátok ide magatokat, ne kapargassátok márványba, de még homokkőbe se a neveteket. Úgysem tudja senki két perc múlva, melyik Juan szereti Rosit, melyik Romeo imádja Giuliettát. Itt ez a sokat tűrő kaktusz, az is túléli az érzelmeiteket. 

Nem tudom, van-e értelme egy blogbejegyzést Tarján Tamás emlékének ajánlani, ha igen, akkor ez most olyan. Nem mintha különösebben, vagy egyáltalán közeli kapcsolatban lettünk volna, szervusz-szervusz alapon voltunk a színházban, ha egymás mellé szólt a jegyünk. Épp úgy és épp az hiányzik majd ezután, ami bárki másnak: az írásai, az okossága, higgadtsága. Nehezen hevült, mert ismerte a színházat, tudta, mire való, de éppen emiatt volt olyan jó olvasni az értékeléseit.

Mire való a színház? A taorminai görög színház például opera- vagy koncerthelyszínként is működik, de elsősorban műtárgy. Beterelik a gyakorlott vezetők a csoportokat, úgy bánnak velük, mintha kisdiákok volnának, szabadon engedik őket a térben, aztán összeterelik a csapatot, mennek tovább. Eljátsszák amit mindenkivel eljátszanak, juhuhú, mondja a a fekete ruhás asszony a színpad előtt. Can you hear me? És a csoport tagjai az utolsó körben buzgón bólogatnak, halljuk, halljuk. Mondjuk nagyobb csoda volna, ha őket viszont nem hallaná az idegenvezető, ha sikerült volna megoldani az egyirányú hangterjedést, és nem úgy zajlott volna az antik előadás, hogy a színésznek is mindent hallania kell, ami a közönség körében történik. 

Az ember nagyképűsködik a csoportokkal szemben, én, kérem, önálló látogató vagyok, de nehéz ellenállni, épp arra járok, nem hallgatózom, csak hallom. Aha. 

Épp azt hallom, hogy a színházba körülbelül ötszáz néző fért be, vagyis az akkori Taormina teljes lakossága. Mindenki, aki járni tudott, színházba ment, ha volt műsor. Ha arra gondolok, hogy ma a nyolc és félmilliós New Yorkban vért izzadnak, hogy négyezer nézőt találjanak esténként a Metropolitanbe, akár el is keseredhetnék. De vannak és épülnek magyar arénák, amelyekbe többen férnek be, mint a körülötte lévő település összlakossága. Igaz, azok futballpályák. Akkor tényleg el is keseredek. 

Egy régi Uj Péter cikkben volt, annyira régiben, hogy még Hriszto Sztojcskov aktív futballista volt. Azt írta, hogy ő már a kelet-európai focistákat nézi, azokban ismer magára, magunkra, ezekben a simlis képű legényekben, vagy épp az autóneppernek kinéző Sztojcskovban. Én meg arra gondoltam, hogy te, talán te így vagy vele, barátocska, én nem, az biztos, nekem a focisták, úgy ahogy vannak rémségesek az ostoba arckifejezésükkel. A környező országbeliek aztán végképp, nekik biztosan nem drukkolok, szerencsére nem is kell, nem fogadom el, én, kérem, európai utas vagyok, több közöm van a chartres-i üvegablakokhoz, mint a kocsma előtt tántorgó szerencsétlenekhez. 

Most itt ülök, mint fák tövén az európai utas, Tar Sándorral a kezemben, ezzel a szép, kicsi noteszszerű kiadással. A mi utcánk. Mondjuk azt olvasom benne, hogy az MDF kiutalt Nagy Jenőnek egy kerekesszéket, de neki nem kell, mert őt eltologatja a Sárika a biciklivázon, hanem a többiek a kocsmában lecsapnak rá, ott rodeóznak vele, aztán Dorogi eléjeköti a lovát, a sört kedvelő Palkót, és elmennek a Vida bácsihoz, hogy annak a tüdőrákos fia még egyszer kimehessen az utcára, megnézegetni a falu nevezetességeit. És lehetek a világ legszebb helyén, mégis ott vagyok, ebben a nyomorult utcában, amiről még azt sem mondhatom, hogy az én utcám volna. Mert a világ legszebb helyein jártam már, de Hajdúsámsonban még soha. 

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Tar Sándor milyen nagy író, azt talán tudják róla, hanem hogy van ez az érzés:  nem menekülhetsz. Nem csak akkor, ha ostoba képű focistát látsz, hanem ha A mi utcánkat olvasod. Hogy csak el ne hidd, hogy bármi jó, ami történik veled, az természetes. Az jár. Megérdemelted. Mert nem jár, nem érdemelted meg, a helyed meg a hazád ott van Dorogi és Harap Sanyi mellett. Ha befogadnak. 

Sziciliában már nem találkozik az ember lépten-nyomon magyarokkal (ezt a titkos honfigyűlölőknek mondom, akik hirtelen elhallgatnak, ha magyar szót hallanak, nehogy kiderüljön, hogy "szintén magyarnak tetszik lenni"). Leszámítva, természetesen Taorminát, ahol hirtelen megszaporodnak a magyarok itt is, ott is magyarul lelkesednek a görög színház romjainál. Nem mondom, hogy ez valami pontos kimutatás, de úgy körülbelül 80 %-ra tippelném a magyarok arányát, már azokét, akik Csontváry miatt jöttek. Nyilván hiába keresik a sárga eget és a lila-fehér Etnát, ha viszont betérnek valami nívósabb fotóboltba, megtalálhatják azt a képet, amit ő is használt. Mert hogy nem állt oda a kövek peremére a hatalmas vásznakkal a szélbe, az szinte biztos. Lefújta volna a zefír. De mi tőle tudjuk, hogy ez egyáltalán van, hogy ezt látni kell, már ha van rá lehetőség. Aztán, persze, azt nem látjuk, amit ő, de ez nem panasz, mert azt megnézhetjük otthon. Mázlista nemzet vagyunk, két Taorminánk van. De egy biztos, és az is szerencse. 

Nézegetem mindig az olasz falvakban, városokban kiragasztott gyászjelentéseket. Nézik a helyiek is, főleg az öregek, azt hinné az ember, hogy félnek vagy magukra gondolnak, de aztán vidáman üdvözlik az ismerősöket, ciao, ciao, az élet az élőké. Hogy én miért nézem, azt, persze, nehezen tudnám megmagyarázni. Nem ismertem őket, most már nyilván nem is fogunk megismerkedni, néha megpróbálom megjegyezni a nevüket, Mimmo bácsi, mosolygós vén krampusz, holott nyilván nem mindig mosolygott, nem is mindig volt vén. Csak egy idő után vettem észre, hogy a gyászjelentések sokszor nem is jelentések, hanem emlékeztetők: egy éve halt meg, öt éve nincs velünk, immár hét éve, hogy elhagyott bennünket. Néha a halott szól, hogy épp úgy szeret bennünket (talán ez most rám is vonatkozik, aki olvasom), mint azelőtt. Na jó, ez meg talán nem vonatkozik rám. Hogy az emberiség egy nagy család, élőkkel és holtakkal, olaszokkal és magyarokkal, és most nem azt akarom mondani,hogy azt képzelem, Torrisi asszonyhoz olyan rengeteg közöm volna, csak hogy a harang szól, és ez mégis jó érzés. 

Végre meg tudtam hallgatni Lisa Batiashvilit, ahogy a Csajkovszkij és Sibelius Hegedűversenyt játssza. Tudom, hogy másnak is vannak ilyen visszatartott lemezei, őrzi, nem szedi le a celofánt róla, hogy majd eljön az életben egy pillanat, nehéz vagy boldog pillanat, és akkor majd az a lemez segít vagy megkoronáz. Ez azért nem az az eset, csak  a bizalomé, alapvetően tetszik, ahogy Batiashvili játszik, és az ember azt reméli, hogy megszereti, jobban megszereti a műveket vagy közelebb kerül hozzájuk általa. Nem annyira egyszerű az egész, mindenesetre egy kicsit közelebb lehet kerülni a felvétel által Daniel Barenboimhoz, aki nagyon szép munkát végez a Staatskapelle Berlin élén. 

Közben az is eszembe jutott, miért is vagyok abszolút bizalommal Lisa Batiashvili iránt. Hiszen annyi a hegedűs, annyi a csinos vagy közepesen csinos közöttük, akik érdekesek, játszani is tudnak, de ő mintha biztosabb alapokon állna, nem csak játszik, de zenél. Aztán rájöttem: az egésznek Guy Braunstein az oka.

Ez meg egy másik, befejezetlen történet. Braunstein nagy tehetség, szólista és kamarazenész, aki aztán fogta magát, és néhány évre beült a Berlini Filharmonikusokhoz, első hegedűsnek. Mindig bírtam, mert idegen testnek látszott. Mintha A rózsa nevéből szalajtották volna, és olyan irdatlan termetű, egész kicsinek látszik a hegedű a kezében. Ő mondta egyszer, valami mozgóképen, hogy sok fölkapott hegedűs van most a világban, de Lisa, az tényleg nagyon jó.

Guy is nagyon jó, odahagyta néhány éve a zenekart és a biztos állást, hogy újra szólista legyen. Azóta nem is hallottam róla, de nincs kétségem felőle: még előkerül.

Ez a magyar labdarúgás! Nem értem, miért nem tűnt föl korábban a hasonlóság, most másra sem tudok gondolni, miközben a Gianni Schicchit nézem. Most már van benne pénz, nem annyi, mint a Barcelonában vagy a PSG-ben, de hát nem jönnek az olajsejkek. Minek is jönnének. Nem jönnek a nézők sem, ők is minek jönnének. Miközben arról beszélünk, hogy két-három helyszínt kellene létrehozni a pesti közönségnek, Opera, Erkel, Eiffel, vagy bármi kamaraopera, azalatt ez az egy helyszín is csak félig van nézőkkel. De építeni jó.

Vannak idegenlégiósok, akik kisebb-nagyobb nemzetközi csapatokban játszanak, és láthatóan egészen más szándékokkal, felkészültséggel, tudással vannak jelen a hazai pályán, de a végén őket is magához húzza a magyar ugar. A saját szereplőink, sőt főszereplőink pedig... Tényleg nincs senki, aki elénekelné, eljátszaná Laurettát? Igazán nem annyira nehéz az az ária, talán ezért a legnehezebb, de Sáfár Orsolya elfogadhatatlan. Azelőtt Keszei Borit láttam ebben a szerepben. Most egy másik szerepben látom. Viszont nem hallom. Cserébe hallom Wiedemann Bernadettet, őt viszont egyáltalán nem szeretem hallani.

Tényleg Anger Ferenc a leghumortalanabb ember az országban? Tényleg ennyit sikerült kitalálni poénnak, hogy játékmaci fekszik a halottas ágyban, meg telefonálnak Signába, hogy miről is beszélnek ott? És a zenekar? És Kesselyák? A végén úgy áll az egész szereposztás, bánatos arccal, maga elé meredve, mint akit fenékbe rúgtak a színfalak mögött.

Bár megtette volna valaki.