Próbálok rájönni, miért szemezek a birkával. Áll az asztalon a levágott feje, mellette a szíve, talán, és köztük a gyilkos szerszám, a kés, vagy inkább csak a nyele. Korsó a háttérben, tipikus csendélet. Van egy párja is, kitekert nyakú madarak, a konyha egy időben a festészeti ihlet kimeríthetetlen tára volt. Hanem attól azért lehet szabadulni. Ettől meg nehéz. A festő nem nagy név, hogy arra ugorjak, ismeretlen sevillai. Vele szemben viszont egy Velazquez van, IV. Fülöp arcképe, csókos szájú Habsburg. Egy időben azt gondolták, talán ez lehetett az a kép, ami után Velazquez elnyerte az udvari festő címet, tényleg elég jól benne van egy család tragédiája és dicsősége. Dallasban vagyunk, a Meadows Múzeumban, a legnagyobb és legjelentősebb Spanyolországon kívüli spanyol festészeti gyűjtemény kellős közepén. 

De most nem erről van szó, hanem a kosfejről, hogy bámulom a nóziját, a kivillanó fogait, a megtört fényű szemét. Mellényúltam a gépen az imént, és azt írtam, megtört fényű szent. Talán tényleg az. Az égre emelt és halott pillantás talán Keresztelő Szent Jánost idézi. Vagy egyszerűen csak a sokat szenvedett halottakat, akik már várták, hogy véget érjen az életük, mert nem lehetett bírni tovább, de most, hogy véget ért, kiderült, hogy a visszavonhatatlanság még borzasztóbb. Mint az elütött macska az úton, akármilyen szörnyű, csak vissza-visszanéz rá az ember. Néhány száz évvel ezelőtt Sevillában leöltek egy birkát. Néhány száz évvel később, néhány ezer kilométerrel távolabb mégsem tudom azt mondani rá, hogy: na, és?  

Az ember nem nagyon gondolkodik azon, mi történik a régi amerikai elnökökkel. Ha nem lövik le őket, akkor nyilván írnak egy könyvet a tapasztalataikról, aztán elvonulnak valami elnök-elfekvőbe, president öregek otthonába, ahol derűsen mesélgetnek egymásnak a régi időkről. Vagy valami hasonló. 

Ehhez képest George W. Bush, tehát az ifjabb George, akit az egész világ a kultúrálatlanság és ostobaság mintaképének látott, nagyon is jelen van Dallasban. Egyrészt már csak azért is, mert itt lakik, vagyis csak akkor, ha éppen ahhoz van kedve, mert több otthona is van. Másodszor azért, mert van egy hatalmas, új könyvtár, amely büszkén viseli a két nevet és az egy betűt a homlokzatán. Harmadrészt novemberben nyílt kiállítás a festményeiből. 

Elég vicces, mert úgy derült ki, hogy egyáltalán vannak festményei, hogy valaki meghekkelte a telefonját, és döbbenten látta, hogy két festett önarckép is található benne. Ha már kderült, nem volt mit tenni, beszélni kellett róla, igen, festeget, leginkább portrékat. Jay Lenóval kezdte, de volt már mindenki, Putyin, meg idősebb Bush, tengerészgyalogosok és miniszterelnökök. Ha képek vannak, akkor kiálltás is van belőlük, ki bírna ellenállni. A művészet visszavág, és jó hülyét lehet csinálni abból, akiről bármi eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy érdeklődik a kutúra után. 

Nem érdeklődött, és nem is csinált ebből titkot. Most meg érdeklődik, végül is miért maradnánk mindig ugyanazok a fajankók? 

Szóval nincs az egésszel semmi baj, legfeljebb az, amikor a jó amatőr mázolmányokról fogcsikorgatva akarják bebizonyítani, hogy rossz amatőr mázolmányok. Vicces elemzéseket tesznek közzé, mosolyt visszafogva kérdezgetik, hogy na, melyik a legnehezebb testrésze az embernek, festészeti szempontból? A szem, mondja G. W. B. Ez jobb, az rosszabb,Putyin véletlenül olyan, mintha papírból vágták volna ki a fejét, de ha vannak is különbségek, a lényeg ugyanaz. George W. Bush nyilvánvalóan fényképek alapján készíti a képeket, így pont arra nincs esély, hogy valami olyasmit lássunk, amit csak ő láthatott, miközben farkasszemet nézett a világ nagyjaival. Akiknél többnyire ő még nagyobb volt. Jó volna nevetni rajta, de nem lehet, hiszen az összes ecsetvonása azt mutatja, hogy minden életút arról szól, valami többre kell vágynunk, többre, mint a pénz meg a hatalom. Hiszen neki mindkettő megvolt, és most mégis fest. Régebben a dilettánsok folyton regényeket írtak, mert hogy írni, azt mindenki tud. Az utóbbi évtizedekben mindenkire a festés jött rá. Pedig azt sem tud mindenki. 

Nem tudom, érdemes-e harcolni a holtak ellen. Érdemes-e azon keseregni, hogy az opera mindig a múlt művészete, minden nagyobb és kisebb énekesnek el kell viselnie az összehasonlítást a régiekkel. És a halottakkal szemben nem lehet nyerni. Legyen. Legyen ez a tiszteletünk irántuk. Most megint itt vagyunk az átmenet pillanatában, tegnap még Kurt Moll csak egy fantasztikus hangú, visszavonult basszista volt, vitatható magasságokkal és vitathatatlan mélységekkel, meg a hang szépségével, az éneklés külnös lazaságával - ha lehet így mondani. Mára klasszikussá vált, megannyi nagy német szerepben, Marke királyként, Madarász Henrikként, és mindenekelőtt Ochs báróként. Néha arra gondolok, hogy ugyan, mit kockáztattunk volna, ha már tegnap is ilyen végtelenül tiszteljük, mint ma. Lehet, hogy ez ellentétes az opera szellemével. 

Nem is az operaénekesre gondolok most, és tulajdonképpen mindig, amikor Moll neve fölmerül, hanem Haydn A teremtés című oratóriumára. Azt is lemezre énekelte néhányszor, például Bernsteinnel, később Levine-nal. És az utóbbi felvételen van az a perc, amikor az Úr felszólítja az élővilágot,hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A sok csodálatos pillanattal megáldott oratórium egyik legcsodálatosabb pillanata. A mélyvonósok valami rejtélyes hullámzásba kezdenek, és a szaporodás titka csak még mélyebb lesz Moll hangjától. Mintha ott járnánk a bűn közelében, a sötétség szélén, de csak a szélén, mert mindez egyelőre csak az öntudatlan állatok feladata, akik nem ettek a Tudás fájából és nem döbbentek rá, hogy meztelenek. Senki nem tudta, nem tudja ezt a borzongató pillanatot úgy megfogalmazni, mint Kurt Moll. 

Morton H. Meyersonról nevezték el a dallasi hangversenytermet, és az ember rögtön tudni véli, mit is jelent ez. Jótékonykodást, aminek ára is van. Nyilván egy milliomos, aki nem tudott mit kezdeni a rengeteg pénzével, megpróbálta bevásárolni magát a halhatatlanságba. A halhatatlanságot pedig földi méretekben művészettel adják, ki kell fizetni a koncerttermet, múzeumot, szobrot, parkot, akármit, és cserébe ráírják az ember nevét. 

Mondanom sem kell: egészen másképp történt mindez. Morton H. Meyerson egy fillért vagy centet sem adott a róla elneveett koncertterem költségeihez. Viszont volt neki egy híres barátja, aki nagyvonalúan odaadott az építkezőknek 10 millió dollárt, azzal a feltétellel, hogy nem róla nevezik el az épületet. A híres barát egy időben elnökjelölt volt, Ross Perot-nak hívják. Azt mondta, köszöni, nem kér a dicsőségből, fizet, megtartja a névválasztás jogát, és a barátja és cégvezetője nevét adta meg. Ilyen is van. 

Az épület és a bejárata meglepően sötét vagy diszkrét, nem ragyognak a fények, nem is biztos, hogy jó helyen járunk, de mégis. A terem maga meg annak ellenére ismerős, hogy biztosan nem voltam még hasonlóban. A megoldás nem a tervező, hanem az akusztikus, az idén tíz éve halott Russell Johnson, aki a Müpát is tervezte. Elképesztő mennyiségű anyag van a falakban, itt is vannak nyitható kamrák, itt is leereszthető a plafon, itt is hatalmas a belmagasság. Az akusztika mégis más, a földszint közepén is egyértelmű, hogy egy zongoraversenyben a zongoráé a főszerep, a basszusok is dörgőbbek, mint Pesten. Valószínűleg Russell Johnson is jobban szerette ezt a termet a magyarországi utódnál, mert a végrendeletében azt kérte, hogy ebben az épületben temessék el. Nem tudom, pontosan mire gondolhatott, de a túlélők se nagyon, így a kívánsága nem teljesült. Elég a sok halott a programokban, a koncertek többi része maradt az élőké. Talán jobb is így. 

Garrick Ohlsson volt a szólista Rachmaninov 4. zongoraversenyében a Dallas Symphony Orchestra hangversenyén. Nálunk nem nagyon ismerik, pedig szorgalmas és sikeres zongorista, Chopin versenyt nyert még 1970-ben, és elképesztő a repertoárja, tud vagy nyolcvan zongoraversenyt fejből, de nincs mit tenni, éppen ezt választotta. Aztán kiderült, hogy nem is baj, mert valahogy a legszebb erényeit mutatta meg a mű. Éppen azt, hogy nincs is legszebb erénye, olyan, mint a másik három Rachmaninov, csak ebből hiányzik a... Dallam? Líra? A meggyőződés? Mintha lett volna valami nyomás a szerzőn, hogy gyerünk, muszáj a d-moll után még egyet, még akkor is, ha semmi kedve hozzá. Élni kell valamiből. Hát megírta a negyediket, miközben azon panaszkodott, hogy vándorol az egyre idegenebb világban. Mintha nem csak a világ idegenedett volna el tőle, de ő is saját magától. Vagy remekmű keletkezik ebből vagy bukás. 

Vagy mindkettő. A 4. zongoraverseny megbukott a philadelphiai bemutatón, annak ellenére, hogy a szerző zongorázott és Stokowsky vezényelt. Elvben a Boci, boci tarkát is eszeveszett sikerre vitték volna. A tanulságot levonva a darabot Rachmaninov átírta, megint megbukott vele, tovább dolgozott rajta, vékonyította, elvett a zenekarból, jobban hagyta érvényesülni a zongorát. Igazi sláger soha nem lett a 4. zongoraversenyből, most is ritkaságként hallgatja az ember, és mindent megért. Már úgy értem a sikert is meg a sikertelenséget is, tényleg nincs benne az a nagy dallam, nagy indulás, ami az előző két zongoraversenyt annyira sínre teszi, hogy akár el is engedheti a hallgató, akkor is azt érzi, hogy kapott valamit. Itt meg mintha folyton az új indulásokat kellene észrevennie, hogy megyünk kicsit előre, kicsit balra, ja nem, inkább jobbra. De mintha éppen ez volna Rachmaninov lényege, csak máskor nem vesszük észre, úgy száguld a szerelvény. Garrick Ohlsson nem az a lenyűgöző személyiség, aki bármit játszik, hitelesen teszi, de a nagy teste jó nagy hangot produkál a hangszerből, hiába van mögötte egy egész szimfonikus zenekar, mégis ő az egyértelmű főszereplő. A nagy keze meg tökéletesen alkalmas a feladatra, súlya is van, eléggé gyors is, azt játssza, amit kell. A közönség is így reagál rá. Nem csupa Ewing-ivadék ül a dallasi koncertteremben, kalap senkin nincs, bár a szürke öltöny-western csizma összeállítás fölfedezhető. Nincs is telt ház, ez a harmadik este azonos programmal, mellé a szünet után szintén Rachmaninov jár, az 1. szimfónia. Nálunk se ölnék egymást a jegyekért, pedig valószínűleg jobb innét kezdeni a barátkozást a szerzővel, amikor gondban van, jobban megérti azokat a pillanatait is az ember, amikor nincs gondban. Ami pedig az eredményt illeti: mégiscsak remekmű. Vagy talán nem remek, de mű. Mintha éppen ezt a kettősséget érezné meg a közönség: nagyon gyorsan fölpattannak, hogy álló legyen az ünneplés, aztán mégis nagyon gyorsan hagyják abba a tapsot, mint akik mégsincsenek a hatása alatt. 

Majdnem ugyanezt érzem. Hogy nem a mű hatása alatt vagyok, hanem Rachmaninové alatt. Hogy érdekesebb a bukása, ha ez bukás, mint a sikere. Ami viszont tényleg siker. 

A baj, vagy az egyik baj az a Grammy-díjjal, hogy bizonyos területeken a végtelenségig aprózza magát. Van például Kortárs keresztény zene kategória is, de a legfontosabb vagy legtartósabb anyaggal, a klasszikus zenével szűkmarkúan bánik. A másik baj, hogy nem nagyon lehet követni a zsűri ítéleteit, így aztán minden okunk megvan rá, hogy óvatosak legyünk. Ha valami Grammyt nyer, még semmi nem biztos. Azért próbaképpen belehallgattam az idei gospel-győztesbe, Kirk Franklinbe, aki az első számában elborult elmével fröcsög valami őrületet. Zenei kíséret nélkül. Ezek után az a furcsa, hogy Andris Nelsons Sosztakovics abuma tényleg jó. 

Lett karmester, Boston Symphony, élő felvétel, két CD. A második a sorozatban, Sztálin árnyékában az alcíme, amit éppenséggel egyre nehezebb elfogadni: valahogy Sosztakovics szimfóniáinak akkor is jónak kell lennie, ha nincs Sztálin, tekintve, hogy most éppen nincs Sztálin. Nyilván nagyon fontos a kontextus, valami fogalmunknak kell lennie a Szovjetunióról ahhoz, hogy megértsük, miért olyan végtelen szomorú az alaphang, de ne már ezen múljon a művészet. Úgy értem, egy keményvonalas művészetrajongó erre azt is mondhatja, hogy éljen Sztálin, és jöjjenek még a hasonlóak, mert nyilvánvalóan jót tesznek a zeneirodalomnak. Jelen esetben épp egy eltemetett műfajt, a szimfóniát ébresztette föl a csizmás ember. 

Tényleg ébred, és tényleg hallani Mahler megoldásait, sorakozóit és a nagy csendben eltévedt madarakat, meneteléseket, fanyart és komikumot. Mindez mégis más, hangzásban is, meg talán a keserűség nem annyira magából a létből fakadó. Úgy értem, Mahler azért szomorú, mert szerinte a lét gyanúsan és gyaníthatóan értelmetlen. Sosztakovics legalább tudja, hogy mi baja van. Sztálin és tettestársai. Hogy ebből hogyan lesz mégis valami, valami hasznos, amely munkát ad egy amerikai zenekarnak, miért épp arról beszél közben, hogy már miért volna az egész értelmetlen, ha ennyi embernek munka, öröm, szórakozás, azt egy kicst nehéz megmagyarázni. Nem is próbálom. Csak lelkesedni akarok kicsit a bostoni rezekért és fákért, Nelsons öszefogottságáért. Hogy végre egy karmesteri pálya nem abban nyer értelmet, hogy újra föl lehet venni Mahler kilenc szimfóniáját. Föl lehet venni Sosztakovics tizenötjét. Föl is veszik, bár a lényeg, a legnépszerűbbek ezzel már fönt vannak. Hátha egyszer sikerül azt is bebizonyítani, hogy, teszem azt, a 12. éppen olyan nagyszerű, mint az 5. 

Mindjárt elutazom egy távoli helyre, és erről eszembe jut, hogy amikor legutóbb ugyanerre a távoli helyre utaztam, a londoni repülőtéren egy egészen különlegesen béna jelenség téblábolt. Talpig drámai feketében, de a cipője is túl vékonyka volt a drámához, és a test másik végén, vagyis a fején egy furcsa baseball sapka billegett. Az a keményebb formájú, amit ha nem engednek ki megfelelő mértékben, akkor ottmarad a fejbúbon, mint valami elfuserált cilinder. A két véglet között fekete nadrág, és fekete pufidzseki, az a hurkákból álló, szóval odanézett volna rá az ember akkor is, ha nem ő lett volna Valery Gergiev. De mivel ő volt az, pláne odanézett. Tőlünk jött, Budapestről, és Londonban volt fellépése, stimmelt tehát az indulás meg a cél is, tévedés kizárva.

Közben meg mégis arra gondolt az ember, hogy ő maga a zenei világ nagyura, intésétől rettegnek a föld szimfonikus zenekarai, mondjuk ez még rendben van, de a világ énekesei is, ő dönti el, mi vár rájuk, világhír és gazdagság, vagy csöndes kis pálya egy messze színházban, ötszáz olajbányász előtt. De ezt annyira nehéz elképzelni róla, miközben megy a bőröndöt húzó titkára mellett, hogy azóta is folyton eszembe jut, amikor dicsősége teljében látom, azzal a tíz centis, inkább fogpiszkálóval mint karmesteri pálcával a kezében. Nem a ruha teszi az embert, nem a pálca teszi a karmestert, de aligha van más, mint a zene, amely így föl tudja forgatni a világot, erőket, viszonyulásokat. 

Most akkor ez jó vagy rossz? 

Utálni is lehet. Nem is nehéz. Jön a kopogó vagy inkább dörömbölő cipőjében, és dörömböl vele, lábbal üti a ritmust ezen a megdöbbentően poros pódiumon. Mini estélyit vesz föl, pedig a látható részek egyáltalán nem indokolják a lengeséget. Mindez mellékes, és még csodálatosabban mellékes volna, ha a hang mindent megmagyarázna. De az orgánum érezhetően fárad, még a tavalyi fellépéshez képest is romlott, száradt, fent erőtlenebbé vált. Mintha Simone Kermes maga is tudná ezt, úgy énekel, mint akinek már mindegy, látja az út végét, egy év vagy kettő és a boldog visszavonulás. 

Lehet utálni, mert hozza a formáját, riszál a barokk ritmusra, rock sztárban énekli az áriákat, épp csak mikrofont nem tesz a szája elé. Ehhez a lazuláshoz sokkal, de sokkal jobban illene énekelni. Meg a kis ütemes tapsra való ugrabugra sem esik jól. Egyszer majd nyilván leszokik a magyar közönség is arról, hogy rákosista örömujjongással nyugtázzon egy kiemelkedő zenei teljesítményt, de ne Simone Kermes figyelmeztessen rá. Mert ő is ismeri ezt a szép hagyományt, Lipcsében született, 1970-ben. 

Mindegy, maradjunk a kiemelkedő zenei teljesítménynél. Vagyis maradnék, de nagyon sokáig sehogy sem hallom. Mintha csak arra volna jó a koncert, hogy megértse az ember, mit szeret annyira Cecilia Bartoliban. Ami nála a végtelen kifinomultság és a természetesség soha másnál nem tapasztalható egysége, az itt erőlködés és szerep, laza vagyok, csak szét ne essek. És mintha a kellően ki nem dolgozott énektechnika mostanra be is nyújtaná a számlát, melegszik egy kicsit a hang, de vannak nagyon nem éneklésnek tűnő másodpercek. 

Másfelől: nem csak Vivaldit játszanak, de Porporát, Hassét, Zavaterit és Giacomellit. Azon a meglepődésen túl, hogy ezek a kicsinek (vagy annak sem) nevezett mesterek mennyire kifejező és eleven zenéket írnak, jön a másik meglepetés, hogy mindezt mennyire szereti a közönség. Semmi kultúrmissziót nem érezni, ők sem azért játsszák, mert más nem teszi, mi sem azért hallgatjuk, mert eddig még soha ilyet nem tettünk. Ehhez azért valamiféle tehetség biztosan kell, mondjuk olyan, hogy észre sem veszitek, mit hallgattok, annyira idegesítő ez a barock, amit nyomatok. Aztán eljön a pillanat, amikor észre lehet venni, mit hallgatunk, mert annyira tiszta és szép és visszafogott a Giacomelli ária a parasztról, aki sápadtan nézi a felhőt, vajon milyen esőt hoz. 

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: nem vihar jön belőle, hanem csöndes, langyos, áztató áldás. 

Alapvetően mindig azt éreztem, hogy ez a közönség feladata. A készenlét. Figyelni, hogy ne maradjunk le a nagy zenélésről. A nagy zenélés pedig lehet egy mű, egy egész koncert. Vagy csak egy tétel, egy ütem. Egy ütemről azért csak a profik nem maradnak le, a rendes közönségnek ilyenkor a háborgás vagy a csöndes elégedetlenkedés marad: ez most nem olyan volt.

Közben az is lehet, hogy mindez a zenészek dolga. Úgy kell felkészülniük, hogy bármikor csoda történhessen. De a csodát már nem biztos, hogy ők teremtik. Legalábbis most így láttam Grigorij Szokolovot. Először csak ámultam, hogy meg meri ezt tenni, nagyon iskolásan játszani Mozart Sonata facilének, könnyű szonátának is nevezett C-dúrját. Úgy játssza, mint aki büszke arra, hogy milyen szépen tempóban tud maradni, hogy őrizni tudja a zene szögleteit, miközben persze minden ujjmozdulatából, a billentyűkre ejtett kezéből érződik, hogy ez neki tényleg nagyon könnyű. Kockázatos, de okos darabértelmezés, nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit megengedhetnek maguknak, de ő biztosan közéjük tartozik. Rugaszkodási pontnak tökéletes.

Aztán mintha nem rugaszkodnánk sehová. A további Mozartok, a c-moll fantázia és a szonáta nem az, amiben reménykedni lehetett egy ilyen meghirdetett programot látva, egy ilyen kezdést tapasztalva. A koncert második része, két Beethoven-szonáta, és mintha ugyanott maradnánk, mint ahonnét indultunk. Vagy egy kicsit hátrébb. Szokolov mindent eljátszik, bár a második részben nem annyira makulátlanul, mégsem ez a fő baj, inkább az, hogy leginkább csak a hangok sorát lehet érzékelni. A készenlétet, hogy ő mindent megtett, de az angyal nem jön le a mennyből, lekéste a csatlakozást. Hosszúvá válik a hangverseny, és viszonylag kilátástalanná. Tudom, hogy nincs igazunk, amikor állandóan azt várjuk el egy ilyen zongoristától, hogy állandóan legyen csúcsformában. Ha másutt nem, akkor nálunk legyen a legnagyobb. Holott őt a saját legnagyobbsága biztosan nem érdekli, csak játszik, és közben talán ő is az angyalt várja, aki nincs sehol.

Attól még működnek az automatizmusok, lelkesek a tapsok, bekiabálások, jönnek a ráadások. Közben oszlik a közönség, ami különös látvány egy Szokolov-koncert végén. Pedig van értelme lelkendezni, mert a harmadik ráadásra megérkezett az is, akit mindannyian vártunk. Szervusz, angyal, legközelebb indulj el korábban.  

Valószínűleg a legtöbbünknek ez jut az eszébe, ha Berek Katira gondol: Sarolt. István anyja a rock operában, ahogy belekezd: édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid. Szinte próza, szinte mondja, mély hangon, mint afféle fejedelmi anyós. Mint Agrippina vagy Zsófia főhercegnő, aki uralkodót farag a gyermekéből. Nem kell alakítania, csak mondani, lenni, és mindez megmarad egy-két-három nemzedékben. Akik a jövőben a nemzeti klasszikus musicalt felújítják, mindig őt fogják keresni, a közönség mindig őt akarja majd hallani, mert ő volt az igazi. Mindenki más csak másolat. Legjobb esetben. Ennyi a színészi halhatatlanság. És nem is kevés. 

Berek Kati lemezei. Maradandó anyagon, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy újabb generációk forgatják a bakelitokat. A Nagy László versek, a Menyegző, a képek sora, amit csak mondott, mondott, míg az utolsó barázdáig nem ért el a tű.  A kalapos József Attila-lemez, Sebőékkel. Ahogy fölteszi a kérdést: vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mert, ugye, Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, kis kasza, kis búza, minden arányosan hozzám. Ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz. 

Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mindig Berek Kati hangján hallom. Csak most jöttem rá, mennyire örülök neki.