Minimum érdekes

Minimum érdekes

pa100004.JPG

Ezeréves emlékem, hogy Megyesi-Schwartz Lúcia dalokat énekel, már nem emlékszem, mi volt a helyszín, csak hogy Purcell is műsoron volt. És nem úgy, hogy hadd éljen ő is, hanem rangjának megfelelően, mint a legnagyobb zeneszerzők egyikének dalait. Nem nagyon találkozni ilyesmivel a magyar koncerttermekben, nyilván a szervezők azt mondják, nincs rá közönség, a közönség meg nem tudja, mit veszít, csak nem hall dalokat. Ami azt illeti, nem csak Purcellt és még régebbi dalokat nem hall, de újabbakat sem, Schubert-dalestekkel sem rekesztenek Dunát. 

Ennyi a nyavalygás, mert most épp Schubert is műsoron van, előtte meg Monteverdi és Sigismondo d'India, akit a bemondó Mohai Gábor rendületlenül g-vel a közepén mond. Mert a rádióban vagyunk, a Márványteremben, amire lehet mondani, hogy az ország legnagyobb koncertterme, a közvetítések idején, de fizikailag elég kicsi, épp alkalmas a dalkoncertre. Egyébként sem tapossuk egymás sarkát, vagy hogy is mondjam: bensőséges a hangulat.  

A koncert meg éppen ott jó, ahol a legfontosabb. A 16.-17. századi szerzők dalai frissek, közvetlen, szép élmények. D'India Cara mia cetra kezdetű dala még Zádori Mária hangján van a fülemben, és ehhez mérten is jó, ahogy Megyesi-Schwartz Lúcia elénekli. Érződik, hogy dolgozni kell velük, néha fúj egyet az énekesnő, hogy megvan, megvan ez is, de körülbelül megvan minden, finoman visszafogottak a díszítések, megfelelő a hangerő, jó az egész. Lanton Győri István kísér, elég visszafogottan, de szemén is látszik, hogy beteg ő, de nem álmos. 

Ahol elgyengül a koncert, az a Schubert-szakasz. Ez is érdekes marad, hiszen a dalokat gitárkísérettel halljuk, az más kérdés, hogy az átirat nem mindig igazolja a létét, mondjuk a Halászlányka egyszerűen jobb zongorával. A Szerenád viszont gitárral kísérve szerenádabb, mintha egy csúf ember klimpírozna közben. Csak ott meg az ének nem szerenád, talán a hang is fárad, fátyolozódik, meg is kell fújni a magasabb hangokat. Azért jó kedvvel jön ki az ember az épületből, és nem azért, mert végre kint van. 

Ország Lili a falnál

Ország Lili a falnál

pa090018.JPG

Nem lettünk okosabbak. Ez a legfőbb tanulság a "befalazva" című darabot látva. Ország Liliről szól, az Ország Lili teremben, a Bábszínház harmadik emeletén. Abban a színházban, ahol ő maga is dolgozott, ahol most az általa tervezett bábok láthatóak a földszinti üvegszekrényekben. Hazatalált, mondhatnánk, de mintha épp erről beszélne a darab. Nem talált haza. 

Persze, az ember mindig a más életét látva okos, arról van véleménye, abban ismeri föl a rendszert meg a szükségszerűségeket. Ebből a szempontból az alkotók, Dragomán György és Gergye Krisztián nagyon tisztes játékot játszanak: ők a más életében sem tudnak rendet tenni, ott sem okosak. Képeket látunk, különböző tornamutatványok által megelevenített festményeket, fontos, szép mondatokat, Pilinszky búcsúztatóját, meg kevésbé fontos és kevésbé szép mondatokat, a teremőr asszony monológját. Vitéz László szokásos köszöntését, szervusztok, pajtikáim. Ezt rögtön elmondják vagy ötször, ha nem hagyja abba, fölállok és kimegyek, mondom magamban, de még túlságosan az elején vagyunk a történetnek. Nem hagyja abba, mégis maradok.

Megbánom ezerszer, mert az nem tanulság, hogy az elnyomás az elnyom, és az érzékeny emberek nem tudják megkötni a különbékét, Ha csak ennyi volna Ország Lili művészete, együtt halt volna meg a kommunizmussal. Vagy tovább él a kommunizmus, vagy Ország Lili volt ennél sokkal több. Vagy mindkettő.

Norma kötelező olvasmányai

Norma kötelező olvasmányai

radvanovsky.jpeg

Elkezdődött az évad a Met-közvetítésekkel is, a Norma volt az első, Sondra Radvanovskyval a címszerepben. Ijesztően kezdett a szoprán, a híres ária, a Casta diva első sorát finoman szólva is röviden és bizonytalanul fújta el. Utána szépen korrigált, mondhatni, egy egész előadáson át, de közben legalább annyi időt adott, hogy elszánjam magam az Oblomov újraolvasására, abban éneklik folyton a Casta divát, mintha azt amatőrök is tűrhető szinten el tudnák énekelni. Talán tényleg el is tudták. 

A Norma amúgy is reminiszcenciákkal teli darab, már a kezdete is. Nem a nyitány, hanem ami a librettóban van helyszínnek és kornak megjelölve: Gallia, Kr. e. 50-ben. Lehet, hogy ez is áthozat, a libretto alapjául szolgáló Soumet-darabból. Akár igen, akár nem, ez pontosan ugyanaz, ahogy az Asterix kezdődik.  Hogy tényleg véletlen-e, arról Asterix atyját, René Goscinnyt kellene megkérdezni, de a lehetőségről lekéstünk csekély negyven évvel. (Egészen pontosan november 5-én lesz Goscinny halálának az évfordulója.)

asterix.jpg

Egy másik Normával kapcsolatos kötelező olvasmányra a szünetben hívták föl a figyelmet. Joyce DiDonatót kérdezgették a szerepéről, Adalgisáról, és azt mondta, hogy a nagy segítséget ő a rendező David McVicartól kapta, aki azt mondta, hogy nézze meg az Országútont, Fellini filmjét, mert azt a figurát kell megteremtenie. Gelsominát. Szinte semmi nem tetszett McVicar rendezéséből, mintha szándékosan hagyta volna ki a nagy színpadi helyzeteket, marad az erdő, meg az erdő alján a házikó, csak a pofákat vágták a karénekesek és statiszták, de ebben van okosság. Adalgisa lényege nem a befolyásolhatóság, mindig azzal van, akivel énekel, hanem az elszántság. Ha mindezt nem sikerült színpadra vinni, az balszerencse. De legalább kiderült.    

Gouldtalanság

Gouldtalanság

glenn-gould.jpg

Harmincöt éve, hogy levelet kaptam Zalaegerszegre, amelyben a sok mi újság odahaza téma mellett az is benne volt, csupa nagybetűvel: MEGHALT GLENN GOULD. Bólogattam tizennyolc évem minden bölcsességével, hogy ott van, a halhatatlanok között, meg teljes az életmű, amennyire ki tudtam venni, furcsa és szerencsés módon megvolt mindkét Goldberg-variációk lemez. Akkor azt hittem, az az utolsó felvétele, és hogy micsoda sorsszerű élettörténet, mint maga a mű, oda tér vissza, ahonnét elindult. Gould nélkül fogunk eztán élni, de hát eddig is Gould nélkül éltünk, a személyét látni esélyünk sem volt, a lemezeit meg, mire végig tudjuk hallgatni... Egyáltalán: mire be tudjuk szerezni... Akkor értelmes és jó gondolatnak látszott, hogy ez a 20. század második felének zenetörténete, az alkotók helyett az előadóké a főszerep, nem hoznak létre túl sok újat és hasznosat, de nincs is rá szükség, ki az, aki elmondhatná magáról, hogy alaposan ismeri az összes Haydn-, Mozart- és Beethoven-szonátát? Legfeljebb Glenn Gould. 

Nem azt akarom mondani, hogy ugye, milyen kis ostoba voltam, de eltelt a harmincöt év, és érti már az ember, miért volt vagy lett volna annyira fontos Gouldnak is a komponálás. Veszít a hatásából és élénkségéből minden előadás, még az is, amit eleve tartósnak szántak, stúdióban gondoltak ki. Az este azon gondolkodtam, melyik Gould-felvételt hallgassam, és rájöttem, hogy többé-kevésbé mindegy. Az egyik klasszikus, a másik idegesítő, de közben mind-mind ugyanarról szól: magányról, sötétről, vagy legalábbis szűrt fényekről, örök barátainkról, akik soha nem hagynak el, Bachról és kollégáiról. A szépségről, amit ember alkotott, de annyira szép, mintha nem is ember alkotta volna. Az eksztázisról, amiről nem tudom megmondani, hogy valóban a lét értelme volna-e, de boldoggá teszi a magányt, a sötétet, a hideget. 

glenn-gould-young.jpg

Monty Beatles

Monty Beatles

abbey.jpg

A Belvárosi Színház Love, love, love előadásának szerencsés mellékhatásaként egész (fél) éjjel Beatlest hallgattam, azzal a tanulsággal, hogy azért ez igencsak más, mint amire az ember emlékszik. Nyilván azoknak, akiknek a Beatles napi szerelem, nem nagy felfedezés, hogy ez a sok lemez mennyivel több, mint a hárman gitároznak, négyen énekelnek felállás. Több dolog zajlik a késői lemezeken a stúdióban, vadul használják a sztereó hatásokat, az ember fél fülére süketnek érzi magát, vagy ideges lesz, hogy egy olyan egyszerű, de persze bomba számban, mint a Blackbird, az akusztikus gitár és az énekhang mellett miért kocogtatja valaki a körmével ritmikusan a hangszert, kizárólag a bal csatornában. Ehhez kapcsolódik a hír, hogy szeptemberben elhunyt Michael Winfield, aki a Strawberry Fields Foreverben oboázott. Ha megszakadok, sem tudok visszaemlékezni, hogy bárki is oboázna a dalban, de mire jó egy álmatlan éjszaka. Meghallgattam, és tényleg nem oboázik senki. Viszont a lemez másik oldalán, a Penny Lane-ben nagyon is oboáznak, angolkürtöznek, meg trombitálnak is, többek között egy Bach kétszólamú invenciót, nyilván ez a félreértés alapja. 

A Beatlesnél maradva újra és újra meglep, hogy mennyire Monty Python stílusban dolgoznak, nyilván ki lehet deríteni, hogy melyikük volt nagyobb hatással a másikra, vagy van valami közös eredet, angol humor, vagy ez volt benne a levegőben. De a befejezetlen szkeccsek mintájára befejezetlenül hagyott számok, a nonszensz szövegek, az egymásba átérő dalok, az oda- és visszautalások - ugyanaz a világ. El is múlt. 

Nem félnek a farkastól

Nem félnek a farkastól

pa050008_2.JPG

Nem tudom, rendezői ötlet-e vagy szerzői utasítás, hogy a Love, love, love első felvonásának második képében a Nem félünk a farkastólt idézik a Belvárosi Színházban - de nem jó ötlet. Máshová teszi a darabot, mint ahol lennie kellene, olyan társaságba, ahol nem állja meg a helyét, és valahogy széjjelrobbantja az amúgy is lazán illeszkedő képeket. Három jelenetből áll a darab, három korszak egy házaspár és megfelelő rokonaik életéből. Elindulnak, megismerkednek, 1967. Beatlest hallgatnának vagy Creamet, szeretnek és kívánnak. Aztán öregszenek, lehetetlen hülyékké válnak, isznak, főleg az asszony. Szünet után nyugdíjba vonulnak és nem segítenek a gyerekeknek, de marad azért valami jó bennük: szeretnek és kívánnak. 

Pont olyan kevés és lapos Mike Bartlett műve, amilyennek elmondtam, és nagyon nem is dobják föl szellemes párbeszédek. Kevés benne az eredeti meglátás, sablonosak a figurák, a férfi nem figyel, a nő iszik, úgy megy el az életük, ahogy a mi életünkből is elmegy bő két óra, miközben nézzük őket. Talán a végére jön valami eredeti meglátás, hogy ezek a hatvanas években indultak önzők lettek, és jobban élnek, mint a mai fiatalok, akik szoba-konyhában küszködnek, és nem vállalhatnak gyereket. Londonban. Sajnáljuk, sajnáljuk, de mi még ott tartunk, hogy Londonba megyünk vécét pucolni, hátha közelebb kerülünk a pesti szoba-konyhához. Valaki közben odafigyelhetne, mi történik a színen, és hogy Schruff Milán ne látszódjék 2017-ben fiatalabbnak és dúsabb hajúnak, mint húsz évvel korábban, de nem hiszem, hogy ezen múlna a nézői boldogság. Másik darabot kellene látnunk, másik rendezésben. Vagy másik életet élnünk.  

Sólyom János

Sólyom János

solyom.jpeg

Meghalt Sólyom János, Pesten született, 1956-ban Svédországba menekült zongoraművész. Amennyire az ember a svéd zenei hétköznapokat figyelni tudja: Sólyom János az új hazában meglehetősen ismert zenésszé lett, tévésorozata is volt. Két fontos lemezen játszik. Az egyik egy Muszorgszkij-album, A halál dalai és táncai mellett az Egy kiállítás képei van rajta. Az ember néha úgy érzi magát a hallgatása közben, mintha eloltották volna a villanyt a kiállítóteremben, mintha a vaksötétben szólna egyetlen zongora. Mintha nem a képeket kellene fölidézni, csak a zongorista magányosságát, világba küldött hangjait, odaér-e, ahol az ilyesmi érdekli az értelemmel bíró lényeket. Talán odaér. A másik albumon Birgit Nilssont kíséri, Richard Strauss- és Sibelius-dalokat játszanak. Mindkettő BIS kiadvány. 

birgitjanos.jpg

Személyes emlékeknek nem vagyok éppen bővében. A nyolcvanas évek elején (ha jól emlékszem), Pestre jött koncertezni. Alig várta, hogy végre úgy írják a nevét, ahogy gyermekként megszokta, elöl a vezeték-, utána a keresztnév. Körülbelül a körútig jutott a repülőtérről érkező taxi, amikor meglátta a plakátot: JÁNOS SÓLYOM. Mert az Országos Filharmónia természetesen úgy írta ki, ahogy a legérdekesebb lehetett, külföldre szakadt hazánkfia, majdnem a mennyből, eljött hozzátok. Úgyhogy most, vezeklésül, ha nem is ezerszer, de háromszor legyen leírva a neve helyesen: Sólyom János, Sólyom János, Sólyom János.  

Naplopók és burzsoák

Naplopók és burzsoák

pa030001.JPG

Emlékszem még, amikor először jártam a Belvederében. Zöld gyep és fehér utak, derűs, nyári reggel, és arra gondoltam, mennyire klassz lehet, ha az ember azt mondja: ez mind az enyém. A sajátomban sétálok, hogy megjöjjön a reggelihez az étvágyam, és közben gondolkodjam a múlton és jövőn. De ez csak körülbelül fél percig tartott, és jött a demokratikus józanság: igaz, hogy most többen vagyunk, de ez talán még jobb. Elférünk egymás mellett a parkban, és senki nem akadályozza, hogy mindannyian sétáljunk meg merengjünk a múltak ütemén. 

Most pont ez az érzés ért utol, most is bécsi alakban, a filharmonikusokkal. Hogy ma este megtöltjük az egész Müpát, ezer Eszterházy herceg, vagy legalábbis az ő vendégei vagyunk, és Haydnt hallgatunk. Cél és mindenféle szándék nélkül, egyszerűen csak azért, mert jó. 

Annyira, persze, nem jó, ezt a Honeck urat, ha én volnék a munkaadója, azonnal utasítanám, hogy hagyja abba a hegedűje kínzását, és ne is áltassa a népeket, hogy tényleg Stradivarit tart a kezében, mert az ember hajlamos azt képzelni, hogy a Stradivarira csak rá kell nézni, és máris csodás, csengő-bongó, zengő-zongó hangok jönnek ki belőle. Azt sem hiszem el neki, hogy koncertmester a Bécsi Filharmonikusoknál, hiába ül ott, az első széken a hangverseny második részében. Biztosan van egy kevésbé tehetséges ikertestvére, az a trükk. A csellista Nagy Róbertnek csak annyit mondanék, nyugodjon meg, nem bírái előtt áll. Az oboistának nem mondanék semmit, a fagottos Sophie Dartigalongue-nak viszont azonnal küldenék száz aranyat, zsebbe, számla nélkül. Kézcsókkal. 

Haydn B-dúr sinfonia concertantéját játszották.

A hársfák alatt

A hársfák alatt

linden.jpg

Ma este megnyit a Staatsoper unter den Linden, a berlini opera, vagyis az egyik, a legrégibb, a legfontosabb. Máris csodákat mesélnek az akusztikáról,  de a nyitóest egyébként is érdekes, nem Mozart, nem Beethoven a műsor, még csak nem is Wagner, hanem Schumann. Jelenetek Goethe Faustjából. Nálunk szinte ismeretlen mű, náluk meg ünnepi alkalom. Daniel Barenboim vezényel, és a szereposztásban ott lesz Orendt Gyula is.

Na igen, a németek, a szigor, pontosság, a hideg, mondhatni poroszos épület, meg ami ezzel jár, hogy itt aztán fegyelem van, pénzügyi meg határidő kérdésében egyaránt, meg minden egyéb vonalon. Közben meg olyan a történet, mintha nálunk játszódna. A megnyitásra éveket kellett várni az előre megadott naphoz képest, a költségek épp a duplájára emelkedtek közben. A próbák úgy zajlottak, hogy közben kopácsoltak meg festegettek, de végül így sem lettek készen, az első két hónapban a színház gyakorlatilag zárva lesz, hogy decemberre tényleg nyithassanak, és indulhasson a napi rutin. Ez a hely szelleme, mondják vállvonogatva, a megnyitáskor, kétszázhetvenöt éve ugyanez történt, kinyitottak és becsuktak. A színházi linkség találkozik itt a hétköznapi precizitással, és megnyugodhatunk: a színház az erősebb. A linkség.  

Jászberény Jeruzsálemtől

Jászberény Jeruzsálemtől

jaszber.jpgNem olyan nagy ügy, de próbálom, próbálom megérteni a Libri-díj esetében a zsűri választását, és nem megy. Jászberényi Sándor könyve pont az, amire az ember reflexből azt mondaná, hogy ez nem irodalom. Nem a szavakkal meg a mondatokkal dolgozik, nem a megformáltság az erénye. Amikor azt mondják rá, hogy Hemingway, akkor az az érzésem, csak azt árulják el, hogy Hemingway-t is félreértik, ha erre a férfiaskodásra meg izomfeszegetésre gondolnak. A szókincs, te jó ég. Ilyen fordulatok, hogy "kérdezte Éva ragyogó tekintettel". Talán az olvasókönyvemben volt hasonló, ált. isk. 3. oszt. Olyan megfigyelések, hogy a karácsony ma már inkább a fogyasztás ünnepe, semmint a születésé. Meg annak a büszke tudata és használata, hogy magyarul a baszik ige mindenféle igekötővel értelmes, sőt, új meg új értelemmel bíró szóvá válik. Meg ez a folyamatos keménykedés, hogy azért az összeégett gyermekholttest csúnya látvány. Borzadj, olvasó, és ne bírd ki, majd én kibírom helyetted. Nem szeretem. 

Nem szeretem, de olvasom. Lehet, hogy ezt értékelte benne a zsűri is, hogy valami van benne. A fáradság, hogy oda kell menni, ahol lőnek, ahol az élet zajlik, vagy a halál sompolyog. Esetleg fordítva, már ami a zajlást és sompolygást illeti. Nem irodalom, de könyv. Ha ezt értékelték benne, azt sem értem, de legalább tudom követni a gondolatmenetet. 

süti beállítások módosítása